Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-11 / 238. szám
Gyufacímke és az őslénytan A pihentető, a játékos, a sorakoztató időtöltés híveinek száma szinte napról napra gyarapszik. Közrejátszik a véletlen is: elég, ha a sajtó, a rádió vagy a televízió felfigyel egy-egv sajátos hobby- ra, s máris új hódolók ío- borzódnak. Az ötleteknek veszeti se száma. A jó szándékú reklám, a széies körű publicitás divatot csinál: volt barkácsoló, volt bélyeggyűjtő, volt numizmatikus korszak. Ilyenkor ugrásszerűen nőtt az érdeklődők száma. Igaz, a hódolók idővel megfogyatkoztak, ám mégis sokan hűek maradtak az első elhatározáshoz. A szabad idő hasznos, szórakoztató felhasználása széles körű tömegmozgalommá nőtt. Nincs korhatár* nincs kötelező képzettség: bélyeget gyűjt a kisdiák, kaktuszritka- 6ágokra vadászik a középkorú szakmunkás vagy mérnök, s barkácsol, népi fafaragással foglalkozik a nyugdí-' jas kertészmérnök, vagy olvasztár. Ha csak pihentető, szórakoztató, hasznos időtöltés lenne, kár volna minduntalan emlegetni. Elvégre amióta az emberi civilizáció teret nyert földünkön, majd minden embernek akadt valami „bogara”, amivel elütötte a szabad időt. Ma azonban többről van szó! Egy mind szélesebb, körű, mind nagyobb jelentőségű, társadalmilag is fontos mozgalomról. Közismert, hogy a francia királyok, ha már az uralkodás művészetéhez nem értettek, legalább kitanultak egy szakmát, s alattvalóik gondjai helyett azzal bíbelődtek. Jobbágyaik számára maradt a munka látástól vakulásig, minimális szabad idejükből legfeljebb pihenésre futotta, arra se mindig. A technikai, a társadalmi fejlődés, az életszínvonal emelkedése — különösképp századunk harmadik negyedében — növelte az emberek szabad idejét. Ez a szituáció '• táptalaja a hobbyk elburjánzásának. zumként fel-felfigyelünk rájuk, nem gondolva az egyéniségformáló erőre, s annak folyvást gyarapodó társadalmi hasznára. A sok érdekes esel közül csak néhányat ennek érzékeltetésére. Kezdjük a legszembetűnőbbel! A harmincas években egy budapesti villamoskalauz hobbyból csatlakozott a kutató paleontológusokhoz. Kísérte őket, eljárt velük a felfedező, feltáró utakra. Fokozatosan megtanult majd mindent, amit egy őslénytanosnak tudnia kell. Reggelenként aztán a villamos „volánja” mögé ült, s dolgozott éppúgy, mint annyi más kollégája. A hob- byról azonban nem mondott, le. Egyszer aztán megszületett az elhatározás: ha törik, ha szakad, paleontológus lesz. Nem volt érettségije, nem szerzett egyetemi végzettséget, kitartása révén mégis elérte, amit akart: őslénytan- kutató lett, s az évtizedek során kimagasló eredményeket produkált, alig egy éve, hogy az egri vármúzeum paleontológusként nyugdíjba vonult, de munkájára, szakértelmére ma is számítanak. S a kevésbé látványos, vagy éppen észre nem vett sikerek nem hasonlóképp érvelnek? A barkácsolók körében annyira népszerű folyóirat, az Ezermester ifjú olvasótáborának köréből kiváló műszerészek, elektromérnökök sora fejlődött. Az iskolák, a kultúrotthonok rádiós szakkörei fiatalok százáiit irányították egy-egy speciális szakmára. Ezt sem vették számba, ezt sem mérték fel, de tény, hogy így van. Akkor A munka alkotótevékeny- , ség, de nem mindig és nem ; mindenki számára. Nem, mert az ember sokszínűbb egyéniség annál, hogy keretekbe lehessen szorítani, szárnyaló fantáziája ezerféle útra csatangol, keresve, kutatva a hasznosítás lehetőségeit. Eire nem nyújt lehetőséget — legalábbis igen sokszor nem, különösképp a fizikai munkánál — a mégany- nyira szeretett szakma, a nyolcórai munka. Az ember sokoldalúságra törekvése a világ ezerarcáságának visz- szatükröződése. Olyan erő ez, amelynek lehetetlen ellenállni olyankor, amikor a lehetőségek sora adott. A szak-, a ^ szi n betanított munkás, az örökös pihenésre kárhoztatott nyugdíjas, az iskolapadba, a könyvei mellé rendelt diák számára a hobby zöld jelzést jelent az alkotótevékenység teremtőerőinek. A produktum az övé, ő büszke rá, ő dicsekedhet vele. A sikerélmény szárnyakat ad, a szabadjára engedett fantázia még többre sarkall. Ez a hobbyk varázsának titka. Szellemi tőke ez, amire érdemes felfigyelni. A hódoló észre sem veszi, üe lassan- iassan szakemberré nő. Az éremgyűjtő ismeri a történelmet'. tájékozott a kisplasztika művészeti kérdéseiben; a kaktuszrajongó a biológia búvára lesz, a könyvritkaságokra vadászó idővel irodalomkedvelő a barkácsoló majdhogy asztalos, elektrotechnikus tévészerelő. Mekkora érték ez társadalmi szinten! Ennek hatáselemzésével még alig-alig foglalkoztak, pedig célszerű lenne. Ott meg végleg nem tartunk, hogy erre az erőre alapozzunk, rendszeresen, tervszerűen. Egyelőre csak hódolunk a hobbyknak, s kurióOJtmm WJ3. Október 11.} csütörtök Befejeződött a súlyemelő- edzés. Fáradtan, ám elégedetten pihentünk az öltözőben. Hirtelen felpattant az ajtó. és Szeva Bobrikov, főiskolánk Komszomol-titkára jelent meg a küszöbön. __i Üdv a bajnokoknak! — b iccentett vidáman felénk, és megvillant a szemüvege. — Hogy vagyunk? Szakitga- tunk, nyomogatunk? Szeva maga nem sportolt, de töviről hegyire kiismerte magát minden sportágban. Csak úgy szórta magából a bajnokok nevét, a versenyek idejét, a rekordok másodperceit, métereit és kilogrammjait. — Hozzád jöttem Jura — mondta. — Öltözz es gyere be a bizottságra. . Amikor beléptem a szobába, már ott ült két évfolyamtársam — Zsenya Pak- és Tolik Volincev, mindketten birkózók. — Három nap múlva kezdődik a kötöttfogású birkózóbajnokság — mondta Szeva, megigazítva a szemüvegét. — Főiskolánk először vesz részt ezen a versenyen. Világos? — Világos — válaszoltam, noha egyáltalán nem értettem, mi közöm ehhez nekem a súlyemelőnek. __ Teged is betettünk a főisk olai birkózócsapatba — folytatta lelkesen Szeva —, félnehézsiilyban fogsz szerepelni. Indulás holnap reggel hétkor. Világos? — Nem — mondtam határozottan. — Egy kukkot sem értek az egészből. Én súlyemelő vagyok, nem pedig. .. — Tudom, tudom — szakított félbe Szeva. — Semmi izgalom. Mindent megmagyarázok. Arrél van szó, hogy nincs félnehézsúlyú versenyzőnk. Igaz, kiállhatnánk nélküle is. de akkor büntetőpontokat kapunk — azt meg magad is tudod, hogy ez mit jelent. — No de mit tudok én segíteni? — Hány kiló vagy? — Nyolcvan. — Na látod. majdnem megütöd a félnehézsulyú kategóriát: — kiáltott Szeva. — Vagy talán neked nem fontai főiskolánk sportbe- csüíeie?t is, ha nem lesz minden érem gyűjtőből numizmatikus, ha nem- lesz minden régészkedő fiatalból archeológus! Megyénkben is ezrek hódolnak szabad idejükben kedvenc hobbyjaiknak, művelődnek, szórakoznak, pihennek a maguk kedvtelésére, de nemcsak a maguk hasznára. A falusi kultúrottho- nokban több helyütt szakkörökbe tömörülnek. Felfigyelt rájuk a városi népművelés is. Numizmatikus, kaktusz és bélyeggyűjtő csoportok működnek a Megyei Művelődési Központban. Arra is lehetőség adódik, hogy munkájuk eredményeit. kiállításokon mutassák be az érdeklődőknek. Fórumot kaptak a népművészet hívei, a fafaragók, a hímzők, a szőttesek mesterei. Előrelépés, dicsérendő, mert sokat jelent ez is. Igaz, ennél, főként városon sokkal többet lehetne tenni, számítva a széles körű érdeklődésre. Hobby-köröket kellene létrehozni, ahol találkoznának a bélyeg-, a gyufacímke-, a könyvritkaság-gyűjtők, a barkácsolók egyaránt. Egyformán kaphatnának ötletet útmutatást, jelentkezhetnének közös kiállításokon. Módszereket, elképzeléseket lehet és kell is találni, mert a hobbyhullámnak nem a múltja, hanem a jelene, s főként a jövője sokat ígérő. Mind az egyén, mind a társadalom számára... Az iskolaorvos rendelőjében Az új tanévben bővült az iskolaorvosi hálózat. A csaknem 130 ezer általános iskolás egészségvédelmén 290 körzeti gyermekgyógyász működik. Képünkön: gyermekgyógyász vizsgálja a kisdiákokat. (MTI-foto — Benkő Imre felvétele — KS) Mai ív-ajánlatunk: (8.05: Mindenki közlekedik... A közlekedés, s különösen az autóközlekedés gyors és örvendetes fejlődésének árnyoldala — a baleseti statisztika. Erről és a főváros baleseti statisztikájának némi csökkenéséről beszél az adásban dr. Makovecz István r. ezredes, a Budapesti Rendőr-főkapitányság közlekedésrendészetének vezetője. A műsor bemutat néhány biztonsági ővtípust. ami hovatovább elengedhetetlen feltétele lesz az autózásnak, csakúgy mint a motorosoknál a bukósisak, s egyben felszerelésük. használatuk módjáról is tájékoztat. Az idénynek megfelelően szó lesz az őszi-téli közlekedési nehézségekről, elsősorban a sárról, 6 arról a másokat veszélyeztető jelenségről, ami a fényszórók rossz beállításából adódik — a valutásról. De nemcsak az autósokról esik szó, hanem a gyalogosokról is. Végezetül színészi produkción is derülhetünk: a műsor vendége Márton András színművész, aki autóvezető-típusoikait karikí- roz, Pécsi István Gulácsy Lajos emlékkiállítás Hatvanban E század festészetében jelentős szerepet tölt be a tragikus sorsú Gulácsy Lajos lá- tomásos művészete. Az a sajátos formanyelvű, hangulatú piktúra, amely születése idején sok értetlenséggel találkozott, s amely az utolsó két évtizedben válhatott ismertebbé. hozzáférhetőbbé. Ami a Gulácsy-művek nyelvének kulcsa, s a művész megértésének alaptényezője: a grafika. Rajzok, vázlatok több százra tehető sokasága, amelyek javarészükben rejtettek. A Magyar Nemzeti Galéria műtörténészének, Szabadi Juditnak érdeme, hogy kezünkben immár e kulcs, az életmű sajátos szempontú megközelítésének lehetősége. Ö nyomozta ki a hagyaték fontos forrását, Gulácsy rajzainak lelőhelyeit. S ő talált Vörösváry Ákos személyében olyan műgyűjtőre, aki féltett kincsét most hajlandó megosztani ann,■siónkkal, de elsősorban Heves megyével, ahol a közeli napokban kiállítás nyílhat é gyöngyszemekből, Gulácsy Lajos mindmáig rejtőző grafikai munkáiból. A tárlat megrendezésére a Hatvani Városi Múzeum vállalkozott. Nyitására szombaton délután 4 órakor kerül sor. Az ünnepi aktuson Németh Lajos főiskolai tanár, művészeti író emlékezik Gu- lácsyra, méltatja a festő munkásságát. G. IRLIN: Sporibecsiáiei — Srácok — könyörögtem most már Zsenyának és To- liknak —. halvány gőzöm sincs erről a sportágról. — Sebaj — mondta Tolik —, nem is kell kiállnod. Értetlenül meredtem rá. — Tudod, a félnehézsúly és a nehézsúly igen ritka kategória, nem hiszem, hogy a csapatok ki tudnának állítani ilyen versenyzőket. — Hát akkor ne állítsatok ki ti se! — No és a büntetőpontok? — Kivel birkózzam, ha nem lesz ellenfél? — Ez aztán igazán ne nyugtalanítson. Kivonulsz szépen a szőnyegre, és _ ha nincs ellenfél, tiéd a győzelem. No, áll az alku? — Rendicsek — egyeztem bele. — De azért tanítsatok meg egy-két fogásra. — Ezt vállalom — jelentette ki Zsenya. — Most eredj, készülődj. Reggel hétkor találkozunk az állomáson. A városban a TST képviselője fogadta csapatunkat: — Hány fő érkezett? — Teljes a létszám —válaszolta Tolik, a vezetőnk és edzőnk egy személyben. — Menjetek a szállástokra — mondta a képviselő—, pihenjetek. Holnap ötkor mérlegelés. — Zsenya — mondtam izgatottam Pakszinnak —, a félnehézsúly nyolcvankét kiló, én viszont csak nyolcvan vagyok. — Ne izgulj, nesze, dupla étkezési jegyet kapsz. Két reggeli, két ebéd, két vacsora — nem lesz semmi difi a súlyoddal. Hanem — és itt Zsenya arcán pír futott át — a mérlegelésig tartsd vissza ... érted? Közvetlenül a mérlegelés előtt minden eshetőségre felkészülve bedobtam egy üveg tejet, és állkapcsomat keményen Összeszorítva léptem a mérlegre... — Nyolcvankettő — mondta a vezető bíró. — Neve? — Ivanov — vetettem oda, feltoaés nadrágomat sebesen rántva kiviharzottam a lett felé. Ünnepélyesen kezdetét vette a verseny. A csapatok felsorakoztak a szőnyeg előtt, végighallgatták az ilyenkor szokásos beszédeket, tapsokat, aztán elhagyták a sportcsarnokot. És a szőnyegen már ott is az első pár. Aztán a második ... Gyorsan repült az idő. S amikor a hangosbe- szélö bejelentette, hogy a félnehézsúlyú versenyzők következnek, nem is fogtam fel rögtön, hogy rajtam a sor. Szinte öntudatlanul léptem a szőnyegre. Amint egy kicsit összeszedtem magam, tekintetem a srácokat kereste. Tolik és Zsenya bátorítóan rázták a fejüket: kitartás, semmi izgalom! Várom az ellenfelemet. Helyette azonban a bíró lép oda és kijelenti: „Mivel az Előre SO nem indított félnehézsúlyú versenyzőt, győz Jurij Ivanov.” Ugyanígy történt másnap is, sőt a harmadikon és a negyediken is. Lassanként hozzászoktam a gondolathoz, hogy ezzel be is fejeződik az egész. A verseny utolsó napján zsúfolásig tömve volt a csarnok. A fiúk kitűnő hangulatban — csapatunk az első helyen állt. — Kérjük a félnehézsúlyú versenyzőket a szőnyegre — harsogja a megafon. Gyorsan odafutok és elfoglalom helyemet a vörös sarokban. Rámosolygok a közönségre, kacsingatok a fiúknak: oké, minden 'rendben. A csarnokban leizúg a taps. Könnyedén meghajtom magam, a másik oldalra fordulok — és”ereimben megfagy a vér. Látom ám, hogy egy izmos srác közeledik a szőnyeg felé és magabiztosan helyet foglal a k?k sarokban. A bíró mond valamit, én azonban semmit sem hallok. Csak a gong oldja fel a sokkos állapotot. Hát ami elkerülhetetlen, az elkerülhetetlen, gondolom de nem fogom magam olyan könnyen megadni... Fenyegető arcot vágva odaugrok ellenfelemhez. A bíró azonban megfogja a vállam, figyelmeztet az üdvözlés szertartására. Zord arckifejezésemen mit sem változtatva teljes erőmből megszorítom ellenfelem kezét — meg akarom neki mutatni, hogy velem nem érdemes cicázni. .. Az üdvözlés után gyorsan megfordulok, leírok egy félkört, aztán kissé megrogy- gyantva a térdemet, előre nyújtott kézzel ellenfelemre rontok. Az a fő, hogy ne hagyjam magához térni. A kezeink keresztezik egymást, aztán — mintegy vezényszóra — mindketten hátrálni kezdünk.. Érzem, hogy a lábaim rögtön elszakadnak a szőnyegtől. „Állj! — súgom neki. — Egyezzünk ki döntetlenben.” „Á, kegyelmet kérsz? De miért törted ki a nyakamat?” „Csak úgy... véletlenség- ből... nem akartam... Legyen döntetlen!” „Majd utána beszélgetünk” — sziszegi ellenfelem és levág a szőnyegre. Minden erőmet megfeszítve hidat csinálok, hogy a lapockáim ne érjenek a szőnyeghez. Ellenfelem lihegve próbál két vállra fektetni. De csak gyengén nyom, nyilván teljesen kidöglött. Szaggatottan lihegi az arcomba: „Na jó, legyen döntetlen ... Csakhogy egy kicsit nehéz lesz... Én valamivel jobban állok. Ismersz egy-két fogást?” „Igen.” „Akkor most tornem stimmel valami. Hogy én felek tőle, az rendben van, — nem vagyok birkózó. De ő miért hátrál? Talán óvatosságból ? Újból előrerontok, jobb kezemmel elkapom ellenfelem nyakát, a ballal meg a vallat. Hirtelen meghallom forró lihegését: „Megörültei, Ivanov? Kitöröd a nyakamat ... Engedj el, te hülye! ...Én is olyan birkózó vagyok, mint te. Érted ?” Persze, hogy értem, de magam sem tudom, miért, tovább nyaláoolom a nyakát. „Vagy úgy — sziszegi ellenfelem. — No majd én megmutatom neked!” Egész testét megfeszítve kibújik az ölelésemből, és keményen megragadja az övemet. Érzem, dúlj ki. és dobj engem ugyanijáén helyzetbe. De becsületesen ám, semmi taktikázás!” Ügy tettem, ahogy meg- bes^ltük. Hogyan tartottam magam vissza, hogy le ne nyomjam a lapockáit a szőnyegre. magam sem tudom. A lényeg az, hogy visszatartottam. Valami csoda folytán sikerült a tusát döntetlenre kihúznunk. Megosztoztunk a pontokon. Másnap a helyi sportújságban azt írták. fc. gy «z volt a legizgulmasa/.» ó; legérdekesebb párharc, és bogy a fogások gazdag arzenálját mutattuk be. Fordította: Zahemszky László
