Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-17 / 140. szám

,«vV »•I ;.„hogy kereskedjünk-e, vagy sem? A kérdés fel­tevésénél is már látom az arcokat, s hallom a meg­jegyzéseket: mi az hogy.de még mennyire, hogy ke­reskedjünk. Aki- kereskedik, az barátkozik, s aki barát­kozik, az nem háborúzik, s ahol nincs háború, ott van barátkozás, s ahol van barátkozás, • ott van kereskede­lem. Olyan kedves bűvös kör ez, hogy senkinek sincs kedve kitörni belőle. Kereskedjünk hát! Helyes: kereskedjünk. De kik kereskedjenek? Ez már megint miféle kérdés? Hát a kereskedelem dolgozói kereskedjenek beihonban is, meg külhonban is, más szóval: azok a szervek és intézmények szolgálják a kereskedelemmel a nemzetközi barátság kialakulását, amelyeknek ugyan nem a barátkozás diplomájának a kidolgozása, de a kereskedés gyakorlatának és egzakt tudományának alkalmazása annálinkább a feladatuk. Más szóval: a kútárukkal a külkereskedelem, a beláruk- kal a belkereskedelem legyen szives foglalkozni. De hát foglalkozik is. Akkor meg mi a baj? Kalandozzunk előbb egy kissé, s kalandozásaink iránya akár lovas őseink kalandozásainak színtere is lehet. Akkor ló kellett a kalandozáshoz, most Nyugatra útlevél és vízum, barátainkhoz „szőrön” üljük meg a lovat, nem nyereggel, hozzájuk nem kell vízum. Őseink, kiket végül is megtanítottak arra a környező népek, hogy üljenek a fenekükön és a kalandozások helyett a kereskedelmet válasszák inkább, nos, tehát őseink kezdetben ezekről a kalandozásokról gazdag iszákokkai tértek haza. Könnyű volt nekik: gyepüelve volt ekkor, de vám még nem. Kimentek üres iszákkai, hazajöttek telivaL $z '»títt a kslsadozások kés», A következő koe? — bárhogyan is íeísasszenneL a történelem tudósai — a tarhálás kora volt, amikor na­gyobb számban először „kalandozhattak” hazánk fiai, elsősorban a szomszédos országokba, s részben a fel­adatát ellátni nem tudó kereskedelem helyett, részben önszorgalomból is szép és ősi városok főterén folyt a cserekereskedelem. Ennek keretében az egyik fél sza­lámit és cigarettát adott át a másik félnek golyóstol­iakért, nylonharisnyákért, vagy sportszatyrokért, A szalámis fél könyörgő arccal, a tarhás ember örök tan- fásával állt a kapuk mélyén és a házak szögletén, hogy itthon majd megelégedetten számolja ki, mennyi volt a haszna- Nem a kereskedelemnek. Neki! És a harmadik kor, A konzervek kora. Százegyné- hány dollár a zsebbe, vagy márka, kórona, zlotyi, míg a. bőröndben, szatyorban a magyar konzervipar máskor itthon nem vásárolt, de külhonban mindig lelkesen be­táplált remekeivel. És a magyar, iparengedély nélküli metszek kiskereskedő, lovas ősei útján járva, megtöm­ni próbálja iszákját olyasmivel, amit jobbára már itt­hon is lehet kapni, immáron a kereskedelem jóvoltából. Kereskedjünk-e, vagy sem? Ilyen bevezető után minden bizonnyal már másképpen hangzik a kérdés, s egyértelműbb lehet a válasz is: semmiképpen se keres­kedjünk. Nem tízezrek, de nem is százezreit, hanem lassan már milliók utaznak évről évre hazánkból is közelebb, vagy távolabb, baráti országokba, nyugati körutakra, sőt közel- és távol-keleti országok megis­merésére is. Vulgárisán fogalmazva, az utazási hétköz­napok gyakorlatában is beigazolódik a marxi filozófia igazsága: „...a világ megismerhető..." Ha megis­merni is utazzuk be, és nem kereskedni! A magyar vámtörténetben példátlan dolog történt. Példátlan, de bölcs és reális. Felmérték az illetékesek a. magyar szellemi és jellemi közállapotokat és ezek után kijelentették: kétféle kijárat lesz a Ferihegyi re­pülőtéren. Hogy ki melyik kijáraton óhajt távozni, azt önmaga dönti el: azon-e, amelyiken a „nincs mit elvá­moltatni való”-val távozhat a hazatért magyar, avagy a másikon, ahol a „van mit elvámolni valóm” csoma­gok tulajdonosai állnak a vámhatóság képviselői elé. Ez az intézkedés is azt igazolja, hogy mindinkább és mind jobban meg lehet bízni a világot meglátni és nem megvásárolni akaró magyar turistákban. Ugyan már — hallom — abból a százegynéhány dol­lárból nem lehet ugrálni, nemhogy még kereskedjék is az ember. Látszólag így igaz. Valójában azonban jó néhányan szó szerint is beállnának Európa koldusainak, és sajnos, néha be is állnak, hogy az a bizonyos kevés dollár minél több hasznot hozzon idehaza. A világ «épségei és a szépségek világa helyett kis üzletek ho­mályos kacatjai közötti túrkálás teszi emlékezetessé a ús kalandozó magyarok útját. És emiatt néha bizony ♦2 effajta kereskedelmi kalandozásokért „emlékbe” ka­pott büntetések is az emlékezetbe vésik: kereskedjünk, . ie ne egyénileg. És „társas” öszefogásban sem. , A, kereskedelem ügye — a kereskedelemé. Olya-,, .«hely ez, amit nem •'■’ért megismételni. A^VSAAAAA/V\AA/^/\A/*wiSAAAAA/%Á/l,jV^\AA^tAAAAA/VVVV^AAAAAAAAAAAA/'..'V ,/WV 9 leszerelési íÉrplÉoIi ideién... iVATO hatlgyakorlat Udi­ne kö/.elcben, Olaszország­ban. (Foto: Vie Nupye) A vasat hatezer év óta használják. Ismerték a gé- tá.k, a görögök és á szkí­ták, fegyvert készítettek belőle. A kelták tehetséges kovácsok voltak, ők aján­dékozták meg a világot a szeggel és a bronz éksze­rekkel. Erdőket gyújtottak fel az érctartalmú sziklák felett, a tűz mellett vízzel locsolták a felforrósított kőzetet, a hőmérséklet-in­gadozás hatására a kő ösz- szezsugorodott, megrepede­zett, s alaktalan anyag­ként, buga-formában ki­dobta magából a salakkal tele vasat, aztán a ko­vácsoknak kellett azt pö­rölyökkel kikalapálniuk. Füstben és f. fben szü­letik a vas. Füst vagy fény kíséri az embert is, mint a nyom jelzős lövedé­ket. Füst vagy fény. A választás minden körül­mények között az embe­ren múlik. Ismerkedjenek meg azzal a fiatal férfival, akivel egy országos tanácskozáson ke­rültem össze, kohászati szakemberek között. A kor­szerű homokelőkészítésről társalogtak körülöttem, fo­lyékony „szanszkrit” nyel­ven, s ez a téma engem nem érdekelt. A résztvevő­ket figyelgettem helyette. Feltűnt nekem egy égő sze­mű, sötétbarna arcú legény. Sötétkék öltönyben feszített, s ingének vakító fehérsége még inkább kiemelte arcá­nak cigányos feketeségét. Tanácskozás után a va­csoraasztalnál melléje tele­pedtem. összebarátkoztunk és sok bort megittunk. Szűcs Jánosnak hívják, 33 éves, az egri vasöntödében dolgozüc. Ha ott járok, mindig megke­resem és csendesen elbeszél­getünk. Az életéről ezt mondta el nekem: ... Kálban, a, falu szélén van a cigánytelep. Félretol­va és kiszorítva, mint más helyen. Itt is vályogviskók vannak, meg toldott-foldott sárházak és szilárdabb anyagból rakott szebb épü­letek. Mákos-telep, Rudivár, Krakkó, Dankóváros — sok­féleképpen hívják ezeket a telepeket. A kálira is rára­gasztottak nem egy gúnyne­vet, ami alázza és marja az itt élőket. A káli cigány vá­ros, ez a szűk és nagy nép­sűrűségű, zsúfolt telep, ne­kem a szülőhelyem. Itt da­gasztottam a sarat mezítláb és nyeltem a port a többi gyerekkel együtt. Itt nőttem fel és iskolába is innét jár­tam. Mindenféle-forma ember él ezen a telepen. Vannak lődörg>k, égyik napról a másik napra tengődök, akik csavarognak vagy süttetik magukat a napon és így megy el az életük. A több­ség az rendesen dolgozik, gondozza a- családját. Én ezekre az emberekre figyel­tem, hogy olyan legyek, mint ők és ne pedig olyan, akit a szél ide-oda hajt. Ezért nagyon igyekeztem és tanultam rendesen. Amikor az iskolát be vé­geztem, jelentkeztem ipari tanulónak. Diósgyőrbe vet­tek fel és itt is szabadultam három év után. 17 éves ko­romra már formázó szak­munkás lettem. Másfél esz­tendőt töltöttem Diósgyőr­ben, aztán Budapestre men­tem, a Ganz-MÄVAG öntő; déjébe. 1961-ben aztán közelebbi munkahelyet választottam. Az egri vasöntödében jól fo­gadtak és végleg megra­gadtam ezen a helyen. öt nehéz esztendő követ­kezett: ' cs^.ádalapítás, gye­rekek és mindennapi vona­tozás Kál meg Eger között. Hajnalban keltem a fél 4-es vonathoz és. délután fél 4- kor indultam haza. A legne­hezebb volt úgy beosztani a pénzt, hogy rendben kitart­son egyik fizetéstől a mási­kig. A gyerekek száma nőtt és mind több forint kellett volna a megélhetésre. öt évig bírtam, aztán meg- - untam ezt az életet, össze­pakoltam a családot, az asz- szonyt, a gyerekeket, meg azt a kis putyerkát, holmit, amint volt. Egerbe jöttünk lakni. Itt, szemben áz öntödével, sikerült albérlethez jutni. A Pincesoron. Egy vizes, pené­szes borházban volt ez az albérlet. Szemtelen árat kért érte a gazdája, havi 400 fo­rintot. Két évig laktunk a bor­házban. Közben talpaltunk, kilincseltünk olcsóbb lakás után. Itt az üzemben is so­kan támogattak abban, hogy hivatalos helyen bebizonyít­sák: becsületesen dolgozom, gyermekeimet rendesen ne- veleni és nem vagyunk -be­tolakodók. A Kertész utca elején kaptunk nehezen egy szűk kis szobát. Amikor Egerb.. jöttünk, csak három gyere künk volt. Abba az egy szo­bácskába pedig már négy gyerekkel költöztünk be és ott született meg az ötödik is. A cigánynak nehezebb boldogulnia az életben, mint más embernek. Az elisme­rést, a megbecsülést nagy küzdelemmel kell kivívnia. 1966- ban, négy poronttyal és a nem dolgozó asszony­nyal a nyakamon, beirat­koztam a kohászati techni­kumba. . Miskolcra jártam konzultációkra, beszámolók­ra. Dolgoztam és tanultam egyszerre.- Szentséges nehéz volt ez így. Keményen és fogcsikorgatva éltem, dolgoz­tam, tanultam, öt év alatt megszereztem a kohásztech­nikusi oklevelet. Ha most rá-ránézek erre az oklevél­re, mindig eszembe jut: mit kellett érte elviselnem, ki- állnom, hány éjszakám telt virrasztással a könyvek fölé görnyedve. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érte meg ez az egész. Formáztam, vasat öntöt­tem. Később művezetői tiszt­séget bíztak ráül. Most pe­dig diszpécser vagyok. Ter­melés-irányítás és -szerve- . zés, ez a feladatom. Én osz­tom el az embereket, s gon­doskodom arról, hogy min­den munka rendben halad­jon. 1967- ben jelentkeztem a pártba és minden vita nél­kül felvettek. Kommunista vagyok. Tavaly irtó nagy boldog­ság ért engem és a csalá­domat. Lakást kaptunk Eger új városnegyedében, a Cse- bokszári lakótelepen. Gyö­nyörű lakás. Két szoba kom­fort, gázfűtés. Vallon utca 17.. szám, második emelet, 1-es ajtó. Itt lakom. Az öt gyerek közül négy iskolás. Katalin a legidő­sebb, 13 éves. Ildikó a ti­zenegyet töltötte be. Jancsi 8, Jóska 7, Erika, a legki­sebb pedig 3 éves. A keresetem havonta 3130 forint. Ehhez jön. még ne­gyedévenként a prémium, 600 forint, Dolgozik a fele­ségem is, konyhalány a Ka­zamata étteremben, ezer fo­rintot hoz haza. Állandóan clélut.ános, hogy ne kelljen óvodába adni a legkisebb gyereket: Szórakozásra nekünk nincs se időnk, se pénzünk. Szó­rakozás csak a televízió. Hat éve vettem. Nagy ritkán van még a mozi. Gyakrab­ban nyúlok azonban a köny­vekhez. ... Keményen dolgozunk, élünk. És szenvedünk is. Sok-sok égésnyomot őrzök a mellemen. A falánk folyé­kony vas már nemegyszer a römbe harapott. Megszoktam a korai felke­lést. Hajnali 4-kor én már talpon vagyok és indulok a vasfőző kemencék mellé. Van egy Romár motorom, afféle kis zümmögő bicikli, azzal járok. Bent vagyok az üzemben délután fél háromig, aztán irány haza. Ám az se érde­kes, ha lejárt a műszak, amikor hiba van, dolgozunk addig, amíg rendben nincs minden. Gyakran este is be­kukkantok a csarnokokba: mi újság? Emlékszem egy esetre, bedöglött az egyik, olvasztókemence. Este 10 óra bejöttünk néhányan, hogy kijavítsuk. Hosszú órákon át dolgoztunk, végül csak sike­rült. Utána egész éjszaka bent maradtunk és, reggelre, amikor a többiek műszakba jöttek, leöntöttünk minden darabot. Jó érzés volt, ami­kor a kúpoló szája kibocsá­totta a tűzáradatot, s mi ott álltunk izzadtan a szik­raesőben, a véget nem erő csillaghullásban. Amikor otthon benyitom az ajtót, rendszerint már vár rám a sok mosni való, amit az asszony összepakolt. A mosást én végzem, mert az asszony gyenge fizikumú és kímélni kell. Aztán az én gondom még s takarítás. Ebben már van segítségem, a két nagyobb lány, Katalin és Ildikó. Soha el nem mulasztom a gyerekek leckéjének ellen­őrzését. Akinek kell, annak segítek, magyarázok. A hét­éves Jóska gyerek ötös ta­nuló, a többiek erős köze­pesnek számítanak. Jancsi­val sokat kell foglalkoznom, otthon ő az állandó napi­rend. Pedig van esze a kö- lyöknek, de abriktollii kell folyton, mert igencsak lusta őkelme. ... Beszéltem már a pénz­ről, hadd kanyarodjak me­gint vissza erre a .témára. Nagyon meggondoljuk min­den fillér helyét, • mit mire adunk. Természetesen éle­lemre kell a legtöbb forint. Legfeljebb egy-két .százat tudunk félrerakni. Ha aztán összegyűlik vagy ezer, me­gyek és megveszem a leg­szükségesebb dolgokat. A gyerekeknek. Nékem •; egy­két pár cipótól soha nincs több. Ruhából is az van, ami a legszükségesebb. ...Ci­gány vagyok. Sok szó esik rólunk. Az a meggyőződé­sem, hogy ebben a kérdés­ben sokkal többre lehetve menni, ha úgy próbálnának segíteni elsősorban, mint em­bereken és nem mint cigá­nyokon. Sorsos társaimnak példának teszem a magam útját is. Nemcsak várni kell a segítséget, hanem tenni is kell, sokat tenni azért, hogy ki-ki emberibb életet éljen, , Patak# Dezső Füstben és fényben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents