Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
. . hogy soha nem ért tudni: mi kelletik a feltűnéshez. A hosszú haj, amióta a nyugati ifjúsági szervezetek tagjainak vállát s~w lehet meglátni a haj és a szakáll nemes keverékétől, s amióta a hajviselet nem, csak a magatartás dönt nálunk is abban,, hogy ki a feltűnő, de • leginkább abban, hogy ki a huligán — nem lehet feltűnni már akár őreink csombokra kötött hajzatával sem. Nemcsak nálunk, szerte a világon sem! Farmernadrág? Tisztes családapák, még lisztesebb matróna korú nagymamák kedvelt és megszokott színházi öltözéke lett a nagyestélyi, a frakk, vagy -i szmoking helyett. Van olyan férfi, aki frakk ..zakóhoz” hordja a farmert. Addig szidták, addig ócsárolták széles e világon, szőkébb kis hazamban is a famer rucit. hogy hovatovább jobb érzésű fiatal fel sem veszi. Már öregnek nézik benne. Leszidták róluk az idősebb generáció tagjai. Miniszoknya? Ó, borzalom atyja. Pardon: anyja! A női erkölcstelenség mindent leleplező és mindent megmutató rövidre sikerült zászlaja. Volt., A szoknya hossza végül is megállt ott, ahol a női láb úgy döntött, hogy a továbbiakban gömbölyű fenékként folytatja útját, majd a derék és hát lesz, hogy folytassa útját a nyakon át a fejig — ahol valamikor, nem is olyan régen, kiötölték ezt a borzalmat. Borzalma. A szoknya attól szoknya, hogy takarja a feneket, ha nem takarja, akkor nem szoknya, akkor minden más lehet csak szoknya nem: az állta gátját tehát a szoknya rövidülésének, ami a lényege. Önmaga hamvába hamvasztotta önmagát a miniszoknya. Nem azzal, hogy megsejtettette (rettenetes magyar szó, de mit csináljak, ha itt és most erre nincs jobb!) mindazt, amitől a nő a nő, hanem azzal, hogy megszokottá vált, S a férfiak rájöttek, hogy a szoknya hossza nélkül is tudják, ha férfiak, hogy mitől nő a nő. S nőni kezdett a szoknya, aztán újra rövidülni. Ma már nem lehet feltűnni se egy mini-, se egy maxiszoknyaval. Se honunkban, se külföldön. A piszok? Ez igen. Ez még lehet feltűnő. A vastag, a gondosan ápolt mocsok és a rongyosság. Ez még nálunk lehet feltűnő, de „odaát” már ez sem az. Mert más dolog ám mocskos rongyosnak lenni páriaként az aszálytól sújtott India valamelyik falujában, vagy az évek óta szenvedő Maliban, s megint más Brüsszelben, vagy a Brodwayn. Az előbbi helyeken nyomorult nyomorékok szenvednek, az utóbbi helyen nyomorult lelkek hivalkodnak azzal, hogy megtagadják apuka millióit. Más dolog rongyosnak lenni, ha nincs mit felvenni, s más dolog száz fontokkal a rongyos zsebben téblábolni dologtalanul a világban. Az előbbi nem teltűnő Lisszabon külvárosában, az utóbbi nem az Hamburg belvárosában. És nálunk is immáron jobbára kaján vigvort vált csak ki, ha ilyesmit látunk. Ez sem megy hát: ezzel sem lehet feltűnni. Hopp megvan: olvasom, hogy baldachinos ágyban kelt át a La Manche csatornán Tonny Appleton 37 éves angol úriember. Természetes, hogy úriember, azaz gentleman, ha már baldachinos ágya van. A nem úriembereknek egyszerű ágyuk van, vagy otthon, vagy a híd alatt, és a nem úriembereknek eszük ágában sincs átkelni a Kardo Bútorgyár heverőjen sem, mondjuk az Éger-patakon, vagy a Rákos vizén. De ne kalandozzunk el témánktól. íme mégiscsak itt a feltűnési lehetőség 1973-ban. Amikor a Skylab legénysége ott kering a fejünk felett, s amikor a szovjet és amerikai asztronauták a közös nagy programra készülnek: amikor Magyarországon megszületett a „Képzelt riport egv amerikai popfesztiválról” című musical: amikor Tyumen térségében ráakadtak a világ egyik legnagyobb olaj- és földgázmezejére és: amikor a labdarúgás mezején nekünk még mezeink számát sem jegyzik a nemzetközi labdarúgótőzsdén . . . Egyszóval, amikor annyi „amikor” van, amennyit és amikor csak akarunk, akkor a vállalkozó szellemű angol úriember motorcsónakká „átalakított” baldachinos ágya kétségkívül sajátos szenzációval bír. Feltűnést okoz! Az ily és egyéb ügyekben is egyrészt közömbös, másrészt a feltűnést reménytelenül mégis hajhászó világban. Nem kis dolog ez. kérem. Mondtam is a művezetőmnek, hogy szeretnék fel- és kitűnni. Mit szólna — kérdeztem —, ha az Agria Bútorgyár stílkassznijával átkelnék Kiskörénél a Tiszán? Mit mondhat egy ilyen kérdésre egy hétköznapi érzéketlen művezető? Ezt: „Édes kedves szakikéin, maga a szabad szombatján lavórban is átkelhet nekem a Rakacai víztárolón, de ha itt fel akar tűnni, akkor legyen szíves abbahagyni a selcjtgynrtást. A jó munkánál nincs jobb lehetőség arra, hogy kitűnjön valaki. S még stex is jár érte!” — mondta és gyorsan visszadobta az egyik munkadarapomat, pedig ő nem is meós, csak egyszerű főművezető. Feltűnni, munkával? Ki hallott még ilyet? Nálunk az emberek nem is kis része szerényfajta, alti kerüli a feltűnést. Legfeljebb a minivel, vagy a hosszú hajjal próbálkozik, de hát már — mint ahogyan ezt bebizonyítottam — nehezen lehet ezekkel bárhol is feltűnést kicsiholni. Marad a szürkeség! Vagy a baldachinos ágy. De hol van nálunk baldachin? Még importból sem... HARMÓNIA... Jövőre a tavasz, a szemlém hónapjában lesz harminc éve, hogy egymáshoz kötötték, életüket. Megfogadták, hogy sírig hűek lesznek egymáshoz. A kis alföldi faluban mindenki azt mondta: az isten is egymásnak teremtette őket. És évekig úgy is tűnt, hogy az istennek igaza vah. Egymás után jöttek a gyerekek: két fiú, két lány, szépen haladt, gyarapodott a család, gondtalan volt a jelen és annak látszott a jövő is. A gyerekek felnőttek. Kettő már túl van az egyetemen, a két lány férjhez ment, méghozzá a mai értelemben is jó partit csináltak: mindjárt ú.i lakásban kezdhették az életet. Kell-e nagyobb boldogság, mint amikor a szülők azt látják, gyermekeik sorsa jó sínen van? És immáron ők mégsem azok! A három évtized utolsó éveiben közös életük homokóráján már rög pergett és olyan vastagon rakodódott le, hogy zátony lett belőle. Házasságuk Zátonya. Ki kezdte? Ki tudja ma már. A férfi tanult, dolgozott, közéleti emberré vált, elismerési és tiszteletet váltott ki megyeszerte. Mindent megadott a gyerekeknek — és magának is. Minden évben felkereste az európai hírű szanatóriumot — egyedül; minden évben Üdült — egyedül, és utazott külföldre — egyedül. A városban minden jelentősebb kulturális és egyéb rendezvényen egyedül lehetett látni, elegáns, jólöltözött alakját. Az utóbbi tíz évben még moziban sem volt, együtt feleségével, nem vitte el a barátai közé, vagy a munkahelyén rendezett összejövetelekre. Az asszony napi nyolc órán át ládát szögeit egy gyárban, rendben tartotta a gyerekeket, a férje elöregedett szüleit, törődött veiük es ha férje olykor-olykor megkívánta, vagy megszánta, ágyba bújt vele. Amíg fiatalabb volt, tanulni akart, de a gyerekek miatt a férje nem engedte. Amikor más munkahelyet akart keresni magának, a férj lebeszélte, ez jó neki, ez alkalmas a képességeihez és a család érdeke is így kívánja, hogy minden így maradjon. Az asszony hallgatott, dolgozott, tűrt és nem ismerte a lázongást És most itt él, 48 évesen és évek óta tudja már, a férjének van Valakije. Egyszer beszéltek róla: a férfi nem is tagadta. A visszafojtott indulatokból, az egyre mélyebbre rakódó győlöletből, a mind gyakrabban felparázsló jelenetekből a gyerekek is — akik már felnőtt emberek — rájöttek: bármilyen fájdalmas is, ez a házasság véglegesen zsákutcába jutott. De nem szólnak róla, nem beszélnek róla: a közvélemény, itt már csak ez a kapocs. Ezért is hallgatnak róla. Szokványos és mindennapi történet ez? Minden bizonnyal az. Am ennek a családnak ez soha máskor meg nem élt története és — tragédiája És ha mindezekből az is tűnik ki, hogy a férj tett elsősorban azért, hogy idejuiotfak, most mégis tegyük túl magunkat ezen, jussunk el inkább olyan következtetésre, amelyből mindenki tanulhat. Az is. aki már a hzvzaséiet hétköznapi útié« jár ja, de az is, aki még előtte van es virág,szírmos sétánynak látja csak. Azt mondják az Idő múlásával halványul, múlik a szerelem is. Ne keressük, ne kutassuk most az okokat. De egy tanácsot adhatunk: ha « házastársak között — iegyen az tűi az ezűstlako- dalmon, vagy csak a mézesheteken — gyakorivá válnak, sűrűsödnek a viták, a jelenetek, a sértések, a megalázások, ha ajtócsapkodás, aszlalverés, szitkozódás és sírás váltja fel a jó szót, a türelmes megértést, a simogató mosolyt, két megoldás ajánlatos: vagy orvoshoz, pszichológushoz kell menni, vagy az ügyvédhez es beadni a válópert. Az orvoshoz, a pszichológushoz akkor célszerű ellátogatni, ha a partnerek úgy érzik, hogy minden vita, jelenet ellenére is egymáshoz tartoznak, ha a két ember kapcsolatéban több az összekötő, mint a szétválasztó mozzanat, ha átkozódva is, de sóvárogják, s nem mosolyogva is néha, szeretik, kívánják egymást. A Der Tagesspiegel című német, lap egyik számából való a következő idézet: „Jens Corssen, 30 éves müncheni magatartás-gyógyász nemrég szemléletesen demonstrálta, miképpen lehet ilyen esetekben megmenteni a házasságot. Amikor ismerősei azzal a panasszal fordultak hozzá, hogy eddig stabilnak bizonyult házasságukban elharapózott a veszekedés, részletesen kifejtette előttük a veszekedések természetrajzét, azaz rámutatott bizonyos alapvető különbségekre. Az olyan összeszólalkozás — mondotta —, amelynek során a partnerek valamilyen kompromisszum formájában közös nevezőre hozzák ellentétes kívánságaikat, tulajdonképpen konstruktív jellegű és nem fenyegeti felbomlással a partneri viszonyt. Sőt, ahol nem kerül sor az ellentétek „kisülésére”, ott az eleven kapcsolat előbb- utóbb elmerc»« dÖt, elhal. Más szóvai, «viol s/z-mem van, ott veszekedés is van. s ahol mindig Lelve »su. óéi egy-ketlőre úrrá -e*? a* unalom”. Eddig az idézet, amiben van sok igazság io. Gondoljuk csak végig1 összekerül két ember, olykor «ülői-bűző korban, különböző műveltséggel, ízléssel, vérmérséklettel, sőt előfordul, négy ellentétes világnézettel is. Ennek a két embernek azon túl, ami vonzza őket egymáshoz, ami összehozta őket, közelébb kell kerülniük egymáshoz, olyan kérdésekbe» !e, amelyek szétválasztják őket. Miért menne ez simán, miért menne ez vita nélkül, különösen, ha mindkét fél jellem, egyéniség? Régi igazság: ahol nem csörreií a kanál, ahol abszolút nyugalom van, ott valaki, az egyik uralkodik a másik feleli. Ott csak látszólagos a harmónia, ott az egyik fél uralja, birtokolja a mimikát és a másik elfogad, a, alárendeli magát ennek. Sokan elmarasztalják a fiatalok „felelőtlen”, „elhamarkodott” házasságát, s aztán a válást. De mennyivel humánusabb az a házasság, amelyben egynéhány „régi boldogság”-ot valló amber él? Ahol a férj szolgaként 'tartja feleségét, a feleség pedig magázva „uramozza” élete párját. Mindenben a férj dönt, az asszonynak csak akkor lehet szava, ha ura és parancsoló ja kérdezi Itt hallgass az asszony neve! A fárasztó és kedvetleníto, az elhidegülést elősegítő viták, veszekedések természetesen egy csöppet sem kívánatosak. Ott sem, ahol meg nincs gyerek, ott pedig különösen nem, ahol az utódok előtt zajlik a „kinek van igaza”, a „majd én megmutatom ki az úr a háznál” olykor drasztikus vetélkedője. A házasságnak egy bizonyos mértékig nemcsak a szerelmi vonzódáson — különösen ha már nem lobog olyan nagy lánggal a szenvedély —, hanem alkalmazkodáson, a józan mérlegelésen és a mindkét fél számára elfogadható kompromisszumon is (kell nyugodnia. Olyanon, amely nem sértheti, nem csorbíthatja egyik fél erkölcsét, büszkeségét, emberi önérzetét sem. Van egy régi. okos, megszívlelendő tanács a házas- társaknak: ne aludj el haraggal és a s k >r nem ébredsz (réteggel, ü ha a napok megértés*—!, indokolatlan indu.atok nélkül, har- mónikttean '«Inéit, ha mindkét partner az együttélést szolgáló örömöket igyekszik nyújtani a másikn-ü:, tartós pilléreken nyugodhat a iiá- zeaíág. Ugye milyen egyszerű? És lám, milyen bonyolult az egyszerű? Papp János az iSÍCKli sem leiiet mindig igaza
