Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-22 / 94. szám
ISMERIK? Hát peMB«, ő a*: Roger Moore, az „Angyal” az olasz származású Luisa Mattioli- val, feleségével és két gyér mekével. A rettenthetetlen Angyal, mint békés családapa. Valószínű: ez az igazi arca. Nyilvánvaló fölény Tokió ntcáin nagy zűrzavar keletkezett: rendőrautók és motorkerékpárosok hajszoltak... egy kengurut. Amikor az egyik cirkusz megszökött „művészét” végre sikerült bekergetni egy udvarba, az ott boxolóállásba helyezkedett és több rendőrt kiütött. A nézők nagy bánatára azonban az idomitónak sikerült megakadályoznia védencét az érdekesnek ígérkező boxmérkőzés továbbfolytatásában. Ölomtuk SZERÉNY EMBER Doktor úr, ön azt mondja: a legjobb tanacs, amit adni tud az, ha abbahagyom az ivást, a dohányzást, felhagyok a nőkkel, az éjszakai mulatók látogatásával. Nem adhatna nekem egy másik, valamivel rosszabb tanácsot? (Reader’s Digest) GYERMEKI KÍVÁNCSISÁG — Mama, mit mond az anyagólya a gyerekeinek, ha megkérdezik: hogyan születtek? (Woman) EGYENJOGÚSÁG A feleségem már kihareotta a teljes egyenjogúságot. O feledkezik meg a házassági évfordulónkról! (Family Weekly) FEJLŐDÉS Családunk szemmel láthatóan gyarapodik. Amikor összeházasodtunk, a feleségem 55 kilót nyomott. Ma 80-at. (Woman) Első versei a huszas évek elején jelen lek meg az Estben. Az „Uj magyar költő ’ — mint Tóth Árpád írta róla meleg hangú bevezetőjében, a versek közlése után néhány nappal az Est-lapok segédszerkesztője lett. Fodor József ma is őrzi azt a régi, megsárgult újságot, amelynek egy teljes oldalán őt, az ismeretlen fia- talembert mutatták be az olvasóknak. És őrzi emlékezetében a történetet mesébe illő szerencséjéről — annak nevezi —, mert elképzelhető-e különben, hogy egy szerény kishivatalnok, máról holnapra egy jelentős lap munkatársa legyen?! Mikes Lajos Az Est fő- szerkesztője kérte fel a segédszerkesztői munkakör betöltésére. Kettőjük megismerkedésének történetét, valamint későbbi jó barátságukat megható-kedvesen írja le visszaemlékezéseiben, a Felkavart világ-ban. A torokszorító izgalmat, amikor először kereste fel Mikes Lajost a szerkesztőségben. Az első versekért kapott honorárium mámoros örömét, amikor meglátta, hogy az összeg több havi hivatalnoki fizetésével egyenlő! És a döbbent tiszteletet Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Tóth Árpád meg a többi „nagyok” iránt, akikkel ily módon közeli ismeretségbe került... Fodor József a Nyugat „második nemzedékének” tagjaként vállalta az irodalom szolgálatát, — Hogyan emlékezik visz- sza az akkori irodalmi életre? —- A Nyugat egyszeri és megismételhetetlen változást hozott a magyar irodalomba. Az a feltétel, hogy az ott megjelenő írásnak valamiben újat kell hoznia, szerencsét, de egyben nagy veszélyt is jelentett a kezdő írók és költők számára. Nagy kifutási lehetőségük volt a tehetséges embereknek — az újat hozóknak —, de ugyanazok a tehetséges emberek el is süllyedhettek az ismeretlenségben. Akkoriban nem állt a kezdők mögött mecénásként az állam, mint ma. A tehetség önmagában kevés volt a fennmaradáshoz. Eléggé közismert például, hogy József Attilának hányszor kellett megalázkodnia minimális pénzösszegekért. 1929-ben Fodor Józsefet kinevezték az Est-lapok berlini tudósítójának. Két évig élt a német fővárosban. Ezalatt rendszeresen megjelentek német nyelven írt szenvedélyes hangú publicisztikái — a nácizmus ellen. Sürgősen haza kellett, térnie. Itthon nem vették vissza az Est-hez, s jó néhány írótársával együtt ő is „szellemi szükségmunkás” volt. Így nevezték azokat az állás nélküli szellemi foglalkozású embereket, akiket az Elöljáróságok alkalmaztak kisegítő munkára. Aztán 1937-től 47-ig az Athenaeum könyvkiadó lektora lett. Ez a kiadó jelentette meg — Lihegő erdők címmel — első verskötetét, melyet eddig tizenhét követett. A felszabadulás után az Űj Idők című irodalmi folyóirat főszerkesztője, és a Világ című lap publicistája volt. Ebből az időből Összegyűjtött írásait olvasva, megragadt bennem egy mondat. József Attiláról írt visszaemlékezésében, mint késői jó tanácsot szerette volna elmondani a hajdani, sokat szenvedett jó barátnak: „.. az életet egy kicsit nézni is kell, nemcsak élni.” — Hogyan lehet szintézisbe hozni az aktív életet a passzív szemléléssel? — Igen egyszerűen. Az é.et olyan íoiyamat, amely megy a maga útján. Néha, i ovid időre félre kell állniösszegezni a megtett utat és icimérni a lehetőségeket: csak így lehet okosan irányítani a sorsot. Azt. ugye- nár mondanom se kell, hogy a József Attilának írott bölcs tanácsot magamnak is szántam — mindhiába. Hozzá hasonlóan, én is. „csak élni” tudtam. — Mit ért ön az alatt, hogy „csak élni”? — Szenvedéllyel részt vallatni mindenben, ami körülöttünk zajlik. Gyűlöltem a háborút, mégis, önkent jelentkeztem szolgálatra a Magyar Vörös Hadseregbe. Tiszt voltam egyik hátvéd alakulatnál, a tűzvonalba kértem magam. Lehet magyarázatot találni arra, hogy miért? Valami különös nyugtalanság űzött végig egész életemben. Több ízben átéltem az éltében maradás „csodáját”, le még ez az érzés ( sem tudott megálljt parancsolni rám. Mindössze elmélyítette a hitemet abban, hogy tennivalóm van a földön. — Elégedett az életével? — Igen. Oly korban élek, amikor jó írónak lenni. Szabadon írni — minden idők- fcen ez volt az írók leghőbb •-ágya. Boldog vagyok, hogy én megérhettem ezt. ★ Fodor József Kossuth-di- jas költő 1973. április 2?-én tóltj he hetvenötö-ük életévét. Szeretettel köszöntjük ót. László Ilona A kkor már a bíró lányát szerettem. Szép tavasz járt, meleg április. Szünetekben át-átszaladtunk a lányfolyosóra, mintha éppenséggel arra lenne dolgunk. . Csinos lány volt, a Róza, szőke, kék szemű. Szerettük is valameny- nyien. Büszkén, nevetve kacérkodott velünk. Engem igazán kedvelt. Egyszer még levelet is írt, a csengető fiúval küldte, de aznap hiányoztam az iskolából. Másnap kifigyeltem, elébe szaladtam, a kanálisnál találkoztunk. —- Hát te? — kérdezte. — Erre jöttem... — Nem is erre laktok! Álldogáltunk ott jó darabig. A kanális korlátjának dőltem, cipőmmel vonalakat húzgáltam a földön. — Igaz. —- Hiányoztam. Segítettem anyámnak. — Tudom. Nem jártak az utcán. Vékony járda szaladt ott a Kákát mellett, erősen megnéztem. — Itt lakunk a másik utcán. — Tudom — mondtam. Kicsi, fehér falú ház volt Nád- fedeles. Meglestem a sarokról, hová ment be. Boldog voltam én akkoriban nagyon. Anyám meg így szólt: — Húsvétra ruhát veszünk. Csak megbecsüld. Szót fogadtam. Hordtam vizet a kútról, talicskával eltoltam az őr- letnivalót, eljártam a boltba, megcsináltam mindent. Esténként kérdezgettem : — Vesszük már a ruhát? Nehezen gyűlt össze az ára, a lo- csolkodás ideje pedig közelgett. Haditanácsokat tartottunk az iskolaudvaron, ki hova köszönt be a kölnivízzel. ír nneplőbe bújtak a fák. Az U udvarokat felverte a laboda, az árokparton nagyra nőtt a fű. Szaladtam Róza után. — Eljövök locsolkodni — szóltam. — Gyere. — Otthon leszel? — Otthon — Nem haragudnak majd apá- dék? Sz. Lukács Imre: Piros tojás, tojás — Nem, Befordultunk a sarkon. Már nem sokáig kísérhettem. Sietve mondtam: — A piactéren sergő is lesz. — Láttad? — Láttam. Befizetek érted. — Jó — mosolygott —, talán elengednek. A- kanálisnál apjával találkoztam. Magas, barna ember volt. Világéletében kubikos, napszámos. Amikor letűnt az uraknak, messzire hordta irháját Breznai főszolgabíró úr, akkor választották falu fejének, főbírónak a Róza apját. — Kezitcsókolom — köszöntem illedelmesen. Fogadta. Kipirosodott az arcom. Anyám rámparancsolt, készülődjek. Megvesszük a ruhát. Mentünk: a piactéren üzletek sorakoztak. Benyitottunk a legnagyobba. Fekete olajjal eresztették be a padlót, meglátszott a cipőm nyoma. — Ruha kellene a gyereknek — mondta anyám. — Milyen áru? — Az olcsóbbikból. Elénk terítettek hármat is. Anyám megfogta, meggyűrögette az anyagot, az ajtó közelébe vitte. Aztán szemügyre vette a másikat. — Gyere csak. Vedd fel — mutatott a zakóra. A kereskedő dicsérni kezdte, éppen rámszabták, meg efféle zöldségeket mondott. Nekem azonban nem tetszett. Megláttam a hozzávaló nadrágot is, a pultra terítve. Rövidszárú nadrág volt. Ilyenben menjek locsolkodni? — Szorít a kabát — dacoskod- tam. — Hol? — A hónom alján — kinyújtottam a kezem és előre dőltem egy kicsit — Szorít? De hisz’ ki se látszol belőle. M egforgattak az ajtónál, begombolták rajtam a kabátot, s alkudoztak. Aztán a boltos hozta a nadrágot is. A rövidszárút — Ez meg lötyög — kiáltottam. — Sebaj. Belenősz. — Hosszúszárú nadrág nincs? Nekem csak az kell! — Az jóval drágább. — Elvisszük ezt — mondta haragosan az anyám. A, nem örültem én a ruhának! Csüngött a fejem és a beton kockákat számoltam hazáig. Most már el se mehetek locsolkodni. Otthon aztán eltörött a mécses. Hátramentem az ólhoz, s megsirattam a nadrágot. Később nagyapám ült mellém. Pöfékelt az ócska cse- réppipából. — Így menjek locsolkodni? — szepegtem. — Mint a kisiskolások? Rövidnadrágban? Meg kölnim sincs. — Rózsavíz? — Az sincs. — Hm — mondta az öreg. —Milyen legény az, aki nem megy locsolkodni? Másnap korán ébredtem. Még alig jártak az utcán, ünneplőbe öltözve leselkedtem a kerítésünk mögül. A szekrény tetejéről előkotortam a tavalyi kölnisüveget, szappanos vizet eresztettem bele. Jószagú lett. Számolni kezdtem a házakat, ahová elmehetek locsolkodni. Felírtam az írkalapra. Gyűlt a forint, meg a tojás. Nem fért már a zsebemben. Hazaszaladtam, kiraktam a kisablakba. — Ez az enyém — mondtam anyámnak meg a húgomnak. — Ne adjátok oda a locsolkodóknak! Mentem tovább. A kanálisnál megálltam. Megigazítottam a ruhámat megsimogattam a hajamat. A bíró házába mégse léphetek be akárhogy. Leültetnek majd, tésztával kínálnak, borral, s még az is meglehet, egyedül maradok Rózá- ' val. Ahogy a legények. Délután meg befizetem a sergőre, a körhintára, veszek papírrózsát is. Talán még a tejTíplomksrtbe is eljön velem. Nagy fiú vagyok már. B átortalanul kopogtam az ajtón- Benyitottam. Ott állt a lány az asztal mellett. A zöld terítővei letakart asztalon tojások és tészták sorakoztak. Róza kivételesen szép volt! De tudnám én szeretni! — gondoltam. A sarokban helyezték el az ágyat. Benne feküdt az anyja, betegen. Elmondtam valami versikét és meglocsoltam a hajukat. — Jószagú kölnid van — mondta a lány. — Nagyapámtól kaptam — pirultam. Ott álltam a kemence mellett, és senki se szólt hozzám. Álldogáltam néhány percig, míg végre az asz- szony megkérdezte: — Te ki fia vagy? Megmondtam. Újra hallgattunk. Róza hol az anyjára pillantott, hol rám. Piros lett az arcom. — Akkor én megyek — mondtam szomorúan. — Vegyél tojást — szólt a bírónő. Róza elébem emelte a tányért a festett tojásokkal. Elpirult ő is. Kivettem egyet. . — Adjál neki pénzt is. — Nem azért jöttem én ... — Ne szerénykedj. Vegyél rajta cukrot. Kitámolyogtam a szobából. Égett az arcom, legszívesebben sírtam volna. Kezemben szorítottam a piros tojást és a negyven fillért. Róza ki se kísért... A kanálisnál még megálltam. Visszanéztem. — Nem szeret ő engem igazán — gondoltam. Nehéz lett a zsebem, lehúzta a tojás. Pedig milyen szép szeme van Rózának, a haja meg szőke. Elővettem a pénzt, meg a tojást. A kezem piros lett tőle. Hirtelen mesz- szire visszadobtam az utcán. — Egyétek meg! Szomorúan mentem haza. Leültem a kisszékre, csüngött a fejem erősen. — Már befejezted a locsolko- dást? — csodálkozott anyám. — Be. — a szomszédoknál voltál? Nem. — Pedig várnak. Nagyon várnak. Gyönyörű kék tojást festettek neked. — Egyék meg. Érti? O daugrottam a kisablakhoz. Felkaptam két tojást és földhöz csaptam. Anyám csak nézett. Aztán megfogta a karom, elhúzott onnan. — Mi a baj, kisfiam? — simította meg a fejem. — Semmi — pityeregtem. — Mondtam, hogy hosszú nadrágot vegyen!... Sírtam egy darabig. Később megszámoltam a keresetemet, a festett tojásokat meg eladtam anyámnak. Akkor már délután volt. A piactérre mentem. Zene szólt, forgott a sergő, meg a körhinta. Sokan ácsorogtak a céllövölde előtt. Egy forintért vagy egy tojásért hármat lehetett lőni. Megpróbáltam. Nem nyertem. Pedig a polcokon sorakozott a rengeteg ajándék, porcelán malackák, alvós babák, papír forgók, similabdák, papír troinbiták, és hervadt rózsák. Felültem a sergőre meg a körhintára. Még mindig maradt pénzem. De Róza, Róza nem jött. — Nyerek neki egy szép ajándékot — határoztam el mégis. Célozgattam a’ kopott paprikajancsit, az erdei vaddisznót, míg végül is hozzám került az ócska papirvirág. Örültem. Ajándéknak Szép ez. Róza azonban nem jött el a piactérre. Estig vártam. Akkor megállt a sergő, meg a körhinta, a puskákat is elrakták. Csendes lett a falu. Besötétedett. Futottam hazáig. — Megint elcsavarogtál? — Szólt rám mérgesen anyám. — Mi lesz tebelőled ? — Bíró — mondtam —, az mindenkinek parancsol. Lefeküdtünk. Két ágy volt a szobánkban. Azon aludt az egész család. Közelebb húzódtam anyámhoz. ,— Magának hoztam — adtam oda a papírrózsát. — Köszönöm — simította végig az arcom, — Mégiscsak jó fiú vagy. A végén tényleg bíró lesz belőled. — Az nem lennék soha — suttogtam. | i laludtunk. Reggelre csurom- víz lett a párnám. Meglehet, hogy sírtam akkor éjszaka. Észre se vettük, pedig akkor már elmúlt a húsvét. ! A'VAVWvV/^'AAWAV / ,VW, VWV/AWWW/ SmíéI'SI élni (A 75 esztendős Fodor József köszöntése)
