Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

(Foto; Perl Márton!

A Mátrabérc fennsíkjának ezéles hátain, jó 800 méterrel a tenger színe fölött, három kis falu nyújtózkodik — Mátraszentimre, Mátraszent- IJászló és Mátraszentistván. Az ország legmagasabban fekvő községei ezek, tipikus hegyi települések az alhavasi jellegű tájban. A rendszertelenül szétdobált házak, a gir- be-gurba utcák hangulatos, festői faluképet nyújtanak. Ügy mutatnak ezek a házak, föntről alátekintve, mint csupros gombák az erdei tisztáson.

A három falut északról idehúzódott erdei emberek lakják. Őseiket még Rákóczi telepítette a magas hegyhátra, akik az üveggyártás, az üvegfúvás mesterségének meghonosítói lettek az itteni hutákban. Mikor az őshuták lángjai kialudtak, favágással, szénégetéssel keresték meg a kenyerüket. Sanyarú szegénységükben, isten háta mögötti elzártságukban teljesen magukra voltak hagyatva. Maguk készítették a házaikat, a bútoraikat, minden ruhaneműt és a szerszámaikat. Most valóságos üdülőközpont a három falu, az embereknek az idegenforgalom ad jó megélhetést. A tiszta, napfénydús magaslati levegő sok idegent vonz ide az év minden szakában. Az 1800 lelket számláló őslakosság 4—5000 emberre szaporodik nyaranta.

Ezeknek az embereknek az orvosa egy nagyon fiatal férfi. Dr. Faragó Tibornak hívják, s mindössze harminc éves. Nyílt tekintetű, megnyerő, rokonszenves egyéniség. Az élet őre: az orvos — nála ez törvény. Tele van tetterővel, optimizmussal, s mindig fáradhatatlan, ha a segítségét várják.

'— Szeretem az embereket, s kiváltképpen a gyermekeket. Az egészséges gyermekek az egészséges jövőt jelentik. És nem szabad késlekedni az orvosnak, ha ezt az egészséget fenyegeti valami baj.—

S vajon szeretik-e orvosukat az itteni emberek, menynyire bíznak benne, mennyire ragaszkodnak hozzá?

Válaszul idézek abból a levélből, amit párt- és tanácstagok, üdülővezetők, a helyi emberek írtak alá, s amit idős Zakupszky László — nyugalmazott iskolaigazgató, megyei tanácstag, községi tanácselnök — jutatott el hozzánk.

íme, a levél;

... Községünkhöz tartozik Mátraszentlászló, Mátraszentistván, Galyatető, Bagolyirtás, Fallóskút, a pisz- késtetői csillagvizsgáló, az útőrház. Ágasvár települések, üdülőtelepek; azaz nagyon szétszórt területen sok-sok kilométerre egymástól a hegyi lakott helyek. A körzeti orvos székhelye Mátraszent- imrén van. Rendelései: hétfőn délelőtt Galyatetőn, délután Mátraszentimrén. Kedden délelőtt egyéb külterület, délután Mátraszentlászlón és Mátraszentistvánon. Szerda: Galyatetőn, Mátraszentimrén. Csütörtök: gyógyszertári és

gyógyszerügyek (Gyöngyösről

3932. augusztus 26. vasárnap

kell rendelni és oda elszámolni). Pétek délelőtt Galyatetőn, délután Mátraszentimrén. Szombat délelőtt

egyéb külterület, délután

Mátraszentlászlón és Mátraszentistvánon. Ezen kívül a táppénzesek ügyeinek, a fekvőbetegeknek ellátása az egész községben és a külterületeken, éjjel is.

Nehéz munkáját körzeti orvosunk, dr. Faragó Tibor a legjobb tudásával, lelkiismeretesen látja el, szinte mindennap a rendelési idők több órás megtoldásával, és főleg, ami a legnehezebb, sok külterületi éjszakai, sürgősségi kihívásokkal.

Ezen a nagy területen, a helyi lakosságon kívül, nagy számmal vannak üdülővendégek, akiknek legtöbbje légzőszervi beteg. Megelőzés

vagy utókúrák miatt jönnek a hegyekbe, s itt-tartózkodá- suk alatt orvosi továbbkeze- lésre (injekciók, vizsgálatok stb.) jelentkeznek. De legtöbb esetben, egy-egy időjárási

frontváltozásnál, különösen az asztmásokat, szívbetegeket szinte életmentési felelősséggel kell segíteni.

Orvosunk nagy-nagy munkáját felelősséggel, s mindig hivatása magaslatán látja eL Autóbuszozva, a menetrendhez igazodva látja el a külterületi rendelést, gyógyítja a betegeket. Van egy kis használt motorkerékpárja, sürgős, halaszthatatlan esetekben azon siet betegeihez, őszi és téli időben azonban ez se jelent megoldást. Megemlítjük a tavalyi influenza-- járvány-idején végzett-munkáját, amikor maga is betegséggel bajlódott, ám nem hanyagolta el betegeinek ellátását így sem, házról házra járt, gyalogosan rótta a havas hegyi utakat, mert az autóbusz számításba se jöhetett. S amíg gyalogolt, ezalatt életmentő helyzetben keresték egy másik helyen, másik településről...

— Mióta orvos?

— Még csak kezdőnek számítom magam a pályán. Másfél év óta élek itt a Hegyen, azóta szabadságra se tudtam menni, annyira nehéz helyettesítőt találni. A diploma megszerzése után mindjárt vidékre jöttem. Előbb a mátraházi honvédüdülőben szolgáltam, mint tartalékos orvos. Onnan jártam fel hónapokon át Mátra- szentimrére is, amíg a szolgálati lakás elkészült.

— Mi a legnehezebb ebben a munkában?

— A nagy távolság, a szétszórtság. Ezt a területet fizikailag is bírni kell. Legkevesebb 70—80 betegem van naponta. Jelenleg a védődő, a körzeti ápolónő is szülési szabadságon van, egyetlen az orvosírnok, aki segítséget jelent.

— Az emberek?

— A beteganyag igen heterogén; erdőlő munkás, bányász, pap, pedagógus, újságíró, csillagász. Nagyon jól nevelt nép az itteni. Elődöm, dr. Orosz Andor 19 évig szolgált közöttük az élet őreként, s a megelőzésben, az egészségügyi nevelésben igen kitűnő munkát végzett.

A mátraszentistváni rendelőben beszélgetünk- A neade-.

fDúdűlqxLtttak, emlékeznek

Orvos

a

hegyen..,

lő tulajdonképp autóbuszváró, egy festett üvegfal választja el csupán a kinti világtól.

— Igen szegényes a felszerelés, pedig itt sok mindent csinálni kell. Elemi dolog, hogy például fogat húzok, ehhez megvannak a szükséges kellékek. Nagyon kellene egy hőlégsterilízátor, hogy kisebb sebészeti műtéteket is végezhessek. Sok a baleset, s így még egy seb összevar- rása, egy körömlevétel is gondot jelent.

— Mi a leggyakoribb betegség?

— A léguf! megbetegedések. Télen keményen vág a szél, nyáron hamar elered az eső, lehűl a levegő. A hétvégi faházakban sok a gyerek, a pici baba is, megfáznak és kész a baj.

— A legnagyobb probléma?

— A közegészségügy. Például Mátraszentlászlón és -istvánon nagy galibát csinált legutóbb is az esőzés. Nagy felhőszakadás zúdúlt a településekre, s a víz belefolyt a kutakba. Harmincnegyven embert döntött le egyszerre a betegség, amit a szennyezett víz okozott.

Az élet őrének, az orvosnak köszöntésére olvastam nemrég egy verset: „Ma csatát veszt? j Holnap újra kezdi / S ha holnap sem győz? I Kedvét nem szegi...”

Dr. Faragó Tibor nem akar csatát veszteni, örül annak, hogy nemrég egy olyan embernél győzött, aki familiáris konfliktus miatt akarta eldobni az életét Idejében és sikerrel beavatkozott, s a beteg meggyógyult, talpra állt, jókedvben, egészségben ék

A hegyi települések orvosa fiatal házas. Van egy 10 hónapos kislánya.

— Tekintse meg a lakást — invitál — még nincs berendezve teljesen, ahogy én szeretném, de ezen is túljutunk majd lassan. Amott az udvaron épül az új orvosi rendelő. Ügy gondolom, én is kibírok itt valahogyan, legalább húsz esztendőt.».

Pataky Dezső

„Sarkon pergő kis menyecske vagyok én...” — csattan a dal élesen, s három öreg asszony forog a kör közepén, ök módosították a dal szövegét, s közben öreges huncutsággal derülnek rajta. Derekukon ring a rózsaszín szoknya, szél fodrozza a mintás ingvállat. Aztán leülnek a fák alá pihenni. Melléjük telepszem, faggatom az öreg Deáki nénit Ostorosról, mit gondolt, mikor magára húzta a régi menyecskék színes, virágos ruháját. A megfakult szemben felszikrázik a régi kedv. Mesél az öregek kifogyhatatlan mesélő kedvével: —

... akkor tudja fehér volt a ruhám, széles koszorúm, rajta fátyol. Éjfélkor az öregasszonyok elvittek,

kontyba tűzték a hajam, még daluk is volt rá: „ha

majd osztán menyecske lesz ebből a lányból, kerek kon- tyot fonunk majd a hajából ...” — közben dúdolja is. — Rám adták a menyecske ruhát Olyan volt, mint ez most rajtam. Kivittek a la- kodalmosok közé, 6 kezdődött a menyecsketánc. Aki pénzt rakott a szitára, elvitt egy fordulóra. A cigány meg húzta: „sürgő, forgó kis menyecske vagyok én, kinek csók kell, jöjjön ide adok én.” Aztán jött az emberem és ő vitt el, a lagziból.

Míg mesél a hangján is érzem, hogy elsüllyedt a minapi világ, s ő ott jár az idők messzeségébe újra látja magát, mint menyecskét. Aztán elhallgat, lesimítja a fehér csipkés kötőt. — Régen volt, mondja halkan. — Most egyedül vagyok.».

★ ___

Ü

lve a tv előtt, nézve a Repülj páva adásait, ahol Vas Lajos időnként egy országot énekeltet meg, sokszor elgondolkozom azon, milyen mély forrása van a dalnak, az emberi szívben, hogy így naplemente táján

is fel-fel buzog. Vidáman, vagy szomorúan, ahogy az ember kedve hozza. Nem találtam még magyarázatot. Mint ahogyan most is csak csodálni tudom a sokszáz öreget, aki üldögélve a húson, vagy az öreg csontokat melengető napocskán, dudol- gat. Hol csak zümmög a dal. hol hasad élesen, mint a gyolcs. Dal a hűséges, vagy hűtlen szeretettől, a mezőről, ahol derékfájdulásig hajlottak a sarló felett, ahol elfáradt a kar a kasza húzásába. Dalolgatnak az öregek. Magafeledten, vidáman és szomorkásán. Áldottak ezek a dalok, visszahozzák a múltat és a fiatalságot.

★

Ülünk a Szalajka völgy bársonyos gyepén és kérdezem a markaziakat, verpelétieket, káliakat, ostorosiakat, domoszlóiakat, jártak e már erre?

Sorolják: mi Zemplénbe jártunk... Mi a Dunántúlon voltunk... Mások az Alföldet emlegetik, ahol olyan kövér és szép volt a búza, hogy megcsikkant az ember szíve, mikor megsuhintotta benne a kaszát. Nem nyaralni jártak oda. A kényszerűség késztette barangolásra. A summás sors. Olyan is akadt, aki évekig járt a Balaton mellé, anélkül, hogy egyszer is meglátta volna a nagy vizet. — Én Kömlőnél tovább soha sem jutottam, — mondja a káli paraszt, kicsi föl- decskéje bérese.

— Én jártam itt, vagy három éve. Akkor is kirándultunk ide, — mondja az egyik néni. Már mint az otthonnal.

Pihenni, nyaralni, kirándulni fiatal korba, hát azt nem a szegény embernek találták ki. A szegény ember csak dolgozni járt az erdőre, okítanak.

★

(Megismerkedtem egy házaspárral is. Csak ültek egymás mellett. Nem is igen

nézegettek egymásra, nem is igen beszélgettek, mégis éreztem hogy nagyon összetartoznak. Mások mesélték el egy kedves szerelem történetet öreg életük utolsó regényét. Özvegyek voltak már mind a ketten túl a hetedik X-en. A család szétszéledt, magukra maradtak, így kerültek a szociális otthonba. A bácsi megbékélve sorsával csendesen, a néni nem bírva egyedülléte nyomasztó terhét. Először csak véletlenül üldögéltek egymás mellett az otthon kertjébe. Aztán szóba elegyedtek. Végül összeházasodtak, mert jó valakihez tartozni. Most együtt hallgatják a csendet, a lombsuttogást, a néni csak néha szólal meg: —- Nem

fázik apjuk?...

★

Hétszáz öreg kirándulni indult a Bükkbe. Gondoskodtak az utazásukról, még orvosi ügyeletet is szerveztek, sőt még a helybeli patika is nyitva tartott addig, amíg az utojsó busz is el nem indult. Mert mindig történhet valami. A szervezők és az aktívák jönnek, mennek a csoportok között. Az öregek pedig élvezik a nyárvégi nap nyugalmát, az enyhe napsütést, a völgyön végig suhanó szellőt. A fényt és a levegőt. Dudolgatnak és emlékeznek.

Lassan belopakodik az alkony a völgybe. Pöfögve jön a kis vonat, hogy visszavigye őket a szürke hétköznapokba. Integetünk utánuk. Ügy érezzük, ma valamit törlesztettünk a fiatalabb generáció adósságából. Számukra pedig sokáig szép emlék lesz a kirándulás, melytől átmelegszik majd az öreg szív. És közben, míg múlnak a napok, számolgatják, mikor lesz a jövő évi viszontlátás. Vajon akkor kikkel találkoznak még...

Deák Rózsi

— Te, Aligátor fiam, ez kezd lerohadni.

— Mit nyavalyogsz, Ben?

— Én?.' Nem látod, hogy füstöl?

— Persze, hogy füstöl. Egy ilyen vén kocsi így szokta.

— Pörzsikém, mit értesz te ehhez? Mondd meg, Aligátor, igaz lelkedre, nem észlelsz valamit?

— Nekem is van szemem! — mordul a volán mellett ülő fiú, lassít, bal karjával kilegyez az üres országúira, s máris kanyarodik. A nagy, nyitott Chevrolet nyögve áll meg a bokrokkal szegélyezett földúton. Szemmel láthatóan füstöl a kocsi orra. A Berniek szólított fiú feláll és a szélvédőüveg fölött előreszimatol:

— Mit érzel? — kérdezi a

*aö*‘ - u ... i.

■

— Gőz. Felforrt a vizünk,

— Potomság száll ki elsőnek a nyúlánk, nagy orrú Aligátor. Nevetségesen mozgatja elszélesedő orrhegyét.

— Szerzünk valahonnan vizet.

Körbenéznek, s pár száz méterre felfedezik a magányos épületet. Valami furcsasuta épület, apró ablakokkal,

gerendái kilátszanak az oldalából. A patak, mintha belőle folyna ki. Ben bólint, aztán meg is mondja, mire gondol.

— Ez egy vízimalom. Láttam már ilyet. Nem tudnál elhúzatni odáig, Aligátor fiam?

— Hogy megrepedjen a hengerfej? Nem láttad, majd megveszett a mutató! Már túl volt a maximumon.

— Előre megmondom, hogy én nem mászok fel oda vízért — bök morcosán Ben a jócskán emelkedő útra.

— Helyes! Akkor itt rohadunk ma éjjel és holnap is. A srácok leshetik az ünnepi tortát. A dobost én eszem, a többi nem érdekel.

— Én a mogyorósat szeretőn — jegj(4 meg a lány.

— Abból kettő is van.

Ben éktelen dühösen rávág a motorháztetőre:

— Meg vagytok húzatua, mi? Bezabálnátok az osztály tortáját, csak azért, mert lusták vagytok elmenni vízért?

— Mi vagyunk lusták?! — nevet fel egyszerre Pörzsi és Aligátor. — Hát nem te jelentetted ki, hogy nem mégy el vízért?

— Én, én... 7 — dühöng tehetetlenül Ben. Mellén szolidan mosolyog a trikóba festett, eredeti Ben, a tévéfilm hőse. Aztán lecsavarja a drótot a csomagtartó zárjáról, óvatosan kiemeli a műanyag kannát, a két nagy dobozba csomagolt torták felé szimatol, s indul a csapáson felfelé.

Ekkor kilép a bokrok mögül az öregember.

Mint a mesebeli manó, gondolják, s remélik, hogy valami módon segíteni fog rajtuk. A vénség, annyi szent, fura szerzet. Mókás ráncok hálózzák be szikkadt arcát, de még a homlokát is, kerek vadászkalap ül a kobakján, zöld ing van rajta, s ugyanolyan színű bricsesznadrág, meg valami ormótlan bakancs. Csak a vadászfegyver niányzik a válláról.

— És, ha más a hiba? — lép a kocsihoz minden további nélkül.

— Felforrt a víz. Ez a sok emelkedő nehéz neki — igyekszik Aligátor, s készségesen kinyitja a motorháztetőt. Azt persze erősen kétli, hogy az öreg ért az autóhoz, dehát lelke rajta. Nem is nyúl semmihez az öreg, csak

elfintorítja az orrát, aztán pislog néliányat szemből, majd oldalról, kissé bedugja a fejét a motorházba, de mindjárt ki is húzza.

— Rossz a vízpumpa —jelenti ki. A két fiú eltátja a száját. Először Aligátor talál magára:

— Honnan veszi ezt. fater?

— Látom — von vállat az öreg. Aztán felemeli az ujját: — Ezt a szót nem szeretem, hogy fater. Potecz vagyok. Potecz elvtárs, de maguk szólítsanak csak Potecz bácsinak. Értve vagyok?

— Aha — vigyorog Ben. Majdnem kirobban belőle a nevetés, de azért alapjában véve tetszik neki az öreg. — Én is a vízpumpára gyanakodtam, örülök, hogy egyetértünk. Kár is lenne addig vizet beleönteni. Nem igaz?

— De — bólint az öreg. — Ha a vízpumpa ereszt, hiába belé a víz. A tömszelencét kell először megnézni.

— A tömszelencét — ismétli álmatagon Aligátor. — Mintha már hallottam volna ezt a szót.

— Még szép — vihog a lány, köznapi nevén Pörzsi.

— Mi a szakmájuk, fiam?

— jólelkűsköáik az öreg.

— Autóvillamossági laninA tézetbe járunk — röhinti el magát komolytalanul Bem

— Akkor nem kötelező érteni a vízpumpához — helyesel az öreg, majd hozzáteszi:

— Maguk dolgoznak fenn a várban az ásatásnál?

— Jók az értesülései, Potecz bácsi — mondja a lány,

(Folytatjuk^