Népújság, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

Emlék a

1/IT.will népviseletet t&nyok VMM rvi Köztársaságból.

• Koreai

Népi Demokratikus

(Foto: NB1)

SS esztendeje, ISS2. szeptember fí-én született a közelmúltban elhunyt Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas író. Felvételünk az írót egykori otthonában, munka közben ábrázolja. (MTI-foto)

145 éve született Lev Nyikolajevics Tolsztoj

EGY NÉV, amely másfél száz esztendő alatt fogalommá vált, amelynek hallatára' nemcsak minden irodalmat es művészetet kedvelő ember szíve telik meg melegséggel, hanem nemzeti hovatartozástól függetlenül azoké is, akiknek drága a béke és a boldogság. A nagy humanista és felülmúlhatatlan író szellemi öröksége mindannyiunké. E fenti normák indokolják, hogy születésének évfordulóján megemlékezzünk a világirodalom korifeusáról, minden idők legnagyobb orosz realista írójáról, ö az, akit szinte minden író példaképének tekintett, akit utánozni sokan próbáltak, felülmúlni azonban senki sem tudott. Ö az, akit a cári embertelenség ellen tanúsított bátor kiállása ellenére sem vetettek börtönbe. Hozzá kell azonban tenni, korántsem emberségből. Tolsztoj tekintélye már akkora volt, hogy a „szappanos kötél” nyakára vet**e olaj lett volna a tűzre.

1828. szeptember 9-én született JasZ- naja Joljanában, ahová hosszú élete során számtalanszor visszatért, s amelyről mindig oly meleg szavakkal emlékezett meg. Neveltetése nem sokban tért el a korabeli nemesi gyermekek neveltetésétől. Ifjúkorát az útkeresés jellemzi. 1844-ben a kazányi egyetem arab-török szakos hallgatója lesz, de 1847-ben tanulmányait félbehagyva Jasznaja Poljanába utazik, hogy ott a parasztság helyzete megjavításának szentelje életét. E nemzetfenntartó osztály sorsa feletti aggodalom, a parasztság korabeli állapotából való kiút keresése mind korai elbeszéléseiben (A földesúr reggel), mind későbbi regényeiben (Anna Karenina, Háború és béke) visszatérő probléma. 1849-ben még egyszer megpróbálkozik az egyetemmel. Ezúttal a pétervári egyetem jogászhallgatójaként. Rövidesen azonban itt is megszakítja tanulmányait.

Irodalmi szereplését ismert önéletrajzi trilógiájával kezdte, amely inkább csak ujjgyakorlat volt a siker felé vivő úton. A trilógiában a legszemélyesebb élményvilág egyesül Tolsztoj ifjúi komolyságával és humorával. Művészetét dicséri a páratlan lélektani éleslátás, a szigorú, s egyszersmind gyengéd jellemrajz, amely tulajdonságok őszinteséggel és tudatossággal párosulnak, s már itt sejtetik a nem mindennapi tehetséget.

Az 50-es években részt vesz a krími háborúban, átéli Szevasztopol ostromát.

E háborúról írott elbeszéléseiben a megszokott ábrázolásoktól eltérően vélekedik az öldöklésről. Élményeiről kendőzetlenül, újszerűén és mégis magas művészi fokon számol be. A hadseregek szembenállás», katonák küzdelme szemében sorsok és jellemek próbaköve. Képes volt észrevenni a katonaruha alatt is az embert.

1855-ben Pétervárra költözik, majd röviddel ezt követően európai körútra indul. Ott szerzett benyomásaiból meríti Luzern című elbeszélésének anyagát, amelyben elítéli a kapitalizmust, de azzal együtt a civilizációt is.

Nagy regényeinek keletkezése az 1863. és 1886. közötti évekre esik, amely időszakra világnézetében és erkölcsi rendszerében is egyre erőteljesebb eltolódás áll be. Ebben a szakaszban írja két legnagyobb művét, a Háború és békét, és az Anna Kareninát, s éli át gyötrelmes belső válságát, amelynek áthidalására létrehozza sajátos eszmerendszerét, az ún. „tolsz- tojánus” tanokat. E tanok lényege a következőkben foglalható össze: a fennáIM rend rossz és embertelen. Szembe vele

csak a forradalom lenne állítható, amely Tolsztoj véleménye szerint szintén rossz. Ne állj ellent erőszakkal a gonosznak — vonja le a következtetést. Elveti az erőszakot, mivel az újabb erőszakot szülne, vég nélkül A megoldást az erkölcsi tökéletesedésben látja, amely mindenkinek a magánügye. S ha ezen egyénenként mindenki túljutott, akkor lehet szó az egész emberiség problémáinak megoldásáról.

1863—69, között legnagyobb és legismertebb művén, a Háború és békén dolgozik, amely regény a Napóleon ellen viselt 1812-es háborút eleveníti fel. Emberi sorsokon keresztül mutatja be a nép erejét és a népben bízók, a hozzá közelállók erkölcsi fölényét. Jóllehet a nép jelentőségét helyesen emeli ki, a nagy egyéniségek történelemben betöltött szerepének nullára redukálásával mégsem érthetünk egyet. A mű a korabeli orosz élet enciklopédiájának nevezhető, amelyből kihámozható az író eszmerendszere is. Páratlan sikerét azonban a kiváló jellemábrázolásoknak köszönheti. Másik nagy regényében az Anna Karenínában — amely megjelenése után éles bírálatok kereszttüzébe került —, a gyönyörű arisztokrata asszony életének, bátor és tragikus szerelmének megrázó történetét ábrázolja. Anna tettén keresztül az az erkölcsi eszmény jut kifejezésre, amely nem ismeri a kompromisszumokat, amely nem hajlandó megalázkodni, megbékélni a képmutatással és hazugsággal. Ez az eszmény avatja Anna házasságtörésének drámáját a klasszikus regényírás egyik legszebb alkotásává. A „másik regény” a művön belül Levin útkeresésének regénye, amely útkeresés sok tekintetben Tolsztoj egyéni problémáit tükrözi. A műben jelentkező sötétebb szín pedig már a Háború és békéhez képest a Tolsztoj szemléletében bekövetkezett változásokat jelzi.

Szólni kellene még az 1899-ben megjelent Feltámadás című regényéről, amelyben a társadalmi ellentmondásokon kívül támadásának céltáblája az egyház. Ostorozza a képmutatást, a népámítást. Kijut a bírálatból a cári igazságszolgáltatásnak is. Azok, akik ítélkeznek, sokkal gonoszabbak, mint azok, akik felett ítélkeznek.

Élete végére elhatalmasodik rajta a nyugtalanság. Kiutat csak a környezetével való végső szakításban, a szökésben lát 83 éves korában titokban elhagyja birtokát, útközben azonban súlyosan megbetegszik, s az osztapovói vasútállomáson meghal.

Tolsztoj maga volt a belső ellentmondásoktól terhes korának tükre — mutat rá Lenin egyik Tolsztoj munkásságát elemző cikkében. Életművének legnagyobb pozitívuma, hogy szenvedéllyel bírálta, és ostorozta a képmutatást és csalást, az erkölcstelenséget és elnyomást. S csupán ezért lenne művész? — vetődik fel a kérdés. Korántsem. Hű és mélyreható valóságábrázolása, erkölcsi magatartása, élet-, paraszt- és igazságszeretete nem kis mértékben járult ehhez. Ez magyarázza, hogy örek korára jelképpé, szentté és sérthetetlenné vált. Ezért áü ő közel a mai olvasóhoz js.

Lengyel Zoltán

Sz. Lukács Imre:

A fekete ruhás uéui

Ő

szült; Ä Gödrökközben hidegebb lett a víz és esténként haza igyekeztünkben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostorom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé.

I Kukoricát törtünk. Előreültetett anyám, a vázra. Hátára gyékényből font kötélnek valót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta az ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek. .

i — Félsz? — kérdezte anyám.

$ — Nem.

í Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak.

— Nekik könnyű — szólt anyám.

1 Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sirt volna. Anyám már letört néhány sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-lecsukó- dott. Később leült. Lábához kuporodtam. Ügy aludtunk el, észre sem vettük.

A libákat tömte. Petróleumlámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte.

Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyűhetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt.

— Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod?

— Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni.

— Válassz! — erélyeskedett apám.

S azóta hordta és mosta.

Mosott! Felgyűrte karján a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját. Egyszer megfogtam jobb kezét. Végigsimítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyéren is egészen az ujjak hegyéig.

— Ugye csak fekete ruhája van?

H

allgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullottak a földre.

— Lesz majd másik is — nevetett erőltetve.

A tanyában levő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották:

— Megjött a fekete ruhás néni...

Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet.

Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna.

Hiszem: a legtartósabb emlék, a kéz és az arc. A kéz. Eres, repedezett. Nyáron ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott esőt. És nagy. A munka naggyá,, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta tenyerével csaknem egészen beta karta. Mindig úgy köszöntem ne ki:

— Csókolom.

De még egyszer sem csókoltam meg a kezét.

Az arc kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs.

Csak egyszer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát, és egyéb édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefogyottan a bódé eiőtt. Szomjas lehetett. Ütközően meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett.

— Egy málnát — ismételte az elárusító.

Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elfelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfele néztem rá és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját.

— Nesze — mondta akkor,

E

gy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visszaadni, ami megmarad, anyámnak. Mi- ■•e észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem.

Egyik kezével megsimogatta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szólt. S kis idő múlva

becsöngettek.

Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, nem is asz- szony, inkább néni. Agyonráncosodott teremtés, elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vélekszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek • látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba, s a legkevesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet.

Mondják: amikor beteg voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szíve. Ö erről dehogy beszélne! Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok körülrepes. Lenem ülne egy pillanatra sem. Megtörli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába.

— Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottét, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám.

A következő pillanatban már előttem az étel, bor is hozzá, ö meg szegénykém csak áll ott, mellettem. Kezét összekulcsolja, nézi, egyre csak nézi, ahogy eszein— Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye, itthon maradsz néhány napig? — kérdi.

Búcsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. 0, mint szárnyaszegett madár. S mindig úgy köszön:

— Vigyázz magadra! írjál azonnal!

ztán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam, ma is, elfogyhatatlan belőle a szeretet, • jóság. Űrökéletú-