Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
PRIZMA 13 Elsüllyed! hajók múzeuma A bulgáriai Várna közelében a búvárok nemrégen régi hajók temetőjére bukkantak. A régészek már több száz értékes anyagot hoztak innen felszínre. Többek között amforákra, horgonyok ólomból és fából készült részeire bukkantak. Nemsokára megkísérlik egy egész hajó kiemelését is. Nyilvánvaló, hogy a görögök, a rómaiak és a bizáncialt vitorláshajói ide igyekeztek, az eiőzetes adatok szerint az i. e. IV. század és az i. sz. VI. század között fennállt nagy kikötő felé. Eddig még nem sikerült tisztázni, mi okozta, hogy ugyanazon a helyen olyan sok hajó pusztult el. Az öbölből nemrégen televíziós közvetítést adtak. A műsorban a több mint ezer évvel ezelőtt elsüllyedt hajókat mutatták be. FbIeőíoIí - “ * ” Moszkva legnagyobb tere a Vörös tér, körülbelül 75 000 négyzetméter .nagyságú. A legkisebb tér — az innen 200 méternyire levő Kujbisev tér — területe harmincad része a Vörös térnek. * A szovjet főváros legszélesebb sugárútja a Leningrad sugárút. Szélessége 120 méter. ★ Moszkva leghosszabb utcája a 14 kilométeres Lenin sugárút. A legrövidebb — a Venyecianov utca —, mindössze 48 méter hosszú. ★ Moszkva legnagyobb szállodája a Rosszíja. Egyszerre 0000 vendég befogadására alkalmas. k A Metro leghosszabb föld alatti csarnoka az Arbatszka- ja állomás — hosszúsága 250 méter. •k Moszkva leghosszabb hídja a Moszkva folyót átívelő kétszintes Metró-híd, amely Luzsnyikit köti össze a Le- nin-heggyel. A híd hossza 2 kilométer. Szabad fantáziával követni az újat Minden hónap tizenharmadik napján találkoznak. Nem babonásak, akkor is egybegyúinek, ha tizen- harmadika péntekre esik. Azért választották a tizenharmadikát, mert ennyi a tagok száma, s azért nevezik magukat Prizma 13- nak, mert művészetükkel úgy szeretnék visszatükrözni a valóságot, ahogyan a sokoldalú, csiszolt üvegdarabról, a prizmáról verődik vissza a fény. A „Prizma 13” iparművészekből álló alkotócsoport. A szerény jelzéssel, amelyet nevük mellé írnak, egyre gyakrabban találkozni kiállítási termekben, múzeumokban. A csoport tagjai az iparművészet különböző ágazataiban tevékenykednek. Van közöttük keramikus, belsőépítész, textiltervező, ötvös. Megalakulásukról, közös művészi elképzeléseikről Hübner Aranka textiltervezővel beszélgetek. — Néhány évvel ezelőtt a Képző- és Iparművészeti Szövetség meghirdette, hogy lehetőséget nyújt különböző művészek alkotócsoportokba való tömörüléséhez. Miután iparművészeti tárgyak önmagukban sohasem érvényesülnek igazán, s valódi értéküket az a környezet határozza meg, ahová kerülnek, érthető, hogy egy-egy belső- építész — Mezei Gábor és Fekete György — köré csoportosultunk. Hisz ők „építik” a mi különböző tárgyaink köré a keretet. Több csoport is alakult abban az időben, de hamarosan szétváltak. A mi első kiállításunk 19ö3-ban volt, Nagykanizsán. Azóta rendeztünk már kiállítást a Műcsarnokban, az Iparművészeti Múzeumban, Miskolcon, Balassagyarmaton, Székesfehérvárott. — Mi a magyarázata annak, hogy a „Prizma 13” tagjai együtt maradtak? — Ügy hiszem a közös etikai magatartás. Nem anyagi, nem is kereskedelmi érdekek, hiszen egy-egy kiállításon ritkán vásárolnak tőlünk. Az a vágy tart együtt bennünket, hogy .ki-ki saját területén, a legmagasabb színvonalon próbálja megvalósítani elképzelését. Ezért szívesen áldozunk időt, energiát és pénzt. — Hogyan tudnak együtt dolgozni, hisz nemcsak különböző területen, de egyénenként is más-más stílust képviselnek? — Éppen' ez a nagyszerű! Egymás munkáin keresztül kitekintünk a „nagyvilágba”, van összehasonlítási alapunk. De nemcsak a munka értékét könnyebb így meghatározni, .hanem használhatóságát is. Tervezek például valamit, megbeszélem társaimmal és esetleg egy belsőépítész felhívja a figyelmet arra, hogy másképp csináljam, mert így a gyakorlatban nem lenne használható. Meg is indokolja, miért. A közös megbeszéléseknek termékenyítő hatása van mindany- nyiunk munkájára. És természetesen, haszna is. Ismerve kinek-kinek a munkastílusát, „összedolgozunk”, megrendelésekhez is segítjük egymást. Azonkívül, így közösen, hamarabb tudunk kiállítást is rendezni, mint egyénenként. Kevés a bemutatóterem, egy-egy művésznek öt-hat évig is várnia kell az újabb önálló kiállítás lehetőségére. — Hogyan fogalmazná meg azt a célt, amelyet az önálló alkotómunkán keresztül, de közösen elérni kívánnak? — Szeretnénk, ha tárgyaink hozzásegítenék az embereket ahhoz,, hogy „szellemileg lazítsanak”. Merjenek szabadabban nézni is, ne csak gondolkodni. Ahogyan elfogadták például a ruhán a pettyet, amelynek igazán nincsen különösebb jelentése, csak ritmusa, ugyanúgy igyekezzenek szabad fantáziával követni az új vonalakat, formákat. Ne féljenek a szokatlantól, ha az szép. Ehhez persze meg kell látni az új szépséget, a színek teremtette harmóniát, a kompozíciós egységet, külön magyarázkodás nélkül is. — Tapasztalat szerint, az emberek az iparművészeti tárgyakon hamarabb fogadják el az új formát, mint a képzőműszeti alkotásokon. Ön szerint mi a magyarázata ennek? — A modem tárgyak előnye kétségtelen. Praktikusak, kényelmesek, könnyen tisztíthatok, stb., az emberek tehát ezekkel a „jó tulajdonságokkal” együtt elfogadják a formavilágot is, amelyet idővel aztán megszoknak, és — remélhetőleg — meg is szeretnek, László Ilona If eresek egy tízéves, válőszf- nűleg sápadt, sötét hajú, szomorúságra hajlamos, nagy barna szemű kislányt. Okom van feltételezni, hogy szép. Ismerem születési idejét, gyermek- és ifjúkora tartózkodási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palenberg, Aachen. Egy pontosan meghatározott évből, 1887-ből keresem. Úton van a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzheimbe igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimbe megy, egy üres tálat cipel, ha onnan jön, egy répalevéllel teli edényt. A Düren—Golzheim közötti távolság hét kilométer, a kislány teljes útja tizennégy kilométer. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, amelyről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e. Tételezzük fel, hogy legalább három, esefleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy odafelé és visz- .sza az úton az üres és a teli tálat esetleg' le kellett tennie, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répalevelet hozott a rokonoktól vagy ismerősöktől, azt sem, ajándékoztak vagy csak olcsóbban adták neki. Három óra? Négy vagy hat? Nyolc kilogramm, tíz, esetleg hét? Nem tudom. Azt sem tudom, mennyi pénzt takarított meg az üzleten. Tíz pfenniget? Harmincat vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van és én keresem. Máriának hívják és néhány évtizeddel később az édesanyám leit. Az édesanyámról sok mindent tudok, erről a kislányról semmit. Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzheimon, Golzheim előtt gyorsan, Golzheimban a megengedettnél gyorsabban, Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel, százkilométeres sebességgel megyek. A hét kilométert három, négy, esetleg hat perc alatt roHEINRiCH BOLL: V Nyomozási jelentés bogom végig. Persze minden attól függ, mennyi mezőgazdasági jármű csoszog az úton, miként lehetséges őket megelőznöm, s milyen a szembejövő forgalom. || at percnél több időre sem11 miképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton van, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadban lennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München között, ezalatt a lányka még mindig az úton poroszkálna. És milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embereket, akiktől a répalevelet hozta, hogy hét vagy harminc pfenniget félretehessen? Mindezt nem tudom. Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az országúton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát engem vajon? Én nem látom öt, habár mindig is őt keresem. Semmit nem tudok róla, legalábbis nem sokat. Szigorú édesanyja van, öt leány- testvére és két fiú, egy, enyhén szólva könnyelmű apja, aki sokat szeret inni. Vajon mibe kerül egy pohár sör, egy konyak? Biztosan többe, mint amennyit a tízéves kislány a háromtól hat óráig tartó ballagással az üres és teli edénnyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni vele, megkísérelném, hogy mindenről kikérdezzem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két, három megfakult képről ismerem a kislány-édesanyának keserű, kedv- telen arcocskáját, Néhány anekdotát is tudok róla. A ponyvaregények becsapott gyámoltalanja volt. Látom a sokévtizedes fakó fényképen, hogy valamikor nagyon szép volt. Klasszikus gyámoltalan, klasszikus arccal. Katolikus, erős janzenista színezettel. Orömtelen puritán, egyházellenes, elkeseredett. Vágynék a kislánnyal beszélgetni az. országúton. Nem az édesanyámmal, vele sokszor beszélgettem, de a tízéves kislánnyal soha. Mit gondol vajon, mit érez. mit vall be önmagának, mit rejt el maga és mások elől? Mit gondol iszákos, könnyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három-, vagy hatórai szerzetesi gyaloglásával megkeres. Most, nyolcvanöt évvel később szeretném ízekre szedni és összezavarni a tovatűnő időt —. hogy a lánykával szórakozzam. Magammal vinném, s bizonyára szívesebben maradna kinn a sivár országúton, minthogy visszamenjen megkeseredett anyjához, kinek öröKké takarékoskodnia keli. mert egy érzéketlen férfi mindent elherdál Mcsélnivaló is lenne sok az ü* leánytestvérről, a Két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a széttörő külsőségekről. De hát végül is mindez érdektelen számomra. Én azt a kislány t keresem szenvedélyesen, aki később az édesanyám lesz. jmdaz, amire gondolhatnék, amit elképzelhetnék, kinyomozhatnék, unalmas, mert tudom, miként bogozzák ki. Jól. Rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is olyan kiválóan. Egy azonban biztos: a valószínűséggel megegyezően. Egy kicsit kérdést intézve így vagy úgy a problémához: irodalom? Nem azt keresem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit. Nyolcvanöt évvel később, ugyanazon az országúton robogok, én nem látom, nem hallom, semM' mit sem ismerek róla. Sok mindent elképzelek, majdnem mindent, de — mint említettem —, az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt, sápadtat, sötét szeműt, szomorúságra hajlót, amely mindezek ellenére meglepően gazdag humorral van megáldva. Nem az emlékét, a reá vonatkozó tárgyakat, hanem őt magát keresem. És egy valószínűen vörös hajú, sovány, szeplős tízéves kisfiút keresek, aki 1880-ban reggelenként az esseni Schwanenkamp utcából az iskolába futkároz. Victomak hívják, és számos évvel később az apám lesz. Apámról is tudok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történetet, elmondott emlékeiből is őrzök i éhánvor 4c mások is meséltek róla nekem, de öt new ismerem. Legszív ősibben . széttörném ss idők rendje* hogy apámat néhány percig élve láívn lássam, mielőtt a róla szóié emlékezések hagyománnyá válnának. Látni szeretném iskoiatablúját, ld“iyve>t, füzéreit. vtory karéfnyi ken»érméjét, zsebkendője», is izgat, hordi tt e max aK-e-r it sretnu ve- C-t Nél-án.' apró mo««ú; m-gma- r •ne«; róla, c’clúrM, rne*-cKból ösz- sz.erakhatt'vá "ünck ejt? ember életútja. Nyomozni lehet e, •kombinálni. elképzelni ró]« az i^r«7.«ásot. Zsánerkép kt-hikezne. a h -invomány »-/emit vörös hajú, sovány útiról, aai reggelenként a Krupp- gyár falai tövében. iskolába megy. Ismert a környezet, és nem a fiú emlékeit, hanem őt magát nyomozom. Szeretnék a szemébe nézni, látni a zsebkendőjét, a füzeteit, az iskolapadját. Victomak hívják a fiút, 1880-ban tízéves és később az apám lesz. És saját magamat is keresem, tízévesen, kerékpárral, az iskolába baktatva. Nem az én emlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. És feleségemet keresem tízévesen, gyermekeim, barátaim, testvéreim Czétrombolnám az átkozott a időt. Látni 1923-at, 1935-öt, 1917-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán, áhítatosan a templomban, a gyóntatószékben. Szeretném minden tízévesnek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957-ben; tízévest 1958-ban egy gimnázium udvarán: tízévest 1960-ból egy parkban. Mesélnek róluk, emlékeznek rájuk, fényképek tanúskodnak létükről. Minden kéznél van: iskolai eszközök, katonakönyvek, imakönyvek, gyermekrajzok, levelek, naplók lapjai; felhasználhatnék őket. Én ennél többet szeretnék. Szemeik nedvébe nézni, kezemet szájuk elé tartani, hogy érezzem lélegzetüket, látni akarom a kenyeret, melybe harapnak, az almát, melyet mások rágicsálnak. 1930, vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton; minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répalevelet hordta az országúton, s a tízéves, vörös hajú, sovány, szeplős kisfiú cipőjét keresem, akit Victornalc hívtak. . I Nem akarom vissza a múltat, ami elmúlt; a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek, nemcsak az igazat, a megváltozhatatlant. Az elmúlt Idők jelenét akarom. Beás kiszállni, ahová és amikor én szeretnék. A Lipcse téri ugrókötelet keresem, és a kenyeret, amelyet a makadámúton az iskolaudvaron ettek; látni szeretném még egyszer a krétavonalakat a Teo- burger utca járdáján; a szélmalmot a Schwanenkamp utca házának az udvarán; a sört, melyet a Peitzérger utca aszfaltján kiöntötték. Korsóban hozták, hogy az öreg egyszer otthon maradjon; a fényes üveggolyókat a Kreuzmac- her utcából. És az almát, melybe egy lány 1940-ben beleharapott, vagy a másikat, melyet egy másik lány 1935-bén szedett kosarába. ]Vem emlékként, nem anekdo- tának, nem vitrinben őrzött talizmánként, nem azért, mert az akkor volt, többé nincs és soha nem is lesz. A hajat akarom visz- sza, amely leesett a fejemről. (Révész Tibor fordítása)
