Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-28 / 253. szám
mm Emlékek ötyen évről Az emlékezet csapongó, akár egy modem filmrendező fantáziája. Megragadja a lényeget, s azt közelíti, azt villantja fel sajátos, de mégis szerves egésszé ötvöződő asz- szociáciok sorával. Valahogy ^ így voltak Dé- kány Lajosék is, azon az októberi napon, amikor a Hevesi Járási Hivatal művelődésügyi osztályán hallgatták a tiszteletet, a megbecsülést sugárzó mondatokat, s átvették az ötven évi pedagógushűséget méltató aranydiplomát. Amikor fél évszázad emlékeiről beszélgetünk az akkori gondolatok, képek közül villantjuk fel a máig is frissen élőket... Közvetlen a világháború előtt történt. A fiatalember, az ötödikes gimnazista, barátaival mátrai kirándulásra indult. Az egyik napon rossz időt fogtak ki, az egyre erősödő szél és a zuhogó eső a fiskálishutai kis iskolába űzte őket, ahol egy fiatal tanítóházaspár nyújtott szállást, menedéket. Este már együtt beszélgettek a falusi tanítósors gondjairól, örömeiről. Dékány Lajost a hivatás szépsége bűvölte el. — Olyannyira, hogy már akkor döntöttem, s hazamenet után cselekedtem is: abbahagytam a gimnáziumot, s átiratkoztam a tanítóképzőbe. Nem bántam azt sem, hogy egy évem elveszett. Később sem vádoltam magam, pedig de sok áldozatba került az a diploma! Apámat behívták, haza kellett mennem, utána engem rendeltek az olasz frontra, tanulmányaimat csak 1921-ben tudtam folytatni. Az asszony kedvenc pedagógusát idézi: — Nemegyszer előfordult, hogy megkért: egy-egy órára foglalkozzam a kis elsősökkel. Nekem ez imponált, különösképpen az tetszett, hogy a gyerekek hallgatnak rám, lesik szavaimat. Ezért lettem tanító. egymást, úgy, hogy legtöbbször csak késő estére értem haza. Eszembe sem jutott, hogy mindezért plusz pénz járna, csak arra gondoltam, hogy más ezt helyettem úgysem csinálja meg. A ma fiatalsága könnyen fárad, nekünk ilyesmire akkor nem jutott időnk. A velencei templomok oltárképei az ügyes kezű tar- naörsi apróságokat juttatták Dékány Lajos eszébe, azokat, akinek rajzai nemzetközi kiállításon, Párizsban is sikert arattak. A kollégák azt hitték, hogy én segítek, vagy éppen én készítem a rajzokat. Kontrollként meghívták diákjaimat Hevesre, egy tanítótalálkozóra. Százhatvan pedagógus figyelte őket, ellenőrizve, hogy miként rajzolták le a községházat. Az eredmény meggyőzte őket arról, hogy kár volt tamáskodni. így lettem képesítés nélkül rajztanár, sőt, később, már a fel- szabadulás után szakfelügyelő is. sokra, de okos beosztással mindenre futotta. Ennél több | nem kell az elégedettséghez,' hiszen megtettük azt, amit vállaltunk — mondják mind- ketten, másképp fogalmazva,: de lényegében ugyanazt. Arról keveset beszélnék,; hogy sokszor nem volt köny- nyű, hogy a szemléltetőeszközöket rendszerint ők fabrikálták, munkaidő után, este, otthon, hogy 1943-ban volt olyan időszak, amikor hónapokig egyedül maradt az asszony, s ő foglalkozott négyszáz gyerekkel, mert a férfiakat a frontra szólította a háború. Ezt mind természetesnek tartják, azzal érvelve, hogy a jól végzett munka nyomán fakad az elégedettség, s ez olyan érzés, amit semmi más nem pótolhat. Művészeti díjasaink Szepesi György A nyugdíj után három évvel, pedagógus lányukkal együtt utaztak Olaszországba, Velencébe Éppen június volt, s negyven év múlt el azóta, hogy megkapták a diplomát az egri tanítóképzőben. Egy kissé emlékidézésnek szánták ezt az utat. — Nem bántuk meg a négy évtizedet, s azt sem, hogy sosem törekedtünk városra, hogy ott maradtunk, ahol kezdtünk, ahol az első órát tartottuk. Jó érzés azt tudni, hogy tőlünk tanulta a betűvetést a falu apraja-nagyja. Igaz, anyagilag nem vittük Nemrég költöztek Jászberénybe, elbúcsúzva a falutól, ahol majd ötven évet töltöttek. Költöztek, mert lányuk a tanítóképző gyakorló iskolájában kapott állást. Vele jöttek, a szolgálati lakásból az öröklött házba. A szobákban a régi bútorok, a vitrinben emléktárgyak, s számtalan fotó a fiókokban, a pedagógus módszerességével, rendbe szedve. Az egyiken a régi parasztház, az egykori iskola, ahol ötven éve katedrára álltak, a többin meg a nyugdíj előtti évek dokumentumai. így egymásutánban krónika, fotókban elbeszélve. Taraaörsre emlékeztet itt minden, arra a községre, amellyel ma is kapcsolatot tart az idős Dékány házaspár. Ellátogatnak a régi tanítványok és a volt kollégák. Idézni a múltat, s megköszönni a magvetők hűségét. A fiskálishutai fogadalmat... Pécsi István A megérdemelt kitüntetésnek őszintén gratulál mindenki. Hát még akkor, ha e kitüntetést a szűkebb haza művészetének fellendítéséért olyan valaki kapja, aki e táj szülötte. Ilyen ember Szepesi György; tősgyökeres egri, akinek a bejelentőlapja csupán a családi vonatkozásokban változott... Sem ezt a bürokratikus papírt, sem a szívét nem cserélte még. Csupán az első klarinétot — egy újabbra... S hogy micsoda hangokat, dallamfüzéreket lehet kicsalni értő kezekben ebből a csodálatos intstrumentumból! Nem a szellő szárnyán úszik — maga a szelíd fuvallat, de ha kell, öblében diadalmámor fakad, határtalan ujjongás, vágj’ tovalibeg, s dúdolón végigsimít, hogy aztán többlépcsős hangrakétán felcsapjon az égre, de tréfa csak, játék ez, mert íme, bársonyos tenyerén már ringat újra. — A fafúvősok között a legemberibb hangszer a klarinét —, mondja meggyőződéssel Szepesi György. — Olyasmi, mint a vonósok között a cselló. Az utóbbi tíz-tizenöt évben a klasszikus szimfonikus' zenekarokban egyre inkább szólószerepeket kap. Elsősorban Weber bíz rá szép feladatokat, de már Haydn óta előkelő helyet foglal el a hangszerek között. A mai zeneszerzőket is megihleti, újabban sok szép mű született már klarinétra. Nagy-nagy kifejezőképesség, millió színárnyalat és dinamikai effektus, gazdag érzelmi telítettség jellemzi ezt a hangszert. Hajdanában a cigányzenekarokban a kissé degradáló .sípos” névvel, illették kezelőjét, ma már elképzelhetetlen nélküle a szimfonikus zenekar is... — Hogyan kezdődött? — Édesapám szépen hegedült... talán tőle örököltem a zene iránti szeretetet. Az út azonban nem volt köny- nyu, sok kerülővel járt. De már most megmondom, hogy a kerülők sem voltak haszontalanok. Az általános iskola után nem sikerült bejutni a gimnáziumba. Vasesztergályos tanuló lettem, majd elsajátítva a szakmát, másfél évig a volt egri forgácsológyárban dolgoztam. Ugyanakkor nekiültem a zongorának. Tanárnőm, Vár- konyi Ilona inspirált, hogy ne hagyjam abba, gyötörjem, mert érdemes... Aztán a zene vette át az uralmat fölöttem. Előbb magánúton, majd nyilvános tanulóként sikerült a gimnáziumot is elvégezni, s 1955-ben leérettséMai tv-aián!atunk: 21.00: Ötszemkozt — Ma jor Tamással Vitray Tamás műsora — amelyhez az érdekes egyéniség ezúttal is adott: Major Tamás. A Kossuth-díjas, kiváló művész ebben az évben töltötte be 63. életévét, s aktivitása ugyanolyan, mint régen, Minden műfajban otthon van, a Jenő és Lujza kabarészámaiban éppúgy, mint Shakespeare-ben. Ezért várjuk ismét bizakodva az ötszemközt adást... gizett. Nyaranta visszajárt e gyárba dolgozni. — Nem tudtam elszakadni attól a közösségtől. Ma is azt mondom, hogy az emberi kapcsolatok értékelésében nagyon sok segítséget kaptam ottani munkatársaimtól. A debreceni szakiskolában szolfézs-kai’vezetői szakot végzett, majd a zeneművészeti főiskola debreceni tagozatán megszerezte e szakok tanári diplomáját is. Eközben már kézbe vette a klarinétot is, tanulta a mesterfogásokat — A hangszerre a tancze- ne hívta fel a figyelmemet, de nagy és komoly szerepére' a későbbi tanulmányaim során jöttem rá. Azóta is fújom, amikor az időm engedi — Zeneiskolát igazgatni, tanítani... nem sok idő marad. — Erre mindig jut idő KelL S a hangszeres gyakorlatra a legjobb alkalom, ha „kéznél” van egy zenekar is., Ezért veszek részt szívesen az Egri Szimfonikus Zenekar munkájában, s ezért örülök, hogy fiatal tanártársaim is lelkes tagjai az együttesnek. Ezzel azt is elértük, hogy nem szorulunk be az intézet falai közé, hanem részt veszünk a város és a megye zenei életében. Olyannyira hivatás ez is, mint az oktatás, a zenét ismerő, a zenét szerető fiatalok nevelése. Annak idején más lehetőségem is volt, de a gyermekek iránti szeretetem, s maga a város, a szépülő szülővárosom döntött helyettem. A füzesabonyi fiókiskolával együtt több mint ötszáz nebuló zenei oktatását irányítja, s ugyanakkor ő vezeti a szórakoztató zenészek helyi stúdióját is. —- Színvonalra, fejlődésre mindenütt szükség van, még a könnyű műfajban is — mondja. Tizenkét esztendő elhivatott, komoly munkájának jutalma a megyei tanács művészeti díjának harmadik fokozata. Jutalom, és biztató • előleg is. Katai Gábor 1963-ban a velencei Szent ■ Márk téren a huszonöt év ' előtti utazás jutott eszükbe. 1938-ban Tamaörsről in- ; dúltak nászútra, legalább két; hétre feledni a mindennapi munka annyi tennivalóit, az egymásra torlódó megpróbál- : tatásokat. Hiábavaló próbál- ; kozás volt. mert az emlékek nehezen hallgatnak a pa- 1 rancsszóra. — A véletlen hozott ösz- sze bennünket, s már isme- < rősként találkoztunk Tárná- < örsön. Nekem szerencsém ; volt, azonnal kaptam állást, ; feleségem csak egy év múl- ; va. Már az első hetek jelezték, hogy nem lesz könnyű; dolgunk. Drozda Erzsébet első osztályt kapott, méghozzá nem is akármilyen körülmények ! között: — Vályogfalú, ütött-kopott, tenyérnyi ablakos parasztház ' volt az iskola. A villanyfényt ' a füstölgő lámpavilág he- \ ly ette sítette. Száztizenhat el- ; Bőssel foglalkoztam egyszerre, a gyerekek nem fértek a ; padokba, a falak melletti lócákon szorongtak. Érdekes.; hogy nem torpantam meg,; nem keseredtem el, talán azért, mert tudtam, hogy : rám várnak, tőlem tanulják : meg a betűvetést. S ha csak ez lett volna, de délutánon- ; ként is akadt annyi tenniva- ! ló: főző-varró tanfolyam,! színjátszó csoport követte SS33, október 38,s vasáraa® Irénke néni kint van az udvaron. Ö a keresztanyám. Nem lakik messze tőlünk. Itt vettek tanyát a szomszédunkban. Ez a ház sokkal nagyobb és szebb, mint amilyen a régi volt. Most az eperfa alatt áll. Sorra rakja a köcsögeit az asztalra, aztán mindegyikbe tejet önt. Ha megalszik a tej, túrót, tejfelt csinál belőle és eladja a falusi piacon. Rengeteg köcsöge van, szép mintákkal. — Csókolom — mondom. Mit tetszik csinálni? Az asztal sarkán egy kis bögre álL Áthajol a köcsögök fölött és teleönti. Amíg szürcsölöm a tejet, varom, hogy Irénke , néni is megkérdezze, mi újság. De nagyon hallgatag. Utánamegyek a konyhába, ahol a köcsögöket hűvös helyre teszi. — Anyám átküldött a pénzért. — Amíg ezt mondom, nem nézek rá. Eladtunk Irénke néninek három kismalacot, és még ótven forinttal tartozik. — A pénzért? — kérdi csodálkozva. — Hisz ma beszéltem anyáddal. Neki is megmondtam, hogy szombaton ... — Most mégis kell. Tessék elhinni. . Irénke néni moccanatlan szemöldökke! néz egy ideig. Lehajtom a fejem. A földön egy elgurult krumpli. Talpamat ráhelyezem és görgetem. — Gyere csak! — szól Irénke néni — Minek neked az a pénz? — Pestre utazom — mondom elszántan. — Ha nem tetszik ideadni, akkor gyalog indulok el. _ Ne csinálj butaságokat, kislányom... Mit szól majd anyád. Irénke néni egyáltalán nem beszél meéúyőaőeoL Marion ív ara; M tutßäiMääs — Nem )9vök vissza többet — mondom. A hangom színtelen. — Nem? — kérdi Irénke néni. — És mit fogsz ott csinálni? Nem vagy te eszednél! Van ott egy nagyné- ném. Az majd befogad. Es az tán dolgozni fogok. j — Dolgozni? Es mi lesz az iskolával? Ha már három évet kihúztál... ■ !< — Elmegyek j, — mondom, és indulok az ajtó felé. — Várj — mondja Ipánké néni — Csak nem mész így neki a világnak? Szörnyűlködik. — En nem értem a te anyádat — mondja maga elé meredve. — Egyáltalán nem értem ... Aztán összehajtogatott papírpénzt nyom a kezembe. — Köszönöm — mondon es szégyellem magam, amiért tolvaj lettem. — Anyádnak nem kell tudni, hogy nekem elmond- tad... szóval, érted ... hogy nekem megmondtad az igazat. Megkönnyebbülten szaladok; ítaat Bemegyek a szobába, Wteszem az ablakpárkányra titkos naplómat és egy két év előtti ORztályképet. Azon hosszú copfba van fogva a hajam és min ’.annyian mo- solygunk. Akkora rajta az arcom, mint egy borsószem. Nézem a képet. Hogy megváltoztam azóta! Itt még gyerek voltam Most a hajam kibontva viselem. Olya fehér, mint a kender. És nagyon szeplős vagyok. A vászonroló le van húz va. Nem látszik a szobából, hogy mj van az ablakon kívül. Levelei írok, hogy elmegyek és többet nem jövök vissza. A vizeskancsó alá helyezem, hogy ha majd leíek- szenek, észrevegyék. Aztán kimegyek a konyhába. Anyám háttal áll a tűzhelynél. A kivarrott falvédőt félig eltakarja. Csak annyit tudok elolvasni: „Nekem olyan asszony keli...” Es látom a bőszoknyás, bekötött fejű menyecskét. A gyerekek a földön játszanak. Üres konzervdobozokkal gurigáznak. Zolika, a legkisebb, a bölcsőben fekszik, állig betakarva. Egy ideig téblábolok. Székeket rakok helyre. Megigazítom az ajtófüggönyt, aztán megint elhúzom. Várom, hogy anyám majd valamiért rám kiabál. így könnyebb lesz elmennem. De nem is vesz észre. Nekidűlök a falnak. Sajnálni kezdem, mert most olyan jónak érzem. Én pedig megloptam és el fogok menni. Egy jdeig még várok, aztán kiszaladok az udvarra. Senki nem jön utánam. Nekidűlök egy fának. A nap már csak egy nagy, vörös korong. Mozdulatlanul áll egy távoli bozótos tetején. Kiszaladok az útig. Hat kilométert kell gyalogolnom, hogy elérjem a Dunát és a hajóállomást. Ellenkező irányba megyek, mint amerre Füzes van. Dűlőutakon, ösvényeken szaladok keresztül. Később kiérek az országúira. Messziről meglátom a hajóállomás fehér épületét. Hűvösebb lesz. A Duna fe- ől jön a levegő. Nem tudom, hány óra lehet. Amikor meghallom a hajókürtöt, szaladni kezdek. A hátamhoz tapad a ruha. Abban reménykedem, hogy ez egy másik hajó lehetett, amelyik. Pest felől jön, Két bátyus asszony beszélget a váróteremben. Lihegve állok előttük. — Most ment el egy negyedórája. Mi is lekéstük — mondja az egyik. — Meg kell hogy várd az éjfélit... A pénztárnál megveszem a jegyet. Ekkor látom, hogy Irénke néni nyolcvan forintot adott. Vonattal is mehettem volna. Közben a két asszony elalszik. Végignyúltak a pádon. Csomagjuk fejük alatt. Kimegj’ek a partra és leülök a lépcsőre. Hűvös halszag van. Éjfélkor megjön a hajó. Sokan utaznak. Keresek magamnak egy csendes sarkot és a falnak hajtom a fejem. Reggel, ahogy kiszállunk, a parton elveszik a jegyünket. Hat óra. Nem akarom Jolit ilyen korán felzavami, és bent maradok a váróteremben. A büfénél sortállnak. Egy csésze teát kérek és egy pogácsát. Várok egy bőrüléses fotelben kilencig, aztán elindulok. Sose jártam még Pesten, Csak bámulom a nagy házakat és a kocsikat. Szép, divatos ruhájú nők jönnek velem szembe. Egy férfitől megkérdem, hogy merre van a Tölgyfa utca. Garbó pulóverben van és aktatáskát szorít a hón* alá. Mosolyog és egy kiccit előrehajol az arcomba: — Itt egyenesen menjen. Ha villamos keresztezi az utat, forduljon balra. — Olyan kedvesen beszél. Jo kedvem lesz. — Elkísérnem, de dolgozni megyek... Látom, hogy befordul egy sarkon. Egy darabig nézem a sarkot, ahol eltűnt (Folytatjuk)
