Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-02 / 127. szám

A direktor számvetése Harmincnégy év után — Az ember ifjú korában szenvedélyesen tervez, ar­ról sző álmokat: hogyan is formálja majd jövőjét. Az­tán, évtizedek múltán, ön­kéntelenül is számvetésre kényszerül. Ha úgy adódna, hogy most. túl a három év­tizednyi munka után talál­kozna régvolt önmagával, mi lenne az első mondat? Nagy dirigens az idő. Nemcsak barázdákat vará­zsol az arcra, a homlokra, nemcsak béketűrésre tanít, nemcsak higgadtságra nevel, hanem a tekintetekbe lopja az emlékezés melankóliáját. Nincs kivétel, csak azt a bizonyos hangot kell meg­adni. Így jártam a parádi isko­laigazgatóval, Pócs Sándor­ral T ^ kérdés, az a bizonyos hangütés hirtelen átformál­ta az egyébként jókedélyű embert, s újra látta hajdani önmagát, azt a recski tizen­nyolc éves fiatalembert, aki mindenáron tanító, népmű­velő pedagógus óhajtott len­ni. — Azt mondanám: érde­mes volt, megérte ... S most kérdezzük a fiatal­embert, a tanítóképzőst, aki az egri Lyceumban készült jövendő hivatására, aki le­hetett volna orvos, mérnök, közgazdász, hivatalnok. Mi­ért akart mindenáron peda­gógus, tanító lenni? — Nagyszerű nevelőim voltak, láttam, milyen lelke­sen oktatnak. Tetszett az is, hogy törődtek a falu ifjúsá­gával, szervezték, irányítot­ták a kulturális életet. Az eszménykép nagy vonzóerő. Elégedettek voltak szüleim is, örültek annak, hogy tá­vol kerülök a földtől, a ne­héz fizikai munkától. Elkövetkezett a nagy pil­lanat: a fiatalember átvette az oklevelet. Milyen volt az •indulás? — A szerencse rám mo­solygott. Igaz, a pályázatok nem sikerültek, sokan jár­tak akkoriban így; én azon­ban, ha fura körülrríények közt is, de csak álláshoz ju­tottam Bükkszenterzsébeten. Egy ismerősömet, aki ott ta­nított, katonának sorozták, ö ajánlotta az üzletet. Tanít­sak helyette megkapom a szolgálati lakást, s ad Havi ötven pengőt. A többi já­randóság, a többi pénz az övé, így legalább nem szű­kölködik a katonaságnál. Nem sokat gondolkodtam, el­fogadtam az ajánlatot. Kol­légám jól gondolkodott, csak nem számolt a háború­val: sosem jött vissza, a frontokon maradt. Eltelt 17 év. Találkozunk most 195ö augusztusában, Recsken, Pócs Sándorral, otthonában, a kölcsönnel fel­épült családi házban. — Tanítottam Borsod- szentivánon, Sírokban, Pé- tervásárán igazgatóskodtam, dolgoztam Egerben, a tan­kerületi főigazgatóságon, hosszú évekig Tiszanánán. Nem könnyen sikerült haza, Recskre kerülni. — Mi a legmaradandóbb emlék ? — Negyvenöt után más világba csöppentünk, olyan­ba, amilyet szerettünk vol­na. Számítottak ránk, igé­nyelték segítségünket. Köz­reműködtem az egri isko­lák államosításában, elsősor­ban a cisztergimnázium át­vételénél. Az utasítás vilá­gos volt: mi, volt felekezeti tanítók, egyetértettünk vele, vártuk, a végrehajtásnál azonban diplomatikusnak, emberségesnek kellett lenni. PéterVásárán én voltam az első járási úttörőtitkár, a A hatvani stúdiótárlatról Az igen szerény lehetősé­gek között működő hatvani képzőművészeti stúdió, amelynek gazdája tulajdon­képpen a városi művelődési központ, most nyitotta meg második közös kiállítását. A tagok közül ez alkalommal tizenhármán jutottak fal­hoz, s munkáik száma meg­közelíti az öt vénét. A tech­nikák közöl az akvarell az uralkodó, s ha itt rangsorol az ember, elsők között kell említenie László Ferenc ..Esős délelőtt” című kompom zícióját, amelynek geometri­kus elemekre épült utcaké- s az előtérbe helyezett 'lakrácsozat híven kifejezi 1 :t az ellenérzést, amit a .stöben kelt az eső, a bo­rurat, a természetből való kirekesztettség. Oldottabban szerkeszt és fogalmaz Paksi Gyula (Házak), s szigorúan, kontúrokkal formálja meg tájelemeit Bálint Sándor (Házak napsütésben, Erdei út), akinek szín- és stílus- világa Nagy István művé­szetében gyökerezik. Az olajmunkák közül Nagy József „Havas táj” cí­mű képe forma és tartalom dolgában az ösztönös' rátalá- lés példájaként emelhető ki. Sejtelem, finom érzelmek harmóniája az a két munka — „Várakozás”, „Újra ott­hon” —, amellyel a legkul­turáltabb kiállító. Török László lép közönsége elé. Berta György képei ugyan­ekkor hatvani fogantatásuk­kal — „Sóderes", „Hatvani piac” — keltik fel figyel­münket. Grafikában Garami Ray- mund ott csillog igazán — „Férfi, kutyával” —, ahol legközelebb áll a realitás­hoz, a látványhoz. Szegedi Árpád az ellenpólus. Két halas metszete arról vall. hogy á felbontott forma épp úgy kifejezője lehet a pilla­natnak, éppúgy eljut érze­lemvilágunk mélyéhez, mint a valósághű ábrázolás. Pata­ki József barnakréta-vázla- tai a romantika és fegyelem jegyében fogantak, s a tár­lat legszebb darabjaival kell őket együtt említenünk. Bernát József, Édes Zsu­zsanna, Gömöry Aranka, Somlai Lajos állított még ki. Utóbbinak munkái azt sugallják: vágy és kifejező- készség messzire esnek egy­mástól. Leginkább „Ecce ho­mo” című képén érezni ezt, amely kompozíció, színvilág, de ábrázolás dolgában sem ér fel a szándékolt tarta­lomhoz. Nem művészek állítottak ki Hatvanban, hanem ama­tőrök. De a láttatás szándé­kával tették. Azért, hogy a város és környéke képzőmű­vészeti életének langyos vi­zét felkavarják. S hogy meg­méretve léphessenek tovább. Jót, rosszat ezért jegyez­tünk le munkáik kapcsán. (m. gy.) községekben megszerveztem a csapatokat. Tiszanánán vi­tázni kellett, meggyőzni az embereket arról, hogy mit jelent az államosítás, hogy nem az a fontos, hogy re­formátusoknak és katoliku­soknak együtt kell járniuk, egy iskolába, hanem az, hogy tanuljanak, mennél jobban, minél többet. Mara­dandó emlék? A legkelleme­sebb a diákok és a falusj fiatalság- lelkesedése. Felesé­gemmel kultúrcsoportokat szerveztünk. Természetesen ingyen, tettvágytól sarkall­va. Ma már az ember job­ban megnézi, hogy miért, mit kap. Akkor csak a vi­lágformálás láza hajtott ben­nünket. i Hallgassuk meg, milyen emlékek élnek ma is frissen a Recsken töltött tizenkét évből ? — Feladat itt is akadt bő­ven. Nemcsak a napközi otthon vezetője voltam, ha­nem körzeti kultúrotthon­igazgató is. Ez legalább annyira tetszett, mint a pe­dagógiai munka.' Feleségem, akárcsak korábban, itt is se­gített. Kellemesen éreztük magunkat á fiatalok köré­ben. Nincs jobb érzés, mint meglátni, felfedezni a tehet­séget, a rejtett képességeket, s nap mint nap segí­teni a kibontakozást, a fejlődést. Ez legalább annyit ér. mint az. elisme­rés, a megbecsülés. Emlék­szem az egyik tiszanánai kislányrá- Kitűnő hangja volt, 'éreztem, hogv érdemes vele foglalkozni. A legnehe­zebben a szülők meggyőzé­se ment, ők hallani sem akartak róla, hogy tovább­tanuljon. Csak később lát­ták be, hogy igazam volt: a kislány ma Liszt-díjas ope­raénekes. Jól dolgoztak a recski népi együttes tagjai is: felfedezte őket a tévé, si­kerrel szerepeltek minde­nütt. f Ahogy a mához, a jelen örömeihez, gondjaihoz ka­nyarodunk, eloszlik a me­lankólia, az emlékezés nosz­talgiája: Pócs Sándor épp­olyan mint máskor: energi­kus, korát meghazudtolóan fiatalos, olyan ember, aki nehezen fogadja el a lehe­tetlent. — Nehéz jó igazgatónak lenni. A kollégákkal, a be­osztottakkal baráti, munka­társi kapcsolat formálódott. Találkozunk a munkaidőn túl, egymás otthonában is. A valóban hasznos, az ala­pos jó tanácsot zokszó, sér­tődés nélkül fogadják, s vi­szonozzák is olykor. Az a bosszantó, hogy lekötik az embert a gazdasági felada­tok. Sajnos, a pedagógiai munkára kevés idő jut, hol­ott ezt csinálnám legszíve­sebben: szeretném átadni harmincnégy év tapasztala­tait a fiatal kollégáknak. Pócs Sándor a pedagógus­napi ünnepségen vette át si­keres pályájának elismeré­seként Az oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetést. A gra­tulációhoz kapcsolódik a kér­dés: — A mesebeli három kí­vánság? — Az elismeréssel kettő már teljesült. Csak a har­madik marad: nyugdíjig, ugyanitt, ilyen erőben dol­gozhassak. Pécsi István Árnyékos oldal Csinos, jó alakú, alig tizenhat éves lány. Ha valaki jó megnézi, határozottan kijelentheti: szép. — Foglaijon helyet! Leül, lábát hanyagul keresztbe dobja, és teljes közvet leriséggel megkérdezi: — Nincs egy cigarettája? Úgy fújja ki a füstöt, mint az előkelő dámák, rúzsos ajkáról gyakorlott mozdulattal csipegeti a rátapadt cigaret tapapírt. — Mióta dohányzik? — Már a „sitt” előtt rászoktattak a fiúk. Ha van ideje elmesélek egy édes esetet: Akkoriban egy öreg fiúm volt — harminc, talán negyven éves lehetett —, és szivarozott Két. hetet töltöttünk a Balatonnál. Nem tudta, hogy cigi zek és az első nap azt mondta: Na, Joli! Ha elszívsz eg; szivart, kapsz valamit. Én nyomban rácsaptam: — Jó! Elszívom a szivart, te pedig veszel nékem égj arany karkötőt .. Amikor a második szivarra is rágyújtot tam, dühösen földhöz csapta a kerti széket. .. — Miért volt börtönben ? Hangosan felnevet. Kacagásában az ártatlan gyermek pajkossága és a „dörzsölt” nő cinikus vagánysága keveredik — Nem kell válaszolnia! — Most már azért is válaszolok: Prostitúció, munkake­rülés, lopás, betörésben részvétel és amit még parancsol. — És most? — Most államunk jóvoltából az intézetben vigyáznak rám ... — Szülei? — Ne haragudjon meg, de maga olyan hülyéket t kérdezni. Nyilván engem is a világra hozott valaki és ugye, az sem lepi meg, ha azt mondom, hogy apám is volt, pon tosabban lennie kellett. — Mikor találkozott az édesarlyjával? Egy pillanatra elgondolkodik. Hosszan maga elé fújj) a füstöt és mintha valahol a messzeségben keresné a gon dolat kezdő szavait, egészen halkan válaszol: — Én nem szeretem az anyámat. Ö az oka mindennek. Azt ne gondolja, hogy valami szegény csóró az anyám. Menő nő volt és én mindig az útjában voltam. Ha nem ve­szi tudomásul, hogy én nem kívánok az anyámról többet beszélni, akkor abba is hagyom. Még egy ideig beszélgetünk. Az emberi hang mintha oldaná a sokát próbált gyermekhölgy cinikus nyegleségét. — Mit gondol? Kibírom itt valameddig? Ami eddig volt, azt tényleg unom. Nekem ebben a műfajban már nem lehet újat találni. Nem győzködöm, nem bizonygatok semmit. Azok előtt a pedagógusok előtt viszont —■ gondolom, mindnyájan - fejet hajtunk, akik ezt az embert az árnyékos oldalról a napos oldalra átvezetik. A lehetősége adott! \ Szál a y István Négy évszak Az újhalvani 2-es számú általános iskola szépítésé­ben. javítgatásában, a beis­kolázás körüli munkákban nagyon sokat segít az inté­zet vezetőinek a fűtőházi Alkotmány szocialista bri­gád, az egyik honvéd ala­kulat, valamint a szülői munkaközösség aktívabb ré­sze. A közelmúltban fogtak hozzá például az iskolai ké­zilabda-pálya építéséhez, fákat vágtak ki, s lakatos­munkát végeztek el az épü­leteken. A Petőfi Sándor úttörő­csapa i mindezért hálából előadással kedveskedett a társadalmi munkásoknak. Műsoruk versben, muzsiká­ban, vetített diaképekben a négy évszakot jelenítette meg, s igen szép sikert ara­tott a közönség körében. IM3£ lA'ljio: Kérev iwwnc IfölVAftj Hatvanból: a pesti könyvhétre (Katona István tudósí­tónktól.) Az idei könyvhét alkalmából új pavilont ál­lítottak fel az Állami Könyvterjesztő Vállalat ren­delésére Budapesten, a Liszt Ferenc téren. Az igen tet­szetős építmény Hatvanban, az Építőipari Ktsz , műhe­5l 7 1973. jtuiimsji.t vaumhai ly eiben készült, s gyártása során 30 mázsa acélt, 2 má­zsa alumíniumot, valamint nagy mennyiségű vörösfe­nyőt használtak fel a mun­kások. Érdekesség, hogy a laka­tosok, asztalosok a 45 négy­zetméter alapterületű pavi­lon vázát csavaros, oldható kötésekkel, az erre alkalma­zott faburkolattal készítették, s az egész építményt ele­menként szállították felál!; im helyére. ________ 1 9. Kapelláró mintha oda se figyelne, de látja azért minden mozdulatát, friss lépésekkel lejön . a lét­ra tetejéről, szólítja Bikát; „gyere hamar, megtanítlak festéket keverni. Itt ez a vödör, látod? Most három­negyedrész vizet teszünk bele. így ni. Hol a festék Kicsi? Ez az, Most beleönt- jiik szépen, uúúgy, most föl­tűröd az inged ujját, egész a válladig, hadd látsszon a tetovált csaj combja a muszklidon, nyúlj bele bát­ran, csalc ügy ahogy ju­tattam, mintha a kútágast fejnéd odahaza a nyárfa­lombos kis faludban, na lá­tod. így, csak ütemesen, hogy tűzbejöjj.” — Cigarettaszünet’ Bika olt áll. merő egy kulimasz vállig, mind a két keze, karja. Káromkodik . rettenetesen, kinevetik, őt senki se nevette ki spba büntetlenül, de ez most nem olyan szituáció, hogy ütni lehetne, még jobban nevetnének, elugranának, legalább egyet közülük bele kellene fojtani a vödörbe, vagy 1 inkább ráönteni a fes­téket, marná ki a szemét, ordítana, mint akit nyúz­nak. Fölkapja a vödröt. — Oda is viszed? Kösz. Akkor már vidd is oda a létrához. Jó, leteheted. Klassz. Most majd figyeld, mit tud a legöregebb pemz- li — mondja Kapelláró, mintha tudomást sem vett volna arról, mit forralt az imént Bika. Elszívja a ciga­rettát, majd nyugodtan föl­ballag a létrán, egészen a tetejére, ott a jobb lábát át­veti és meg is áll a létra másik ágán, belemartja a rövidnyelű meszelőt a fes­tékbe, kiemeli onnét, egy cseppet lerázza, s nagy hosszú -karlengetéssel elkez­di festeni a mennyezetet. — Látod Bika? — for­dul egész hajlékony testé­vel, míg közben dolgozik, dühös tekintetű társa felé — így meszeld az eget is, ha egyszer eléred. Csak egyet el ne felejts: azt kék­re szoktuk. Átveszed, vagy rágyújtasz előbb? Ott a staub. Munkásnak álcázott Kent. Vigyázz, ne szívd mellre, mert akkor csicsog- ni kezd a t üdőd ... Első perctől kezdve szem- benállnak, három az egy- gyel, egy a hárommal. Ka- pellárón látszik, hogy ele­mében van. Ilyen nagy sza­va odakint soha nem volt, igaz, ott Bereczki volt a gazda. Észre sem veszi, hogy az öreg szavait, tréfában is morcos félmondatait ismét­li, amiket, úgy hitte, régen elfelejtett. Jókedvű. Látja, hogy Kicsi és Kés föinéznelc ,rá, tetszik nekik, ahogyan viselkedik, jól van srácok, de azért nem kell túlzásba vinni, begurul itt nekünk és mehetünk a szigorítottba, ki fejezi be, amit elkezd­tünk? Bereczki szaki bizto­san nem. Van annak más dolga. Azóta már biztosan kiveszekedte magát az iro­dán, ..beolvasott” ennek vagy annak, az illető csak­is valami fejes lehet, mert amilyen galamblelkű lefelé, annyira rátarti följebb, egé­szen az igazgatói irodáig, igaz, nem ért el sokat, de azt a maga erejéből, a mun­kája által érte el. Igen,' a munkát is kiad; i ilyenkor­ra a segédeknek, az inasok­nak, melyiknek mi dukál, tüsténkedik ott, míg csak mindenkit el nem igazít egész napra, aztán hozzálát ő maga is, nehogy szó érje a ház elejét. Most - pedig lassan ebédhez készülődik, hideget eszik, piroskockás konyharuhából, ez a szoká­sa, aztán elballag egy kis- fröccsre, át a köpködőbe, így csinálja negyven éve nyáron inkább, mint télen, ha fáj a gyomra — a fes­tők között sok a gyomorba­jos — sápadt arccal járkál közöttük, nem mondaná mi baja az istennek se, dehát látszik az, a beesett arcán, a lázas szemén, a szava já­rásán. olyankor legjobb az útjából jó előre kitérni, mert nem néz se istent, se embert — Bika! Hallod? Belőled jó szobafestő lenne — mondja Kapelláró. — Honnan veszed ezt? — Nem öntöd rá a festé­ket, akire dühös vagy. — Még rádönthetem. — Meggondolod te azt. Nem vagy te olyan. — Miért: ne lennék? — Meri truUüs vagy, elöl­tem ne játszd a bazárt maj­mot. Te tudsz dolgozni, meg szeretsz is. Te nem most hazudsz. Akkor hazudtál, amikor csövezni kezdték Hogy volt az a dolog Bi­ka? — Nem érdekes. Ott kez­dődött, hogy összebalhéz­tam otthon a tsz-ben az el­nökkel. Mindig a kapálás­hoz osztott be, hiába kér­tem, adjon más munkát, nem bánom, ha beledöglök is, de a kapát azt utálom, mint a ... Na mindegy. El­kezd ott hitegetni, majd így lesz, majd úgy, közben csak ott kapálgatok én Rozi nő­nemmel és két-három öreg­asszonnyal egész . nyáron. Megelégeltem, a dohány is kevés volt. Mit rohadok én itt, gondoltam bemegyek mégegyszer az elnökhöz, hát be is mentem, piásan, ez volt a baj. Amikor megint azt mondta, várjak türelem­mel, hirtelen fölment * pumpa, azt mondom neki, hát miért én várjak min­dig. Miért mindig ABC sor­rendben osztogatják a fő melót az irodán. Atyafiak, Barátok, Cimborák és csak aztán a többi. Hadovái ott nekem, jobb lesz, ha tartom a pofám, mert elintéztet. Kit intéztetsz el, te rohadt ku- lák? Akkor már nekem *s megjött a hangom, mér­gemben azt hittem, ráborí­tom az asztalt. A többit már kitalálhatod. Följöttem Pest­re, kéiflí sehol, kettőnknek adta ki az ágyat az öreg­lány, akinél albérletet kap­tam. ii'olffietjm.) I

Next

/
Thumbnails
Contents