Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

Szifmäräan, a Hevesi ütőn Hétköznapi történet: Egerben, az építőipari szö­vetkezetnél, néhány hete — vagy hónapja már? — vala­kinek eszébe jutott, hogy „át­ugorhatnánk” Sza tanárba, meglátogatni a régi ismerő­söket. Felkeresi azt a néhány családot, akiknek az árvíz után fedelet emeltek ismét a fejük fölé, otthont teremtet­tek új portájukon. Hátha szükségét látják most is a segítségnek, hátha megörven­deztethetik őket valamivel. Az ötlet tetszett a pártszer­vezetben, találkozott a vezető­ség rokonszenvével is, s — mondani sem kell — élénk visszhangra talált a szocialis­ta brigádok körében. Így esett aztán, hogy a napokban tizenhatan felkerekedtek, szerszámot, anyagot, alkat­részt raktak gépkocsijaikra és nekivágtak az útnak. ■ ■ ■ ■ A kis, szövetkezeti csapat nyomába szegődve jutottunk el magunk is a határszéli fa­luba, Méhtelekre, amely már érkezésünk pillanatában ked­ves meglepetéssel fogadott. Az egriek által is épített, ta­karos házak utcája ugyanis megyénkről, Hevesről kapott nevet. Ml tagadás, megdobogtatta szíveinket a látvány, hízelgett a gesztus, látható élvezettel olvasgattuk az ország pere­mén, az épületek homlokára tűzött ids táblák ismerős szö­vegéi. Fehér László, az egykori ta­nácselnök — most pedig az időközben összevont hét köz­ség közös tanácsának helyi, hivatalos megbízottja, kép­viselője — zavartan hárította el az önkéntelenül is előtörő köszönetét: — Köszönettel csupán mi tartozunk — mondta. — S megvallom: kicsit röstelljük is, hogy szerény anyagi lehe­tőségeinkből csak ennyi vi­szonzásra telik... Hálánk ilyenféle kifejezése azonban őszinte. S reméljük, hogy az utca neve nemcsak számunk­ra jelent valamit, nem csu­pán a számunkra őrzi az egri, hevesi, gyöngyösi, pétervásá­ri, recski, egercsehi, hatvani, iarnamérai szövetkezetek ön­zetlen segítségének emlékét, hanem a későbbi lakókat, az unokákat, dédunokákat is emlékezteti rájuk, hálára kö­telezi irántuk... Festők és mázolok, üveges, asztalos, villany- és vízveze­ték-szerelő, kőműves, tetőfe­dő munkások járták két na­pon keresztül a méhtelkj há­zakat, hogy hat család ottho­nában — bár három eszten­deje hiba nélkül adták át bol­dog tulajdonosaiknak a bú­zatáblák helyén mindössze 72 nap aludt emelt épületeket — ugyancsak térítés nélkül, ki­javítsák az esetleg előbuk­kant hibákat. Mint Nagy Károly elnöktől hallottuk: két napra minden­kinek egy feladata volt, va­lamennyien egy vállalkozás közös sikeréért iparkodtak. Kék munkaruhát öltött az elnök, mellette serénykedett a párttitkár, s a részlegveze­tők is együtt dolgoztak be- íjsztottaikkal. S míg ők itt így igyekeztek, akikre most itt éppen nem volt szükség, azok Hevesben helyettük is végez­ték az egyéb munkát. n • m a Utóbb úgy taksálták, hogy valami tízezer forintnyit ér az újabb segítség. A méhtel- kieken azonban észre lehetett venni, hogy megint sokkal sokkal többre tartják. A Hevesi út 26-ban, Orosz Gergelyné így beszélt az „ak­cióról” : — Igazán, eszünkbe sem jutott, hogy megint idefárasz- szuk az egrieket, hiszen a dolgukat már régen elvégez­ték, becsülettel. S különbé:- ' is: mások sem jöttek vissz: újra... No, nagyot is néz tünk, amikor megláttuk ők és azt kérdez'ék, hogy: mi panaszunk. Ö, hogyan pa naszkodhattunk volna! Ö! azonban gyorsan körülnézte' 1973. október 21., vasárnap I s egykettőre hozzá is láttak az általuk észlelt hiányossá­gok kijavításához. Mondha­tom: csupa olyant csináltak, ami tényleg ráért volna még. Ami várhatott volna... Na- gyon-nagyon derék emberek! A szomszédjában, két gyer­mekével él együtt ifj. Bakii Antal és a felesége. Hálálkod­va magyarázta az asszony: — A „szerelőknek” még ar­ra is volt gondja, hogy a für­dőszobaajtóba valamikor —■ jobb megoldás híján — he­lyezett, sima üvegtáblát ka- tedrálüveggel cseréljék ki... Bizony, jól jött nekünk is az újabb segítség, mert — ha a férjem tisztességes nyugdíjat kap is — nem ugrándozha­tunk. A nagylány főiskolás, a kicsi meg még idehaza ta­nul. Elég sok a kiadás. Pótol­nunk is sok mindent kellett, mert az árvízkor nem maradt másunk, mint két ágy, két szék, meg egy asztal. Amott ni, a kisszobában... ! El nem tudom mondani, hogy mit ér­zek, amikor az idegenek tá­mogatására gondolok, mert, bizony, sok rosszat átéltünk mi is, sok rosszat tapasztal­tunk. Sajnos, éppen, akikre a legjobban számítottunk, azok hagytak cserben ben­nünket. Ellenségeskedtek az áttelepedósünk miatt, harag­szanak ránk, mert az eszünlT- re hallgattunk, rendbejöttünk, s tálán már sokkal jobb kö­rülmények között élünk tő­lük is. Sőt, még azért is ránk orrolnak, mert a régi falu­ban, odaát Kishódoson, a ve­szélyes területen máig sem kapnak építési engedélyt. Mintha mi tehetnénk róla! ■ ■ ■ ■ Öröm és sóhaj, szinte együtt tört fel az emberekből min­Iróasztalán rendeletek és levelek sokasága. A boríté­kokon orosz és német nyelvű feliratok. Van, amelyik Cse- bokszáriból, a pedagógiai fő­iskoláról, másik a Szovjet­unió távoli Krasznodári Egyeteméről érkezett. A né­met levelek egyikét pedig az erfurti pedagógiai főiskolá­ról adták fel. A címzett: az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola. Alig egy hónapja fiatal barna lány irányítja, inté­zi a főiskola külügyi kapcso­latainak ügyeit. Elek Jolán, történelem—orosz szakos ta­nár, külügyi referens máris otthonosan mozog az ügyin­tézésben. — Változatos, érdekes munka az enyém — mondja megnyerő szerénységgel. — Tevékenységemen keresztül lehetőségem,nyílik arra, hogy megismerkedjem a főisko­lánkkal testvéri kapcsolat­denütt, ahová csak bekopog­tattunk szambavenni az el­végzett munkát. Ahány ház, annyi életregény. .lói esett azonban tapasztalnunk, hogy a keserűségnek itt is, ott is, mindinkább fölébe kerekedik az elégedettség, a bizakodás. Bakk Antaléit háza előtt az egyik fiatal almafa megérlel­te már első — és egyetlen — termését, jellegzetes piros gyümölcsét, amit mutatóban ott is hagytak az ágon. S va­lamivel arrébb, özv. Szabó Sándorné portája elé, kike­rült az első kispad. A kapu mellé, ahol odaát is állt. Ezek pedig már nem az átte- lepedés, hanem a megtelepe­dés, a megtalált otthon csal­hatatlan jelei. A nyílegyenes utca, a járda mellett húzódó vízvezeték, a csinos, rangos házakkal átel- lehben felépült bisztró, ABC- áruház, posta, tanácsháza, a készülő négy tantermes isko­la, meg a művelődési ház— amiket Varga Jenő, vb-Utkár mutogatott büszkén — pedig a még szebb jövő ígéretei. S szembetűnően éled az egész vidék: tetszetős épüle­tek mindenfelé, amerre csak végigsuhanunk — megjelen­tek már itt is az első eme­letes családi házak — javul­nak az utak, Penyigétől egé­szen korszerűt épí tenek. Fe­hérgyarmaton pedig éppen a Szamos, a három esztendeje annyi keeserűséget szerzett folyó nevét veszi fel a készü­lő, új étterem és szálloda. Mintegy íeloldozást adván ez­zel a hajdani vétkesnek. Jel­kép talán ez is: a visszatért életre, a békére, a reményke­désre emlékeztet. tézményekkel. Megismerjem az ottani tanárok és hall­gatók életét. Jelenleg négy külföldi felsőoktatási intéz­ménnyel vagyunk személyes és levelező kapcsolatban. Leggyümölcsözőbb a Csebok- szári pedagógiai főiskolával való együttműködésünk. Ezenkívül tanáraink és hall­gatóink évente cserekapcso­lat révén Erfurtba, Kraszno- dárba és Besztercebányám is ellátogatnak. De jó a kap­csolatunk a távoli vietnami vinhi tanárképző főiskolával is, ahol korábban már jártak az egri főiskola vezetői. A dinamikus együttműködés eredményeként vietnami fi­úk és lányok is tanulnak főiskolánkon. — Mi volt az első megbí­zatása? — Meghívásunkra, szep­tember 25-én Csebokszariból két professzor, Szkorcov, a SZÉP ÖSZIDÖ van, meleg fényű, mézízű október. A domboldalakon, a sekély völgyben — amely mintha egy óriás Ujjnyoma lenne — szürke tetővel, színes, több­részes fröecsös homlokzattal sütkéreznek a, házak. Persze kékeit, ami a jómód jele. A házak sorából itt-ott kima­gasodik egy-egy pöíeteg-vilia. Az Istoros-patak ■ völgyét járjuk. A házak között szin­te semmi mozgás,. s a csend, a meleg, a napsütés örökös vasárnap. Am a csend csak látszólagos. A dombok mé­lyén abroncsokat kalapálnak, hordókat kopogtatnak, fűzik a kénszeletet. Villanyfény mellett módern alkimisták, boraszok sürögnek-forognak, csudálatos, zugó-bugó masi­náknak osztanak parancsokat egy gombnyomással, s telt to­póból szikrázó ragyogással, széles sugái’ban bugyogtatják poharakba a folyékony ara­nyat — az illatos bort. Beértek a tőke-hieroglifák­kal beültetett hegyoldalak Ostoros határában is. A mély­be hullt sugarakat most adja vissza a föld a venyigék dí­szében, kövér fürtökben, duz­zadó szőlőszemekben. Min­denfelé az érett szőlők illata terjeng. A dombokra kanyargó uta­kon kapaszkodunk, szüretné­zőbe. A Kossuth Tsz elnöke, Trieb János kalauzol. Múlt év februárjában lett a közös gazdaság kormányosa, hogy elmozdítsa és biztonságosabb vizekre vezesse a zátonyon megfeneklett hajót. Akkor több mint 3 milliós vesztesé­ge volt a tsz-nek, az eszten­dő zárásakor pedig már 2,7 milliót tartalékba is tehet­tek, „az ínségesebb időkre”. — Kétszaztíz hold a szőlő- birtokunk, egy holdról átlag 50—70 mázsa terméssel szá­molhatunk — mondja az el­nök. kémiai tudományok kandi­dátusa és a magyar szárma­zású atomfizikus, Román Gá­bor érkezett Egerbe. Ittlétük alatt én állítottam össze napi programjukat. Többfelé ka­lauzoltam őket Egerben és a megyében. Szkorcov profesz- szor, aki a csebokszári fő­iskola szakszervezeti bizott­ságának elnöke is, a tudo­mányos és oktatómunkán kí­vül főiskolánk szakszerveze­ti munkájával is megismer­kedett. — Legközelebb kinek a fo­gadását készíti elő? — A besztercebányai pe­dagógiai főiskola ének tan­székéről Lungauer adjunk­tus látogatását készítettem elő. Ö ének-zene tanszékünk munkáját és az énektanítás módszertanát tanulmányoz­za Egerben. Mint magánéne­kes pedig, hangversenyt is ad a hallgatóknak... (mentusz) Gyertya a hordón Kaptatunk fel a hegyi úton. Velünk tart a párttitkár, Bar- ta Kálmán is. Arcán a sok ránc csupa egymásba torlódó árok. Mélyen a szőlősorok között megállunk és körülné­zünk. Mennyi rengeteg szőlő! Bekukkantok a csőszkunyhó­ba, látni, ember ide régóta be nem tette a lábát. Azért mégis megkérdezem: — Nem szokták dézsmálni a termést? — Lopni? — kérdez vissza Kálmán bácsi. — Minden tagnak van háztáji szőleje... A közelben nótaszó csen­dül. „ősszel érik, babám, a fekete szőlő...” Lányok és asszonyok dalolnak. Kedvük pezsgő, mint az erjedő must. Igazi szüreti hangulat van itt a hegyoldalon. A táj tele ün­nepélyességgel. Lengő ökör­nyál úszik a fátyolos levegő­égben, csillog-billog, mintha megannyi ezüstfonál volna. AZ EMBER úgy érzi ma­gát, mint nyáron a boldog arató, aki munkája végezté­vel. elkészíti az aranyló bú­zakoszorút, a bőség jeli:épét. Az ■ új bor születése valaho­gyan az új kenyér áhítatával rokon. Mert a szüret ma is őriz valamit régi mitológiai jellegéből és játékosságából, amikor a bor és a vidámság külön istenét ünnepi szertar­tásokkal tisztelték az embe­rek. Valami áldomásíze van ennek a félig munkának, fé­lig ünnepnek. És mégsem té­veszthető össze holmi lármás mulatsággal, mert — ma in­kább, mint bármikor — pél­dás rendű szervezettség érvé­nyesül benne. — Reggel hétkor kezdjük a szedést, délután négyig, köz­ben van egy félórás ebédszü­net — magyarázza Bakacsi Ernő főmezőgazdász, akivel a szőlősorok között futunk ösz- sze. — Mindennap meleg ételt hozunk az embereknek. Mai létszámunk: 116 szedő, 29 puttonyos és 3 taposó. Jókedvű lányok és asszo­nyok kezében csattognak a fürtvágó ollók. Lehajolnak, lecsípik a gerezdeket, aztán kiegyenesednek, vödörbe ej­tik, és kezdődik minden elöl­ről, tízszer, ezerszer, számo- latlanul. — Nem fáj a derekuk? — kérdem együttérzőn. — Tessék próbát tenni, a dereka majd megmondja... Régi szüretek epúékeit élesztgetem. Másként festett valamikor a szüret. Az én iskoláskoromban még „szü­reti vakáció” jelezte, hogy országos népünnepély követ­kezik a hegyeken s dombo­kon. Nótától zengett a hegy­oldal, szüret közben megje­lent a hegypásztor és flintá­jából örömöt lödözött. Kon- dérban Totyogott a gulyás, vagy a füstölt hússal telera­kott bableves, és kasokban hozták mellé a malomkő nagyságú, hófehér házikenye­ret. Volt ebben valami áhíta­tot gerjesztő szertartásosság, valami antik kultusz. Na­gyobb szőlőkben napokig folyt a szüret, künn is alud­tak az emberek, s esténként lobogott a tűz a diófa alatt, szalonna sült a nyárson és a tűz mellett éjfélig iselboroz- gattak. Költészete, varázslata volt a szüreti tűznek, zsarát­noka bevilágított az éjszaká­ba és megküzdött az októberi hűvösséggel. A SZÜRET ma sem egy­szerűen esik ha jladozás, meg­van a maga ünnepélyessége. Van vidámság, jókedv; nóta- szó. Az ebédet autó szállítja a szüreteteknek A mai ebéd oéldának okáért jóízű töltött káposzta. S azt hiszem, ez sem alábbvaló étek, mint a kondéros gulyás vagy a bab­leves csülökkel. Hiába is igyekeznénk, hogy minden úgy történjék, „mint régen volt”. Hiába, hiszen vala­mennyien mások lettünk; s még másabb lesz a követke­ző nemzedék. Emlékszem, a gyerekek azelőtt szüret ide­jén reggeltől napestig a sző­lőtőkék között csetlettek-bot- lottak, csipegették az édes .szemeket, s gyakran lekupo­rodtak. A szedők gyermekei jóformán feléje se néznek a szüretnek. Ritkán egy-egy gyerek jön csak ki a hegyre délután, kicsit körülnéznek és máris sietnek hazafelé. Nem érdekli őket, ami ne­künk még ünnepi esemény volt. Hiába, no, korszak mú­lik. Autó zúg a dűlőúton, ret­tentő port kavar. Ősz hajú, fehér szakállas úr közelít hozzánk. Konrad Komarovsz- ki, amerikai újságíró. Neki tetszik a szüret, egészen bele­feledkezik a látványba. Az otthoni elgépiesedett szüretek után itt az ostorosi dombo­kon igazi emberi szüretet láthat, hamisítatlan hangu­lattal. TŰNŐDŐ, lassú sétával haladunk lefelé a dombról. Vontatók, teherautók húznak el mellettünk édes szőlőter- heikkel, A pincészet préshá­zához tartanak. Hatalmas ga­ratba borítják, ömlesztik a szőlőt, s a garatból vascsö­veken zúdul alá a hidraulikus présekre. A gépek két mű­szakban 600 mázsa szőlőből préselik a sűrű, édes levet. A szűz szőlőlé hatalmas beton­aknában gyűlik, s innét töltik azután hordókba, hadd forr­janak. A pincéből jól Ismert sa- vanykás borillat árad. Gör­nyedve haladunk a kőfolyo­sókon. Harminckét méter vastag tufakoszorú van a fe­jünk fölött. A villanyt lekap­csolták, s csak egy árva gyer­tya világít a hordó tetejéről. A borozásnak is van szertar­tása, s ez elképzelhetetlen gyertya nélkül. Lopőban gyöngyözik a bor, megszem­léljük a gyertyafénynél, ak­kor is, ha tudjuk, hogy nin­csen baja. Belezúdul a poha­rakba, mint tömény áldás és embert frissítő zápor. Gyö­nyörködünk a bor színében. Lessük fényjátékait, boros­tyánkő és ó-arany, a Jupiter parazsától a rubinkő tüzéig terjedő színpompáit, csodál­juk karikagyűrűjét, a pohár falán olajos ragyogással lefe­lé nyújtózó koronaágait. Be­szívjuk az illatát. Nincs vi­rág, amelynek illata fino­mabb és gazdagabb volna. Vizsgáljuk a bor ízét és za­matét teli szájjal. így kell ezt, mert a bor is, mint a csók, csak téli szájjal élveze­tes. Kortyolunk, még. Csodá­latos a simogató selymessége, olajos bársonyossága. Mintha virágok nyílnának a nyel­vünk hegyén. / Kós János bácsival szorí­tunk kezet. Nyugalmazott pincemester, aki az ősz derét viseli a fején. Hosszú éveket töltött a szőlő és a bor biro­dalmában, de nem. tud most sem elszakadni tőle. Fiata­loknak osztogatja a. felgyü­lemlett szakismeret és a ta­pasztalat aranypénzeit, mért munka nélkül nem tud meg­lenni. Azt vallja: az ember addig él, amíg dolgozik. A MOSTANI pincemester, Szalóki József, sokkal fiata­labb. Huszonnégy éves. A katonaságtól kerték ki, mert nagy szükség van rá, amíg tart a szüret. Szakmájáról csupa szenvedéllyel beszél. Rajongója az aranyló fürtök­nek, amelyek zamatot a föld­től kaptak, illatukat és ere­jüket a napfény telítette, és hírnevükhöz maga is hozzá­adott valamit. A szőlőről, a mustról, a borról végig úgy beszél, mintha egy élő világ titkait tárná fel. A legapróbb kérdésekre is kiterjed figyel­me, mert azt tartja, hogy minden munka felelősséget és komolyságot követel, s a pontos munka tisztességgel ruházza fel az embert. — Nyolcezer hektoliter bo­runk lesz. Egyszer teljesen ki kell ürítenünk a pincéket, mert csak négyezer hektóhoz van tárolóhelyünk. A pince mély homálya után valáslggal pillogunk a napfényben. A nap. akár egy sokfürtű szőlőkoszorú, sárgál­lik az égen Mögöttünk mo­noton hangon zúgnak a pré­sek. A must kedvderítő cso­bogással csorog a betonak­nába. PataJsy Dezső »Ml halászai a Tisza mentén ■:-.zai megkezdték a holtágak 5s2i lehalászását. A kilenc halászból álló brigád hetente 5 3 mázsa pontyot és busát fog 170 m hosszú ke.ethálóval. Az idei őszi halászat mind mnnuiség, mind minőség tekintetében rendkívül jó eredményt hozott. (MTI Foto — Karáth Imre — KS). Gyónj Gyula Csebokszáritól — Erfurtig A külügyi kapcsolatok intézője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents