Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-03 / 101. szám
Kincskereső kis ködmön Magyar film Ha bővebben teremne mese a magyar filmgyártás fáján. cgy-egy alkotástól nem. várnánk oly túl sokat. De így, hogy hosszú évek telnek el ifjúsági film nélkül, mindig a legfrissebb alkotástól reméljük az elmaradt élmények sokaságát is. így vagyunk most Szemes Mihály új filmjével, a Kincskereső kis ködmönnel is, amely Móra Ferenc műveiből készült. Hogy ez a film nagy hiányt pótol, azt mondani sem kell. Igaz, Móra óta sokat változott, modernizálódott a gyerekek képzeletvilága, a jó mesét, a szép mesét ma is befogadja, süt szárnyra repíti a fantázia. De mi a jó mese a mai gyerekek számára? Nos, éppen ezt vitatják széles körben a felnőttek. Egy biztos: a gyerekek igénye túlságosan eltolódott a kaland irányába. Más kérdés, hogy milyen mértékben kell kielégíteni ezt az igényt. Számolni kell azzal is, hogy az ifjúsági és a mese-» filmek alkotóinak sokfelé kell figyelniük. Es nemcsak arról van szó, hogy a gyerekeknek is különböző lehet az érdeklődésük, hanem arról is, hogy az ifjú közönséget elkísérik a moziba a szülők, a felnőttek is. S élményt várnak ők is! Nos, éppen ez a legnehezebb: hogy a gyerekeknek és a felnőtteknek egyformán tessék a film. Ez a kettősség foglalkoztatta Szemes Marianne-t, a forgatókönyv íróját, és Szemes Mihályt, a film rendezőjét is. Az eredmény: a mesésen színes képsorok lazán szerkesztett kalandokat ígérnek, de Mórának csak a társadalomkritikája érzékelhető a filmben, lírája sajnos kevésbé. Mintha a film alkotói kissé féltek volna a csodáktól, vagy legalábbis háttérbe szorították azokat az elemeket, amelyek még jobban megmozgathatták volna a gyerekek fantáziáját. Egyetlen példa erre. Móra központi csodáját szinte mellőzi a ; film. Az író művében ugyanis a ködmön az erkölcsi nevelés szimbóluma. A köd- möntündér kegyeiért versengő Ferkónak nem csak óvnia, vigyáznia kell az apja Májusi filiii mutatok Több új alkotással jelent- -.ezik májusban a magyar imművészet. Bacsó Péter ibb munkastémájú filmet . szílett. „A harmadik neki- más" főszereplője, Jakus • v í ván vezérigazgató úgy őrzi, nem képes tovább el- .útni feladatát: beadja lemondását és eredeti szakmádban, hegesztőként helyezkedik el. Egy szövőnő a főhőse Máit- is Márta „Szabad léleg- *t” című alkotásának. A jiiy megszeret egy egyetemistát, s először nem vallja be neki a foglalkozását, mert attól tart, hogy esetleg lenézi őt. A film operatőre Kol- tai Lajos, zenéjét Szörényi i ente szerezte. i'ersánszky Józsi Jenő ked- s csavargó regénvhősének. ikuk Marcinak a kalandjai c evenednek meg a hasonló című filmben. A színes magyar filmmusicalt a regényből Révész György írta és rendezte, a címszereplő Har- sányi Gábor. varrta kis jószágot, hanem mindig igazat is kell mondania. Mert ha füllent, ha hazudik, akkor a csodaköd- mön hirtelen szorítani kezdi. Éppen ezért csodaködmön a foltozó szűcs munkája. Nos, éppen ez a költészettel hitelesített csoda hiányzott a filmből. Uj filmünk persze még így, kevesebb csodával is a valóság és a fantázia határán mozog és felvillantja az élénk fantáziájú kisfiú magatartásbeli változásait: hogyan ' lesz az önző, játékát féltő kis Ferkóból társait szerető, áldozatkész ifjú emberke. A jól kiválasztott, tehetséges szereplőgárda átsegítette a filmet a tanmese csaknem elkerülhetetlen veszélyein. Elsősorban a Ferkót alakító Szűcs Gábor tetszett. Az ő ábrándozása köti össze a fantáziát a valósággal. Ügyesnek bizonyult a kis bicebóca Matyit játszó Gruber István is. A felnőtt szereplők közül Szirtes Ádám Messzi Gyurkája mintha a népmesékből lépett volna elő. Jó volt ismét látni a moziban Bihari Józsefet, aki a bűbájos hírében álló Küsmödit alakítja ' egyszerű eszközökkel. A foltozó szűcs szerepében Haumann Péter nyújtott jó alakítást, az édesanyát pedig Medgyesi Mária játszotta. Külön öröm, hogy a színészek játszani engedték a gyerekek népes szereplő- gárdáját. Szécsényi Ferenc képei ragyogó szénekkel teremtették meg a realitásokat tükröző mese hangulatát Márkusz László Majális a televízióban Voltaképpen semmi sem új a nap alatt, így a televízió kapcsolásos közvetítése sem. Voltaképpen az is köz- - ismert, hogy az emberek öregje, fiatalja, vagy ha úgy tetszik, öregebbje és fiata- labbja szívesen játszik akár egy ötmilliós nyilvánosság előtt is. És immáron az is közhelyszámba megy, hogy az effajta „élő” műsorok, a rögtönzés ízei, a „nem minden tökéletes” valóságható ereje miatt —, ha lehet ezt a kifejezést használni — a legtelevíziósabb műfajok. Egyesítik magukban az egy időben ottlevést, mégpedig képi ottlevést, a játék iz- galmasságával, a játszás ön- feledtségével és sok esetben, mint most is, még külön a művészi igényességgel is. Éppen ezért ez a tipikus televíziós műfaj a legveszélyesebbek közül való, minden pillanata magában rejti a szétesettség veszélyét, az érdektelenség riasztó lehetőségét, az unalom ásítását és ami mindezzel együtt jár, a szakadatlan bosszankodás epéjét. Éppen ezért a „rögtönzés”, az élőből való egyenes adás rendkívül nagy erőfeszítést igényel a technikustól a riporterig, a szerkesztőtől, a rendezőn keresztül az operatőrig — mindenkitől. Nem kisebb a feladat, minthogy előre kizárni minden olyan esetlegességet, amely később, az adás idején bekövetkezhet, közben tenni mindezt úgy, hogy az egyenes adás hamvát, kereset- lenségét, kisebb bakijait is eltűrő, sőt, talán még el is váró élményszerűségét megőrizhessék. Nem véletlen hát, hogy a konzervműsorok mellett ez a műfaj a ritkább és éppen ezért az sem véletlen, hogy egy-egy ilyen országot átfogó játékos „rögtönzésnek” van és lesz mindig talán a legnagyobb visszhangja. A kissé hosszúra nyúlt bevezető voltaképpen már maga az elismerés a televízió majálisának, s elsősorban a mindvégig szemre, fülre látszólag feszülten csevegő és irányító Vitray Tamásnak szól, aki maga a megmondhatója —, ha megkérdik tőle egyáltalán — mennyi energia, fegyelem, rutin és bizony rátermettség is szükségeltetik az ilyen fesztelenséghez. Jó volt az ötlet és igényes a kivitelezés, kedvesek a gyerekek, cserfes lelkesen a riportertársak az iskolákból és komolyan vették ezt a játékot a közreműködő művészek is. Mert ők tudják talán a legjobban, hogy játszani csak nagyon komolyan lehet. Sőt, szabad! Csak egyet nem tudtam meg, s ez, visszagondolva erre a kedves, kellemes televíziós majálisra, kissé idegesít is: végül is mi kell ahhoz, hogy az ember a mai lányok előtt jó fej legyen? Ez itt a kérdés, a megválaszolatlan. Mindenesetre ezentúl körömtisztítót állandóan hordok magamnál! Mit lehet tudni? Gyurkó Gésa Az Egri Szimfonikusok hangversenyéről Áz Országos Filharmónia áprilisi záróakkordjaként' az Egri Szimfonikusok adtak hangversenyt a Gárdonyi Géza Színházban. A műsoron Szabó Ferenc Lírai szvitje, Haydn D-dúr gordonka- versenye és Beethoven ötödik szimfóniája szerepelt Az első két mű csaknem tavaszias hangulatot árasztott, hiszen a líra Szabó Ferenc szvitjében a fiatalságról, az érzelmek folytonos megújulásáról vallott, Haydn gordonkaversenyében pedig a jó kedély, a magabiztos életöröm, a hullámzó játék figyelmeztetett arra, hogy itt, a földön, földi örömök és érzelmek között élünk. De hogy ennek az általában kedélyes vagy derűs életfelfogásnak, ennek a napfényes és romantikusnak is mondható lírai világképnek van ellentéte, egy másik oldal, az életnek egy gondokkal gyötört, gyötrő és a fenségességig zord oldala, arra az \A/WWV>AAAAAAéAAAAAAA/VAAAAAAAA, egyik legjobb példa éppen Beethoven Sors szimfóniája. Nos, ezeket a gondolatokat és érzéseket ébresztette bennünk elsősorban ez a hangverseny, amelynek vendégdirigense, Medveczky Ádám elsőrangú teljesítményre késztette az Egri Szimfonikusokat. Érdekes, érzékeny és értékes egyéniség ez a fiatal karmester. Bozontos hajával és hosszú kezeivel úgy lép az emelvényre, mint valamiféle érettségi előtt álló kamasz-siheder és mire elhagyja a pódiumot, érezzük, hogy itt egy kitűnő készségekkel rendelkező, szuverén egyéniség munkált, fektette bele energiáját a kezéhez kapott zenekarba, hogy a vonósok, a fúvósok megvalósítsák mindazt, amit ő a kótta- fejekből kiolvasott. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: a karmester teljes energiával lépett fel, hogy leküzdjön minden ellenállást, vagy bármi lazaságot, amely nehezítette volna céljának elérését, azt ugyanis, hogy Szabó Ferencnél a líra, Haydnnál a pontos és szabatos fogalmazás, Beethovennél pedig a magány drámája — csaknem tragédiája — kibontakozhas- sók. A hallgatóságot nemcsak a külsőségek fegyverzik le néha, hogy például a dirigens az Ötödiket partitúra nélkül vezényelte, vagy hogy a karmesteri mozdulatokat hajszálpontosan követte a zenei áradás. Ez is igen komoly dolog, főképp, ha egy olyan együttesről van szó, amely ritkán kap új dirigensi benyomásokat. Ami a hangverseny öröme és meglepetése volt: Medveczky. Ádám fegyelmezett és zárt egységbe tudta hozni és ebben az egységben megtartani azt az Egri Szimfonikus Zenekart, amelyet eddig mi sem ismertünk ennyire átütő erejű együttesnek. Nem először halljuk az Ötödik Szimfóniát az egriektől, de így, a lényegnek ilye« mélységű és ilyen fegyelmezett feltárásával most első ízben ajándékozták meg közönségüket. i Farkas István karmester és Radnóti Tibor koncertmester érdemét ma már az eredmények birtokában vitatni sem lehet Az est szólistája, Mező László, a Haydn-gordonka- versennyel nagyszerű teljesítményt nyújtott. Az a magától értetődő és áradó zenélés, az a jó kedély és pusztít- hatatlan életerő, amely a műből árad, Mező László játékában és egyéniségében is megvan. Európai hírű és rangú zenész a maga műfajában Mező László és ezt ez alkalommal is bebizonyította. Pándy Marianne zenetörténeti bevezetője ezúttal is hangulatot teremtett: char- me-ja és stílusa teszi talán, hogy olykor a művészeknek kijáró tapssal fogadja őt az egri közönség. (farkas) tntak uiajws x es&mrtik $ A nyolcéves Marlene a szomszédos Merck-ház udvarán éppen a poroló tetejére ültette Oszvald nevű babáját, hogy megszokja a magasságot — modern babáknak nem szabad szédülniük, hiszen könnyen megeshet, hogy repülőgépen is kell utazniuk — amikor megjelent kishúga Pony és így szólt: „Gyere azonnal haza. Megjött az új mamánk.” Marlene biccentett és felrázta a babakocsi párnáit. Pony pedig sarkoníor- dult, végigbaktatott az udvar" hepphupás kövezetén és eltűnt a kapualjban. A Merck-gyerekek kíváncsian vették körül Marlenet. Az egyik fiú megkérdezte: „Mi a neve?” Vagyis az új mamának. „Azt hiszem, Stampfer kisasszony”, felelte a kislány. „Buta beszéd”, jegyezte meg Herta, „ha ő az új anyátok, akkorI természetesen Nieritznénak hívják, ugyanúgy, mint az apádat. „Jaj. de hülye vagy!" — mondta a Merck-fiú. „az apát nem hívják Nieritzné- nek!” És előrenyújtott kezével láthatatlan keresztet akart rajzolni nővére homlokára. ostobasága jeléül. De a lány a kezére ütött, mire a fiú is ravógott és megkezdődött a Merck-g.verekek szokásos civakodása, amibe a többiek is beleavatkoztak. Marlene pillanatok alatt magára maradt. Fogta babakocsiját és elindult a kapu irányába. Oszvald a poroló tetején ijedtében hanyatt vágódott és a kövezetre pottyant. Ott feküdt égnek emelt karokkal, Testi épségében ezért szerencsére nem esett kár, hiszen rongybaba volt. Erich Kästner: AZ UJ MAMA Az utcán Marlene óvatosan körülnézett, majd elindult a házfalak mentén és gyorsan befordult babakocsijával az egyik mellékutcába. Itt meglassította lépteit és azzal a lassú méltósággal sétált az egykori tüzérlaktanya előtt álló szilfák alatt, mint ebéd után a pesz- tonkák. Ott, ahol bal kéz felől kezdődnek a veteményes kertek és a virágárus bódék, megállt. Kicsit eljátszadozott a kerítéseken áthajló nyírfaágakkal, letépett belőlük kettőt és a kocsiba fektette, azután szedett hozzá néhány szálat az út mentén virító százszorszépekből, s folytatta útját a Szt. Pauli-temetőig. Fent a negyedik táblában, ahol az utolsó évek sírhantjai sorakoznak egy dombon, magasan az elmúlt évtizedek számtalan sírkeresztje fölött, kinyitotta az egyik kripta nyikorgó rácsát, erőlködve maga után húzta a három lépcsőn a babakocsit. A sövény mellé állította. leült a kis zöld padra és a sírok, a keresztek, az urnák majd az angyalok fölött lenézett a tornyaival lila ködben úszó városra. Ekkor arra jött az egyik öregasszony, aki a sírokat apolta és a virágokat öntözte. s kedves fejbólintással üdvözölte a gyermeket. Marlene észre sem vette. Letérdelt, eltávolította a sírról a száraz gallyat meg a hervadt virágokat, hogy a kriptára helyezhesse a séi nyír- faágai én d százszorszépeket. Utána kiemelte a kocsiból a babáját, Floríinát és a sírboltra ültette. „Oszvald meg ott ül a porolón”, mondta, „emlékeztess rá, hogy később érte menjünk. Különben egész éjjel kint marad és sírni fog. Talán még szívbajt is kap félelmében. Üljél szép nyugodtan!” Fekete ruhás férfi és nő haladt el az úton. Talpuk alatt csikorgott a kavics. Marlene végigsimítoU Fiorina kóchaján, majd megrázta a fejét, mintha valamire válaszolna, s azt mondta: „Stampfer kisasszonyt most Nieritznének hívják és azt hiszi, hogy ezzel máraz anyánk lett. Micsoda ötlet, mi? Mintha odamennék Merckékhez és azt mondanám: Jó napot, mától kezdve a lányuk vagyok és Marlene Marck a nevem. Érted? Nahát. Még neked is furcsa, pedig csak egy baba vagy. Csak Apa nem érti meg.” Marlene az ölébe ültette Floríinát és 'megkérdezte: „Nem vagy nagyon fáradt?” Aztán elnézett a város fölött, majd félhangon folytatta: „Meséljek neked valamit, talán a kis Márta történetét, aki mindig egyedül volt? A kis Mártának ugyanis meghalt az édesanyja. Ezért egy napon elhatározta, hogy meglátogatja. Megtakarított pénzéből vett magának egy repülőgépet, amelyet egy nagy ágyú csövébe dugtak. Márta bent ült a gépben egy hátizsákkal, melyben tej volt meg kétszersült. És egy doboz csokoládé a mamája számára... Aztán elsütötték a nagyágyút és a repülőgép egyenesen az égbe szállt. De a kapuban megállították, mert aki nem halt meg, annak tilos volt a belépés! Erre Márta az őriálló rendőrnek adta a doboz csokoládét és az elengedte. Sokáig keresgélt az utcák kékszámú házai között, míg végre a százezertizenegyes számában rátalált. Anyján szop aranyszínű ruha volt. Eszre sem vette Mártát ahogy ott ült, mint egy zsöllyén a moziban, és nézegette hal gyermeke fényképét. Márta csöndben mellé ült, megfogta édesanyja kezét és vidáman mondta: végre megtaláltalak! Nem akarok egyedül maradni a földön, inkább úgy teszek, mintha meghaltam volna és az önálló rendőrnek adtam a csokoládét. De nem baj, majd veszek neked másikat. Semmi sem baj most, hogy újra együtt vagyunk!” „Drága jó Anyukám”, suttogta Marlene és könnyes szeme élőt); elhomályosultak a város tornyai. Lehajtotta fejét a három százszorszép mellé és kezébe temette az arcát. Nieritz eközben a lakodalmi vendégekkel ott ült a nagyszobában. Csak néhány rokona volt jelen és egy üzletbarátja, Lisbeth. Az új asszony szeletelte a' kuglófot, betöltötte a kávét és kínálta a vendégeket. Néha felkelt, hogy benézzen a szomszéd szobába, ahonnan kihallatszott a gyerekek vidám zsivaja. „Róbert éppen anyának szólított és Gertrud megsimogatta a kezemet!” — mesélte örömmel az asztalnáL „Igen, igen de hol marad Marley,e”, kérdezte Nieritz, „annyira ragaszkodott anyjához, az első feleségemhez), hogy amióta Lisbeth hozzánk jár, a gyerek jófor■ mán soha sincs itthon.” „Nálunk a Turner végén) két házzal följebb”, mondta az egyik sógornő, „lakik egy özvegyasszony a kisfiával és két év óta egy Lip- pold nevű, csinos és rendes emberhez akar feleségül menni. A postánál szolgál. De a gyerek egyszerűen nem engedi. Ha Lippold meglátogatja őket, addig sír es ordít, amíg a férfi el nem megy. Az asszony meg az ember kétségbe vannak esve és nem tudják mitévők legyenek." „Pony!” — szólt Nie!' mire a kislány bes' idt a másik szobából, nagy darab kuglóffal a kezébe“.. (Folytatjuk.) 7 A
