Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-30 / 100. szám

Eaegvei frfmérfet végwstek . .. Reflektorfényben a munkásműveltség Hányán és hányán vannak még olyanok, akik a külön­böző kérdőívek, statisztikai lapok, bejelentők kitöltése­kor csupán néhány osztá­lyos iskolai végzettséget ír­hatnak be a rubrikákba, a foglalkozásuk iránt érdeklő­dő rovatokba pedig az Sm. jelzés, a segédmunkás szó rövidítése kerül... Hányán és hányán van­nak? — erre a kérdésre ke­restek választ a Szakszerve­zetek Heves megyei Taná­csa kulturális bizottságának tagjai is, amikor egy széles körű felmérést kezdemé­nyeztek a munkásság köré­ben. Köztudott ugyanis, hogy Heves megyében is ez a ré­teg az, amelynek a legtöbb támogatást kell nyújtanunk az általános éí szakmai, mű­veltsége szélesítéséhez, is­mereteinek elmélyítéséhez. Szükség van a nyolc osztályra Ahhoz azonban, hogy a munkásság általános és szakmai műveltségét a mai kornak megfelelő szintre emelhessük, egy sor alap­vető feladatot kell még meg­oldanunk. Ezek közé tarto­zik az elszórtan, de még érvényesülő analfabétizmus, vagy a hiányos iskolai vég­zettség. Megyénkben ugyan­is az aktív keresők — 164 ezer fő — 1,2 százaléka egyáltalán nem ismeri a be­tűket, nem tud számolni, ne­hézkesen boldogul a mun­kahelyén. Rendkívül magas, 42,6 százalék azoknak a aránya, akik az aktív kere­sők táborán belül nem ren­delkeznek a ma már mini­málisnak számító nyolcosz­tályos végzettséggel. Szük­ség van tehát e két akadá­lyozó tényező megszünteté­sére, ahhoz, hogy mind szakmailag, mind pedig az általános ismereti téren to­vább fejleszthessük a megye munkásainak látókörét, tu­dását. Mint a felmérést végzők is leszögezték, ennek egyet­len járható útja van: az is­kolarendszerű felnőttoktatás. Sajnálatos tény viszont az, hogy ebben a lehetségesnél sokkal kevesebben vesznek részt. Az 1970—71-es okta­tási évben csupán 172 dol­gozó, az 1971—72-es évben sem sokkal több, 229 mun­kás left eredményes vizs­gát. Ennek az alig mérhető emelkedésnek részben az az oka, hogy a munkahelyi ve­zetők nem fordítanak meg­felelő figyelmet a dolgozóik képzésére. Sok esetben nem támogatják, vagy ha igen, rossz szemmel nézik a je­lentkezőket, szerintük „fel­törekvőket”! Sajnos, ezen a helyzeten a szakszervezeti aktívák sem tudtak eddig gyökeresen változtatni! Ahol viszont sikerült, ott szép eredmények születtek, ame­lyek szemmel láthatóan is kihatottak a dolgozók mun­kahelyi tevékenységére. Ilyen vállalatok közé tarto­zik például a MÁV gyön­gyösi Kitérőgyártó Üzeme, az Izzó gyöngyösi gyára, a kiskörei vízlépcső, a Hatva­ni Cukor- és Konzervgyár, vagy a Mátraalji Szénbá­Mátrai majális Műkedvelő együttesek szó­rakoztatják május 1-én a mátrai üdülőket. Sástón délután három óra­kor a Marvin együttes ad hangversenyt. Mátrafüreden délelőtt a Vídróczki Együt­tes kamaraelőadása lesz, délután az Anonym Irodalmi Színpad József Attila-műsora hangzik el, de' a Marvin együttes itt is fellép dél­előtt 11 órai kezdettel. Mát­raházán a Gyöngyösi Játék­szín Hans Sachs komédiá­it mutatja be a Vasutasüdü­lőben, délután a Vidróczld Együttes kamaraz.nekará- nak hangversenye hangzik fel. Galyatetőn délután Mindkettő emberül címmel a Gyöngyösi Játékszín előadá­sa látható. nyák Vállalat. Az itteni munkahelyi vezetők, vala­mint az üzemi oktatási fele­lősök már a szakmai kép­zés felé irányítják az általá­nos iskolát befejezett dol­gozóikat. A kor követelménye: a magasabb szaktudás Az ipari szakmunkáskép­zésünk ma már biztos ala­pokon nyugszik. Nem is a most szakmunkássá váló fiatalokkal van a probléma, hiszen ők már képzetten, a legújabb technikát is is­merve kerülnek az üzemek­be. Inkább az annak ide­jén nem tanult, s ma beta­nított, vagy segédmunkás­ként dolgozó réteg képzésbe való bevonása a gond. Az állami építőiparban példá­ul 1971-ben 5349 munkást tartottak nyilván. Ebből csu­pán 1917-nek van szakmá­ja. 7 41 betanított, 2691 pe­dig segédmunkási A leg­többjük nehezen birkózik meg a korszerű technikával, nem érti a technológiai eljá­rásokat, a munka mechani*- musát. Ezért feladatát egy­hangúnak, a legtöbb esetben ötödrangúnak tartja, holott talán az egyik legfontosabb láncszem fut a keze alatt... Mindezek indokolják, hogy sürgősen meg kell szervezni az üzemi szakmunkásképzés minden lehetséges formáját, S hogy ezekben önként részt vegyenek a munkások, ér­dekeltté kell tenni őket akár a bérezéssel, akár a végzett­ségének megfelelő elismeré­sével. Hiba ugyanis az, ha a dolgozó nem látja értel­mét a különböző oktatáso­kon való részvételének, mert utána nem kamatoztathatja a megszerzett ismereteket, vagy ha azt látja, hogy a szakképzetlen munkáért job­ban megfizetik... A megyei felmérésből egyébként kiderült, hogy az üzemek többségében már felismerték a vállalati kép­zés fontosságát és szüksé­gességét, ám nem minde­nütt helyeznek megfelelő súlyt az oktatás folyama­tosságának biztosítására. Erősen eltolódik a képzés a kizárólagos szakmai kérdé­sek megvitatása felé, pedig ez nem képzelhető el az ál­talános ismeretanyag felele­venítése, a napi kérdések megvitatása nélkül. Sokan azt tartják ugyanis az okta tások szervezői közül, hogy ez csupán az üzemi népmű­velés feladata... Van-e üzemi közművelődés ? A kérdésre a felmérés végzői sem kaptak egyértel­mű választ. Sok helyen szín­vonalas kulturális és művé­szeti munka folyik, máshol az ilyen életnek még a jelé­vel sem találkoztak. Az érintettek nehezen tudták megfogalmazni az üzemi közművelődés célját és fel' adatát, s a legtöbb esetben egy-egy előadássorozattal, vágy filmvetítéssel tudták le azt. Holott — hasonlóan a területi művelődési intézmé­nyek munkájához — egy sor lehetőtség adódna az üze­men, de inkább a munkás­szállásokon belüli kulturális és művelődési munkára. Nincsenek azonban kihasz­nálva ezek a lehetőségek. Meglátszik ez a statisztikai adatokból is: 1972-ben a megye üzemeiben mindössze 67 szakkör működött úgy ahogy! Elszürkültek a szo­cialista brigádok által kez­deményezett formák is, amit a gyengén csordogáló anyagi támogatásnak tudtak be. Hullámzó ugyanis az üzemi művelődés anyagi tá­mogatása, mert a kulturális területre fordított minden fillér — mondják az üze­mek vezetői — máshonnan vonja el a pénzt, így ez a támogatás bizony zsebbe nyúló kérdés. Meg lehetne azonban határozni végérvé­nyesen legalább azt a mi­nimális összeget, amellyel rendszeresen hozzájárulnak e terület munkájához. Bizonyítható ugyanis, hogy minden fillér, amelyet a munkások szakmai és álta­lános műveltségének növelé­sére fordítanak, kamatostól megtérül. Nem véletlenül döntött az MSZMP Közpon­ti Bizottsága úgy, hogy min­denütt szorgalmazni kell az üzemi felnőttoktatást, a vál­lalati közművelődést. Szilvás István Méltán büszke rájuk a gyár A SZOCIALISTA BRIGADMOZGALOM LEGJOBBJAINAK KITÜNTETÉSÉRŐL SZŐLŐ KÖZÖS KORMÁNY- ÉS SZ OT-HATÄROZAT ÉRTELMÉBEN A MEZŐGAZDASÁGI és Élelmezésügyi minisztérium, valamint az élelmiszeripari dolgo­zok SZAKSZERVEZETÉNEK ELNÖKSÉGE KIEMELKEDŐ EREDMÉNYEIÉRT A SZAK­MA KIVÁLÓ BRIGÁDJA CÍMMEL TÜNTETTTE KI AZ EGRI DOHÁNYGYÁR KOS­SUTH ZSUZSANNA SZOCIALISTA BRIGÁDJÁT. FEHÉR GYULANÉ BRIGADVEZETÖ: — Sokszor, sokan kérdez­ték már meg tőlem: miért, mitől ilyen jó ez a mi kis közösségünk? Mindig azt vá­laszolom : mert egyformák vagyunk. És ez így is van. Heten vagyunk a brigádban. Valamennyien egriek, fizikai munkások, többgyermekes édesanyák és 15—20 éve ké­szítjük már együtt a szivaro­kat. Munkánk, életünk, sor­sunk is azonos tehát. Egy­szerű emberek vagyunk, munkások. Akiket szeretnek, megbecsülnek. Ez pedig az erőt, s a hitet adja ahhoz, amit csinálunk, amit válla­lunk. Mi itt a gyárban igen sokszor találkoztunk már az örömmel, a boldogsággal. Na­gyon jó érzés a boldogság. Nagyon-nagyon jó ... KIRÁLY JÖZSEFNÉ: — Tavaly elnyertük a vál­lalat kiváló brigádja címet, s a kitüntetésekkel kaptunk 10 500 forintot is. Már nem is tudom, kié volt az ötlet, de valamennyien jónak tar­tottuk, s megszavaztuk. Úgy döntöttünk, hogy rendezünk a pénzből egy kedves, benső­séges „családi bulit”. Közel száz nyugdíjasunknak küld­tünk meghívói, volt sör, ká­vé, szendvics, jókedv, vi­dámság, derű. A kis család találkozott a nagy családdal. Mindenki nagyon jól érezte , magát... SZENTGYORGYI ISTVANNÉ: — Mi sohasem húzzuk fel az orrunkat, ha azt mond­ják: most hagyjuk abba a szivargyártást és . menjünk fel a cigarettagyártásra. Fel­megyünk és dolgozunk. Van úgy, hogy napokig „elszaka­dunk” egymástól. Persze, szoktunk ám mi vitatkozni is egymással, de akár hi­szik, akár nem — és azt el­sősorban a férfiaknak mon­danám —, harag, sértődött­ség még egyszer sem volt. Különben nemcsak mi Tar­tunk így össze, hanem a fér­jek is. Gyakran van úgy, hogy más vállalathoz me­gyünk el tapasztalatcserére. Ilyenkor mindig együtt jön­nek ki elénk a' vasútállo­másra, de közösen tartjuk a névnapokat, számtalan ün­nepségen, eseményen, szóra­kozáson van együtt a hét család ... NAGY SÁNDORNÉ: — Sokszor hallja az em­ber: már megint' a Kossuth Zsuzsa brigád ... Miért min­dig ti vagytok a jók? Miért mindig titeket tüntetnek ki? Miért mindig titeket emle­getnek? Mi ezekre a meg­jegyzésekre nem szavakkal válaszolunk. Helyette első­ként megyünk önkéntes vér­adásra, az első hivó szóra vállaljuk a társadalmi mun­kát, ml készítettük az első takarókat a vietnami gyere­keknek, és sohasem sajnál­tuk forintjainkat az árva gyerekektől sem. Mi ilyenek vagyunk. Ezen mi már nem tudunk változtatni. Mi .már ilyenek is maradunk... SÜTŐ RAFAELNÉ: — Ügy látom, senkinek sem jutott eszébe, ezért majd én elmondom. Brigádveze- tőnket április 4-én tüntették ki a Munka Érdemrend arany fokozatával, Király Józseíné pedig tagja az Eg­ri Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának is. És hát el ne felejtsem: a brigádból öt tag végzi a kétéves szakmunkás- tanfolyamot is. Különben most csonka a kis csapa­tunk, mivel Varga Miklósáé beteg, Várhegyi Lászlóné pe­dig szülési szabadságon van. A kitüntetés átvételére ter­mészetesen ők is bejönnek... BARDOS JÖZSEFNÉ, A SZAKSZERVEZETI • BIZOTTSÁG TITKÁRA: — Ez a brigád gyárunk egyik szeme fénye, Szorgal­muk, lelkesedésük nyomán naponta születnek példák a szépre, a jóra. Szeretik, értik amit csinálnak, és sohasem elégedettek a napi munkakö­ri kötelességek teljesítésével. Többet, sokkal többet adnak ennél. Szeretik, igénylik a színházat, a mozit, a köny­vet, törődnek egymással, a családdal, a gyerekekkel, s bármikor számíthat rájuk a gyár. Es ami még jellemzi őket: szerények, csendesek, halk szavúak. Köztisztelet­ben álló munkások, felesé­gek, édesanyák. Nagyszerű emberek... „ DOMAN LÁSZLÓ IGAZGATÓ: *" — Olyan emberek, akik a gyárhoz való ragaszkodásból, hűségből is példát mutatnak. Akik nemcsak örülni tud­nak, hanem tesznek is az örömért. Akiknek csak egy­szer kell elmondani, hogy mit várnak tőlük, hogy mi a munka, a feladat. Méltán büszke rájuk a gyár. Koős József A szakszervezet- jubiláns közgyűlésére, ahol oklevéllel tüntették ki, a fia kísérte Bu­dapestre. Utóbb nagyon meg­romlott a látása. Szemüveg­gel, két centiről olvassa az újságot. Pedig nem öreg em­ber Kovacsik Tibor. — Aki a mozgalomban él, aki társaiért áldoz, az nem is tud igazán megöregedni! — mondja a kis családi otthon­ban, ahol feleségével, tanár­nő leányával találom. — A munka, a harc közepette be­tegségét, gondját, testi hi­báit feledi az ember. Csak ez a vakság, ez az egyedüli rossz. Bútorokat tapogatva közlekedni a házban, s úgy kísérni ki a vendéget, hogy inkább érzem a tárgyakat, az ajtót, mintsem látom! A rádió jelenti hát neki a nagyvilágot. Meg a könyvek, amelyekből a hitves olvas fel rendszeresen. Az egyedüllét óráiban pedig jönnek az em­lékek, mint madárrajok. Kö- rülrepdesik ősz fejét, vállára telepszenek. ★ — Nyomdász voltam én hajdanában, átkínlódtam a gazdasági válság éveit, s egy választási összekoccanás té­rített el a pályáról. A salgó­tarjáni Turul nyomdában dolgoztam akkor, Sztra- nyavszky volt a kormánypár­ti képviselőjelölt, de mi, szervezett munkások, mást akartunk behozni. Propagan­daanyag kellett volna hozzá, s mivel a főnök helyben nem engedte a röpcédulák szedé­sét, nyomtatását, Pesten csi­náltam meg, ottani szaktár­Dániából Hatvanba Öreg vasas emlékezik sak támogatásával., Igaz, va­laki beköpött Tarjánban, s ahogyan igyekeztem haza a nyomtatványokkal, a város határában már rendőrök fo­gadtak. De tehettek egy szí­vességet! Semmit nem talál­tak nálam. A mieink meg­előzték őket. Nem nyertünk akkor a választáson, de a tiltott röplapokat nem fe­ledték el nekem. Kidobtak munkahelyemről, s a priusz mindenhová elkísért... Így lettem fémcsiszoló. Pesten, a Hirsch és Franknál. Kegyet-, len meló volt ez abban az időben. Reggel ötkor keltem, éjfélre értem haza. Tizenkét órát dolgoztam naponta, hogy kenyér jusson a család asztalára. ★ — Hogy mire emlékezem szívesen a két háború közöt­ti évtizedekből? Mondhat­nám semmire. Még az idő sem tudja megszépíteni azok­nak az éveknek a nyomorú­ságát, küzdelmét. Talán kül­földi kóborlásaimra gpndolok néha vissza felmelegedő szívvel! Ez még a nyomdász­mesterség idejére esik. Ak­koriban bevett szokás volt országról országra vándorol­va eltölteni másfél eszten­dőt, megállni itt-ott, dolgoz­ni néhány napot külföldi szaktársak: oldalán, s ellesni fogásaikat, megfigyelni, mer­re is tart náluk a technika. Mindenütt a szakszervezet folyósította napidíjunkat, az üzemben pedig ingyen dol­goztunk. Szigorú előírás volt, hogy egyik városból a má­sikba gyalog kellett az utat megtennünk. Így jártam én be Csehszlovákiát, Németor­szágot, Dániát. Mondhatom nagyon hasznos volt. A nyelvből is ragadt az em­berre valami, meg aztán szakmai tudásban gyarapo­dott módfelett. Arról nem beszélve, mennyi barátra, elvtársra tettem szert alig egy év alatt. ★ Nyíregyháza, Jászfénysza- rú, Salgótarján, Budapest, Prága, Berlin, Koppenhága. Aztán Hatvan! E városok . a legnevezetesebb állomásai Kovacsik Tibor életútjának. Az első helységben bölcsőjét ringatták, a legutolsóban már a felszabadulás köszön­tött rá, s ezzel együtt sok­sok feladat, közöttük a párt­munka, a szervezet mega! a kítása. — A hatvani villanytelep vezetését bízták rám, ez lett új kenyérkereső pályám. Hej, micsoda állapotok voltak ak­kor a városban! Új-Hatvan­ban alig létezett vezetékhá­lózat, „de számtalan ház és utca villanyfény nélkül bo­rongott p belvárosban is. En erre tettem fel maradék éle­temet. Villamosítani a vá­rost. Fényt vinni minden házba, minden lakásba, mert nélküle nincs kultúra, nincs élet. Roppant nagy munka volt, bevallom magának. Sfem a vállalat, sem a város nem rendelkezett kellő anya­giakkal. Aztán jött az orszá­gos szabványosított íeszült- ségáttéres 220 voltra. Ember meg kevés! összesen lehet­tünk húszán a hatvani te­lephelyen, amikor hozzáfog­tunk. De megcsináltuk! A szolgálatkész feleség, aki a Mártírok utcai szobában kézimunkázással foglalja el magát beszélgetésünk köz­ben, most piros tokokkal, pa­pírtekercsekkel lép hozzánk; Kovacsik Tibor kitüntetései. Honvédelmi Érdemérem. Ki­váló dolgozó- és torzsgárda- jelvények Hogy mire a leg­büszkébb? x— Mindre, meg a húron' gyermekre, akiket feleségem­mel felneveltünk. Higgye el. ez sem volt kis dolog. Külö­nösen kezdetben a nélkülö- L zés éveiben. . . Van azonoan egy bánatom. Talán nem la bánat, hanem bosszúság. Még ezt elmesélem. A szakszer­vezeti központ levélben ke­resett meg, hogy mondjak véleményt a mozgalmi élet­ről, a munkások kulturáló- dásáról, szakmai képzéséről. Sokat törtem a fejem, vé­gül egyetlen témával vála­szoltam a körlevélre. Éspe­dig a szakmai képzéssel kap­csolatos elgondolásaimat sű­rítettem mondatokba. Le­írtam, hogy a mi hajdani vándorlásainkat, a szocialis­ta országok kereteiben, fel kellene újítani! Tegyük lehe­tővé, hogy fiatal szakmunká­saink, segédlevéllel a zsebük­ben, útrakeljenek, dolgozhas­sanak erre-arra, s szívják magukba, ami jót, hasznosat látnak. Persze, meg kellene keresni ehhea a mai, kor­szerű lebonyolítási formát, de én alapjaiban nagyon fon­tosnak tartom az ügyet. Ipa­runk fejlődését .munkásaink látókörének szélesítését szol­gálná. Nahát ahogyan ma­gának nem válaszaitok írá­somra ■ 'v ' ’-ült e> ’ ran is köz > ’k levele. 'sm nagy ügy. de rosszul esett.. . Azzal göngyöli össze az okleveleket, csukja be az érmek piros tokocskáit, s szemüvege mögül úgy néz. mintha magyarázatot tőlem várna. Pedig az mások dol­ga! Mmmia 1973. április 3il* héttő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents