Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
9 látás múiiteíéiiÉ áttörőle Sok évszázada magas kultúrájú népzene virágzik Grúzia földjén. Ez a népzene az ihletője Aram Hacsaturján művészetének is. Hacsaturján 1903-ban született Tbilisziben, Grúzia fővárosában, egyszerű armén kézműves fiaként. Fiatalon megmutatkozott a zene iránti érdeklődése. Rendszeres zenei tanulmányait 19 éves korában kezdi. A moszkvai zenei technikum, majd a konzervatórium növendéke. Csellót, zongorát, zeneszerzést tanul. Még növendék korában írja első szerzeményeit, szimfonikus műveket, kamarazenét, dalokat és katonaindulókat. A népzene sem ismer különbséget zene és zene között, miért kellene a tanult komponistának más szellemben alkotni? Az armén és grúz folklór stílusát, hangvételét, szellemét a korszerű szimfonikus zene kifejezési eszközeivel ötvözi, 6 egy sa- . játos arculatú, egyéni művészetet teremt, amely a mai zenébén egyedülálló. Művei mindegyikének sajátos dallam és ritmika képezi a magját. A témákat ragyogó, színes harmonizálás Hl HMTMN 70 ÉVES keretezi A nagyméretű alkotások felépítése improvi- zatív, fantázia jellegű. Szinte mindegyikre jellemző az egész művön végigvonuló egy-egy vezérmotívum használata. Mindez már a fiatalkori nagyszerű hegedű-klari- nét-zongora trióra is jellemző. A diplomamunkájaként készített I. szimfóniában (1934) már magabiztos, teljesen érett művészként szólal meg. A Zongoraverseny (1936— 37) és a David Ojsztrahnak ajánlott Hegedűverseny (1940) világhírűvé teszi Ha- csaturjánt. Ezekben az armén népzene élményén túl, fölényes hangszervTftuozitás kápráztatja el a hallgatót. Tragikus, heroikus hangokat, • Sötétség Hatalmai feletti győzelmi akarat elszántságát, a szenvedés és bánat lírikus hangját szólaltatja meg a II. világháború alatt írt művekben. Közülük kiemelkedik a II. szimfónia (1943) és a Ga- jane balettzene (1942). A táncjáték elbűvölő népi hangulata, táncainak keleties ritmikája ismét az egész világot meghódítja. A táncjáték zenéjéből készült két szvit, vagy egyes tánctételek a leggyakrabban, számtalan átiratban, feldolgozásban is játszott művei a XX. század zenei termésének. A hősi hangvétel tovább visszhangzik a háború után irt művekben is. A Csellóversenyben (1946) lírai fellazítással, komor heroikus akcentussal a Spartacus balett- zenében (1956). Aram Hacsaturján műveit Magyarországon is sűrűn játsszák. Két balettje, a Ga- jane és a Spartacus műsordarabja az Operának, illetve az Erkel Színháznak. Koncertjei is gyakran megszólalnak. Egy-egy közismert tánctételét, különösen a híres Kardtáncot a Gajane zenéjéből, szinte naponta sugározza valamelyik rádióadó. Oldal Gábor 1864-BEN SZÜLETETT, s 1948. június 6-án, huszonöt éve hunyt el, negyedszázadon át tartó visszavonultság után, a franciaországi Ban- dolban Louis Lumiere. Üttörő volt, a kezdők erényével, esendőségével. Apja lényké- pészeti műterme olthatta belé, s bátyjába, Augustba a még bölcsőben ringó technika, a mozgókép iránti érdeklődést. Feltalálók voltak, de elsősorban összefoglalói az addigi eredményeknek. Működött már Edison kinetosz- kópja, vetített Amerikában Dickson, Berlinben Max Skladanowsky, ám az 1895 február 13-án Lyonban kiállított szabadalmi oklevél valami olyasmiről szólt, ami addig nem létezett. A Lumiere testvérek cinématog- raphja egyesítette magában a felvevő-, a .vetítő- és másológépet. 1895. március 22- én bemutatott első művük, a „La sortie des usines”, azaz „A munkaidő vége”, már film volt, igaz, mindössze 17 méteren. Munkásnflk, harangszabá- 8Ú szoknyában, tollas kalapban, férfiak, kerékpárjukat tóivá, a tulajdonosok, két- lovas, nyitott kocsijukon, majd a portás, amint bezárja a kaput — ennyi az első alkotás. Mégis, ez, s a hozzá hasonlók — 1895-ben 40 darab 16—17 méter hosszú filmet forgattak a Lumiere- cég alkalmazottal — december végétől a párizs Grand Caíéba tömegeket vonzott. Hódító útjára indul a film. Balázs Béla szavaival „a látás művészete”. Akkor persze még távol állt e meghatározástól; maga a vonzás visszaadása volt a szenzáció. Könyvtárak, tudományos intézeteik, archívumok, szaklapok világot átfogó hálózata tanúskodik az úttörők, s közöttük a legjelesebb, Louis Lumiere kísérleteinek, útkereséseinek jelentőségéről. Ok, a kezdők leltek már rá a trükkfelvételek mikéntjére, a kocsizást, a fahrtot Lumiere egyik operatőre, Promio találta ki, s alkalmazta 1896- ban, az elhunyt nevéhez fűződik az első filmburlesak — „A megöntözött öntöző” — elkészítése, a színes fényképezőlemez feltalálása... Korszakot kezdtek, bár aligha voltak tudatában annak, hogy olyasmit indítanak útjára, aminek — Balázs Béla szavát idézve megintcsak — „az emberiség kultúrájára gyakorolt hatása nem lesz csekélyebh a könyvnyomtatás jelentőségénél”. TAVALY 75 MILLIÓ látogató örült vagy bosszankodott, szórakozott könnyeden, vagy szerzett élményt hazánk majd négyezer mozijában, vetítőtermében — írhatjuk le, a gyors vágás technikáját alkalmazva, amit megint csak Lumiere használt fel elsőként, a tűzoltásról szóló négyrészes alkotását eggyé illesztve. S sorolhatjuk tovább. Olaszországban tízezer, Franicaország- ban hatezer felett van a valamikori Grand Café-beli intézmény utódainak száma. A másodpercenként 24 képet lepergető technika havonta egyszer moziba csábítja az amerikait, kétszer az ausztrált, de csak kéthavonta képes kimozdítani otthonról a kanadait. Terjed a drive In, azaz az autós mozi, hódít a cinemascope, a cinerama —, a három filmnegatívot három vetítőgép játssza a homorú vászonra —, a normál film két és félszeres vetítő- területét fölhasználó circo- rama technika. S mégis, mért, hogy meghökkentő és lenyűgöző technikai bravúrok ellenére, vagy mellett fénylő szemmel, együttérző szívvel nézzük ma is — ismét Balázs Béla szavait köl- csönvéve — a „gyenge, de legyőzhetetlen" Chaplint? Miért, hogy a világ eddigi tizenkét legjobb filmjének listáját változatlanul a „Pa- tyomkin páncélos" vezeti, második pedig az ugyancsak több évtizede készült „Aranyláz”? Nosztalgia? Ugyan! A film legkevésbé technikai. Elsősorban művészet, s ha valami, akkor ez, az emberi lélek és gondolat százezernyi reagálásának képi megjelenítése magyarázza, indokolja a sikert MAGUNKAT KERESSÜK a vásznon, azt akik vagyunk, vagy még inkább, akik lenni szeretnénk. A jobbért való vágyakozásunk adott s ad bizalmat a rendezőnek — akik mindenkori legnagyobbjainak rangsorát Charles Chaplin vezeti, őt követi Szergej Eizenstein, majd René Clair —, az igaz ügyért küzdő, vagy éppen szenvedő, csetiő-botló színészhősnek. S megint csak nevek, Ásta Nielsentől Laurence Olivie« ren, Spencer Tracyn át egészen napjainkig, akikben, sűrűp bálványt láttak a nézők, de végül is — s ez művészetük igazi ereje, mara- dandósága — azt őrizték meg emlékezetükben, amit a. cel- luioldszalagon tettek, akikké a filmvásznon váltak. Mozgókép, mozi, filmszínház.Több. mint ötven filmfesztivál a világon évente, 1928 óta minden esztendőben Oscar-díj — az elsőt. Janet Gaynor és Emil Jannings kapták —, oklevelek, serlegek, plakettek esője. Film- történet: az első magyar mű, amelynek díjat adtak — , 1933-ban, Hollandiában — Zsellér Lipót rajzfilmje volt, „Egy megbolondult ceruza garázdálkodása” címmel. 'Ám csak filmtörténeti adalék lenne, hogy díjat nyert a „Talpalatnyi föld?” S az, hogy a háború sokkjából eszmélő országban elkészült a „Valahol Európában”, a nagy világégés e legkisebbeket sújtó drámájának léleg- zetállítóan szép dokumentuma? Pedig ez is, meg a „Talpalatnyi föld” is játékfilmek, a szó műfaji értelmében, ám értelmi és éozelmi kötődésünk ezernyi szálát ki fejtheti meg? S ki vonhatná kétségbe — ami megtörtént hosszú évtizedeken át —, hogy a film, az igazi film: művészet? AZ ELSŐ HAZAI filmújság, az 1907—1909 között megjelent ' „A kinematog- raf” ma felbecsülhetetlen értékű forrás, a kezdetleges technikájú némafilmek kópiái kincsek. TanulmányoK sora taglalja világszerte, miért dolgozzák fel — eddig több mint húsz változat készült — újra meg újra a filmművészek a. Faust legendát, viharok kavarognak akörül, hogy mit mond új alkotásával Fellini, Tarkovsz- kij, Jancsó... A film — a legdemokratikusabb művészet — része lett életünknek, jelenléte természetes, hatása tagadhatatlan. S bár voltak, vannak, akik ipart csináltak belőle, akik lehetőségeit a visszájára fordították, nem kétséges, hogy amit Lousi Lumiere elkezdett, azt valójában és igazán kik folytatják. Mészáros Ottó Márton Klára: N. I agyanyám tizenhat éves torában ment férjhez, és kilenc gyereket szült. , „Erőszakkal hozzáadták ahhoz az emberhez” — hallottam egyszer egy beszélgetést „És szeretett valakit?" — kérdezte az egyik diskuráló. „Nem, senkit de hát mégiscsak erőszakkal...” Bejöttem a tanyáról és meglátogattam a nagyanyámat Ez a ház mindig csendes, soha egy hangos szó. Most nyár van. Nagyapám és fiai kint dolgoznak a tanyájukon. Aratnak. Csak egyik nagynéném hiányzik, aki Pestre ment férjhez. És anyám. Meg egy nagybátyám, aki katona. Emlékszem, fiatalabb korában nagyanyám is mindig kiment a tanyára és ő főzött az aratóknak. Ezt a tisztséget most egyik idősebb néném látja el. Nagyanyám itthon, a ház körül rengeteg kislibát nevel. Délettőn- ként kihajtja őket a füves árokpartra. Leül melléjük és mozdulatlanul nézi őket. Már az utcáról észreveszem őt. Mindig fekete kendőt hord, mintha gyászolna valakit. Most is. — Csókolom — mondom neki, és leülök mellé. — Hát bejöttél? — kérdi. — Mi újság a tanyán? Anyád? Mindig ezt kérdezi, de sose vár választ. Ugyanazt mondanám: „Nincs semmi újság. Anyám jól van és én is jól vagyok.” Mert nincs értelme, hogy az életem részleteit elmeséljem. A libák is leülnek és mozdulatlan nyakkal merednek előre. Egy napszállia emléke Nagyanyámék egy hosszú parasztházban laknak. Az utca egyik sarkán épült. Most ennek a háta mögött kuporgunk. Belelógatom a lábam a kiszáradt vizesárokba. — Szerettem volna már rég megkérdezni — szólalok meg —, hogy mi volt, amikor én megszülettem. — Mi lett volna? — mondja és nem tekint rám. — Ebben a házban születtél. Innen vitt el benneteket Molnár László. M, ,indig tisztelettel beszél a bajuszosról Nem mondja, hogy vő, csak a teljes nevén. Tovább erősködöm: — De mégis, mi volt? — Hát jó — mondja nagyanyám. — Ideje, hogy megtudj valamit. Anyádra úgysem számíthatsz ... Ekkor tudom meg, hogy anyám nyugtalan. természet volt. Ügy tizenkilenc éves koráig nem volt vele sémi baj. Akkor egyszerre csak eltűnt. Egy levelet hagyott hátra, hogy ne keressék, mert elment Pestre cselédnek... — nem kutattuk . — mondja nagyanyám —, mert amióta az történt vele.-.. Kiszámíthatatlan lett. Tizenkilenc éves korában agyhártyagyulladást kapott, az orvos is lemondott róla. Mégis meggyógyult, de attól a perctől fogva megváltozott. Se a tanyán, se a ház körül nem akart segíteni Azt hittök, hogy a betegsége tette nyugtalanná. Hetekre eltűnt. Csak onnan tudtunk felőle, hogy jöttek az ismerősök. Most itt szállt meg, most ott. Egyszer aztán az ismerősök is szem elől tévesztették. Azt hittük, tényleg Pestre ment. Sokáig nem hallottunk róla. Egy szepemberi napon jön a szomszédból egy asszony, és azt mondja, jöjjek ki az utcára, mert itthon van a Mária. Megálltam itt a saroknál. Anyád éppen itt sétált a ház mögött, ahol mi ülünk most. Éppen hátat fordított nekem, de feltűnt, hogy milyen nehézkesen jár, és milyen dagadtak a lábai. Odaszaladtam, hogy elölről is lássam, mert szörnyű gyanúm volt. n V^sak nézett rám és elsirta magát. A hetedik-nyolcadik hónapban lehetett. „Gyere be — mondtam neki nem kell, hogy az egész utca meglássa.. Húzódozott. Félt, hogy az apja agyonüti. Mondtam, nem fogom engedni, különösen ilyen állapotban nem. Erre megnyugodott és jött csendesen utánam. Novemberben születtél. Abban a kiskamrában, ahol most a tyúkok laknak. vet, amit gyerekkorom óta őrzők, sem azt az utat, amit érte megtettem. Sóhajt — Anyád úgy viselkedett a tárgyaláson, mint aki nem normális. Először megnevezett egy idevaló legényt, aki aztán Pestre ment dolgozni, amikor még te meg sem születtél. A férfi rondán viselkedett, de nem is tagadott Azt mondta: lehetséges... A második tárgyaláson anyád megmakacsolta magát, és visszavonta, amit előbb állított. Hiába rimánkodtunk neki; nagyapád még meg is verte. Csak sírt, vagy hallgatott. Mi pedig abbahagytuk az egészet. Hát ilyen dilinós volt az anyád. Azt senki nem tudja kinyomozni, hogy állapotos volt-e anyád akkor, amikor elkezdett csavarogni. Vagy csatangolásai alatt szerzett valahol.” A libahadon egy kutya vág át. A gúnár messzire utána fut. — Hajtsuk be őket. — mondja nagyanyám. Terelgetem őket, nagyanyám p»- díg előremagy és kinyitja nekik a nagykaput. ^^)tt állok a verandán. Ugyanott. ahol ákkor régen játszottunk Petrával, am.kor a bajuszos cukrot adott nekünk. az orgona a deszkakerítés mellett, mint akkor. Mintha most jönne anyám azon a kavicsos úton végig, mint akkor, amikor a bajuszos mögött egy kicsit hátramaradt a kapuban és csak később ért hozzánk. Az az akkori pillanat itt maradt az udvaron. Akkor is így lefelé ment a nap. Csak a sugarai voltak a levegőben. Odamegyek a szomszédok kerítéséhez és átkiabálok. Petra jön az udvaron át: — Mi van? — kérdi. — Gyere játszani — mondom neki. — Játszani? — kérdi magasra húzott szemöldökkel — És mit játsszunk? — Homokozzunk! — Hülye vagy? Azt kell hinnem, hogy hülye vagy .., — Csak vicceltem — mondom neki —, kíváncsi voltam, hogy mit szólsz. — Hát jó vicc volt. — mondja és eltűnik. Nézek utána. Már nincsenek lökni jai. — Siess haza — kiabál oda nagyanyám. — Mindjárt lemegy a nap. Elköszönök tőle. Kint a kapuban végignézek az utcán. Ott, ahol elfogynak a házak, egy nagy vásártér van. Minden évben egyszer ott árulják, adják, veszik az állatokat. Látom a füves térség egy kis darabját. A túlsó végén vonatsín fut. Zakatolást hal- £ lók. Aztán jönnek a fekete, roham $ kocsik. Valamikor talán anyáma' vitték — Hát az apám? — kérdem — és nem árulom el neki azt a neTizennégy éves vagyok. A kertben ugyanazok a lepkevirágok nőnek évről évre, ugyanolyan lila A PARANCSNOKI HID — MA MÄR ILYEN Ä M> äm llok, amíg csak hallom a sínek kattogását.
