Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
!!. hogy szabad-e üldözni a kenyeret? A kenyeret, amely elkísér szinte a születéstől a halálig, amelyről és amelyhez annyi verset írtak, amelyet még kakastejjel is sütnek, amely madárlátta. Szabad-e üldözni a kenyeret, amely cipó, vekni, fehér, félbarna, amelyet nagyanyánk, néha még anyánk ma is hajnalban dagaszt és amelyet tonnaszám sütnek illatos-ropogósra a legmodernebb villamos kemencék? Szabad-e? Sokan most azt hiszik, hogy e sorok írója rémképeket lát, mert a soha meg nem unható kenyérről, a mindennapi kenyérről, az imák és mesék, dalok és festmények, népszokások és jóllakások kenyeréről im most azt találja ki, hogy azt üldözik. Ebben az országban üldöznék, ahol ha jó a termés, még az újságok is azt írják „...megtermett az ország kenyere...” ahol a kenyémekvaló titulust viseli a búza is, ahol a jó embert úgy ismerik, hogy kenyérre lehet kenni, a gazember még száraz kenyeret sem érdemel. Nevetséges ostobaság, vagy gyanús újságírói hatáskeltés, szakmai trükk? Pedig higgyék el, kedves olvasóim, pékek és búzatermelők, festők, költők, zsíros pofácskájú maszatos kis kölykök, tekenőben dagasztó nagymamák, a másnapos kenyér miatt okkal és joggal háborgók, hogy ebben az országban is kezdik legalább ferde szemmel nézni a kenyeret. Mert a kenyér hizlal! A kenyér felesleges kilókat jelent! A kenyér szénhidrát. A kenyér betegség, szívinfarktus, halál... Az életet jelentő kenyérből, amelyet sóval nyújtottak át a kedves vendégnek, hogy lássa, jószívvel várják és hosszú életet kívánnak neki, a kenyérből holmi méreg kezdene lenni? Amit üldözni kell. Mini a nikotint Mint az alkoholt Mert hizlal. Büszkén újságolják el az emberek egymásnak, férfiak és hők vegyest, hogy nem esznek kenyeret Alig esznek kenyeret „Ma csak egy szelet kenyeret ettem..." „Sikerült leszoknom — uramisten: leszokni! — a kenyérről...” Hovatovább űzött vad lesz saját acélos búzát termő hazájában az illatos pirosbarna cipó? A szegedi vágott? A barázdált vekni? Es még azt mondják, hogy oktalanság feltenni ilyesfajta kérdést: szabad-e üldözni a kenyeret? Mert üldöztük mi már ebben az országban éppen eleget, s éppen annyira, hogy akinek nem volt „kenyere”, annak állása munkája nem volt, s ha volt, ha munkához jutott akkor „kenyérhez” jutott Üldöztük a kenyeret szó szerint is: kerestük, kutattuk a háború alatt, de még a háború után is jó ideig. És reménytelen rezignációval szemléltük azt az izét amit kenyér címén egyáltalán kapni lehetett. Készült ar kölesből, készült az kukoricából, árpából is, néha kevéske búzából is, s úgy hasonlított az a finom búzakenyérre, mint megöregedett meddő asszony a telt mellű, fiatal szoptatós anyára. Elhízni? ».teifasUk Kenyértől? Börtönbe zárták, akiről megtudták, hogy kenyeret ad a jószágnak, de még az is gyanús volt, akit morzsát láttak szórni az ég madarainak. Most meg újságcikkek méltatlankodtak amiatt, hogy félerdőnyi száraz kenyér hevert valahol a Dunántúlon az erdő vadjait etetendőn. Meg is vizsgálták az illetékesek, hogy mi is volt azzal a kenyérrel? Semmi. Állapították meg, és igazuk lett. A már senkinek nem kellő, beszáradt kenyeret etetik fel az erdő vadjaival. Ám, úgy látszik, már az őzek és a szarvasok is vigyáznak az alakjukra, ők is tudnak újságot olvasni, orvosi tanácsot hallgatni az erdei táskarádióban: felét sem ették meg annak, amit kiszórtak a számukra. Kenyér a földön. Az erdőben elszórva. Uram égj hát idejutottunk? Ide. És most mindegy, hogy múltba gyökeredző emlékeink, a romantika dajkáló világa, hogyan ré- vedtet vissza bennünket az édesanyánk szegte cipóra. A kenyér, a költészet, az otthon, a munka és a béke fogalma egyszerűen termék lett. Emberi táplálék. Az egyik és manapság nem is a legfontosabb, bár vitán felül nélkülözhetetlen táplálék. A kenyeret lerántották a meseországi és a költészetvilági trónjáról. A gépek vetette, aratta, feldolgozta, soha nem látott és hallott hozamot hozó búzából készült kenyér új életünk új és szép rendjében a helyére került. Amely nélkülözhetetlen, de nem az egyetlen. Amelvnek továbbra is helye van a költészetben és ott a helye, de csak módjával az asztalon. Valamikor kenyérhez ettünk valamit. most valamihez eszünk kenyeret. Keveset persze. Kevesebbet! Hogy el ne hízzunk! Persze nem a kenyértől. A kenyértől soha nem lehetne elhízni! Hanem attól, amit a kenyérrel eszünk. Attól a soktól. Szabad-e üldözni a kenyeret? Nem szabad. Kell-e még ma is, most is a kenyérről úgy szólni, mint az életről? Nem kell. A kenyér már nem élet, hanem táplálék, amely az életet szolgálja. Hogy az egykori „úrból” ily tisztes, kedves „szolga” lett — azt nem kell szégyellnünk. Erre büszkék lehetünk. Mind valamennyien. (Foto: Tóth Gizella) Felbűg a hajőkurt, e csurgunk lefelé a Tiszán. A füredi vasúti hídtól Kiskörére tartunk. Harminckét folyamkilométer az út odáig, időben jó másfél óra. A folyó közepén hasítjuk a vizet, homályt ásító berekerdők, rózsaszínű gyöngyvesszők bozótjai kísérnek bennünket a partról. Szürkészöld füstgömbökként állnak a vén füzek, a kövér rekettyebokrok. A nap égő kupolát feszít fölélik, s tűzujjakkal simogatja arcunkat, a hajóorron szétcsapódó hullámokat. Alig érezzük a víz nyirkos hűvösségét. Azon morfondírozom: mit tudunk a Tiszáról? Édeskeveset, szinte semmit. Zúgva- bőgve törte át a gátat, ő a földnek legjámborabb folyója. Petőfi versét tudjuk. A lápokat is tudjuk. A folyamszabályozás keserves küzdelmeit tudják. Azt, hogy erdőket irtott, termőtalajt rabolt és rakott le. kincseket mosott ki a földből, őserdők rengetegében, bölénycsordák- tól visszhangzó pusztaságon épített kanyargó, örökmozgó utat hullámainak. Évmilliókig ő volt az úr, a hegyek között és a síkságon is: az utolsó földesúr. Ügy formálta, alakította a föld arculatát, ahogyan kedve tartotta. Ha kilépett medréből, mesz- sze vidéken menekült előle ember, állat. Sebesen, tajté- kozva rohant a világnak, szétterült és házakat, falukat, városokat öntött el S a vize sokszor vérrel keveredett A balatoniak sokat tréfálkoznak: eldugják a forrást és nincs többé Eger-patak, majd akkor dicsekedjenek aztán a bélapátfalviak, hogy a víz náluk ered. A Tiszával — hátán vontatóhajókkal, uszályokkal, partjain átfeszülő, nagyívű hidakkal — nem tudok ilyen forrás-tréfát elképzelni. Nem tudom elképzelni, hogy valahol a máramarosi havasokban van egy forrás, honnét egy kis ér elcsörgedez, és az a Tisza Nem tudom elképzelni, hogy van valahol kis pataknyi víz, amelyen átlábolnak a lovak szekerestől, és az a Tisza. Én a Tiszát, ahogyan a hajóról látom, olyan erős és hömpölygő-torlódó folyamnak képzelem mindenütt. Olyan víztömegnek, amelyen örvények és gyűrődések repednek a kövérségtől. S akkor egyszerre csak mit látok...? Kerek képű, tízéves forma kislány bukkan elő a berekerdő homályátxSL rtlegve-bitlegve közelít a vízhez, hóna alatt egy csomagot szorongatva. Meztelen lábacskájával a vízbe tapsikol, és zsupsz! kis matyóját belelöki a Tiszába. Olyan lekezelő mozdulattal, mint egy semmi kis patakocskába, aminek még neve sincs. Aztán illa berek, az ösvényen visszalibeg a fák közé. A csomag pedig ott himbálózik a hullámoktól rengő vízen. A papírja szétterül: néhány elhasznált, agyonra nyűtt lábbeli llbeg-billeg a talpán: férfibakancs, aszszonycipő, gyerekszandál, párosán és páratlanul, erre-ar- ra álló orral. Mintha kiállt volna a család a Tisza tetejére és tanácskoznának: ki merre induljon: világlátni vagy egyszerűen csak átlá- bítva a parti erdő mögött látszó faluba sóért, egy vekni kenyérért. És valóban, mikor megtanácskozták a dolgot, el is indulnak, szétszélednek; forogva, meg- megpördülve, integetve távolodnák egymástól, kikerülve a mély, félelmetes örvényeket Aztán egyszeriben száz meg száz, több ezer, tízezer emberi lábnyomot látok a Tiszán. Látom a hidat verő embereket, látok hajókat, az embereknek ezeket a mozgó óriás lábbelijét, látok halászokat, akik csónak-sarut húztak a lábukra. A széles víztükrű, kedves óriás itt van a talpunk alatt, s úgy jövünk-megyünk a hátán, mi emberek, mint az országúton. ' Lassan változik a táj, széjjelhúzódnak előttünk a parti erdők, s mintha csak tengerre látnánk, úgy kiszélesül a víztükör. Nagy kanyarulathoz érünk, mellette már kész a folyó új medre. Olyan sebes sodrása van itt a víznek, hogy erőnek erejével a partnak akarja dobni a hajót Pető Attila kormányos és Dargó István hajóvezető keményen tartják a kormánykereket, ügyesen manővereznek, s hamar túljutunk a veszélyes szakaszon. Dargó István különösen kipróbált víziember, húsz éve hajózik a füredi vasúti hídtól fel egészen Tokajig, de jól ismeri a mellékfolyókét is! A hajókürt vidáman megszólal. Három rövid és egy hosszú — valakit köszöntenek. A vízre- kesztőket. Az aszályok gyomrából mázsás kőtömböket szórnak a darus markolók a mederbe, így zárják el a víz útját, s kényszerítik másfelé. Egyenesbe fordítják a folyam kanyargását, hogy kerülők nélkül törjön előre. Nem engedik elkószálni partjain túl a magas gátak. Nemsokára feltűnik a kiskörei vízlépcső építményrendszere. Modem alkotás, szép dísz a folyón. Igazóriás emberi lábnyom, az ember igazi, félelmetes erejének példája, amint áll a Tiszában, kiemelkedve a mélyből a folyam fölé — duzzasztóműbe, zsilipcsatomá- ba kényszerítve azt a víztömeget, amely eddig akadálytalanul nyomult előre. Az embeí* feltartóztatja, munkára fogja a vizet. A Tisza majd áramot, fényt csihol magából, csatornákat táplál a lapályon, öntöz, éltető vizet ad a földeknek és nem rombol, nem iszapol többé. A stéghez tarolunk, elhallgatnak a motorok, kikötünk. A hajón bekapcsolják a rádiót. Muzsikapárák lebegnek a folyó felett. — Az első építési ütemben, amely most zárult, megmozgatták 11 millió köbméter földet, felhasználták 1&3 ezer köbméter betont és 235 ezer köbméter követ — magyarázza kalauzom, Juhász Mátyás párttitkár. S aztán újabb és újabb adatokat sorol, hogy kellőképpen bemutassa az óriási létesítményt: 30 millió köbméter vizet fogad magába a víztározó, az összes öntözhető terület 300 ezer hektár lesz, a főcsatornák hossza 220 km-re tervezett. Aztán az sem utolsó dolog, ami hasznot a vízlépcső a hajózásban jelent. Korábban kis vízálláskor hónapokon szünetelt a hajózás a folyónak e leg- zátonyosabb szakaszán. Eztán pedig a Kisköre és Tiszátok közötti 120 km hosszú folyószakaszon felduzzasztott víz teljes éven át akadálytalan hajózást biztosít, 1350 tonnás uszályok is járhatnak majd erre. Tombol a. VIZ a vasbetoncellákon, nagy erővel támadja, nyomja a pilléreket, zsiliptáblákat. Ennek a küzdelemnek tompa hangjait hallani mélyen a föld alatt is, ahol az erőmű víztelenítő alagútja húzódik. A vastag betonfalak között, a vízerőtelep mélybe vezető szintjein Gál András, a Ganz-MÁVAG rokonszenves főszerelője kalauzol és magyaráz lelkesen: hogyan vezetik el az erőműbe törő csurdalékvizet, s miként varázsolnak áramot a Tiszából. Ha a zsiliptáblákat felnyitják, a visszatartott víz egyszerre szétomlik, bőgve előre zúdul a vízszintes tengelyű csőturbina vezetőlapátjaira, megpörgeti a járókeréklapátokat, ezek energiáját aztán generátorok alakítják árammá A vízerőtelep betonerődítményében négy turbina szerelésén dolgoznak az emberek. Daruk mozognak magasan a fejünk felett. A kisebb darut fekete hajú fiatal nő igazgatja, ez emeli be a turbinák „könnyebb” darabjait. A nagyobb tagokat a tetőnyíláson betekintő tíz- tonnás híddaru cipeli a helyére. — Egy turbina teljesítménye 7 megawatt. A négy gép egész Miskolcot el bírná látni villamos energiával. — És mikorra tervezik a turbinák indítását? — Az első két turbina indulásának határideje november vége, december eleje. Persze, sok minden közbejöhet. A Tisza alatt állunk. a vaskos vasbetonajtókkal lezárt víztelenítő alagútban a csurdalékvíz mormol. Csoda-e, ha önkéntelenül körülnézek: nincs-e itt valamelyik lábbeli azok közül, amelyeket a kerekképű kislány indított útnak pár órája? Az ©l*Őmu tetőnyflásán át a kék égre látunk. A daru, amely valójában alig pár méterre a föld szintje felett mozog, innét, a víztelenítő alagutakból felhőkarcoló ma- gasságnyira látszik. A betonbirodalomban minden látnivaló lenyűgöz. Hozzánk siet egy fiatal mérnök. Van engedély?! Igazoltat, aztán elrohan. Nincs ideje a dí esőséire^ Pataky Dezső riportja Lstinvomok a Tiszán
