Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-15 / 88. szám

Születésének 150. évfordulójára

Oszfrovszliij és az orosz kultúra

Irta: Alekszandr Revjakin, a filológiai tudományok doktora

OSZTROVSZKIJ kivételesed nagy szerepet töltött be az orosz kultúra, különösen a színműirodalom és a színművészet fejlődésében:

ugyanolyat mint Moliére Franciaországban és Goldoni Olaszországban.

A haladó hazai és nyugatéin jpai sziniirodalom legszebb hagyományait folytatta; azért harcolt, hogy az orosz színpad az élet, az igazság felé forduljon. Az ő tevékenységével, az ő színműveivel valósult meg az orosz nemzeti színjátszás.

Alekszandr Osztrovszkij 182a. április 12-én született Moszkvában. Bírósági tisztviselő gyermeke volt. Középiskolai tanulmányait 1840-ben végezte el Moszkvában, majd az egyetem jogi karán tanult és a moszkvai kereskedelmi bíróság irodájában dolgozott. Munkája nem lelkesítette, telbecsülhetetlenül hasznos volt a jövendő színműírónak, minthogy gazdag anyagot

szolgáltatott műveihez.

Első nyomtatásban napvilágot látott írása a Mosz- kovszkij Gorodszkoj Lisztok című napilapban jelent meg 1847-ben: a „Fizetésképtelen adós” című vígjáték

egyik jelenete volt, . amely később bekerült „Holló a hollónak” című színművébe.

ALEKSZANDR Osztrovszkij éles eszű, erős megfigyelőképességgel megáldott férfiú volt. Világosan látta, miként mennek tönkre, s zülle- nek le erkölcsileg a nemesek, miközben a burzsoázia képviselői egyre jobban meggazdagodnak, mind nagyobb mértékben az élet urainak érzik magukat. Osztrovszkij színművei mint tükörben mutatták meg az orosz élet e vonatkozásait és összefüggéseit a XIX. század negyvenes

éveitől a nyolcvanasokig terjedő időben: tollából 47 színdarab került ki, s még hetet írt más szerzők társaságában.

Osztrovszkij éles szatírájával pellengérre állította a burzsoáziát, a nemességet és a bürokratákat, s törvényt ült becstelen és erkölcstelen magatartásuk fölött. Gyűlöletet keltett a társadalom rabtartói iránt, s rokonszenv- vel rajzolta meg a nép egyszerű gyermekeit.

Osztrovszkij pozitív hősei rendszerint a könyörtelen hatalom áldozatai, akik szenvednek a kiváltságos, kizsákmányoló osztályok erőszakos magatartásától. De nem csupán akarat nélküli, vak áldozatok, többé-kevésbé ösztönösen, sőt olykor tudatosan tiltakoznak az elnyomás ellen, s védelmezik emberi jogaikat Ez új vonás volt a XIX. század orosz színiirodalmában.

Az orosz önkényuralom üldözte demokratikus beállítottságú színpadi műveit, Osztrovszkij műveit gyakran betiltotta a cári cenzúra, s ő maga is hosszú időn át rendőri felügyelet alatt állt

NYIKOLAJ DOBROLJUBOV, a neves orosz kritikus adta Osztrovszkij művészetének legteljesebb és legmeggyőzőbb értékelését. Meglátta műveiben „az orosz élet mélyreható megértését, s leglényegesebb vonatkozásainak éles szemű és eleven ábrázolását”. Osztrovszkij már Dob- roljubov meghatározása szerint is a nép írója volt. Művészetét nem csupán a társadalom hibáinak merész leleplezése jellemzi, hanem magas fokú mesterségbeli tudás, amely teljes mértékben a valóság realista ábrázolását szolgálta,

Osztrovszkij színművei üdvös hatást gyakoroltak az orosz zenére is: Csajkovszkij az ő műveiből írta „A vajda” cimű operáját és „Hófehérke” című balettjét, Szeröv Osztrovszkij-műből írta „Ördögi erő” című operáját. Rimszkij-Korszakov operát alkotott a „Hófehérké”-ből „Hópehely” címmel és Kas- perov operává dolgozta fel „A vihar”-t.

Makszim Gorkij „a nyelv varázslójának” nevezte Oszt- rovszkijt. Anatolij Luna- csarszki j megái lapi tóttá:

„Nyelve kifejező és hajlékony: kitűnően alkalmas a tipikus vonások megrajzolására, s ráadásul zengő, daloló nyelv. Osztrovszkij úgy építi fel mondatait, hogy megmaradnak az emlékezetünkben, akár a versek.”

Osztrovszkij nem csupán mint színműíró küzdött a nemzeti színjátszás fejlődéséért, hanem mint elméleti író és közéleti férfiú is. Tol- lábó sok „feljegyzés” került ki a hazai színműirodalom és a színház fejlesztésének kérdéseiről. Harcolt a realis- ta iskola művészeinek kineveléséért, általános műveltségük és mesterségbeli tudásuk fejlesztéséért; 1865-ben „művészkört” szervezett, majd 5 évvel később megalapította „Az orosz színműírók társaságát”.

ö állította előtérbe a demokratikus nagyközönség igényeit kielégítő, példamutató népi színház megteremtésének gondolatát. Reményei a mai soknemzetiségű szovjet színházzal valósultak meg.

A SZOVJET színpadon rs egyik legnépszerűbb színműíró maradt. Kortársunknak tekinthetjük színműveinek nagyszámú kiadás és rendszeres előadása alapján.

fF ordította:

Halmy Ferenci

Változnak az idők

Kétszáz éves diákregulák — Amikor kötelező volt a hosszú haj

Mostanában sok a vita a fiatalok öltözködéséről, magatartásáról. Nem volt ez másképp apáink, nagyapáink cs még távolabbi eleink idején sem. A XVII—XVIII. században például az egyetemeken valláserkölcsi nevelés folyt A feg: ’em megszilárdítására 1792-ben bevezették a magaviseleti osztályzatot. Az oktatók minden félévben külön kari ülésen tárgyalták meg a hallgatók magaviseleti érdemjegyeit. A rossz magaviseleti jegyek oka rendszerint az istentiszteletek elhanyagolása, a tanítás zavarása — lábdobogással, fecsegéssel —, kocs- mázás, éjszakai kóborlás, színház- és táncmulatságok látogatása voltak. A helytartótanács 1794-ben a rövid haj viselését el nem fogadható újításnak tekintette.

A leggyakrabban előforduló panaszok azonban a színházak, a nyilvános táncmulatságok látogatása és az ezzel kapcsolatos kihágások miatt adódtak. Az orvos-kar 1802-ben kérelmezte, hogy tanulóinak a színházak és a táncmulatságok látogatása engedélyeztessék, hiszen azok már „érettebb korúak”, részben nősek, részben „oly tartományból valók, hol az meg van engedve” — ám a kérelem eredménytelennek bizonyult, Még 1826-ban is figyelmeztette az egyetemi tanács a karokat, hogy azt a hallgatót, akit színházlátogatáson kapnak, magavisele- li jegyét kettesre szállítsák le.

Nevek tudósairól — ünnepkor

Lehet, hogy a magyar nyelv ünnepi hetén, amit ezúttal hetedszer rendeznek meg, talán kevés szó esik azokról, akik a vidék élő nyelvével és nyelvtörténetével foglalkoznak. Mindenesetre kevesebb, mint amennyit megérdemelnek. Az. utóbbi években az ország legkülönbözőbb tájain dicséretesen divatba jött a nyelvészkedés. Eredmény; szép számú és értékes tanulmány, amelyekben szakemberek, pedagógusok és amatőrök összegezték gyűjtőmunkájuk eredményét. Különösképpen a nyelvészet egyik ága, a névtudomány, azon belül is a földrajzi nevekkel foglalkozó mutathat fel figyelemre méltó eredményeket.

Bármelyik névtudományi gyűjtést közzétevő kiadványt vizsgáljuk, rögtön kiderül; többről van szó, mint egyszerű nyelvészkedésről. Történelmi, társadalmi tapasztalatok, következtetések vonhatók le ezekből a munkákból és létrejöttük minden esetben egy kisebb-migyobb helyi közösség összefogásának eredménye.

A földrajzi nevek gyűjtésével kapcsolatban a legutóbbi névtudományi konferencián hangzott el: „A gyűjtések szervezői csak akkor bízhatnak a sikerben, ha vállalkozásukhoz megnyerték az állami, megyei, járási szervek támogatását és a résztvevők mindig önkéntesen vállalkoznak a munkára. Az eddigi gyűjtések tapasztalatait figyelembe véve elmondhatjuk, hogy mindegyik kicsit hősi vállalkozás volt. De azt hiszem, valamennyiünk nevében kijelenthetjük, hogy szívesen vállaljuk az áldozatot, a fáradozást, mert úgy érezzük, nemzeti művelődésünk és az egész magyarság érdekében is történik”.

Kedvcsináló példaként a további munkához, hadd idézzünk néhány szaktanulmányból.

Angyal Endre, aki — egyebek között — az utcanévadás esztétikájával foglalkozik, tanulmányában ezt írja: „Az utcanevek változása legtöbbször egy darab kortörténet. Győrben a budapest—bécsi országút egy részét először Vásártérszernek hívták, később Vilmos császár, majd Szent István út lett, aztán Sztálin útnak nevezték. A pécsi Magyar utcából Mária utca lett, 1945 után Molotov szovjet külügyminiszter nevét viselte, aztán Déry utcának keresztelték el.

Zala megyében dr. ördögh Ferenc nagykanizsai tanár vezetésével összegyűjtötték Zala megye földrajzi neveit, és 15 700 család és 48 ezer személy névadatait is feldolgozták. Ennek kapcsán a gyűjtő összesen 20 ezer kilométert tett meg, amíg a vezeték-, kereszt-, becéző- és ragadványneveket is sikerült rendszereznie. A megyében 2055-féle vezetéknévvel találkozott, az utónevek közül a férfiaknál a József, a nőknél a Mária volt a leggyakoribb. Kiment a divatból az Ábel, a Donát, a Dömötör, és a Blanka, az Izolda is. Érdekes, hogy a László nevet ezen a vidéken csak az utóbbi 20 esztendőben ’használják, ugyanakkor a Máriának 18-féle becéző változatával találkozott a névgyűjtő.

Végül, de nem utolsósorban, hadd emeljük ki példaként az egri dr. Pelle Bélánét, akit éppen névtudományi munkája miatt avattak doktorrá. A megye 200 ezer ka- tasztrális holdjáról begyűjtött „névtermést” nem csak írásba foglalta, hanem le is „kottázta”, az tanulmányában igyekezett pontosan jelezni a tájnyelvi kiejtést is. Az Akadémia által kiadott tanulmány címe alatt ez olvasható: „Pedagógusok, középiskolai tanulók, más önkéntes munkatársak segítségével gyűjtötte és közzétette ...” Ezután következik a száznál több közreműködő névsora, cím és rang megkülönböztetése nélkül, pedig van közöttük tanácselnök, főiskolai tanár, háztartásbeli, igazgató, kisdiák és — a szerző anyósa is.

Pálos Miklós

F

őnt a Szabadsághegyen, a Vöröß Csillag Szállóval szemben állt a parkírozó autók között, egy mustrászínű sportkocsinak dőlve. Dús, szőkére festett haját hátradobta, arcát a nap felé fordította. A legvalódibb szarvasbőr kabátja nyitva, alatta a legvalódibb pulóver feszült, a legvalódibb testek egyikén. Férfiszemem megakadt, sőt — mit tagadjam — meg is pihent rajta. De csak éppen hogy, mert ahogy pillái alól észrevett, rám nyitotta a nagy, sárga tekintetét és elmosolyodott.

Zavartan körülnézek, hátha nem engem illet ez a villanás, amely gúnyos, vagy kacér, vagy ...

— Csókolom — villogtatja rám ekkor egészséges fogsorát. A középső kettő szétálló lapát, de nem csúfítja. — Nem tetszik megismerni?

— Nem tetszem —■ próbálom visszaadni gúnyos hangsúlyát.

— Szül. Kozár Magda — dalolja — Édesapámmal tetszett együtt járni. — Affektálva teszi hozzá: — Suliba.

— Ö, persze, persze... — ütök a homlokomra, majd a „letetszike- zett” jogán a kezem nyújtom. (Inkább azért, mert az arcom előtt hadonászó ujján a kérkedve mutogatott karikagyűrű apró és a kísérő gyűrű nem egészen apró brill- jein megtörő napsugár a szemem szúrkálja.)

Nem soká tart a kézfogásunk, mert ő valami nagyon fontosat közöl velem, az ujját is billegted hozzá — fenyegetőn. Igyekszem értelmes arcot vágni, és bólogatok, pedig nem értem egy hangját sem, mivel a harmadik kocsi kegyetleSólyom László:

Tehetséges kislány

nül túrázhatja motorját. Kftert ez a játék néhány percig, (vagy csak másodpercekig?) pontosan annyi ideig, amíg emlékezetemben lepereg a film.

Tavaly ilyenkor fölkeresett Kozár Pál, bizonyos bolt vezetője, akivel négy elemit és négy gimnáziumot együtt „nyomtam le”. Magával hozta kislányát, akivel kölcsönösen kezitcsókolomot köszöntünk egymásnak. Néhány sablonos mondat után „őszintén szólva” kibökte, hogy ,magyarán mondva” protekcióért jött hozzám. Próbáltam egyből szabadkozni, de ő hunyorítva legyintett.

S

óhajtva megadtam magam, hagytam hadd mondja, hiszen amióta újságban kinyomtatják a nevemet, nem lep meg a mellemnek szegezett legfurcsább kérdés és kérés sem. Most is megadással vártam hát, amíg egykori osztálytársam fölsorolta egyetlen gyermeke érdemeit és értékeit, majd rátért a lényegre.

— Tudom, neked egy szavadba kerül — ütötte meg végre fülemet az egyhangú zümmögés után a tagolt szónoki felszólítás —, és ez a szegény gyerek bent van az egyetemen!

A szegény gyerek, az atyai érvelést alátámasztandó, egyidejűleg a tükör előtt gyakorolt szende mosollyal bűvölt, szemhéja alól.

1

ä/ma/U

— Hát kérlek, ez nem egészen úgy van. ugyanis ... — kezdem a magyarázkodást, de amikor látom, hogy Zárkó (közben eszembe jutott, így hívtuk a suliban) a lányára pislog: „Nyugi, hadd beszéljen!”, fordítok a szövegemen, és megkérdezem: — Melyik egyetemre akar jelentkezni? (így könnyebb lesz megértetnem velük, mért épp oda nincs protekcióm.)

— Azt teljesen rád bízzuk — dobja oldalt a fejét nagy szerényen Kozár Pál, s a kislánya szaporán bólogat, hogy „bizony, bizony, nem vagyok én olyan válogatós, mint amilyennek kinézek”.

— Nem értem — tótom el a számat. És csakugyan nem értem.

— Tetszik tudni — szólal meg most hangosan is a „szegény kislány” —, bennem még nem alakult ki pontosan, vagyis...

— Vagyis — veszi át a magyarázkodást az apja — magunk között szólva — nevet és kacsingat és bizalma jeléül közelebb húzza hozzám a székét. — Ma az érettségi, az semmi. Az ma annyi, mint a mi időnkben a négy elemi.

— Avval legföljebb beállhatok apuékhoz a pult mögé, vagy leül hetek egy íróasztalhoz penészedni bagóért — jön meg a kislány hangja.

— Bocsánat, de valami elképzelése csak van. Ha nem is hivatásérzet, de ... szóval... Ej, no, hiszen mégse mindegy, hogy valaki ügyvéd lesz, vagy orvos, vagy mérnök!

rri etsztk tudni, amikor kicsi £ voltam, mindig azt mondtam, hogy „kajauznéni aka- jok lenni” — günyögi Kozár Magda —, de azóta a „kajauznéni” kiment a divatból. Hehehe...

— Hihihi! — helyesel neki az apja, és kérdezi a tekintetével, hogy mit szólok ehhez a szellemességhez.

— Hát igen — mondom mély

meggyőződéssel.

— Szóval — szól helyeslésemtől bátorítva Kozár Pál őszinte szóval

— a matematika nem a legerősebb oldala, a vért nem bírja, a nyelvekhez nincs kimondottan érzéke, de egyébként rendkívül tehetséges, és... és — mint mondtam — nekünk mindegy. Ahova neked jobb a kapcsolatod. Magda tud alkalmazkodni.

— Az nagyon fontos, de előbb le kell érettségiznie. Milyen lesz az érettségi bizonyítványa, kedves Magda?

— Há-át — kezdte válaszát a kislány — tetszik tudni) ugye...

— Tőled megkérdezte valaki a lapnál, hogy milyen volt az érettségi bizonyítványod? — segíti lányát az apa.

— Felesleges ezen vitatkoznunk! Az érettségi eredménye az első lépés. a felvételi vizsga sikere a második...

— Értem — bólint sokatman- dóan volt osztálytársam, és föláll,

— Pedig nagyon bíztam benned.

— Nézd, Pali, döntse el a kislányod, hogy hova akar menni. Jelentkezzen, tegye le a fölvételit, és majd annak az eredményétől függően meglátjuk, mit csinálhatunk.

— „Meglátjuk!”, „Mit csinálhatunk?”! — Csalódottan csóválja a fejét Kozár Pál. — Akár egy hivatalban lennénk. Bezzeg, ha te eljössz hozzám, nincs az a hiánycikk, «unit én huszonnégy órán belül, nem teremtek elő neked, vagy akárkinek, a régi srácok közül.

— Sajnos, barátom, egyetemi helyeket nemhogy én, de maguk a professzorok sem tartanak a pult alatt.

— Elhiszem — mondta volt osztálytársam. — Ha te mondod, elhiszem.

A

z előszobában értem utói

őket. Szerencsére zárva volt az ajtó. Amíg illesztgettem, forgattam a kulcsot, megpróbáltam menteni a felújult barátságot.

— Az ilyen szép kisleány legrosszabb esetben férjhez megy.

— Okos ötlet — nevetett rám a kislány nem egészen kislányosan, inkább hárpiához illő vicsorgással —, méltó egy újságíróhoz. — Aztán kihúzta magát, és rám fújt nagy önérzettel: — Majd férjhez megyek, ha akad olyan, akit szeretek.

Most itt állunk szemben egymással. Szótlanul mosolyog, kicsit gúnyosan, nagyon fölényesen.

— Én vártam, hogy jelentkezzen — mondom, hogy mondjak valamit.

— Apu azt mondta, ha valaki nem exponálja magát igazán az emberért, akkor úgyis hiába.

— Meg sem próbált jelentkezni? — Nem. Még érettségi előtt megkérte a kezem Pubi. — A szálló felé bök az állával. — Tetszik ismerni?

— O, hogyne — mondom tekintetét követve némi meglepetéssel, és mielőtt megakadályozhatnám,

kiszalad a számom —, ő is velünk járt suliba, eggyel följebb. — Most hallom csak, mit mondtam, sietve javítani szeretnék: — Fontos, hogy szeressék egymást.

H

át igen... — helyesel szül. Kozár Magda. — Én nagyon szeretem őt — és vallomását aláhúzva őszinte érzéssel simogatja a kocsit.