Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-08 / 82. szám

ftsember­maradványok kiállítása l'ekiiiffben Az emberiség származását és fejlődését mutatja be az 500 000 -évvel ezelőtt élt pekingi embert (Homo erectus pekinensis) kö­zéppontjába álliió kiállítás. Anyagát a kínai tudományos akadémia paleontológiái és ősem­bertan! intézete állította össze. A Pekingtől 40 kilométernyi­re délnyugatra fekvő Lungku-i lelőhelyet (Csoukoutleni-barlang) 1921-ben fedezték fel. Nagyará­nyú ásatás eredményeként a pe­kingi ember csontvázát 1927-ben találták meg. Az ásatás 1937-ben abbamaradt, amikor megkezdő­dött az ellenállás a japán ag­resszióval szemben, viszont Pe­king 1949-ben történt felszaba­dulása után fokozottan folytató­dott. A pekingi ember barlangjában a középső pleisztocén kor (egy­millió éves) leleteit találták. Köztük van több majomember- koponya és koponyatöredék, áll­kapocs és lábszárcsont, valamint nagy számú kőszerszám és ál­la tcs ont váz. Nyilvánvaló, hogy a pekingi ember Ismerte és hasz­nálta a tüzet. A szakértők szerint a es«m- k outién! barlangban talált cson­tok mintegy 40 emberformájd lényre utalnak. A pekingi kiállítás bemutatja a felszabadulás óta Kínában más helyütt talált, majomember- maradvány okai la. Egy segédtiszt - Kossuth szárnyai alatt A szabadságharc dicsősé­ge, Kossuth neve mindenki előtt ismeretes. Szívesen em­lékezünk meg még napja­inkban is e kemény küzde­lem nagyjaira. — Vannak azonban hősök, akikről ke­vesebbet szólt a fáma. így Asbóth Sándorról, Kossuth egykori segédtisztjéről, aki­nek síremlékére a Buenos Aires-i angol őtemetőben bukkantak rá. Az egykori segédtiszt élete, alakja Jókai regényébe is illő lenne.. Bá­nyamérnöki oklevelének megszerzése után, a Temes megyei államépítészeti hiva­tal mérnökeként kezdte mun­káját — ám nem sokáig, mert a szabadságharc szólí­totta, s ő belépett a honvéd­ségbe ... Kossuth nagyon megkedvelte és segédtisztjé­nek nevezte ki. — Világos után elkísérte vezérét az emigrációba is, Angliáig ve­le tartott, majd Kossuth ajánlásával tovább ment Amerikába, ahol rögtön al­kotómunkához kezdett. Elő­ször a New York állambeli Syracusa város csatornaépí­tési munkáit vezette — mint főmérnök, majd egy Davis nevű pénzemberrel társulva ő építette az első nagyobb acélkohót, felállította és ve­zette Kossuth két fegyvergyá­rát. Nevéhez fűződik többek között az aszfaltbitumen 4t~ burkoló anyagként való be­vezetése. Legjelentősebb munkája mégis a Manhattan félsziget városrendezési ter­vének elkészítése, de jelen­tős szerepe volt a mai New York kialakításában és a Central Park terveinek elké­szítésében és megvalósításá­ban. 1866-ban amerikai hajó vitte Buenos Airesbe, mintáz Egyesült Államok első nagy­követét — 1868-ban, 57 éves korában egy utcai baleset következtében halt meg. Éle­te és életműve megérdemli, hogy hazája megemlékezzék tiszteletre méltó alakjáról. Olcsó műd rábait o vek a Szovjetunióban A Szovjetunió fevtoy» szintetizáló intézetében ki­dolgozott új technika lehe­tővé teszi, hogy mestersé­ges úton olyan kristályokra tegyenek szert, amelyek meglehetősen ritkán for­dulnak elő a természetben. A mesterséges kvara tulajdonsága semmiben sem tér d a természetes kvarcétól, önköltségi ára viszont sokkal kisebb. Az új technikai el járásnak igen nagy hasznát veszik az ékr szeripar ban. »Mihály szeretett mesélni” Goethét fordít Babits Mihály öccse Babits Mihály ebben az évben lenne 90 éves. Az 1941- ben elhunyt költő reneszánszát elősegítette Kardos Pál egyetemi tanár nagy monográfiája, amely két évvel ez­előtt jelent meg. A szerző annak idején több levelet vál­tott a költő egyetlen élő testvérével, Babits Istvánnal, aki nyugdíjba vonulása előtt Szekszárdon volt árvaszékí filnök, illetve elnökhelyettes. Az ötvenes években az Aka­démiai Nagyszótár és a Petőfi-szótár anyaggyűjtési mun­kájában vett részt. Felkerestük és megkérdeztük, hogy mint a legilletékesebb élő tanú, beszéljen Babits Mihály ifjúságáról, s ezzel kapcsolatos emlékeiről. — A bátyámra vonatkozó gyermekkori emlékeim igen «hnosódottak — mondotta Babits István. — De ez nem is csoda, mert a bátyám és én közöttem csaknem tizenkét ev korkülönbség volt. Mikor bátyám 1883. november 23-án Szekszárdon megszületett, atyám ugyanott törvényszéki Wró volt. Elemi iskoláit részben Budapesten, részben Pécsett végezte. Ekkor apánk az ítélőtáblánál szolgált. Mihály már a pécsi cisztercita gimnázium diákja, amikor apánk 1898-ban meghalt Ekkor anyánk velem, a kisebb fiával és leánytestvéremmel visszaköltözött Szekszárdra. Mint nagydiák, s később mint tanár, bátyám csak az is- kcűal szünidők alatt látogatott haza. De ezek a látogatá­sok rám, kisfiúra, mindig nagy hatást tettek. Mihály sze­retett mesélni, s ha hazajött, újszerű meséivel bűvölt eü engem és leánytestvéremet. Szerette a matematikát Költ« létére elsőrendű mate­matikus volt, s e nehéz tudomány titkaiba ő vezetett be. Ugyancsak ő kedveltette meg velem a latin és főleg a német nyelvet A 78 éves Babits István egyébként nem tétlenkedik. — Diákkorom óta szerelmes vagyok Goethe költésze­tébe. öreg koromra hozzáfogtam a nekem legjobban tet­sző költemények lefordításához. Több mint tíz éve ezzel foglalkozom. E fordításokat javítgatom, csiszolgatom. Van olyan Goethe-vers, amit hússzor is átdolgoztam. Nem tu­dom, ml lesz a sorsuk, de nekem örömet okoznak. Van egy megkezdett munkám is. A címe: „Adatok Babits Mihály családfájához”. Lassan megy a munka, de talán sikerül befejeznem. Még csak annyit akarok megjegyezni, hogy Mihály bátyám gyerekkori verseit 1966-ban a szekszárdi múzeumnak ajándékoztuk Érdemes len na ezeket egy ta­nulmányban közzétenni. A vonaton a hosszú folyosó közepére sodródott. Mellé­vel az ablakhoz támaszkodott. Mögötte szüntelenül jöttek-men- tek. A zakatolást félrészeg röhö­gések szakították meg. Sörösüve­gek nyomódtak a hátához. Ilyen­kor mégjobban az ablakhoz szo­rult. Húsz éve csak este volt »úfott a vonat. Akkoriban többen utaz­tak együtt. Valakj mindig kiment, foglalt a jegyekkel ülőhelyet. Mária körülnézett. Diákokat nem talált. Az emberek kártyáztak, it­tak. Az asszonyok lehúzott cipő­jüket az ülés alá tették, meztelen lábukat a szemközti pádon pihen­tették. A folyosón nem szűnt a forgalom. Fiatal katona jött. ölé­ben sörösüvegeket egyensúlyozott Szabad kezével Mária fenekébe markolt. Fölháborodottan fordult hátra. A fiatalember a szemébe nevetett. Kézitáskáját kezében szorongatva az étkezőbe ment. A dohányfüsttől émelyegni kezdett, a vonat mozgása elszédftette. Nem volt kedve enni, de máshol nem maradhatott nyugton. Évek óta nem volt otthon. Nagyanyja üzent, hogy látni akar­ja, nagyon beteg. Mire beértek, pénze negyedrészét elköltötte. Erős szél fújt, a sodró homok az arcába csapott, orra, szeme teli lett tőle. Tétován állt a régi villamos- megállónál. Sín sehol, az ottfelej­tett megállójelző zörgött ^ a szél­ben. Észrevette a közelgő autó­buszt, fölszállt. A busz ismeretlen útvonalon járt. Kérdezősködni nem volt kedve. Nagyanyja házá­ig két kilométert gyalogolt Egy közértben csokoládét vett. Már megpuhult, mire belökte a kaput. Az udvaron semmi se változott. A tornác szőlővel volt futtatva. Előtte csillagvirág és tátika. A konyha ajtaját dórtháló fedte. Nagyapja légycsapója a falra volt akasztva. — Te vagy, fiam? — gyenge kiáltást hallott és a konyhába lép­ve belehunyorgott a sötétbe. — Mária vagyok, nagymama. Iszlai Zoltán: ÖRÖKSÉG — ó, fiami Hogy ezt Is meg­értem. Gyere, óadd nézzelek. Áld­jon meg a jóisten, csak hogy még egyszer láthatlak. S ovány, szürke karok nyúl­tak feléje. Az öregasszony fogatlan szájával veszettül csókol­gatta. Mária simogatta a hátát és azon gondolkodott, hogy kendő nélkül még nem látta. Pedig dús haja volt, kontya magasra nyomta föl a fekete del inkendőt. Most pár szálból tekert kis csomó volt a feje tetején, inkább sárga, mint fehér. Mária még mindig kezé­ben szorongatta a csokoládét. A papírból a kockás párnára folyt. Ijedten utánakapott, de már ké­sőn. Nagy, barna folt éktelenke­dett előtte. — Magának hoztam, mamuka — szégyenkezett és a maradékot a markába nyomta. — Jaj, fiam, nézd meg, nem jött-e Rózsi? Mert addig elmon­dom, mit határoztam. Mert a pénz a tied, ázt nekik nem adom. A ház az övék, de a pénzt azt nem adom nekik. Csitítgatva visszafektette a pár­nára az izgalomtól kimerült bete­get — Ráérünk, mamuka. Nem azért jöttem — mondta. A konyhaajtó zajosan kivágó­dott — Van itt valaki? — kiáltotta sovány, inas asszony. — Szervusz, Rózsi. Csak én va­gyok — Mária felállt. — Te? Mit akarsz itt? Eszedbe jutottunk? Nahát ilyet! Ellenségesen nézte unokatestvé­rét. Egyidősek voltak. — Hiába fened magad. Te is öregszel — mondta megvetően. Hátat fordított a szatyrai m­— Minek jöttél? Neked nem jár innen semmi. Én küszködök vele. Hirtelen sarkon fordult — Vagy elviszed? Nesze —ma­tatott az ágyra — a tied. — Csak látni akartam —- vála­szolt Mária csendesen — nem akarok én semmit — Na, ülj le. Biztos megéhez­tél. Hozok valamit — Ne fáradj, ettem. — Akkor előbb lemosom —in­tett a nagyanyjuk felé. — Mindig összecsinálja magát Vizet, szappant hozott — Már megint összemocskolta magát? Hát nem dolgozok magá­ra eleget? Nem elég a lepedőjét naponta négyszer cserélni? Mit csinált a párnával? — szedte le dünnyögve az ágyneműt és vette ölébe az öregasszonyt — Örökké becsinál. Nem tudok mit kezdeni vele. Átázik a gumi­lepedő is, a matrac mindig lucs­kos. É n voltam a hibás. Csokolá­dés volt a kezem — men­tegetőzött Mária és cigarettát vett elő. Rózsi gúnyosan odafordult. — Büdös’ Azért, mert úrinő vagy, segíthetsz. Mária fölállt és ügyetlenül föl­fogta nagyanyját. — Tartsd, majd mosom. Rózsi tiszta lepedőt, új flanell- hálóinget hozott. Az öregasszony hallgatott. Hagy­ta, hogy visszafektessék az ágy­ra. Ellenségesen figyelte Rózsit. Mikor kiment a piszkos vízzel, re­kedten megszólalt. — A pénz a tied. Neki nem adom. Apád után jár neked. De meg ne tudja, mert megver. A padláson van, a rossz kéményben. Egy szakajtóban. Nyolcvanezer fo­rint. Vidd el, a tied. Kimerülve hátradőlt, elaludt Mária a homlokához kapott. Eny­nyl pénz? Egy kocsi Kocsit vehet­nének. János elé állna. JMe menj eJ, veszünk kocsit Itt a pénz. Ne kezdd elölről. Nem volt elég az albérlet, az állati spórolás a la­kásra? Ha nem lesz pénzed, úgy­is otthagy. Én meg autót vehetek neked. Csinálok bele huzatot A te neveden lesz. Kirándulunk, uta­zunk. A hivatalba is azzal me­hetsz. Gondold el: az asztalra do­bod a slusszkulcsot” Rózsi gyanakodva pillant Má­riára. — Csak már elvenné az Isten. Leszakad a karom a csavarástól. Csak zabái. És összecsinálja az — Mióta fekszik itt? —- Egy éve nem akar fölkelni — keményen néz Máriára. — És naponta többször váltok ágyat. Meg hálóruhát Rózsi is leül. Két karját egye­nesen maga elé teszi. Kezét erő­sen összekulcsolja. Mária észreve­szi, hogy azt a kardigánt viseli, amit ő vett a nagyanyjának ka­rácsonykor. — Én küszködök vele. Miatta nem megyek állásba. Minden az enyém. Az öregasszony mocorog, köhög. — Mi kell? Éhes? Hozok enni :— áll feL — Zöldbabot főztem. Zabálni, azt még tud — int Má­riának. A gáztűzhely alól előveszi a fazekat. Tányérokat kanalat keres elő. — Akar egy kis pálinkát, ugye? Lapos üveget vesz ki a kony­haszekrényből, poharakkal. — Tiltja az orvos. De mit csi­náljak, ha szereti? Az öregasszony kihajtja a pá­linkát. Mária lassan issza, figye­li, ahogy Rózsi az ágy szélén ülve tartja a tányért, eteti. — Tele van a bendője? Vagy kell még? M erít egy fél tányérral és is­mét az ágy szélére ül. — Meddig maradsz? — kérdi. f — Megyek este — felei Márta gyorsan. Pedig maradni akart Szótlanul kanalazzák a levest Csak a tornácon zümmögő legyek nyüzsgése és az öregasszony «zogása hallatszik. — Kimegyek — áll föl Mária és Vigyázva, hogy a legyek be ne tóduljanak, gyorsan behajtja az ajtót A kert végében álló ár­nyékszék felől óvatosan a padlás- csépcsőnek kerül. Fönt behúzza maga mögött az ajtót lábujjhe­gyen elindul. A rossz kémény egy gerenda mögött van. Gyerekkorukban ide dugta az elcsent cigarettát és itt, a félhomályban cserélték ki Ró­zsival titkaikat Ahogy a szakajtó után nyúlkáít keze fejére vastag pókháló teke- redett Fejét is bedugta, hogy hama­rabb megtalálja. Keze a poros szalmafonathoz ért izgalmában felnyöszörgött. Előbb kihúzta a fe­jét majd óvatosan kiemelte a szakajtót is. — Meglelted? Ijedten hátrafordult. Rózsi állt a nyitott ajtóban és mereven a szakajtóra mutatott Mária nem törődve a ruhájá­val, elszántan szorította magához. — Igenis, megvan. Enyém. Ne­kem adta. Belemarkolt, de keze csak po­ros rongyokat tapintott — Te rohadt, elloptad a pén­zét Elloptad a szerencsétlen öreg­asszony pénzét! Teljes erejéből unokanővéréhez vágta a szakajtót. Rózsi ügyesen félreugrott és a nevetéstől dülön­gélve hagyta, hogy Mária hanyatt- homlok elrohanjon mellette, le, a nyak törő lépcsőn. Nem törődve a legyekkel, a konyhaajtót sarkig nyitotta, asz­talon heverő táskáját felkapta, be­levágta a cigarettát és a lapos üveget s nagyanyjára rá se pil­lantva rohant ki a házból. K ét órát ült az állomáson a piszoktól ragacsos váróte­remben. A pálinkát a vécében itta ki. Amikor végre a beálló vonat lépcsőjére lépett, a szél sírástól dagadt, nedves arcára ragasztotta a homokszemeket. ;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents