Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-20 / 116. szám

DRÁMÁI PILLANATOK

Válás

amerika. módra

„Válási jókívánságok'’ — ez a felirata a legújabb amerikai képeslapnak Az amerikaiak a válás kimondása után néhány nappal a következő nyomtatott kártyán értesítik barátaikat az örvendetes eseményről: „Ma ismét bekerültünk a fői palo-n- ba, Űj nevünk és cimánk a következő...” A kártyákat a válást kimondó bíró előszobájában lehet vásárolni.

Alpesi tó titka

Műkedvelő könnyűbúvárok nemrég szokatlan gépkocsitemetőre bukkantak az olasz Alpokban levő egyik kis tó fenekén. Az .itt talált autók többsége vadonatúj, nagy sebességű luxusautó volt, ráadásul pedig többségük a legújabb típusú.

A bűnügyi rendőrség is érdeklődni kezdett a szokatlan „autótemető” iránt, s megállapította, hogy a gépjárművek egytől egyig lopottak. Az olasz újságok közlése szerint ezeket az autókat az országban garázdálkodó gengsztérbandák használták „különösen fontos műveletek” részvevőinek szállítására, valamint bankok és nagy üzletek kirablásánál. A betörések után a rablók a nyomokat igyekeztek eltüntetni.

Társalgás

o

óránkéul nyolc dollár éri

A társalgás sem mindig ingyenes. Például San Franciscóban, egy elszomorítóan modern uávéliázban, amelynek- a neve Conversation (beszélgetés), nyolc dollárba kerül egy órás beszélgetés, a kávéházban „beszélgető partner” bérelhető. a díjazás az első fél órárá 5 dollár, minden további fél órára 3 dollár. Tökéletesen hangszigetelt boxok állnak a beszélgetni vágyók rendelkezésére.

A tulajdonos Dick Bräunlich és felesége egy hónappal ezelőtt nyitottá meg a kávéházat. Bräunlich határozottan kijelenti, hogy a kávéház nem pszichoterápiás rendelőintézet, hanem egyszerűen olyan hely, ahol a beszélgetni vágyó vendégek kellemes beszélgető partnerekkel tölthetik idejüket.

A húsz beszélgető partnerből álló személyzetet nagy gonddal választották ki. Az eddigi eredmények biztatóak. Az 57 éves Engel Devendorf, a kávéház hivatásos beszélgetőinek iegnépszerűbbike, megemlíti például egy fiatal elvált asszony esetét, akit a tökéletes magány „kergetett be” a kávéházba. „Senkit sem ismeri Kaliforniában — meséli Devendorf. — Néhány ügyes bevezető mondat után beszélni kezdtem. Lassan ö is felengedett és több mint két órán át beszélt. Szinte lehetetlen volt megállítani”.

Ha valaki felveti, hogy sok olyan hely van egy városban, ahol a magányos ember társat találhat, Bräunlich azt veti ellen: „Ez igaz, de az is igaz — legalábbis az emberek úgy vélik —, hogy ha nem fizetnek, nem is kapnak semmit cserébe”.

... azt add titkán !

Hány nap a világ?

— Szekulity Péter írásai —

A könyv első írása 1945-re emlékezik, a „Tüzes tavaszra”, az utqlsóban egy pillanatra a fiatalok az ezredfordulóról tekintenek vissza ránk, régiekre. Közben jellemek, sorsok százai vonulnak el előttünk, emberek, akik a négy égtáj felől érkeztek napjainkba, abba a korszakba, amit a történelem majd így fog számon tartani: a szocializmust építő Magyarország.

Az ötvenes évek. lélektelen sematizmusa két részre osztotta az embereket, körülbelül úgy, ahogy középkori festők utolsó ítéletein csoportosul a világ: egyik oldalon

állnak a szentek, akik tökéletesen egyformák, a másik oldalon a mindenre elszánt gonoszok, akikre csak rá kell nézni, s tudjuk, nincs olyan alávalóság, ami ki ne telnék tőlük. Szekulity Péter ábrázoló művészetétől mi sem áll távolabb énnél, hősei árnyaltak, nem hordják homlokukon az eleve kárhozatra ítéltek, vagy megdicsőültek bélyegét.

Szekulity Péter munkájának talán legfontosabb érdeme. hogy hiányzik belőle a doktrinerség, az okoskodás. A tanulságot nem az író mondja el, ott van. a jellemek, sorsok mélyén. „Az ötvenes években könnyű volt. Porig ég az istálló, akadozik a beszolgáltatás, gümökóros teheneket küld az Allatíorgalmi, nem kel ki a mák? Azonnal tudtuk, honnan fű.i a szél. Akkor is tudtuk, ha máshonnét fújt” — olvassuk a Hova lettek? című írásban. Azokban a bizonyos években az emberi sorsok a nagy sémák mögött lapultak titokban, elmondhatatlanul: Szekuliiyt a valóság érdekli csupán, egyetlen mondatában regényre való sorsot villant föl: „Galambos sógor rosszabb, mint egy skót, a pályamester özvegye pletykás, a baromfigondozónő intrikus és rugdossa a brigádvezetőt, de barátja a papnak, a kárbecslőnek, továbbá a szociális otthon gondnokának, aki hetenként kétszer mogyorós tejcsokoládét visz neki a telepre.”

Szekulity számára a feladat a fontos, amit a kötet egyik legszebb írásának (Félúton) kavargó gazdagságában vetít elénk: a munkahelyükre utazó munkások hada jel- -kep is. Hogy „legyen tartás”, nemcsak az utazó munkásokban, mert mindenki számára az igazi kötelesség, hogy „megtanulja emberszámba venni saját magát”. A Hány nap a világ? riportjai ezt akarják segíteni.

A műfaj az elmúlt évtizedekben devalválódott, a klasszikus értelemben vett riport tulajdonképpen nagyon ritka, s az is lehet, hogy ideje lejárt. Szekulity nem ezt akarja föltámasztani, Inkább új műfajt teremt magának, melynek alapvető jellemzője, ereje, igazságtartalma és költőisége.

A mindent tudó francia Larousse lexikon kétféle riportert különböztet meg: le petit reporter, aki apró-cseprő feladatokat old meg, míg a grand reporter országos ügyekkel foglalkozik. Szekulity Pétert ilyen grand repor- i temek ismerjük meg — szép könyvéből.

Csányi László

A* Ida hetvenéves, de sorsfordu- lataiért még ma is szülei felelősek. Azon a parhavat hordó decemberi napon, midőn Gidát keresztelni vitték, édesapja, a helyi gőzmalom igazgatója, bepálinkázott. Mámorában hangos szóval követelte, hogy fiacskája a Gedeon nevet kapja. Keresztül is vitte akaratát. Igenám, de vezetéknevük is Gedeon volt! A két név ily szerencsétlen egyesítése aztán már zsenge gyermekkorában komikus, vagy éppen szánnivaló helyzetekbe sodorta Gedeon Gedeont.

Tanítója már az elemi iskola első osztályának első óráján így szólította emberünket: állj föl Gi- da Gida! Amikor megkapta első hosszú nadrágját, és szét akart nézni a lányok között, a bakfisok vihogva froclizták: „Ugyan mit

akarsz, Gida Gida!”

A két féldeci, amivel atyja a kelleténél többet ivott a keresztelő napján, még fél emberöltő múltán is zavarta őt elhelyezkedésében. Megpályázott egy segédfogalmazói állást, de a képviselőtestületet markában tartó vén takarékpénztári igazgató azt mondta: „És mi lesz, ha valamelyik foltozóvarga odaáll elébe, és azt mondja neki, hogy Gedeon úr!? Honnan tudja majd, hogy az illető a vezetéknevén szólította, vagy pimasz módon bizalmaskodik vele?” — E probléma döntött; más nyerte el a stallumot!

Így szorult történetünk főszereplője az élet peremére.

Végül is ügynök Jett. És ki hitte volna! Nem közönséges talpraesettséget tanúsított, a legnehezebb helyzetekben is. Hajdani pályatársai máig is emlegetik, miként sózta rá a Zsidó Lexikon ötven példányát a híresen antiszemita Albrecht főhercegre, miként ajánlotta föl egy Foe nevű belga mezőgazdasági gépgyárosnak, hogy gyártmányainak a magyar piacra történő benyomulása érdekében száz magyar községben ugyanany- nyi ezresért utcát neveztet el róla.

Bajor Nagy Ernő:

Gida Gida megöregszik

S a belga fél év múltán ámuíva győződött meg arról, hogy a Duna—Tisza táján falvak tömegében nevezik a legszebb utcát — persze fonetikusan —, Fő utcának. Nem volt utolsó üzlet számára a Közismerten Tisztességes Emberek Almanachjának szerkesztésé sem. Ebbe, ötszáz aranypengőért, bárki bekerülhetett, fényképestől. A könyvészeti ritkaságnak számító kiadványban annyi zugbankár, árdrágító, tilosban járó ügyvéd, magánprostituált szerepelt, hogy az albumot a rendőrség bűnügyi nyilvántartójában nélkülözhetetlen kézikönyvként forgatták az egymást váltó detektívnemzedékek.

KI agy vállalkozásainak Mus- solini vejének pesti látogatása, pontosabban egy Ciano nevű versenyló vetett véget. Akkoriban — a második világháború kellős közepén —, megfordult néhányszor Pesten a fasiszta diktátor mucsai bonvivánra emlékeztető veje. Ez adta az ötletet Gida Gi- dának, hogy fölkeressen néhány szenvedélyes lóversenyjátékost és becsületszóval ígért titoktartás fejében „eláruljon” nekik egy sok pénzt kínáló szenzációt. Azt, hogy a kissé kövér, de nagyon becsvágyó olasz fiatalember kimegy a szombati versenyre, megnézi a róla elnevezett paripa győzelmét. Igen, a győzelmét, mert — Gida ezt halkan, bádogszín arccal mondta —, politikai kérdés, hogy aznap az ügetőn Ciánót senki, akit kanca szült, meg ne előzhesse.

— Egy kicsit ezen múlik az olasz—magyar kapcsolatok sorsa is —, állította rekedten. — Az ügetőn már tudják a parancsot: ha nem akarnak kikötni az interhagyományokból táplálkozó ki vén - hedt tiszticímtárként tudja, hogy hol és mit csinálnak a volt Hitelbank utolsó cégvezetői, melyik közértben dolgoznak a belvárosi csemegés-dinasztiák sarjai, milyen tőzsdekatasztrófa ütötte el Londonban a Luxor-kávéház hajdani törzsvendégét attól, hogy a sziget- országban is versenyistálló-tulajdonos legyen.

Csak pénzforrásai apadoznak napról napra, törzshozzátartozói lassan rendre kiköltöznek a farkasréti, vagy a keresztúri temetőbe. A mai negyvenesek pedig — szerinte ez az az életkor, amelyben az ember a legjobb kedvvel adakozik —, jószerivel azt sem tudják, ki az a Gida Gida. Így sorvadó ügyfélhálózatát a hatvano- sokból igyekszik kiegészíteni. De hol van Dida föllépéseinek valahai kelleme! Egyik neves képzőművészünk, akinek asztalát hetekig pásztázta Gedeon Gedeon zavart tekintete, a minap egy percre egyedül maradt reggeli rövid triplájával. A mi emberünk bizonytalan léptekkel odament hozzá

— Uram, szívesen venném, ha

minden elsején kisegítene egy ötvenessel.

A szobrász úgy tett, mintha nem értené a mondatot.

— Mi van ötvenkor?

Gida félénken szétnézett, majd megismételte a mondatot.

— De miért? — tettette a csodálkozást a szobrász. — Milyen alapon ?

— IVIert kell — mondta az öreg.

— Uram, ha nem tévedek, ön Gida Gida — így a művész. — Azt hallottam, hogy ön emberi módon meg szokta indokolni ilyen igényét.

Gida lehajtotta a fejét.

— Igaza van. Bocsássa meg, de már nem bírom a strapát. Öregszem. Tulajdonképpen már nyugdíjban volna a helyem.

Véreres szemét könny futotta be.

' — Persze, csak mondogatom. Hát meg tudnék én lenni akár egv napig is munka nélkül? .

C zzel a mondatta! nyert — *“ azóta is pontosan kapja a havi ötvenét. Hiába, akadnak még emberek, akik előtt nimbusza van a szóifllfimnak!

i

örök hálájában. Azóta, ha nem vi- szolyognék e csúnya szótól, azt mondanám, hogy tarhás a mi Gedeon Gidánk. Ám az igazság kedvéért meg kell mondjam: a műfajnak talán legkulturáltabb képviselője. Nem egyszerűen inkasz- szál, mint ennek a megélhetési formának a robotosai. Figyelemmel kíséri pártfogóinak életpályáját. Elsőül és őszintén gratulál sikereikhez, életük nehéz, vagy éppen tragikus pillanataiban pedig a vigasz legegyszerűbb, legemberibb szavait mondja el. Figyelmessége időnként a bőkezűséggel rokon. A háziasszony neve napjára februárban is rózsacsokrot küld, s ha például váratlan vendégként olyan „hozzátartozóját” köszönti föl, akit a jósorsa valami nagy ajándékkal örvendeztetett meg, azt örmény konyakkal, francia pezsgővel, vagy Martinival lepi meg. Hogy szíve nem érintetlen a mély és megrázó érzelmektől, azt köny- nyes szemmel bizonygatta öt esztendeje egy vízivárosi szépasszony. Annak mondta ki a Mária téri vadgesztenyefák alatt magányos férfi-élete legfelelősségteljesebb mondatát: „Mókuska, ha én magával húsz évvel ezelőtt találkozom ... Mókuska, én akkor magáért még állásba is mentem volna ...”

Ez viszont régen volt. Azóta nem jutottak eszébe ilyen vallomásos szavak. Figyelme is úgy szétszóródott, mint az erőtlen novemberi napragyogás. A múltkor azzal a kérdéssel rendített meg, hogy vajon melyik színházban játszik most Tímár József, és már kedvenc csapatának, a Fradinak az összeállítását sem tudja, pedig valaha hogy fújta: „ ... Háda, Polgár, Korányi, Laky. Móré, Lázár” ... még azt is tudta, hogy Sáros: testmagassága 1.84 centi . .

I gaz, egynémely modern is* merete bizonyos körökben a szuperértcsültség legendáját társítja személyéhez. Pompásan ismeri a Konsuniex árait, valamiféle szájnálótáborban, Cianónak csak győznie szabad.

Föl is veft többektől összesen tízezer pengőt, hogy csekély húsz százalék „tippdíj” fejében megjátssza a holtbiztos paripát. Említésre méltó korrektséggel le is bonyolította a fogadásokat. Csak éppen — ő is két féldecivel ivott csak többet, akár a keresztelő előtt tulajdon édesapja —, megfeledkezett valamiről. Arról, amire egész tervét építette. Nem hívta föl a miniszterelnök nevében az ügető főkorifeusait, hogy figyelmeztesse őket, mit követel kivételesen a „haza érdeke”.

Így fordult elő, hogy a nagy fogadásokkal megpakolt Ciáno szolid ötödik lett.

— Nem vagyok a régi —, sóhajtott Gida, amikor szeszes álmából ébredve az esti rádióadásból értesült Ciano gyatra futásáról. Rendezett még egy bankettet a Kárpátiában, abból az alkalomból, hogy huszonöt éve „ötleteiből él”. Attól kezdve mindenki hozzátartozója.

|_l ogy ez mit jelent, arról ha- marosan azonos szövegű levélben tájékoztatott vagy száz pesti írót, színészt, orvosprofesszort, vállalkozót, sőt nem is tudhatni, milyen megfontolás alapján, néhány egyszerű hivatalnokot is. Szólt pedig a levél a következőképpen: „Sajnálattal tájékoztatom, hogy a megélhetés közismert gondjai megfosztottak létalapomtól. önt a társadalom nemes lelkű emberként ismeri és tiszteli. Arra . kérem, átmenetileg ne tagadjon meg havi harminc pengő segítséget. egy olyan embertől, akinek ennek hiányában meg kellene válnia életétől. Támogatósa megment, hozzátartozóként örök hálával Önhöz láncol —. elutasítása elpusztít.”

Általában havi harminc életmentő hozzátartozója volt. Szeretik Pesten az emberek, ha nemeslelkűként emlegetik őket, s bizonyosak lehetnek valakinek az