Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
Brigádhangok Vélemények a véleményre! A MATRAVIDÉKT HŐERŐMŰ Vállalat egyik lőrinci csapatának, a ,,Generátor" brigádnak néhány tagjavai találkoztam a minap. Szinte még le sem ültünk, amikor már hoztál; a naplójukat, a legutóbbi több mint egy évtized vaskos krónikáját. Bőven lett volna miről beszélgetnünk — hiszen a centrá- léban rajtuk kívül senki más nem büszkélkedhet három aranykoszorús kitüntetéssel! — ezúttal azonban inkább csak az annyit emlegetett üzemi demokrácia helyi érvényesülésének éppen eszükbe jutó tapasztalatairól érdeklődtem. A kérdés láthatóan meglepte a kis társaságot. Nehezen kerültek elő a válaszok, népi segített a brigádnapló sem. Aztán kiderült, hogy a mindennapok gyakorlatában a legritkább az említett téma ilyenféle megfogalmazása. Sok mindent nagyon is természetesnek vesznek, gyakran eszükbe sem jut, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsanak a dolognak. — Mi csak egyszerűen eligazításnak nevezzük a mű--. szak előtti megbeszélést — magyarázta Czank Imre —, amikor .a feladatokról esik szó, s ki-ki elmondja az észrevételét. javaslatát. Többnyire régi; tapasztalt emberek vagyunk, inkább a 45— 50 évesek közül, mint a 20— 30-asokból Kinek-kinek van egyéni meglátása, módszere; ígi szeretné ezt, azt, vagy ép®en amúgy lenne jobb. Mindenkit meghallgatunk, aztán az elhangzottakat ösz- szevetjük, mérlegeljük, s közösen eldöntjük, hogy mint csináljuk. Nem új ez nálunk, mióta emlékszem, mindig is így volt — Igazat szólt a szaktárs — erősítette meg szavait a „háttérből” egy mankói, idősebb i ember, Petrik István nyugdíjas, aki két esztendeje^, .brigádból, .ment pihenőre, s azóta is, ha csak teheti, Visszajár ■ a műhelytje. — É$0Á is szerettem itt dolgozni mindig, ezért húz ma is közibük a szívem! Mindig meghallgatták, pedig csak amolyan takarítómunkás voltam. Ha okosat mondtam, a legjobb szakmunkás is elfogadta! AZTAN, hogy a légkör oldottabb lett, megeredt a többiek nyelve is. S anélkül, hogy észrevették volna, a téma közepébe „csöppentek”. — Havonta megtartjuk a brigádértekeslelet — mesélte a fiatalabb korosztályhoz tartozó Túri Ferenc — s ilyenkor őszintén kiöntjük egymásnak búnkat, bajunkat, s közösen próbáljuk mindig orvosolni. Negyedévenként pedig' mindig számba vesszük, hogy egész esztendőre szóló vállalásainkból mit teljesítettünk, mi van még hátra, megbeszéljük. hogyan juthatnánk előbbre. Aztán — sorolta egy szusszra — hónap közben a szakszervezeti bizalmink is összehívja néhány percre a társaságot, elmondja, hogy az szb-n, vagy a műhelybi- zottsagban mit hallott. Mit kérnek tőlünk, vagy éppen mire számíthatunk... A bizalmink egyébként ott van minden fontosabb tanácskozáson, megbeszélésen, ami bennünket érint. Béremelésnél, prémiumosztásnál, mert a pénzügyi kérdések egy része is itt, a műhelyben dől el. Nem könnyű igazságot tenni, de a legtöbbször_ mégis panasz nélkül sikerül. Petró Sándor, a szakszervezeti bizalmi, elégedetten említette, hogy a gazdasági vezetők partnerének is érzi magát. Általában adnak a véleményére. Sok mindent el tud intézni. Olykor még a szokatlant is. Egyik szaktársának például az átlagosnál magasabb összegű segélyt javasolt, hosszabb betegség után. A pénzt azonban a legjobb szándék mellett sem akarták kifizetni. Mert, hogy úgymond: már szűkös volt a „keret”. Érvei utóbb persze hatásosnak bizonyultak, s az illető megkapta a kért támogatást. S mondhatna hasonlót, többet is! — A termelési tanácskozásokat a villamososztály másik műhelyével együtt tartjuk — beszélték a brigád- tagok —, s természetesen ezeken. is, akárcsak a taggyűléseken szót kapunk mindig. A felvetéseinkre a helyszínen szóban, vagy később írásban válaszolnak. A válaszok többé-kevésbé kielégí- tőek. ''léha, persze többször is meg Kell ismételnünk a kérést, amíg megnyugszunk, így voltunk például a pernyeiéri témával is: újra meg újra szóltunk, hogy a koromban nehezen tudunk dolgozni, rendszeresen takarítani kellené. Most aztán már látjuk, hogy néha megpróbálnak valamit tenni az érdekünkben. .. No, aztán nyilván olyan is van, hogy nem sokba veszik a brigád hangját. Szóltunk már amiatt, hogy — bár nagyfeszültségű térben dolgozunk — megvonták tőlünk a veszélyességi pótlékot, holott másutt például kapják a porpótlékot. Aztán fájlaljuk ma is, hogy nem túlságosan vesszük észre alapbéreinkben sem a .fokozottabb figyelmességet. Azt, hogy kiemelten fontos munkahelyen dolgozunk. Lehet, Hogy a keresetre érzékenyebbek vagyunk tálán... Korántsem jellemzőek tehát az említett esetek. Az viszont még most, ennyi idő után is joggal bánt bennünket, hogy például két esztendeje valahol „fent” elveszítették a teljesítménylapunkat, s emiatt tavaly nem értékelték a brigádunkat. Mert ha egyenesen megmondták volna, hogy rosszul dolgoztünk, rendben van. De így...? Ilyesfélék voltak Lőrinciben a vélemények —- a véleményről. Az elmondottak: vegyes benyomást tettek, különböző gondolatokat ébresztettek. Jóleső tapasztalni a szó erejét, hatását a brigádon belül, ám annál kevésbé, hogy a brigádon túl már gyengébb, olykor eredménytelenebb. A hétköznapok véletlen hibája lehet talán az utóbbi, s mint a csapat tagjai is hangsúlyozták: nem általános. AZ EFFELE ritkább esetek ellen is küzdeni kell, nem szabad soha hallatlanná tenni az okos szót, a jogos észrevételt, véleményt. Hiszen az üzemi demokráciáról enélkül beszélni lehetetlen l Gyónl Gyuls — A GYEREKEK NEM TUDTAK, HOL VAGYOK.. — A EÉGI MUNKAHELYEM VISSZAFOGAD... Szabadulás előtt Néhány napon belül szabadul a börtönből B.-né. Nyolc hónapot- kapott lopásért, mint visszaeső. Az élettársát lopta meg. — Máskor is büntették? — Sikkasztásért, lopásért, csalásért... eddig ötvenkilenc hónapot töltöttem börtönben ... — Mi történt legutóbb? — Az élettársam kórházban vblt. Ez idő alatt elköltöztem a lakásáról, mert a gyerekeivel rossz volt a viszonyom. Ök jelentettek fel,- hogy loptam, amikor elköltöztem. Pedig a párom is javasolta, hogy menjek el onnan, aztán, ha kijön a kórházból, újra együtt leszünk... — Mit vitt magával? — Hát... nehányat az ő ruhái közül is... De azt mondta, hogy ha szabadulok, visszavár! Akkor tudta meg, hogy máskor is ültem mór. Még egy eset — azt mondta — es szakít velem. Az arca szimpatikus, s könnyen feltételezheti magában az ember, hogy undorodik attól, amit tett. — Nem vagyok fiatal ... Most először kerültem olyan primitív emberek közé, hogy rádöbbenhet teán: mit is jelent a bűncselekmény, és... a büntetés ... De a gyerekek ném tudják, hol vagyok! Két nagy fiam van már, mindkettő dolgozik. — Valamilyen iskolája, szakmája van? — Hat általánost végeztem, s 1950 táján kitanultam az esztergályos szakmát. —Aki szabadul, lehetőséget kap arra, hogy vagy az illetékes tanácshoz, vagy valamelyik munkahelyhez segítségért forduljon. Hol akar elhelyezkedni? — Nem írtam sehova. A párom jól keres... persze, én is dolgozni fogok később ... — Korábban sem volt állandó munkahelye. Es — lopott ... Miért? — Nem fogja elhinni. Egy helyre jártam takarítani, .és nem fizettek. Akkor néhány holmit elloptam, betettem a zaciba, és á zálogcéduiát elküldtem nekik. Kellett a pénz a családnak ... — Fedte ez az összeg a takarítás díjat? — Hát... legalább háromszor akkora volt. Idegösszeroppanásra hivatkozik. Sok volt ennyi büntetés. Tanult belőle. Megfogadta. Most negyedszerre. Betartja? — Az első férjem becsületes ember volt. Otthagyott, ■amikor először lecsuktak. Becsületes ember az élettársam is. Visszavár.. „ □ □ □ Barátnőjével beült Cs.-né egy taxiba, az alkabni, és a meglehetősen naiv férfiismerősük társaságában. Cs.-né — leírás nélkül is érthető módon — lefoglalta a férfit, barátnője pedig az illető farzsebéből kiemelte a pénztárcát Alkalmas helyen kiszálltak, és angolosan, .távoztak. Aztán — elszórakozták a pénztárca tartalmát. Cs.-nét orgazdaság miatt ítéltek el. A „markecolás” kifejezést csak a jassz nyelv használja. — Ha nincsenek barátnők ... — Azok vitték bele? — Mindig ők vittek bele —■ válaszolja szemrebbenés nélkül a harminchárom éves nő, aki eleddig... nyolc esztendőt töltött össze-vissza börtönben. A fiatalkorúak börtönében kezdte, s ha a fogadalomnak hitelt adhatunk, a legszigorúbb büntetési fokozatból szabadulva fejezi be bűnözői pályafutását Más pályán, amit munkakönyvben rögzíteni lehetne, nemigen volt. .Csavargóit, csellengett, egy hétig férjnél Is volt, de férje, amikor őt ki- kitiltótták a fővárosból, elhagyta. Van egy tizenháromesztendős kislánya is, nevelőszülőknél. A papírjait nézegetve kiderül. hogy körülbelül öt esztendeig szabadlábon volt. — Magához vette a gyereket? — Albérletbe... ? ! Megérti, hogy mások is élnek, családostól albérletben. Dolgoznak közben, és gyűjtenek. Ö csak alkalmilag vállalt munkát, az éíeítársára hagyatkozott inkább, aki eljárt vidékre dolgozni. (Ezalatt gyakorta vitték bűnbe a barátnők...) — Mihez kezd, amikor szabadul? — Legutóbb konyhaiány voltam az egyik vendéglátó vállalatnál. Ott is maradt a munkakönyvern. Azt mondták, hogy visszavárnak, ha letelik a büntetésein. — Tehát egyrészt folytatja a régi életét... — De csak tgy! Senkim sincs, se barátom, sem élettársam, csak a gyerek. Remélem, ő már soha nem tudja meg, mi történt az anyjával. □ □ □ Amikor a bíróság kiszabja a szabadságvesztes büntetés mennyiségét és ,.minőségét”, az illető ember és a tények ismeretében teszi ezt, feltételezve, hogy a büntetés eléri a célját: visszatartani az' elkövetőt, és példát statuálni. A példák hatását leszűrni nehéz lenne rövid idő alatt. A visszatartásét sem könnyű — lám, az egyik szereplő ötvenkilenc hónapot, a másik nyolc esztendőt ült eddig az életéből börtönben. A megbánásnak tehet, hogy vannak fokozatai... A büntetésvégrehajtási intézet dolgozói nem arra törekednék, hogy az elítéltek önmaguk- tól, hanem arra hogy az elkövetett bűncselekményektől undorodjanak meg. Az emberre szüksége van a társadalomnak. A rendes, szabad, boldog emberre... Sikerül? >" Kátai Gábor Nagyüzem a fagyat gyárban Amerika útjain ©. Mibe kerül egy vakbélműtét? A Fejér és Komárom megyei Tejipari Vállalat székesfehérvári gyárában nemrég új csomagolású fagylaltkülönlegesség gyártását június 13,, vasárnap kezdték meg. Az idei sze zonban naponta mintegy IC mázsát készítenek, döbózolvc az automata-félautomata gé pék. A dobozos fagylaltot Budapesten, valamint Fejér és Komárom megye városaiban, üdülőhelyein árusítják. Képünkön: dobozolják-cso magolják a fagylaltot. MTI foto: Jászai Csaba) A vakbélgyulladás általában a „legjobbkor” szokott jönni. Amerikába kellett volna repülnöm. Washingtonból azonban telefont kaptam barátomtól, hogy utazásomat egy héttel halasszam el, mert vakbélgyulladása van. A repülőjegy kicserélése nem egy körülményes dolog, de vajon mi a helyzet ott Washingtonban egy vakbélműtéttel? Négy nap múlva már a beteg telefonált. A következő beszélgetés zajlott le közöttünk: — Már otthon vagy? — Itt gyorsan gyógyítanak. — De mégis? — A részleteket majd itt. Amint megérkeztünk Washingtonba első kérdéseink barátunk egészségi állapotára vonatkoztak. — Minden rendben. De nézd csak ezeket a papírokat ... A papírok arról szóltak, hogy Mr. Sztrelnyikov átfúródott vakbelét eltávolították. Egyikünk életeben először látott efajta papírosokat. Rendkívül érdekes volt számára. „Vérvizsgálat — 25 dollár. Vizeletvizsgálat — 22 dollár. Különféle vizsgálatok 35 dollár. A sebész honoráriuma — 300 dollár. Kórházi kezelési költségek iponta — 200 dollár. Televízió-használat — nai 3 dollár.” Mr. Sztrelnyikovnak összesen 1112 dollárjába került vakbelének eltávolítása. Ebben benne van a diagnózist megállapító orvos honoráriuma, a fiziológiai oldat ára, a varratok eltávolításának díja. Ha Mr. Sztrelnyikov a szovjet kórházakban rendszeresített hét napig marad kórházi ápolás alatt, akkor a pzámla összege legalább 50 százalékkal emelkedik. Természetesen Mr. Sztrelnyikov, aki egy olyan ország állampolgára, ahol az orvosi ellátás ingyenes, nem saját zsebéből fedezte a kórházi ápolás költségeit. Az állam fizetett helyette. A kórházban viszont csak négy napot töltött, mint hasonló műtétnél az amerikaiak általában. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az operációt egy nagyon jó kórházban végezték. New Yorkban, miközben azon vitatkoztunk, hogy az amerikai átlagembereknek mennyibe kerül a szülés, a gyógykezelés és a halál, betértünk egy szerényebb kórházba. Ennek a kórháznak szülőosztálya is volt, és mi — két izgatott apa képében — feljutottunk a harmadik emeletre. Vastag üvegablak mögül, akár egy akváriumból, mutogatták a szülésznők a boldog apáknak a fehér pólyába csavart egy, de legfeljebb kétnapos apró amerikaiakat. Amikor az illendőség által megengedett közelségbe kerültünk, egy 20 esztendős fehér angyal megkérdezte, mi miért nem kérjük ivadékaink megmutatását. Azt válaszoltuk, hogy szeretnénk valamelyik orvossal egy félórát elbeszélgetni. Az angyal, név szerint Elizabeth, odavezetett bennünket az orvosokhoz. Renkívül érdekes sétát tettünk a folyosókon és a szobákban. Az orvosok, fiatalok és öregek, miután megtudták, miről van szó, különösen viselkedtek. Az egyik sebésznek sürgős operálnivalója támadt. A másik kijelentette, hogy ő ebben a kórházban új ember. A harmadik valami olyasmit mondott, hogy az orvosok is betegek. Illetlenség lett volna ezeket az embereket sírba kergetnünk. Elizabeth, aki a szülészeti osztály titkárnője volt, megszimatolta, hogy egy nem akármilyen esemény kellős közepébe pottyant, s nevetni kezdett. Végül az egyik szobában egy testes, vastag dioptriás szemüvegű 45 év körüli orvos „igazított el” bennünket. — Tudom, hogy az urak milyen kérdéseket fognak feltenni. A földszinten rendelkezésükre áll egy úr (megmondta a vezetéknevét, a keresztnevét és a beosztását). Viszontlátásra, uraiml Minden komolyabb amerikai intézményben — akár magáncég, akár állami hivatal — feltétlenül van egy ember, aki a sajtóval tartja a kapcsolatot. Az újságírók ugyanis fecsegő természetűek. Ezt ennek az embernek kell kivédenie. Ez az ember tudja, hogy mit mondhat és mit nem, mit mutathat meg és mit nem. Nos, beszélgetésünk olyan természetű volt, hogy ezt a sajtóembert csak A. úrnak nevezhetjük. Széles mosollyal fogadott bennünket és kitűnően „előrecsomagolt” tájékoztatóval szolgált. Íróasztala tele volt brosúrákkal, röplapokkal és a kórházi szolgáltatások árjegyzékeivel. Minden analízisnek, kardiogramnak, diagnózisnak, a gyógyítás idején a konzultációnak — szabott ára volt. Külön kérdés a műtét, magyarázta Mr. A. Itt az árban a beteg négyszemközt egyezik meg az orvossal. Rendszerint az történik, hogy a beteg annyit fizet, ameny- nyit a sebész kér. Egy szokványos vakbélműtét ára rögzített — 150 dollár. A műtét utáni gyógykezelés ára naponta szintén 150 dollár. Ily módon egy vakbél eltávolítása 700 dollárba kerül. Körülbelül ugyanennyibe képül egy szülés, ha az normális lefolyású, ha nem, akkor 90 dollár a felár. A szép kivitelű nyomtatványok az emberről és a betegségekről úgy emlékéinek meg, mint ahogyan például egy televíziós készülék javítási árjegyzéke hangzik: képernyő — ennyi és ennyi, lámpacsere ennyi és ennyi, — forrasztás, beállítás — ennyi és ennyi. Sajtóemberünk megértette az árjegyzék kegyetlen ridegségét és sietett megmagyarázni, hogy Amerikában vannak eszközök, amelyekkel csökkenteni lehet annak a csapásnak az erejét, amely az embert olyankor éri; amikor éppen segítségre , lenne szüksége. Beszélt a biztosító társaságokról, az ingyen kórházakról, a jótékonysági intézményekről. Mi udvariasan hallgattunk, jegyezgettünk, kérdéseket tettünk fel, azután elhallgattunk. Rágyújtottunk, áttértünk más témára- És ekkor a fizetendő orvosi ellátásban érdekelt emberünk panaszkodni kezdett a májára és pontosan az ellenkezőjét mondta annak, amiről 10 percen keresztül beszélt. — Egyébként isten őrizz a betegségtől Amerikában. Nálunk nagyon félnek az orvosoktól. Utcai rosszullétek vagy utcai segélynyújtások esetén a paciens első kérdése : „Csak nem álcar kórházba vinni?" V. Peszkoo B. Sztrelnytkae»
