Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-28 / 253. szám

Kérdésre

kérdéssel

Pablo Picasso már világhírű művész volt, amikor egyszer meglátogatta a pénzügyminiszter. A miniszter megcsodálta legújabb képeit és csak úgy odavetőleg megkérdezte:

— És, Pablo, jól el tudja adni ezeket az absztrakt képeket?

— Ezt képtárlátogató vagy mint pénzügyminiszter kérdezi? — válaszolt a kérdésre kérdéssel Picasso.

Nemzetközi könyvesére

A leningrádl Szaltlkov—Scsedrln Állami Könyvtár

évente 101 országban több mint 20 ezer könyvet és nagy számú periodikus kiadványt küld. Cserébe megkapja a szovjet olvasókat érdeklő kiadványokat.

Legintenzívebb a csere Bulgária, Magyarország, az NDK. Románia, Lengyelország, Vietnam és Kuba könyvtáraival, továbbá Anglia, Franciaország, USA és a latinamerikai államok nemzetközi könyvtáraival.

A leningrádi Szaltlkov—Scsedrin Állami Könyvtárban több mint 19 millió könyvet őriznek, s évente 10 millió könyvet, újságot, folyóiratot adnak ki. A könyvtárnak másfél ezer munkatársa van. Ebből háromszázan tudományos munkával foglalkoznak.

A nemzetközi könyvcsere részlege saját könyvállományával rendelkezik. Több mint 40 ezer titulusa van. és naponta újabbak érkeznek. A könyvek beszerzésére ebbe a részlegbe az állam külön eszközöket bocsát a könyvtár rendelkezésére.

Áz élő Gárdonyi

J

(Bolyki István rajza)

AZ EMLÉKEZÉS már mint fél évszázad távlatából idézi meg a halott iro

örökségét... Ötvenegy éve, 1922. október 30-án halt meg Gárdonyi Géza, akinek életműve máig tartó félreértések útvesztőiben éppen napjainkban lépi túl a lekicsinylő értetlenséget es a hiábavaló tömjénezést. Mert hasztalanul ítélte el az utókor gőgös tudálékossággal, és hiába igyekezett műveit saját képére formálni a népellenes politika, novellái és regényei eleven életükkel simulnak bele elbeszélő prózánk tovabbmutató hagyományaiba. Százszorosán igazak Ady Endre szavai: „Soha és senki, ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poéta- sággal magyarul nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi... Gárdonyi megnyergelte, megszelídítette, megfinomította a magyar anekdotát, s ma Ö itt van, és ír előttünk olyanként, akinek be kell vallanunk a már nagyon elmúlt kétségeinket is.”

Legtovább a remeteség legendájával birkózott a művekben élő Gárdonyi. Magányát félreértették, félremagyarázták, mítoszt formált belőle a kegyelet, és a tudomány meggyőződés nélkül igazolta az eltévedt közvéleményt. Ma már többet látunk a magányos író világából: az egri műhely a belső szabadság kivívott rendjét jelentette Gárdonyinak, azt a hitet, hogy magányában ^különb tudott lenni a körülötte szánalmasan sekélyes eszmékkel tündöklő korától.

MERT HAMIS VOLT a

csillogás, primitív gőg terpeszkedett a közéletre, s a Monarchia korhadt épülete már csak rejtegetni tudta omladozó, pusztuló falait. A „lepányvázott lelkek” Magyarországán álmodozó és elhullott Messiások várták a feltámadást reménykedve, hogy az elveszített hitet visz- szahozza a forduló idő. Csoda-e vajon, hogy egy olyan korban, amikor egy egész régi világkép omlott össze, s amikor új hiteket keresett az eligazító égtájakat, kutató író, sok más kort ársavai együtt Gárdonyi is önmagában fedezte fel az igazaoo iámét és fegyelmet? Nagytávlatú magány volt a Gárdonyié, mert egy egész történelmi kor. dilemmáját foglalta magába! Menekülése egyben lázadás is volt, türelmetlen ta núságtétel egy forradalmakat kihordó társadalom ellen.

A Gárdonyi műhelyét val- latóra fogó szakember is csodálattal tekint arra a heroikus küzdelemre, amellyel az író megvívta küzdelmeit. Könyvek, feljegyzések, levelek, és emlékezések hömpölyögnek elénk, mindmegany- nyi hű tanúja kétségeinek, 'reményeinek. A nemes, igaz emberi szenvedély magas hőfokú indulata, értelemkereső izgalma csapja meg az életmű forrásait kereső kutatót, azzal a meggyőződéssel ösztönözve további gondolatokra, hogy Gárdonyi életében nem a világ dolgaira adott végső válasz volt formális magánya, hanem felbuzgó, majd lecsendesülő kétségeinek s reményeinek valóságos kerete. Ebben a. keretben pedig a társadalmi kor legdöntőbb kérdéseivel vívódó, igazságokat kereső és felfedő tudatos Írói értelem munkául

Azon már alig csodálkozunk, hogy a történelmietlenül gondolkodó utókor — nem látva igazi forrásukat —, sokáig nem értette meg a Gárdonyi-művek világát. A költői prózába t. jnszponált emberi rezdülések majdcsak a legutóbbi időkig rejtve maradtak, s csak most kezdjük már érteni Ady fent idézett szavainak igazi értelmét. Mert való igaz, hogy kevesen beszéltek, ilyen összetett filozófiával, mégis könnyedén folyó költői hangvételű prózában a századforduló emberéről, akiben ott rejtőzött, mint a búvópatak kiutat keresett a társkereső szeretet szándéka.

GÁRDONYI élő öröksége ötvenegy év távlatából sugározza felénk egyre megvilágosodó értelmét. Éppen azt a Gárdonyit valljuk mi magunkénak, akinek életművéből fél évszázad múlva is a jövőt építő mai ember tud szenvedélyt, igazságérzést, felelősséget és hazaszeretetet tanulni. Azt az írót tiszteljük benne, aki eszményeket mert építeni egy eszméket hullató kor legmélyebb válságaiban is...

E. Nagy Sándor

Gyermekkorában a gyalogutak fogták meg legjobban a lelkét. Később a nagy vizek. Azután — s ez már véglegesen —, a találkozások. Utak, hajók, sorsok, szelek találkozása. Mindegyikben a végzetet érezte. Azonkívül valamilyen mélységesen regényes hangulatot, amelyben örökre gyermek marad az ember. Eleinte, amikor még nem utazott, csak olvasott és képzelődött, a lelkében zajlott le minden találkozás. Két árny földereng a tenger két ellenkező horizontján, azután felbőgnek a hajókürtök ... Két út, kint valahol egy távoli tájon, ahol még őshonosak a fák, átfut egymáson és nyúlik, kígyózik tovább ... Két szél a magasban összecsap, s a roppant elem vonaglásában felüvöltenek valamilyen természeti kínok... A hajók: Kik vagytok és hová mentek? Az utak: Kiket viszel? Hová viszed őket? A szelek: Üdítő esőt viszel, vagy rombolsz? Mi lesz a neved, mikorra célodhoz érsz: monszun, hurrikán, sirokkó, vagy tájfun? Kérdések, kérdések. Felelet nélkül. Minden találkozás csupa titok. Mélység van bennük. Magasfeszültség.

Az első úton azután kezdtek személyes élménnyé válni a képzeletbeli találkozások. A hajó, amely szembe jött velük, s alig egy kilométernyire úszott el mellettük, semmi izgalmat sem keltett az utasokban. Néháryan feléje fordultak egy-két pillanatra, egy anya megmutatta a kisfiának, egy idős házaspár fölváltva vé- giglátcsövezte, azután ment minden a maga útján. Az élmény izgalmát kereste magában, valami megrázót a találkozásból, amilyent azelőtt érzett, amikor két hajó találkozását elképzelte. De csak a látvány képszerű hatását fedezte

Gyimesi Ferenc:

föl. Alkonyaikor egy kis sziget közelében hajóztak el. Székét a korláthoz húzta és onnan nézte a bronzszínü parti sziklákat és a magasban zoldellő fákat. Utána lecsukta szemét. Egy képet látott ismét, erős színekkel vászonra kent tengert, napnyugtában fürdő szigettel, ragyogó, nagy éggel. De a lelkében semmi kavargás. A felszínen játszódott minden, a mélyréteg érintetlen maradt.

Megnősült. Valahol bemutatták egy lánynak, megszerették egymást, házasságot kötöttek. Később, amikor végiggondolta a találkozásukat, semmi rendkívülit sem talált benne. Házasságuk boldog volt, nyílt, kiegyensúlyozott. Valamilyen mindennapi rendszeresség érvényesült benne. Menetrend szerint ment minden, mint a vonatok. Elindulások, megérkezések, késések, csatlakozások, keresztezések. Es, természetesen, találkozások. De mind mélység és feszültség nélkül. Mind természetes volt, mindegyiknek egyszerű a magyarázata, és egyik sem hagyott helyet maga után a képzeletének.

Két év után kisfiúk született. Műtétes szülés volt, a kicsi belehalt. Csak éppen addig élt, míg egyszer, halkan elsírta magát, azzal vége. Éppen csak fölvillant a

világban.

'Két héttel a temetés után kiment a temetőbe. Ősz volt, kora november, késő délután. A fák hegye homályba veszett és az ágakról lassan csepegett a köd. Megállt a friss sírhant előtt és nézte a ráhullott nyirkos leveleket. Keze zsebre dugva, hóna alatt az aktatáska; egyenesen ide jött a hivatalból. S bent elkongtak az első szavak:

„Nem fázol, kisfiam?”

Valahonnan visszajött a kongás. De szavak nem voltak benne. „Vártál?”

Valamilyen szorítást érzett a mellén.

„Rossz halottnak lenni?” Tekintete végigvánszorgott a testetlen kereszt feliratán.

„Ügy hívtak, mint engem.”

Az utolsó betű szára kissé el- kenődött. Elővette golyóstollát és kijavította.

„Szeretted volna a nevedet?”

A melle után a torkát is érezni kezdte, mintha a mandulája fájna. „Milyen lettél volna?”

Ritkán, koppanva csepegett a köd a levelekre.

„Milyen lett volna a hajad?” Toporgott. majd elindult és lassan megkerülte a sírt. Leült a szomszédos sírszegélyre, gallérját íölhajtotta, hátát a sírkőnek támasztotta és összehúzta a vállait. „Milyen magas lették volna?” Valahol a ködben elment egy vonat.

„Melyikünkre hasonlítottál volna?” '

Megnézte az óráját.

„Szeretted volna a meséket?” Lassan rágyújtott egy cigarettára.

„Megtanultál volna futballozni?” A hideg kő megborzongatta. „Vagy úsztál, vívtál, korcsolyáztál volna?”

Hosszú időre megfeledkezett a cigarettájáról. Amikor a szájához vette, mái- nem egeit. Kidobta az útra.

„Csodáltad volna a televíziót?” Ismét megborzongott. Fölállt és fáradtan körbement visszafelé.

„Irigyelted volna az űrhajósokat?”

A köd átnedvesítette a haját; ahogyan végigsimította, csupa víz lett a tenyere.

„Mi szerettél volna lenni: hivatalnok, mérnök, művész, katona?

Elővette zsebkendőjét és megtörölte a homlokát.

„Milyen lett volna a sorsod?” Mind jobban fázott.

„Miről beszélgettünk volna?” Üjabb cigarettára gyűjtött és járkálni kezdett az úton.

„Tudományról, életről, háborúról, titkokról, mélységekről?”

A köd befolyt a leikébe, szívét hirtelen benőtték a vizes fák.

„Benned milyen titkok maradtak megfej tétlenül?”

A kifújott fyist pillanatok alatt elázott a szája előtt és lecsapódott a sűrű levegővel.

„Hánv kérdést hagytál válasz nélkül?”

Egyszerre nyugtalan lett, ideges. Eldobta a cigarettát és visszament a sírhoz.

. És te hány kérdésre kerestél volna feleletet?”

Erősen szürkült a temetőben. „Mit alkottál volna?”

Most ellenkező irányból hallatszott egy vonat tompa csattogása. „Vagy mit romboltál volna le?” Akaratlanul fölemelte csuklóját, de oda sem figyelt, hogy hány óra van.

„Ki voltál tulajdonképpen?”

A belső kiáltás úgy halt el fülében. mint egy elvonuló égdörgés.

Utána valamilyen végtelen kongás maradt a dobhártyáján, mintha egy

barlangban hallgatózna, amelynek mélyén örökké egyforma zúgó hangot ad egy lassan áramló folyó, vagy az ismeretlen utakon kóborló huzal.

„Mit felelnél, ha tudnál válaszolni?”

Ügy érezte az idő múlását, mintha a percek is egymás után eláznának a ködben. A sötétedésben már alig látta a sirt. Gallérja közé húzott fejjel állt meg egy darabig, azután búcsúzkodva, lassan megfordult és indult. De két lépés után megállt és visszafordult, mintha kínozná valami.

„Mit mondtál azzal a sírással?”

Gyötrődve előreroskadtak a vállai.

„Azt, hogy fájt a fogó?”

Összeszedte magát és kiegyenesedett

„Vagy valami mást, ahogyan az állatok, a fák, a szelek és minden mond valamit?”

Megpróbálta kivenni szemével a sirt. de már minden elveszett a sötétségben.

„Mit mondhattál' az alatt a rövid átszállás alatt, míg néhány pillanatra találkoztunk?”

A sötétség olyan volt előtte, mint fülében a kongás. Üres, végtelen. Semmi sem jött vissza benne..

Ismét nekiindult Fáradtan, lassan vánszorgott a nedves úton. S akkor a lelkén hirtelen átsuhant valamilyen homályos, régi érzés. Fölismerte. Egyszerre meggyorsította lépteit, s olyan kínzó nyugtalansággal sietett tovább a ködben ázó fák alatt, mintha a sötétben elment volna mellette valaki. és sohasem tudhatja meg, hogy kivel találkozott.