Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
Oszlopok a tengerben Amerikai régészek, akik a dél-spanyol pariok mentén a legendás Atlantisz után kutatnak, a tcngermclyben Cadiz város kistelében oszlopokra és amforákra bukkantak. Or. Maxine Aslier régésznö közölte a spanyol CIFRA hírügynökség munkatársával: részlegük „fennsíkra” talált a tengermélyben, amely időszámításunk előtt 6—7000 körűi lakóterület volt. Az oszlopokon és amforákon kívül emberkéz alkotta utak nyomait találták. Ré»í japán bábjáték — rock zenével Különös előadásban kerül színre a japán irodalom klasszikusának, Csikamacu Monzaemonnak „Kettős ön- gyilkosság Sonezakiban” című híres darabja. Az emberi mozgást és mimikát páratlan ügyességgel utánzó „huniak u” bábjátékosok ezt 300 év óta rendszeresen játsszák több helyütt Japánban. Most azonban a Nemzetközi Ifjúsági Színjátszás Japán Központja sajátságos új változatban mulatja be Ohacu utcaleány és Tókubeli bolti elárusító szerelmének édesbús történetét. A bunraku-bábuk mozgatói ezúttal első ízben hagyták ■ el színházukat, most Tokió egyik irodalmi kávéházának föld alatti színháztermében mutatják be művészetüket. Részben diapozitívokkal vetített díszlettel és a feudális társadalom gonoszságát jelképező „rock and roll” közjátékokkal adják elő a híres szerelmi történetet. A kis föld alatti teremben a közönség közvetlen közelből gyönyörködhet a néma bábuk csodálatosan kifejező mozdulataiban es arckifejezésében. EOT ELEGÁNS MOZDULAT ES MOST — A BIKA LESZ A VESZTES... (Foto: L’Humanite Dimavehe) Erre a kérdésre — feielet helyett — ellenérvek sokaságát szögezik szembe a kérdezővel. Szülők, nevelők vélemé - nye: a fiatalok túlterheltek, a tánc elvonja a figyelmüket komoly kötelességeiktől. A táncparketten fokozott szexhatásnak vannak kitéve. Művelődési otthonok, ifjúsági klubok vezetőinek véleménye ellenben: az évi programok közül legnagyobb látogatottságuknak a táncos rendezvényeknek van. Már a kérdés jogosságát sem értik. Az általános közvélemény: aki akar, az táncol. Kell erről beszélni egyáltalán? Dr. Kaposi Edit tánctörténész, a Népművelési Intézet munkatársa szerint: — Kell. Szerencsére, és majdnem a huszonnegyedik órában, felismerték a mozgás szükségességét azok, akiknek módjukban áll rendeletekkel szabályozni a nemcsak helytelen, de súlyos következményekkel járó közgondolkodást. Ezt a problémát azonban nem lehet csak szabályzatokkal megoldani. Még sokat kell' tenni azért, hogy az egyének és a felelős Irányító szervek vezetői egyaránt megértsék: az egészséges, harmonikus ember jobban tanul, jobban végzi munkáját. — Hol látja a legnagyobb hiányosságot? — Nem lehet elégszer hangsúlyozni: — a szemléletben. Elsőként a szülők felelősségéről szólnék. Ha egy gyereknek romlik a tanulmányi előmenetele, a szülő legelső büntetése az, hogy eltiltja csemetéjét a játéktól, a különböző szórakozási lehetőségektől, mindenekelőtt a tánctól. Jóllehet, éppen ezek a lazító tevékenységek segítenék hozzá a jobb eredmény eléréséhez! De a világért nem tiltanák el a gyereket az esti televíziónézéstől. — Az iskolai szemlélet tévedései között legbosszantóbb az a nézet, hogy felesleges idő-pénzpocsékoLásnak tartanak minden olyan foglalkozást, amely látszólag nem mérhető eredménnyel. Tóncolunk-e eleget? Va.’ó igaz, eey fizikaszakkör résztvevői előbb szerezhetnek iskolajuknak dicsőségei, mint egy táncszakkör tagjai. Az ostoba szex-hatás kifogásról pedig kár is szólni, hiszen a modern táncokat egymástól „tisztes” távolságra ropják a fiatalok. — A munkuheiyi nézetek: „Mozgok én eleget a gép mellett”. Vagy: „Mozogjon, aki fiatal.” Hogy az egyoldalú mozgás az izmoknak egyenlő a nem mozgással, ezt ma még lehetetlen megértetni. — A művelődési otthonok és klubok viszont — sajnálatos módon — szemet hunynak a rendezvények „minősége” felett. 1961 óta miniszteri rendelet írja eiő, hogy minden művelődési centrumban, ahol 10ü főt meghaladóan rendeznek táncos összejöveteleket, kötelesek táncpedagógust alkalmazni. Mondanom se kell, hogy ezt a rendeletet úgyszólván sehol nem tartják meg. Ahol igen, a táncpedagógus a „kidobó ember” szerepét tölti be. — És most tudok csak rátérni a beszélgetésünk fő kérdésére, a társastánc problémájára: — Senki nem tartja fontosnak, ezért tenni sem hajlandó az érdekében. — ön szerint a társastánc mennyiben járul hozzá a jó közérzet kialakításához? — A tánc, a ritmikus mozgás az ember legősibb ösztöne, amellyel megpróbálta „kifejezni önmagát”, azaz megmutatni érzéseit. Ma ez a szó, hogy tánc — produkciót jelent, vagy a szórakozásnak egy olyan formáját, amelyről felesleges szót ejteni. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon miért hallgatják a fiatalok — a természetes ösztön ellenére — órákon keresztül ülve a tánczenét? Nem beszélve arról hogy milyen elszomorító látványt nyújtanak a különböző rendezvényeken, vagy nyilvános szórakozóhelyeken látható, görcsösen, félszegen, szánalmasan rárigatózó „táncolok”. És ők még előnyben vannak társaikkal szemben, mert gátlástalanok. Van, aki csak ital hatására „mer” táncolni, van, aki soha életében meg sem kísérli, he- • lyette elméletet gyárt, ma- ■, gyarázatképpen, hogy gátlását leplezze. Ha ilyen helyre betéved véletlenül egy-egy hivatásos, vagy akár csak amatőrtáncos is, produkcióval ér föl a mozgása, pedig ugyanazt ' a táncot járja ő is. Csak éppen magabiztos. Tud mit kezdeni kezével, lábával. A testkultúra biztonsága jó fizikai közérzetet is teremt Igaz, ezt az érzést sehol sem díjazzák, sehol nem kamatoztatható látványosan. Ez „csak" a/, egyén gazdagsága. — Miben látja a megoldást a mozgás, a testkultúra széles körű fejlődésére? — A táncoktatás területén ‘ is követni kellene azt az ( utat, melyet zenei neveié- 1 síink immár világhírűén megvalósított. Módszeresen kellene kidolgozni minden , korosztály részére a megfelelő mozgást, ehhez módszeresen képezni tanárokat. ‘Magyarországon az amatőr táncmozgalomban — néptánc-társ as tánccsoportokban és balett-tanfolyamokon- körülbelül 800 000 fiatal .vesz részt. Szép eredményeket 1 produkálnak. De mellettük másfél millió fiatal semmit ( sem csinál! Olyan épülethez / tudnám hasonlítani a moz- ! galmat, amelynek gyönyört! csúcsa van. de nincs alapja, j — Mit tart'leghatásosabb ' módszernek ahhoz, hogy valaki aktiv résztvevővé váljék az amatőr táncmozgalomban? — Mindezek a problémák, amelyekről beszéltem, csak j addig jelentenek gondot, j ameddig a mozgás örömének élményét ki nem pró- j bállá valaki. Attól kezdve keresni fogja, és meg is találja az alkalmat az újbóli élményszerzésre. László Ilona A mi falunkban, aki egyszer elvált, az elvált asszony lesz amig él — mondta Mária, akivel szegről végről rokonok vagyunk. — Nem veszi el senki, kivált, ha gyereke van. Nekem a .férfi nem hiányzik. Az isten tudja, mi hiányzik nekem. Talán a szeretet. Egy kevés szeretet. Ez annyira hiányzik, hogy néha, sötétedéskor megállók a csukott ablak előtt — jó lenne kinyitni, de minek — és elerednek a könnyeim. Nem tehetek róla, ilyenkor gyorsan megfőzöm a vacsorát, utána megmosdunk, für- dünk mind a ketten. Magam mellé veszem a fiamat Az igazat megvallva, sokáig nem volt csak egy fekhelyünk, a nagyrekamié. Amikor még együtt voltunk Istvánnal, az urammal, mi aludtunk ott, a gyerek a bölcsőben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra, István meg... az anyja kínja tudja, h*vá lett. A tartásdíjat se küldi r desen. Más asszony bíróságra megy — joga van hozzá. Számomra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaölelem magamhoz a kisfiút, hadd emlékezzen, ha egyszer majd hiányzik az életéből a melegség. Megvagyunk kettesben — ha késik a tartásdíj, száradjon István lelkén. Keresek én. Beosztjuk azt a kis pénzt, aztán ha elfogy, várunk az új fizetésre. Ha aztán mellettem elalszik, csókolgatom tovább, mint a bolond, ahol csak érem. Nem lát senki és csókolni olyan jó, ha nem úgy, akkor emígy. .,. Napokig hármasban járunk oviba. Mellénk csapódott egy mu- lya férfi.- A gyerek összebarátkozott vele. 'Másnap csokival várta. Neki is arra van dolga, azt mondta. A gyerek bemegy a kapun, intek neki egy puszit, szokás szerint, a férfi meg ott áll, nem is a gyereket nézi, hanem engem. Eleinte faképnél hagytam, mit kezdjek vele? De a harmadik, vagy a negyedik nap egyszer csak elkezd beszélni, alighogy bement a gyerek. Hogy őt idehelyezték munkáEInteni, bizony einteni ra, a trafóházat csinálják a tanácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tudom, én miért vagyok magamban? Aki beszélni akar, annak jól jön a hallgatás is. Elég annak, ha valaki szó nélkül hallgatja. Néha az ember önkéntelen bólint, vagy csak a fejét rázza, hogy neki elege van az egészből már régen — az isten látott ilyet, azt iá biztatásnak veszi ! Beszél és kísérget, amerre fordulok, úgy fordul ő is. Ejnye, megnézem már: milyen a képe? Hát bizony, elég csajla kis ember vagy, gondolom, ahogy nézem a íony- nyadt kis bajuszát, ritkás haját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra. Így ezen, amint magamban elgondolom, nem állhatom meg, a mosolygást. Erre közelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik, amit mond. É szre sem vettem, oda se figyeltem, már tudtam az életét. Nőtlen. Anyja valahol Pesten van, szívbeteg és visszeres a lába. Keresi az igazit, ilyeneket mondott. Szerettem volna ellökni magamtól. Mind ezt mondjátok, közben a fene tudja, hány tartásdíjat nassoltok el. A bárányhimlőtől kezdve elmondta a betegségeit, hogy majd a szánakozás, az talán elindít felé. Engem? Én már tudom, mit jelent az álmatlan éjszaka. Tudom, mi az, sírni valaki után, hiába. Nekem aztán beszélhetsz, fonnyadt bajszú. Elhívott moziba, két hét után. Jó film, meghátó — nyavalygott a fülembe. Azon a szombati napon Pistikét elvitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzájuk. Ügyis moziba készültem, jó menjünk. Aztán mit szól ehhez a kedves mamája. Pesten, a visszeres lábaival? Tudja, ha nem mehetek haza, annak oka van — nyugtatgatott. Harmincéves leszek nemsokára, Mária — bazsalygott ájta- tosan. Mária . .. Nem vagyok én a pócsi szűz — gondoltam, s csak most vettem észre, fél fejjel magasabb -nálam Na jó, menjünk. Ült mellettem, szótlan komolyan. Már vége felé járt a film, amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagytam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj, ezt se gondoltam volna. Mit akar ez? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remegjen. Alig álltám meg, hogy ne simítsam végig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom mikor simogatták. ... A kisfiú most már reggelenként mindig megkérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az, ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk ? Megfigyeltem, a kisfiam zavar mellettem az ágyon. Talán hazudtam önmagámnak, de egyszer csak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan nagy lett ez a gyerek. Meg aztán nem is egészséges az együtt alvas. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell venni, határoztam el. Igen, de miből? Elsejétől elsejéig épp hogy kitart a pénz, a re- kamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bácsihoz, a művezetőnkhöz; szerelnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá, szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajusza alatt dör- mögött, amikor végighallgatott és azt mondta, rendes asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan beim kell maradnom? Ebből ne csináljon magának gondot Marika — nézett rám másnap reggel a fonnyadt bajszú. Hát hiszen elmegyek én érte. V alahogy megjött a kedvem a munkához. Nem fáradtam el, ha tizenegy órát dolgoztam is. 'Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámborogtak, lesték az egyes műhelyt már félórával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rászoktam a halk dúdolgatásra, mindennap zuhanyoztam, szerettem volna na- gyon-nagyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a kapuban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, de hat hogy’ jönne az ki, ha én hívnám? Néha már-már haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mulya vagy, kisapám, néztem rá némi szánakozással, míg a kezemet fogta. Holott, nem mulyaság volt ez, talán az érzéseit hagyta növekedni, mert eléggé megtörte a sorsa ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azt azonban lassan már követelődzve kérte, hogy többször maradjunk kettesben. Igen, de az én fiam elől nem lehet ám csak úgy megszökni! Egyszer mentem le késő este, alig sétáltunk egy órácskát, és amikor hazamentem, az én drá- galátos nagylegény fiam, kék volt a sírástól, s még éjjel, álmában is szepegett, felsírt. Azon a napon, amikor az új fekvőhelyet hazaszállították, sokáig benn kellett maradnom a gyárban. Fél hatkor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosszú drótkerítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszaladtam egy percre, menjenek haza, itt a kulcs, mondtam a fiamnak, de úgy, hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megtérítve várt, _ rajta bor és mindenféle hideg ételek: szalámi, sajt,1 cukrászsütemény. Vacsora után mégfürdettem a gyereket, duruzsoltam a fülébe szépeket, hogy ö mátó! kezdve nagyfiú lesz, külön alszik, uj sez- lonon, hű, milyen finom lesz, ott lehet ám csak szépet álmodni. Nem szólt semmit, úgy láttam, örül neki. Már feküdt, amikor kis öklével a szdmét dörzsolgetve megkérdezte: a bácsi ittmarad? Itt, w* 'WWwV kisfiam, mondta a „bácsi”. Hallgattam. Simogattam a fiam arcát es fejét. Később rájöttem, nem egyéb ez: mint türelmetlenség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókoljam az álmot. Aztán odajött ö is, egészen közel, kezét a vallamra tette, a tenyere forró volt, nem forróbb az én váltamnál és mióta a kisfiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akartam ráborulni, hanem arra a kézre ott a vállamon. Az uramnál se éreztem ezt. Soha. Ö lelkezésünk pillanatairól nem tudok beszélni. Fájdalom és öröm csapott lel bennem, sírni és nevetni szerettem volna egyszerre, mint akinek elment az esze. De akkor a sezlo- non elkezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu ... Oda kellett mennem hozzá. Babusgattam, csitítottám, de a hangom annyira remegett, hogy suttogni sem tudtam. Amint töléha- joltam. átfogta a nyakamat. Végtére odafeküdtem mellé, hátha akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szabadulni akartam tőle, s a kezét lefejteni a nyakamról, felneszelt újból, már nem sírt, de annál erősebben, karolt át. A szobában sötét volt, hallottam a párom nehéz sóhajtásait, láttam cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett, nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot láttam volna közvetlen közelről, lángolás, tűz kapott el, már azt sem tudtam hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szívem fölött, szorítottak, mint vaspántok, mintha a lélegzetem js elakadt volna. Szabadulni akartam a szorításból, de minél jobban törekedtem erre, annál jobban fojtogatott. . . . Arra ébredtem, hogy körülöttem vaksötét van, szemközt a rekamie fölött nem világít a cigaretta parazsa. Felugrottam, villanyt gyújtottam. Elment, bizony elment, elment a szerelem. Azóta várom minden reggel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös, rosszalkodik. Észrevette, hogy nem vagyok vele. L essük az utcát, már tudjuk, kire varunk. Hol van, merre tűnhetett? Habja-e, hűgz hívom? IMRE LÁSZLÓ:
