Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-05 / 103. szám

Mit ígér a televízió a jövő hétre ? Május 8-án, kedden este kerül képernyőre az „Uta­lás a koponyám körül” cí­mű magyar íilm. A forgató­könyvet Karinthy Frigyes műve alapján írta és a fil­met rendezte: Révész György. A főszereplő Lati- novits Zoltán. Május 9-én, szerdán mu­tatják be a „IMuterburg vá­rosparancsnoka” című tévé­játékot. Az író Emmanuil Kazakevics, a témát a Nagy Honvédő Háború eseményei­ből meríti. Május 10-én, csütörtökön a „Hosszú, forró nyár” XI. epizódja után folytatódik a VlT-vetéllcedő. Május 11-én, pénteken in­dul az a háromrészes úti­filmsorozat, amelyet a ma­gyar televíziósok forgattak Mongóliában. Címe: „300 tó és a tafga”. Május 12-én, szombaton Krúdy Gyula halálának 40. évfordulójára készült a „Vallomások prózában” cí­mű műsor. Az író emlékét Karinthy Ferenc idézi. A Zenés Tv-színház ezen az estén mutatja be Ibert: „An­gelika" című vígoperáját. Az éjszakai előadás címe: „Kifulladásig”. A film a francia „új hullám” kezde­tének kiemelkedő alkotása. Az 1960-ban készült film Jean-Luc Godard első já­tékfilmje, de elsőfilmes a főszereplő is: Jean Paul Belmondo. KÖZÖNV Olasz—francia film A Közöny, Albert Camus regénye, vitathatatlan világ­siker, a belőle készült Vis- conti-film is az. Ha az ol­vasó visszagondol, vagy a film hatása alatt ismét elő­veszi Camus regényét, cso­dálkozik azon, miért és ho­gyan fogott hozzá Luchino Visconti, a rendező, enhek a sok-sok finom árnyalat­nak, a regény szövegében légiesen, megfoghatatlan- nak tűnő lelki állomásnak, részletnek az ábrázolásához. Az eredmény önmagáért vall, a film felkavarja a néző lelkiismeretét és az élményért nyugalmát veszi cserébe. Meursault kishivatalnok Algírban, statisztikai adat, nincs semmi ismertetőjele, hacsak ... És itt jön Camus lélekbúvárlása, mesteri szin- • ten. Ez a Meursault diákko­ra idején sérülést kapott a lelkén, vagy a hiúságán — nem mindegy! — és egy bi­zonytalan jellegű élmény ki­ölte belőle a becsvágyat. Megszűnt benne a harcias vágy a több, a magasabb, főképp a legtöbb és a legma­gasabb után, amit az életben ember elérhet. Ügy érezte, gyerekésszel és gyereklélek­kel, hogy iránta mindenki közömbös és ő azzal védeke­zett, amivel a világ őt meg­támadta, ő is közömbös lett — önmaga iránt. Mekkora tévédés! — Mondanánk mi és szinte szeretnénk segíte­Katonaszínjátszók országos fesztiválja Hat együttes kapott arany oklevelet Pénteken délelőtt folytató­dott a katonaszí njatszók or­szágos fesztiváljának ren­dezvénysorozata. Az egri Hámán Kató Üttörőházban hat együttes mutatta be pro­dukcióját, A hódmezővásár­helyi Teátrum Irodalmi Színpad tagjai rövid, tömör szatirikus jellegű műsort adtak elő. Dicséret illeti a lényegretörő rendezést és főként a színjátszók ötle­tességét, tehetségét. Utolsóként a zalaegersze­giek léptek pódiumra. Kor­tesbeszéd címmel sajátos ízű, kitűnően szerkesztett, ügyesen rendezett, a mának is szóló Petőfi-emlékműsort adtak elő. Produkciójuk leg­rangosabb értéke az a köz­életi hangoltság volt, amely áthatotta műsoruk minden percét. A zsűri megbeszélése előtt beszélgettünk Debreceni Ti­borral, a Népművelési Inté­zet osztályvezetőjével. Az amatőr színjátszó mozgalom szakembere így értékelte a katonaszínjátszók országos fesztiválját. — Rendszeresen figyelem­mel kísértem a korábbi évek munkáját, s most jóleső ér­zéssel állapíthatom meg, hogy a katonafiatalok szín­játszó mozgalma rendkívül sokat fejlődött. Jelentősen javult az egyes műsorok mű­vészi színvonala. Elismerés illeti a rendezőket, hiszen jó érzékkel választottak anyagot, s az is javukra írandó. hogy színvonalas megjetenítésre törekedtek. Tizenöt együttes mutatko­zott be örvendetes az a mű­faji változatosság, amellyel találkoztunk. Eltűnt a ko­rábbi évek egysíkúsága, a sablonos, a merev szöveg- mondás; a fiatalok egyéni­ségükhöz illő kifejezési for­mát választottak, olyan kö­zeget. amelyben otthonosan mozognak, felszabadultan, önieledten játszanak. Sza- ■* momra kellemes meglepetést jelentettek a Petőfi-emlék- műsorok is, elsősorban azért, mert a téma közel állt hoz­zájuk, s úgy vallottak Pe­£ ■ m m 4*13. május 5. szombat tőfiről, hogy gondolatvilá­gát, költészetét magukénak érezték, s produkcióikkal a mának is szóltak. Délután a színjátszók)! képviselői és a rendezők, a/, csoportvezetők jelenlétében — került sor a fesztivál ér­tékelésére, a minősítő címek, oklevelek, emlélaplakettek átadására, valamint a va­sárnapi gálaműsoron sze­replő csoportok kijelölésére. Füleki Mihály őrnagy, a Honvédelmi Minisztérium kulturális osztályának fő- instruktora értékelő össze­foglalójában elmondotta, hogy a színjátszómozgalom követelményei sajátosak a katonaközösségekben. Elis­meréssel nyugtázta, hogy az egyes csoportok műsorpoli­tikai tudatossága jelentősen javult, s kiemelte a katona- színjátszók fiatalos lendüle­tét. Ennek méltatásaképpen nyújtotta át az együttesek­nek a Honvédelmi Miniszté­rium emlékplakettjét. A zsűri tagjai — a Nép­művelési Intézet képvisele­tében — szakmai szempont­ból értékelték a csoportok produkcióit, s arról is be­széltek, hogy színvonalas tevékenységüket miként, le­hetne még eredményesebbé, még sikeresebbé formálni. Az országos fesztivál egyik érdekessége volt az, hogy itt került sor a színjátszók új minősítési rendszerének be­vezetésére. Munkájuk és műsoruk színvonala alapján a Zrínyi Miklós kategóriá­ban arany diplomát kaptak az alábbi együttesek: a ka­locsai Julinovics, a jászbe­rényi Lehel Kürtje, a kiskő­rösi Periszkóp, a budapesti Vasvári Pál, a hódmezővá­sárhelyi teátrum irodalmi színpadok, valamint a Zal­ka Máté Katonai Műszaki Főiskola csoportja. A korábbi évek során ^vég­zett színvonalas tevékeny­ségének elismeréseképpen ezentúl kiemelt kategóriá­ban versenyezhet a zala­egerszegi Reflex Irodalmi Színpad. Vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel — az egri Gárdo­nyi Géza Színházban — tartják a fesztivál gálamű­sorát, ahol a legjobban sze­replő együttesek lépnek fel. (péCSll ni a nyomorult és veszendő leiken, de nem tudunk, mert egy sors alapállása nemcsak kívülről határozódik meg. Az bent készül, az idegek­ben, az agyban, az induló és be nem fejezett elhatá­rozásokban is. Leszokik a küzdelemről, csak egyetlen kötelességet érez önmaga iránt, még ebben a kímélet­lenül eleresztett állapotában is: mindig igazat akar mon­dani és ami ezzel nála majd­nem egyet jelent: cseleked­ni, Bár minden hasonlat sán­tít, de Meursault valahogy úgy úszott végig az élet vi­harai között, a tengeren — Algírban vagyunk, arabok és fatalisták között —, mint a darab fa minden kötelék nél­kül, tehát nem is tudhatta, hová sodorja végzete. Bará­tai Salamano, az öreg rongy­csomó, ótvarasan, Riamondo a selyemfiú, a szerelem ót- varaival és aztán semmi. Azazhogy itt van Maria, ez a se barátság, se szerelem. És itt van az a különös élet­veszély, az idegeknek az a titokzatos viselkedése, amely­ről Camus olyan lángoló köl- tőiséggel tud írni. Meur- sault-nak senki nem hiszi el, hogy anyja temetése' napján is a test és a lélek harmó­niája hiányzott belőle ahhoz, hogy a megszokottság és a társadalmi kötelezettség mozdulatait tegye. Azt sem hiszik el neki, hogy a köz­vetlen életveszély és a szub­trópusi hőség együttesen dik­tálták neki a cselekvést és ebben előzetes szándék nél­kül következett be a tragé­dia. De a társadalom leple­zi közönyét, okokat keres az eredményhez és a beidegző­dések még a rutinosnak lát­szó jogászt is tévútra vi­szik. A tömeg, a társadalom sem érzi a megszokás kény­szere és hatalma alatt, hogy itt pokoli igazságtalanság történik, de Meursault-nak meg kell halnia, mert a tes­ti életért így, ilyenekkel nem tud, nem akar viaskodni. Egy sor kérdés vetődik fel bizonyára a nézőben, amit másképp válaszolna meg, mint Camus, mert minden­kit másképp igazítanak el reflexei. A tragédia megren­dítő. bár semmi nem történt, mint csak az, hogy egy kis­hivatalnok megszégyenitet- ten megy a halálba. Végtére is senkinek sem hiányzik és a végeredmény úgyis min­degy. Visconti a képi megjele­nítés miatt a cselekmény kül­ső vázát élénk színekkel fes­ti meg. Puritanizmusa nem hagyja el, főként az első részben, ahol a halott anya feletti virrasztás nagyszerű arcai és az arcokon lefény­képezett állapotok döbbene­tes realitást hordoznak. Né­hol teátrális is Camus lé­lektani indokainak a lerhé re. A képekből azonban ki kiabál a kis ember magá­nya, a társadalom és a ma­gára maradt ember. egymás iránti határtalan közönye. Nincs menekülése ennek a kis embernek sehová, ön­maga elől. Még akkor sem akar és nem is tud kimoz­dulni merevségéből, amikor más segítene rajta. Ki tette tönkre, miért tette tönkre? Lehet-e utólag vagy bármi­kor megállapítani a_ bűnös személyét és lehet-e büntet­ni azt, aki őt diákkorában, talán csak egyetlen mondat- tal-mozdulattal megnyomo­rította? Képtelen kérdések de a válasznélküliség még nem jelent feltétlen igazsá got és főképp nem nyugal­mat, vagy még kevésbé bé­kességet. Mármint az embe­rekben. A modem társada­lom itt a vádlott és azt nem lehet halálra ítélni. Nem le­het? Visconti nagy szolgálatot tett az irodalomnak, hogy filmre vitte Camus Írását Színei, az arcok megközelí­tése, a jellemek feltárása mély értelmű munka. Marcello Mastroianni mint színész, kitűnő anyag ennek a jellemnek a megformálá sára Póz nélkül, a lélek petvhüdtségének olyan pil lanatait tárja fel, amelyek ben azonosul a hőssel i teljes átélés erejéig. Anna Karina nyugtalan vibrálása díszítő elemként hat emellett az alakítás mellett. Giuseppe Rotunno képei Piero Piccioni, Bruno Nicolai zenéje alkalmas és fontos pillanatokban egészítik ki a képek mögé mondott szöve­get. (farkas) Anyánk — Kezét csókolom, anyám! A töpörödött kis öregasszony szája megremeg és félve húzza el reszkető kezét a híres professzor fia elől. — Ne bántsd, fiam! ^ — A professzor úr két kézzel kap a reszkető, ráncos bőrű kézfej után. Csókolja és simogatja. — Hogyan szolgál az egészsége, édesanyám? Fáj-e mostanában a lába? A néni nyeldesi könnyeit, kötényével letörli a port a fia elé tolt székről. ( — Nem! Semmim se fáj, kisfiam. Ma mindenem csupa egészség. A múlt hónapokban, amikor messzi tengeren túl­ról írtál, éjjelente gyakran- felriadtam. Rossz álmaim vol­tak, tengeren hányódó hajókat láttam, ahogyan a viharral küzdöttek... De most, most — köszönöm kérdésed —, jól vagyok. Látod, milyen rövid az eszem. El is felejtettem megköszönni a puha bélelt cipőt, amit a múltkor küldtél. — Semmiség, anyám! Szót sem érdemel. — Persze — biztosan gondolod —, írhattam volna. De tudod, kisfiam,'már nagyon remeg a kezem. Hetvenkettedik. Amikor itthon voltál a hetven éves születésnapomon, akkor még mintha jobban bírtam volna magam. No, nem panasz­kodni akarok __ — Nincs-e szüksége valamire, drága anyám? Szól­jon, és... Az öregasszony le sem veszi a szemét a fiáról. — Minden megvan, fiacskám. Ma különösen teljes a boldogságom. Itthon van a fiam, az én híres professzor fiam... A professzor arca egy pillanatra elkomorodik. — Magának, anyám, én mindig a Jancsi fia maradok. A középső a fiúk közül. Toncsi, Jancsi, Gyuri. A mama zavartan siet a konyhába és onnan szól vissza: — Rántottát, kolbászos rántottét sütök neked, Jan­csikám ... A professzor úr egyedül marad a szobában. Szeme megakad egy bútoron, képen. Leveszi a falról a hajdani elemi iskolai fényképét, amelyen Matild tanító néni karos széken ül a gyermekcsoport közepén. Tétován teszi fel szemüvegét, keresgél a több évtizedes, megsárgult fényképlapon. Há­romszor, négyszer is átfut a tekintete a sorokon, több haj­dani iskolapajtását felismeri, de... — Jaj, az a kép, kisfiam! Régi kép. Nézd csak, itt szél­ről a legalsó. Ott, ott! Jó helyen nézed. Látni én sem lá­tom pápaszem nélkül, de az biztos, te vagy ott a szélén, legalul... Amíg édesanyja borért megy, Jancsi professzor behuny­ja szemét. Esztendők, évtizedek peregnek le másodpercek alatt az emlékezés vásznán. Trappoló mezítlábas kisfiú fut a boltba: Boltos bácsi! Tessék adni kétfillérért medvecuk­rot. A cipő, az új cipő, amelyet felváltva hordtak Toncsival. — Délelőtt te hordod, délután Jancsi — mondta az apja... Az iskola, Matild néni, aki egyszer azt mondta a vizs­gán: — Meglátják, ebből a Jancsiból még egyszer híres em­ber lesz. — Koccintsunk, Jancsikám! Pedig tudod, én sosem iszom bort. Jancsi magához öleli a töpörödött kis öregasszonyt és úgy csókol neki kezet, mint hajdanában a királynőnek volt szokás... Szalay István A csődület közepén vertek egy embert. Az ember, akit vertek, vékony volt. amolyan horpadtmellű hivatalnok, szemüveges és talán ötveh éves lehetett. Az ember, aki verte, akkora volt, mint Cas­sius Clay, a nehézsúlyú ököl­vívás exvilágbajnoka, de iz­mai talán még a néger baj­nokén is túltettek. Fakóra mosott kék trikóing fedte szőrös mellkasát és a felső- karján tetovált halálfej. Vas­tag nyakán, homlokán izzad- ságcseppek gyöngyöztek, ami — tekintettel a kánikulára meg a fizikai erőkifejtésre, — egyáltalán nem volt meg­lepő. A horpadtmellű szürke nyúlszőrkalapja már laposra nyomva tanyázott a földön, és a szemüvegét is képtelen volt megmenteni. Egy köze­pes erősségű pofon lesodorta, a következményhez nem szükséges nagyobb fantázia, hiszen az izomember szandá- los lába, cserepekké Toppan­totta. Nem is cserepekké, üvegporrá! A horpadtmellö már vér­zett. orrán, száján, fülén. Az izomember csak izzadt, lihe­gett. meg néha káromkodott. Utált ugyanis kánikulában verekedni és ezt többször is kifejtette a csődületnek, hogy leginkább ezért haragszik arra a pasasra. — Egy pofa hideg sör ilyenkor, nem bunyó! — re­csegte. aztán rögtön farba rúgta a horpadtmellflt, mert hallatlanul ingerelte. hogy sör helyett neki ezt a nyava­lyást kell abriktolnia. — Ügy vagyok én ezzel — közölte továbbá —hony ha belejövök, akkor nem bírom abbahagyni! Ennek meg olyan buzi pofája van, hogy elütlegelnérn egy hétig, de hát én se vagyok egy állat, pihenni nekem is kell, nem igazil . - ' . TÓTH MIKLÓS: le ezen vih A horpadtmellű összecsuk- lótt. Le a nagy szandálok elé. Olyan volt az egész ember, mint egy összegyűrt zsebken­dő, amibe valaki vérző orrát törölgette. Hörgő hangokat hallatott és úgy nézte hunyo­rogva a két poros barna szan­dált, mintha tőlük várna se­gítséget. Kár volt. Először az egyik szandál rúgta fejbe, azután a másik. A csődületnek ez már fel­tűnt. Azért a brutálitásnak is van határa! Egy kövér asz- szony, akinek bevásórlósza- tyor volt a kezében, odasúg­ta egy sovány asszonynak, akinek nem volt bevásárló­szatyor a kezében. — A gazember! Amaz bólintott és megbor­zongott. Elképzelt a gazem­bertől egy pofont és rögtön gyászruhába látta a család­ját. Egy nagy darab hentes, aki fehér kötényben szaladt át a szemközti húsboltból, taná­csolta a mellette álló nagy hajú fiatalembernek, hogy hívjon rendőrt, mert ez már disznóság! A nagy hajú fia­talember élénken helyeselt abban, hogy ez disznóság. de nem ment rendőrért. Másfél éve lejárt a személyi igazol­ványa, minek ezt napvilágra hozni? Két vidéki tsz-tag, akik a tsz költségén. hivatalosan jártak Pesten és még volt egy órájuk a nézelődésre a vonat indulásáig, azon tanakodtak hogy a falujukban vajon k: tudná megrakni ezt az izom­embert. — A Lacza Pista — mond­ta az egyik — a Lacza Pista elintéznél — A Lacza Pista?! — né­zett a másik. — Tán megár­tott a hőség, komám? Ezt csak a cigány Gerzson tudná helybenhagyni. De az úgy. hogy ennek lepedőbe szednék össze a csontjait, én mondom neked! — A Gerzson?! — röhögött laczipistás. — Na hát azt még én is kígurnyasztom, ha ki­fogok egy jó formát! Pacal az. csak behemót! Az izomember ekkor fel­emelte a horpadtmellüt. Nem szeretett hajlongani. Reumás volt a dereka és ha hajlon­gott, akor fájt. Márpedig ha valaki a földön fekszik, és azt pofozni akarja, sajnos, le kell odáig hajolni. A rúgás pedig helytelen dolog a szan­dálra való tekintettel. Ki tudía, mikor lophat új szán- dáit? Nem volt tehát más meg oldás, fel kellett emelnie ' a horpadtmellüt. Igen ám, de a horpadtmellű sehogy seta akart megállni, csak csuklóit össze mint a collstok. Mérges lett. Ezt a pofátlanságot! Ar­ra vár talán ez a nyikhaj, hogy tartsa is, pofozza is, na­hát, ez mindennek a teteje! És ráadásul ebben a büdös hőségben, amikor snúrozni vagy ultizni lehetne egy pofa hideg sör mellett a haverok­kal! Ez meg itt kiszolgáltatná magát, a rohadt! Körülnézett. A csődület et­től kicsit távolabb mozdult, a moraj is halkabb lett. — Te — bökött a nagy ha­jú felé az izomember — gye­re csak ide! A nagyhajú kicsit tétová­zott, majd odalépett. Az izomember nekitámasztotta a horpadtmellüt. — A hóna alatt fogd, te huligán, aztán tartsd jó erő­sen. Ha hagyod összerogyni, megkopasztlak! A nagyhajú fogta a hor­padtmellüt, az izomember ki­fújta magát és piszkos zseb­kendőjével felitatta nyakáról homlokáról az izzadságot. — Piszok egy meleg van! — mondta a csődületnek. — Egészen beleizzadtam! Csupa lucsok már rajtam ez a tri­kó is. Röhögsz?! — meredt a horpadtmellűre, aki mint egy rongybaba lógott a nagyhajú karjaiban. — Te ezen vi­hogsz?! Lekent egy hatalmas po­font. — Vihorászik! — magya­rázta elképedve a csődület­nek. — Ehhez mit szólnak?! Ennek még van kedve viho- rászni?! Persze, könnyű a bitangnak, ő nyugodtan vi- horászhat, amíg én itt izzadt­ra melózom magam! Már a karom is fáj! Higgyék el ne­kem. fáj mind a két karom! Olyan csontos ennek a pofá­ja. mint egy .lónak! A feje mint a bazalt! Miből van a fejed, te?! (Folytatjuk.) /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents