Népújság, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-23 / 223. szám

Száz éve született a világhírű rendező:

Max Reinhardt

A SZÍNHAZAK világánál? folyamatos — hol kissé emelkedő. hol kissé ereszkedő tendenciájú — életében váratlan, robbanásszerű változás áll be, ha egy-egy meghökkentően izgalmas tehetségű színész vagy merész-mesterien újító rendező tűnik fél. Egy ideig a pályatársak, a szakemberek, a n jzők általában értetlenül 'állnak a kiugró művész szokatlan újításai előtt, aztán lassan — utolérve a zsenit — felfogjak, megemésztik a látottakat.

Max Reinhardt azon kivételes tehetségek egyike volt, aki az idők folyamán a német színház korszakos megújulását jelentete. Számára a színház nem a különféle tetszetős elméletek otthona maradt, hanem a hangulatok, a lenyűgöző élmények, a színek háza lett.

Annyira a külső látványosságra, a megdöbbentő hatás fokozására törekedett, hogy esetenként a drámai mű csak alkalom volt a parádés előadásra. Néha a frenetikusabb hatás kedvéért még a kiasz- szikus szöveggel is szabadon bánt. Főbb érdemei közé tartozik, hogy leparancsolta a színpadról az addig normaként elfogadott hősi taglejtést, a patetikus szavalást, s helyettük a természetes beszédet, a játékos játékot honosította meg a színházban.

Az osztrák származású Reinhardt életútja igen színes és változatos. A huszadik század polgári színháztörténetének egyik legkiemelkedőbb alakja színészként kezdte pályáját az egyik bécsi színházban. Egy nap a vakmerő, bolyhos fejű színészpalánta gondolt egy merészet és nagyot és a fényűzően elegáns Sacher szállóban „odavágódott” a nagy hírű rendező, Otto Brahm elé, s kikö- nyörgött egy meghallgatást, amelynek eredményeként a mindenható direktor szerződtette a fiatal Reinhardtot berlini színházába. A kitűnő naturalista rendezőtől Reinhardt sokat tanult, s később az ott szerzett tapasztalataiból alakította ki újszerű rendezői stílusát.

ÜJ KONCEPCIÓJÁT elsőként 1901-ben próbálta ki a maga teremtette kabarészínházlaan. Két évvel később már a neves berlini Deutsches Theater igazgató-főrendezője. Ettől kezdve több ismert színházban tevékenykedik, neve egyre ismertebbé válik művészi körökben, s néhány darab színrevitele, illetve a Kammerspiele néven Európa első kamaraszínházának életrehívása után már elérkezik a világsikerhez.

Óriási tapasztalatát és páratlan színházszervező képességét kitűnően kamatoztatta. Volt idő, amikor egyszerre két színházat is irányított, Bécsben, illetve Berlinben, és létrehozta és irányította a salzburgi és müncheni ünnepi játékokat. Egyik legbravúrosabb produkciójaként tartják számon a Beketow cirkuszban kétszáz statisztával bemutatott Oidipusz királyát.

Társulatával többször nagyszabású európai túrnékat bonyolított le, néhányszor vendégszerepeit Magyarországon is. Remek színészei, sajátos rendezői elképzelései, pazar színpadképei mindenütt osztatlan elismerést arattak.

Max Reinhardt rendezéseiben — elődei és kortársai elméleteit és gyakorlatát felhasználva — elmélyült, pontosan megtervezett színészi játékra, hatásos, látványos színpadképek megformálására, szokatlan szín- és fényhatások elérésére törekedett. A szigorú rendszer szerint beállított és mozgatott színészek játéka valósággal műremekké vált, és a szellemesen kigondolt díszlet, az ügyes berendezés, a káprázatos színpadkép esetenként önálló képzőművészeti alkotássá nemesült. Ily módon sokszor a színházművészeti produkció az irodalmi mű fölé kerekedett. Vagyis alkalmanként a

frenetikus, érzéki hatásáradatban elsikkadt a szöveg mondanivalója, s néha a jellemek másodrangúvá halványultak a fényes színpadi látvány mellett.

HATVÁNY LAJOS kitűnő könyvében találóan jellemzi Reinhardt zseniális-újító művészetét: „Természetes, hogy Reinhardt klasszikusai nem az iskola sémái többé. Ö nemcsak fényben füröszti és díszbe öltözteti a színészt meg a színpadot, hanem új szavalási módot talált ki a régi versek számára. A Burgtheater sikolya helyett éles, hosszú, reszketeg, viny- nyogó sirámokat, a kemény, ünnepi deklamáció helyett a szónak énekes, lágy és mégis velőnkbe ható hullámzásait, a hangok selymes vibrációját, melynek mégis megborzongat az idegekkel játszó, kényes és kísérteties zenéje. Saját megakadt színészi talentumát rendezői követeléseiben kiélve, komédiásaiból kényszeríti ki, ami neki mint komédiásnak nem adatott: a tökélyt”.

Világraszóló sikereinek színhelyét, Európát a harmincas évek derekán elhagyni kényszerült, s a fasizálódó világból Amerikába menekült. Utolsó éveiben az új földön még a filmrendezéssel is rhegpróbálkozott.

Az 1973-as év kétszeresen is időszerűvé teszi, hogy megemlékezzünk a világhírű művészről, Max Reinhardt- ról.

Egyrészt száz éve született

a nagy színház-újító, másrészt ez évben van halálának harmincadik évfordulója.

THOMAS MANN, a regényirodalom óriása, búcsúbeszédében ekképp emlékezett Max Reinhardtról.

„Neve drága marad számomra, mint mindenki számára, aki tapasztalta hatalmát. A művészet élménye, mint varázs, inger, színek játéka, okos igézet, körtánc, hang és álom kapcsolódik össze ezzel a névvel.”

Dr. Hekli József

Melyek a legritkább magyar bélyegek ?

A magyar bélyegek nemcsak tetszetős kivitelükkel, érdekes témájukkal aratnak sikert a gyűjtők körében. Vannak közöttük világritkaságok, rendkívül értékes példányok, amelyek itthon és külföldön egyaránt a legkeresettebbek közé tartoznak. Melyik a legértékesebb magyar bélyeg? Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, hiszen az 1871. évi első magyar kiadás, a Ferenc Józsefet ábrázoló, úgynevezett kö- nyomatos majd minden darabja ma már kuriózumnak számít, de ugyanígy a tév- nyomatok között is találunk nagy értékeket. A kőnyomatos bélyegeink közül a zöld színű 3 krajcáros egyike a legritkábbaknak, eredeti, hibátlan, nem javított példány mindössze néhány száz akad belőle, hamisítvány, készítmény viszont annál több. A levelezőlapok, borítékok ugyanis szintén 3 krajcáros bélyeggel készültek, ezeket a hamisítók azután kivágták, majd újra fogazták és a gyűjtőknek mint eredetit adták el.

Hasonlóan nagy értéket képvisel a sorozatnak 25 krajcáros lila színű bélyege, különösen akkor, ha a bélyeg eredeti, úgynevezett „futott” levélen kerül be a gyűjteménybe. Abban az időben 35 krajcár nagy pénz volt, az ilyen névértékű bélyeget legfeljebb pénzküldemények bérmentesítésére használták, lezárva yitkán ragasztották, a 25 krajcáros. kőnyomatost levélen a Filate- lia Vállalat Katalógusa több mint 10.000 forintra taksálja.

Rendkívül érdekesek a különböző tévnyomatok is. A bélyeggyűjtők jól ismerik a „fordított Madonnát”, azt a Madonnát ábrázoló bélyeget, amelyen a középrész fordítva helyezkedik el, vagy a Nagymányán forgalomba került bélyeget, amelyről hiányzik az eredeti felülnyomás. Mindkét ritkaságot több ezer forintra becsülik a szakemberek.

Áz Emberi színjáték új kiadásáról

A Németh László-életműsorozatban megjelent az első Németh-regényként számon tartott Emberi színjáték. Elsőségét jelentőségének köszönheti, hiszen keletkezését időben megelőzi az Akasztófavirág című kisregény, de amely csupán írói előzménye a kivételes értékeket hordozó regénysor- nyitányának.

Az életműsorozat szép. igényes kivitelű kötetei nem 9 keletkezés, megjelenés időbeli sorrendjét követik, hanem műfajok szerinti csoportosításban, az író saját elrendezésében segítik a kutatókat és az érdeklődő olvasókat. Az új sorozat megkönnyíti a tájékozódást, de ebben az elrendezésben sajnos nem érződik annak a — magyar irodalomban szinte példa nélküli — munkaintenzitásnak a folyamata, amelynek eredményeképpen ezek a műfaji . szempontból együvé kerülő, de keletkezésüket tekintve időben, egymástól távol eső írások lenyűgöző bősége előburjánzott. De az életmű kiadása felbecsülhetetlen jelentőségű mind az olvasók mind a szakemberek számára.

Regényes az Emberi színjáték sorsa, olvasókhoz vezető útja. B'iatalon, mindössze 27—28 évesen írta, a Napkeletben jelent meg folytatásokban. A folyóiratot közömbösség, érdektelenség övezte. A szinte visszhang nélküli első publikációt egy sikertelen kiadói egyezkedés követte. Majd amikor végre kinyomtatták, az ostrom alatt elpusztult a példányok nagy része. Így ez a pályát alapjaiban értelmező, az írói indulás forrásvidékét feltáró, vallomásos erejű mű az olvasók számára csal? az 1960-os és a mostani kiadás révén vált valóban hozzáférhetővé.

Kísérlet a XIX. századi nagyregényfórma és a XX. század művészi érzékenységének, tudati intenzitásának, lélektani elmélyülésének az egyeztetésére, az egyetemes emberi problémák és a korabeli szomorú magyar valóság együttes ábrázolására. Az író emberi és művészi elveinek jó néhány sarktétele itt fogalmazódik meg. Bár az írói kommentár figyelmeztet, hogy itt nem az életre közvetlenül alkalmazható igazságokat talál, az olvasó, de azért ezek az írói fejlődésben meghaladott tételek sincsenek értékes tanulság és a valóság intelmei nélkül. Az útkeresés, a nézetek tisztázási szándéka vezette a fiatal író tollát.

A főhős tragikus sorsa igazolja, hogy az egyén és a társadalom boldogulása, a fejlődés szolgálata elválaszthatatr lan egymástól, mint az írótól az emberi helytállás és a művészi hűség. Boda Zoltán a főszereplője a regénynek. Saját sorsát elszakítja a kor nagy problémáitól, egyéni üdvözülést hirdet, távol áll tőle a társadalom megváltoztatásának gondolata. Ez lesz tragédiája, azok ölik meg, akikkel nem akart szembeszállni, az uralkodó osztály csendőrökkel megerősített képviselői. A könyv azt példázza, hogy a társadalmi problémáktól menekülő ember hiába keresi az egyéni boldogulás útját, hg megfut a kor égető problémái elől: nem kiutat, hanem zsákutcát talál.

Megírását — a címadás sugallata ellenére — nem a balzaci teljességakarás, hanem inkább a mű hármas tagolásában jelentkező dantei eszmény inspirálta. A társadalom és az egyén visszonyhálózatában érződik a korszak fojtó atmoszférája, az ábrázolásban pedig a mélyen szociális érzésű író szembenállása.

Örömmel ajánljuk az olvasók figyelmébe, szeretetébe ezt az önmaga értékein túlmutató, a szakirodalomban is későn felfedezett és az olvasók táborában még mindig kevésbé ismert fiatalkori Németh-regényt. Varga István

N

agy talentum volt az öreg révész. A kompban elhullaj- tott híreket inkább kócolta, mint fésülte; jó koszton tartotta őket és csak akkor engedte útjukra, amikor kellőképpen kipofásodtak. Tőle értesültem, hogy a fegyverneki vásáron három tehenet vettek hajódudának. Ez úgy ősz felé történi. Télen meg arról tudósított, hogy a pereszlényi hegyekben egy Sampek nevű favágó megnyalta a fejszét, és úgy hozzáfagyott a nyelve, hogy még a doktorok se bírják leolvasztani róla.

A partra járt fürödni a kastélyból a francia nevelőnő. Távol az emberek járásától, a homokban szokott napozni, ahol tetőtől talpig kezeltette magát a nap sugaraival. A kompmester egyszer elküldte hozzá Ferkót, a tehenészlegényt, hogy őrizze és fűzfaággal hajtsa róla a legyeket, a fejére meg borítson szitát. De csak akkor lépjen szolgálatba, amikor a dáma elalszik. így szól a parancs, amit a kastélyból küldtek az urak.

Ebből némi bonyodalom származott, mert a pásztorlegény szó szerint vette az eligazítást. Végül azonban mégis méltányolták a kompmester jóindulatát, hiszen ő mindig szívén viselte az urasági javak megóvását. A szitát ugyanis azért rakatta az értékes hölgy fejére, nehogy napszúrást kapjon szegény.

Hitler miatt viszont a csendőrseggel gyűlt meg a baja. Egyik kutyája nyerte általa ezt a nevet. Mert a négylábúakat egyéniségük kifejlődése után szokta keresztelni, kivéve Négust. Arra a nevet nyomban rárakta. Akkoriban zajlott ugyanis az olasz—abesszín háború. Különben Négust szerette. Cicerót szintén. Ez a jószág szépen, fordulatosán és hosszan tudott vonítani. Néró a szárnyas állatokat, pusztította következetesen. Horthy szabadon csatangolt, még a ladikba is beült neki. Szálasit láncon tartotta.

Nos, beállít úgy déltájban Oprat az őrmester. Külsőségeiről nem beszélve, szelíd, jámbor ember volt. Nem kiabált, nem lármázott. így beszélt;

— Ide hallgasson, Danyi bácsi! Ezzel a Hitlerrel csinálni kellene valamit. Legjobb lesz, ha megszabadulunk tőle. Kössön egy követ a nyakára és dobja a Garamba! Vagy ha sajnálja, adja oda valami messzire való embernek. Léván túlra. Az már nem az én körzetem. Jó nagy kutya ez a Hitler, de mondja már, milyen fajta?

— Korcs!

— Hát akkor ne fájjon érte a szíve. Hallgasson a szavamra, mert ha nem, meglátja, előbb-utóbb kiirtják ezt az állatot — jelentette ki a csendőr, mire a névadó ily módon válaszolt:

— Az volna a legjobb, őrmester úr, ha ledurrantanák. Rettentő rablótermészet szorult ebbe a Hitlerbe. Képes még a polozsnyikokat, a záptojásokat is elhordani a tyúkok alól, hogy a franc essen beléje! Lője le!

— Én nem lődözök kutyákra élessel! Mit gondol maga, mi vagyok én?! — pattant fel hirtelen Opra őrmester, mert észrevette, hogy frissen kátrányozták a komp oldalát, ahová az. Imént letelepedett. ,

Í

gy egyenesítve a görbe dolgokat, puskavégre került a politikába iktatott puruttya jószág, b ezzel elmúlt minden veszedelem a hatóság, a tyúkok társadalma és a révész feje fölül, A bajkeverőt a komlóval benőtt ölfarakások mögé temettük, ahová az urasági szekerekről lepotyogtatott szenet szoktuk

elásni. Gazdája fejfát is szúrt neki, ezzel a felirattal: „Itt nyugszik Hitler, no jó, meglőtte Bonzsó”. Az első adandó alkalommal eldicsekedett művével az őrmesternek, ki, miután elolvasta a strófát, ezt a kérdést tette fel:

— Ki az a Bonzsó?

— Hát a kuzsmareki csősz.

— És mivel lőtt a csősz? Golyóval vagy söréttel?

— Nem láttam. Nem néztem oda. Csak azt tudom, hogy egy tyúk is fölfordult az ijedtségtől.

— Megdöglött a tyúk?

— Meg.

— Akkor nem az ijedtségtől fordult fel. Söréttel lőtt a Bonzsó. No, jó. Gyerünk, vigyen át a vízen, mert dolgom van Sztrelikékkel. Fát loptak az uraságtól. Föl vannak jelentve.

A menetelnek eppen ideje is volt, ha ugyan nem késő. A kompba ugyanis egész váratlanul hintó költözött, méghozzá a vastag uradalmi inspektorral megrakva, azt 'pedig illetlen és nem tanácsos várakoztatni. Egyelőre azonban még csak a kerekek és a lovak patkói alatt szenvedő pallók zörögnek a révész után. De krasnyog már ö is, parádés csattogást rendezve a köves ólon. Már a láncokat csörgeti. Beakadt neki' a kötőfa, káromkodik a fogai között, a „krisztusmáriáját", aztán bevágja a rudat, csak úgy zeng a palló. És forogni kezd a csiga, feszül a kötél. Szalad a komp orrába, ott is van" dolga, kapkod a kötélhez, markolássza. közbe: mély hajion sásokkal és nagyságos uramozásr-al kazlazza tiszteletét, olyannyira, hogy még a lovak som tudják mire vélni nagy igyekezetét. Csodálkozó tekintettel kísérik a mozgását és idegesen kapkodják a fejüket, mert minduntalan ott hadonászik az orruk előtt. Félig leégett világossárga szivarját sincs ideje meggyújtani, pedig máskor ilyenkor az már füstölni szokott.

pontos azonban, hogy vánszo- ■ rog a vízi jármű. A parton felejtett csendőrnek is sikerül még idejében ráugrani, és most parolá- zik az urasággal, Sztrelik ügyét adja elő, aki föl lett jelentve. A kocsis is megnyugtatta lovait, körüljárta őket, lecsapdosta róluk a bögölyöket, és már a komp kötelét markolássza. A kompos szivarja is parázslik, szintén a kötelet fogdos- sa.

— Te, Danyi! — csapódik fülébe fenntről az inspektor hangja.

— Tessék, nagyságos úr! — és közelebbre lép, szinte ugrik paran- csolójához, otthagyva a kötelet a kocsisnak.

— Mi az a nagy darab ízé ott, a víz alatt?

— Hol, nagyságos úr? — és célba veszi a kérdező ujja hegyét, onnan pedig a jelzett irányba fordítja tekintetét, de nem túlságosan gyorsan, mert bizony olt szén van, méghozzá akkora darab, hogy az imént alig bírta felemelni a komp oldalára. Lelökni már könnyebb volt A csendőr miatt rendezte így a dolgot, krnek közeledtét a parti bokrok fölött billegő szuronya jelezte.

Mert a kompba beálló uradalmi szekerekről rendszerint leesett valami. Hol egy villára való széna a kecskének, pár cső kukorica, néhány fej répa a malacoknak. Itt csúszott le a gőzekéhez való finom, fekete szén is. A jobb érzésű kocsisok a gabonával töltött zsákokat is kilyukasztották, ae még a diófáknál, és megszórták az utat a szár-r

uyasállatok örömére. Közben tették magukat, mintha nem volna benne a kezük a hullajtásban.

Danyi bácsi viszont nagy lármát csapott, hogy szemetet csinálnak neki a kompjában. Persze, akkor került erre sor, amikor a szekeres emberek már túljutottak a hallótávolságon. Akkor se mindig. Csak olyankor, ha idegenek is látták az urassági javak tékozlását.

És most itt van ez az izé a vízben ...

— Az a fekete?

— Az.

K

ár, hogy olyan alacsony itt a víz. Ha zavaros volna, az lenne most jó.

— Szén az — jelenti ki némi vizsgálódás Után a felderítésben jártas Ónra.

— Szén — erősíti meg a révész. — Hogy került az oda?!

— Most itt van, nagyságos úr. Múlt héten a malom mellett volt. Azelőtt a solyó alatt. Most ide tettük. Hordozzuk. Hol ide, hol oda. A harcsáknak van kitéve.

— Miknek? i

— öreg harcsák járnak ide. Szaglásszák vagy nyalják, mint tehenek a sót, nem tudom, de járnak rá,

— Még ilyet se hallottam.

— Mink se akartuk elhinni, amikor a rebenyici öreg tutajostól hallottuk, de bevált. Tetsziü emlékezni még arra a nagy, dög harcsára, amit nyáron küldtem a kastélyba? A/t is a szén mellett fogta el az öcsém: Andn, a gőzekés.

— Hát nem te fogtad. Danyi?

— Ráérek én arra?! Nekem mindig kajdásznak Még éjjel is. Ha hiszi, ha nem, nagyságos úr, három napja nem aludtam vetett ágyban. Csak a csizmákat, rúgtam .e fertály órára, és dűltem le kicsit pihenni. Nem aiudm, csak feküdni...

g^Jost már vetett ágyban pihen. * ■ Aludhat kedvére, nem neki kajdásznak Ügy ment el, mint az alámosott partoldalból leomló föld, mit a gyökerek görbe ujjai eleresztenek. Kevert egy kis hullámot maga körül, körül, és rábízta sorsát, a folyóra, mely valahol valamit kisodor belőle újból a fényre. Mert mindig úgy volt' egyik partot mosta, a víz, a másikat meg rakta,