Népújság, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-25 / 71. szám
A legidősebb magyar színház- igazgató Nemrég köszöntötték 80. születésnapján a magyar színházművészet k őpviselő' Sebestyén Mihályt, a legidősebb magyar színházigazgatót. 1918. májusában Temesvárott mint bonviván kezdte pályafutásai és nem kisebb írónagyság méltatta indulásakor, mint Móricz Zsigmond. Ezután 18 éven át igazgatta a miskolci színházat. Rendezett klasszikus és magyar vígjátékokat, operákat, operetteket. Színházrajongására jellemző, hogy amikor szorult helyzetében egyszer lakását is áruba bocsátotta, az egyik népszerű színész megkérdezte tóle: — És mi lesz az otthonoddal? Sebestyén Mihály csak ennyit válaszolt: — Nekem a színház otthonom. Amellett, hogy a miskolci színház életében döntő periódus fűződik Sebestyén Mihály nevéhez, 3 volt az első állandó marosvásárhelyi színház művészeti igazgatója js. Olyan nagyszerű színészek nőttek k: keze alól, mint Mezei Mára, Kemény i Lili, Rajz János, Bi- licsi Tivadar, Sulyok Mária és mások. Sebestyén Mihály, aki ma is frissen, ifjúi ér 'eklődés- sel figyeli szinnázaink élelet, magas eleíkoráró. szólva ‘Homár Feren :eí idézi: „Az t’i magához sz állóit, de én vem mentem uó-ia.’ Meséli, hogy szú etésnap- ján fölhívta az ugyancsak közelmúltban ünn íueá örökifjú primadonna, Honthy Hanna és gratulált. Azután megkérdezte, hogy tulajdonképpen hány éves is? Mire Sebestyén Mihály bevallotta, hogy éppen 80. Honthy Hanna meglepődve '-t-rdez- te, hogyan, Miska, maga már ilyen öreg? ,i » > Sorakozó... 110 esztendeje született Bródy Sándor Valamikor ezekben a napokban van 110 éve annak, hogy egy élelmes egri polgárnak, Bródy Jakabnak megszületett a legkisebb fia: Sándor. Nem pongyola fogalmazás az, amikor azt említettük, hogy valamikor ekkortájban van, a később kima- gosló íróvá érett Bródy Sándor születésnapja. Születése dátumát csak onnan tudjuk nemcsak mi, de maga az érintett író is — hogy 1863. március 15-én, vagy talán inkább akkortájban jött a világra —, hogy amikor Egerből elkerülve, az egyetemen a medicina, az orvostudomány titkaiba óhajtott beférkőzni, kiderült, hogy nincs anyakönyvi kivonata... — Jó magyarán: születésének vitathatatlan tényét elfelejtették bevezetni az anyakönyv szentséges lapjaira. így azután maga a belügyminiszter adott utasítást — Bródy benyújtott kérelme nyomán —, hogy utólagosan, pótlólagosan jegyezzék be „a születés megtörténtét” 1863. március 15-re. E jeles évforduló kapcsán egy kedves, meleg hangú visszaemlékezéssel áldozunk a nagy egri író emlékének, amelyben már mint befutott íróóriás, szeretetteljes nosztalgiával jár vissza szíve-lelke az ő kedvesi városába: Egerbe. tie ez alkalom arra is. hogy helyreigazítsunk egy tévedést és korrigáljuk Bródy Sándor születésének helyét. Ezt annál is inkább meg kell tennünk, mivel a 10 esztendővel ennekelött, a születésének centenáriumán elhelyezett emléktábla rossz helyre került! A Bródy família ugyanis sohasem lakott a mai Bródy Sándor utca 8. számú házban, hanem a mögöttesen elhelyezkedő, s az Orgonás tér 4. számot viselő ódon ház egyik lakásában. Am szólaljon meg e kedves évfordulón maga a magát büszkén és mindig egrinek valló író. „Állítólag 1863. március 15-én születtem Egerben, a Kacsapart utcában. Apám, Bródy Jakab épületfakeres- kedő, pallér volt egyszemély- ben. Anyámnak, ki kék szemű. és nagyon szelíd asszony volt, tizennégy gyermeke született és én voltam a legkisebb. De hiába faggatnak, nem tudom elmondani az élettörténetemet. Nem nagyon nézek vissza rája. Inkább a következő napokra: a Jövendőt nézem, mert az biztosan érdekesebb. Nem sajnálok semmit, ami buta, vagy fájdalmas volt az életemben, elfeledtem. Nem vagyok büszke semmire. Nem szeretnék megismételni semmit az elmúlt életemből, mert úgy is tudom, hogy nem lehet. De az is lehet, hogy gyenge kezeimmel, keleti, nőies ujjaimmal, asszonyos volt a fogásom és nem markoltam meg elég élesen az eseményeket és dolgokat. Megsimogattam, megpiszkáltam, de azután megúntam, elfáradtam és mentem tovább. Nem lett semmi, mert az, ami ma vagyok nem túlságosan sok. Néha úgy gondolom, hogy valóban termékenyítője vagyok az új magyar irodalomnak — ezt írta rólam valamikor egy igaz zseni költő társam. Szép az élet, ha néha piszkos is. Az én életem tele volt igen nagy gyönyörűségekkel és rettenetes szenvedésekkel. Ma már úgy látom, hogy komolyan kell venni, ami játék és játéknak venni azt, ami véresen komoly. Egészen kisgyermek koromban izgatott az úgynevezett „színművészet”. Nyolc vagy kilenc éves koromban magam is aktív színész voltam és a Diriméné volt az első szerelmem, Mollére Kénytelen házasságában. Egy egri padláson, Lipcseyéknél — a híres Lipcsey Ádám apjánál — találtuk meg a nevezetes színdarabot és nem sokat törődtünk vele, hogy a francia klasszikus nem nekünk szánta a nagy komédiát. A komikus szerepet egy tíz éves kislánynak osztottam ki, de mivel nem felelt meg igényeimnek, megvertem és hazakergettem. Talán még ma is sírva szalad le az egri partos utcán, ha azóta nagyanya nem lett. A darab megbukott, bennünket a szülők és a bátyák hazaküldtek. Elhatároztam, hogy színész leszek, szobrász és író. Mindmind egyszerre és világhírű. Eltelt tíz év és író lettem. De előbb még elkövettem egy féltucat Faust-utánzatot, de az utókor legnagyobb szerencséjére, a művek befejezése után azonnal összetéptem őket. Szép ruháim voltak, de nem egészen az én ruháim. Hanem a bátyám levetett lóbarna ruhái. Egy arasznyival nagyobbak a kelleténél, szégyelltem is magam bennük. Erősen eltökéltem, hogy saját termetemre szabott ruhákban fogok járni és ezért kell főleg híres embernek lennem. Azonban még sokat kellett várnom a hírességig, mert közben vért köptem, nem valódi, hanem műtuberkulózisom volt. Hogy mi vagyok ma? (Megjegyzésem: Bródy e sorokat 1918-ban írta). Elég jól fizetett magyar író. És nem történt velem semmi az egész életben, csak az, hogy öt fiam van. Meg az, hogy anyám nyolcvankilenc éves korában meghalt Szatmáron és az ottani zsidó temetőben fekszik. Meg az ,hogy kilenc éves korában elpusztult egyetlen kislányom, Mari. ö itthon pihen, Budapesten álmodik Fadrusz János szépséges síremléke alatt... ” Közreadta: Sugár István ŐWVWV A kenyér — Mit csinálsz, no! — mérgült meg Mitrofan nagyapó. — Lyukas a kezed, vagy mi? Veszed fel! Mitrofan nagyapó megfenyegeti az ujjával az unokáját. De az unoka, a kétéves Olezsek, még egészen cseppecske. Ott ül nagyapával az asztalnál és zsemlét eszik. És persze elmorzsolja. A morzsák a földre hullanak, de a gyerek nem érti, mit akarnak tőle. — Nem szabad a kenyérkét a földre ejteni! — mondja a nagyapó és összevonja a szemöldökét. — Vedd fel! Nem, Olezsek nem érti. Akkor nagyapa megfogja a kezét és nagyokat nyögve — fáj a háta az öregnek —, a gyerekkel együtt lehajol a földre és ráparancsol, hogy szedje össze a morzsákat. A másik szobából idelát Anna, Oleg édesanyja. — Mit csinál, apa? — szól ld. — Van kedve hajlongani! Még majd jobban megfájdul a háta. Nagyapa tanítja az unokáját, hogy keli összeszedni a kenyér- morzsákat. Amikor kiegyenesedik, csak akkor válaszol Annának: — A kenyérke előtt meg is kell hajolni. Most kell a gyereket tanítani, kiskorában, hogy mindig emlékezzen rá. Mitrofan nagyapó már nagyon öreg. Tavaly múlt nyolcvan éves. A mezőn már nem veszik hasznát. De az unokákkal még elvesződik. Ez már a hetedik, a legkisebb lányáé. Jó kis gyerek, csak a neve nem tetszik nagyapónak. Oleg — micsoda név. Matjev, Jegor, Sztye- pan — ezek igen, ezek nevek. De a fiatalok kitartottak. Oleg és kész. Konsztantyin Ovecskin: MINIATŰRÖK. Mitrofan nagyapának eszébe jutott, hogy a húszas években a partizáncsapatban volt egy városi fiú, az is Oleg volt. De talán mégse Oleg, inkább Leonyid. No mindegy. Nem számít. Csak egészséges legyen a gyerek. Nagyapó most azért szidja az unokáját, hogy elszórja a kezéből a kenyeret: — Ej, Oleg, Olezsek! Nem érted te még, mi az a kenyér! Megint eszébe jutnak a régmúlt idők. A kis partizánosztag — mindössze tizenöt ember —, derekasan harcolt a fehérekkel és végül beszorult az erdőbe. Aztán a fehérek körülzárták őket, nem volt hova menniük. És éppen március volt, amikor nem lehet találni az erdőben semnfii ehetőt. Mitrofan Drozdov a két legelszántabb gyereket elküldte a közeli faluba valami élelmet szerezni. Teltek-múltak a napok, semmi. A tizenkettedik nap estefelé megérkezett Sztyopka Okolo- tov, alig vonszolta magát. A lábán sebesült meg. — Ivánt, a társamat megölték — lihegte cserepes szájjal. — Az élelem az ő zsákjában maradt... — Aztán kihúzott az ingéből egy kenyérvéget és átadta a parancsnoknak: — Ennyi az egész... Mitrofan reszkető kézzel kezdte darabolni a kenyeret. A torkát fojtogatta valami. Mindenkinek vágott egy szeletkét. Ali" ‘lallha- tóan mondta: — Tegyétek el. Sötétedéskor elindulunk. Észak felől kerüljük meg a fehéreket. Sztyopka azt mondja, arra kevesebben vannak. Mitrofan nagyapa gyöngéden néz az unokájára, ölbe veszi, megsimogatja a fejét. Egész életét a mezőn töltötte. Ott roppant meg a háta is. — A kenyérke, nézz csak ide, itt kezdődik a küszöbnél. Ügy is van. Mindjárt mellettük egészen az ég aljáig éretten zizeg, hullámzik a búzatenger. Mitrofan nagyapó odaviszi unokáját. Letép egy kalászt, szétmorzsolja a tenyerében. Sűrű szakálla lengedez, öregségtől elhomályosult szeme fiatalosan felragyog. A tenyeréről a szájába szórja a búzaszemeket, lassan, élvezettel megrágja és néz az unokájára. Olezsek ugyanazt szeretné csinálni, amit nagyapa, ő is tép egy kalászt, szeretné szétmorzsolni a tenyerében, de nem sikerül. — Nem baj, majd megtanulod —, mosolyog Mitrofan nagyapó. — Fontos, hogy a kalászt már tudod tartani. Már megérted, hogy ami a tenyereden van, az a kenyér. A dal Az októberi ünnepre Szevaszty- jan nagyapó vendégeket hívott. Tőle jobbra Akim ült, a felderítő osztag volt parancsnoka, balján pedig Szavelij, a partizánbrigád komisszárja. Az öregek iszogattak, és mint ihogy ez ilyenkor szokás, vissza- mlékeztek a fiatal éveikre, tűz- en-harcban eltelt ifjúságukra. Aztán igy szólt Akim: — Raita Szevasztyjan. kezdd el a mi dalunkat. Hiszen neked gyönyörű hangod volt. Szevasztyjan tagadóan Intett: — Nem megy már, testvér. Reszket a hangom. Hanem inkább idehívom Igortr, az unokámat. Vendégségbe jött a városból. Énekkari tag, koncerteken is énekel. Neki aztán van hangja. Igor, gyere csak be! Az unoka átjött a szomszéd szobából. Ott állt világos öltönyben, divatos nyakkendővel. Magas, kék szemű. — Igor — kérte a nagyapja —, énekelni szeretnénk. Kezdd már el, hogy „Völgyvidéken és hegygerincen át..Majd mi aztán folytatjuk. „Völgyvidéken és hegygerincen át...?” — mosolygott Igor. — Régi nóta ez már, nagyapa. Elénekelek inkább egy másikat. Felszegte a fejét és rázendített: Találkozóra ha vár a kedves, Siess hozzá, siess, siess... Kellemes hangja volt, szívhez szóló. Tudott vele bánni. Az öreg partizánok szótlanul hallgatták, bólogattak ősz fejükkel. Akim csendesen mosolygott magában. Szevasztyjan gyönyörködött az unokájában. — Remek hangod van — mondta Akim.. — De azért mégis segíts nekünk énekelni. Vagy énekelj el valami mást, amit az ifjúság énekel mostanában — kérte Szavelij. De Igor nem énekelt többet. Visszament a másik szobába. Az asztalnál hallgattak az öregek. Aztán Szavelij ránézett társaira és elkezdte: Völgyvidéken és hegygerincen át, tor előre a hadsereg... A hangja recsegő volt, reked- : tes. De a dal mégis zengett és felröppent az ünnepi asztal fölé. Akim és Szevasztyjan is bekapcsolódott: A fehérek partvidékét, Hogy csatában nyerje meg. A szomszéd szobában Igor fel- j kelt a díványról és behajtotta az • ajtót, zavarta az ének. De itt a szobában lobogtak a : harcban edzett szavak: Vörös zászló leng, lengeti a szél, A csaták bíbor hajnalán.. ,1 Szevasztyjan lehunyt szemmel énekelt, arra emlékezett, hogyan égették fel a fehérek szülőfaluját, Ivanovkát, és hogyan lőtték agyon a lakosokat. Akkor halt meg a felesége, Lukerja. Valami csoda folytán megmenekült az ötéves Matjevka, Igor apja. És amikor ismét visszafoglalták a falut, csak üszkös romokat talált... Ment a hős brigádok élén Sok amúri partizán ... Akim tenyerébe hajtva az arcát, . arra emlékezett, hogyan bukott le S a lóról, amikor kardsebet kapott. | Még szerencse, hogy a társai az- S tán időben megtalálták, másképp S elvérzett volna. A szakáll alatt i most már alig lehet észrevenni a fülétől az ailáig húzódó mély sebhelyet ... És a Csendes-óceánnál Véget értek a csaták. Szavelij énekelt, kihúzva magát. Komisszár volt és most ismét előtte vonultak a seregek az ellenség állásai ellen ... Énekeltek és egyáltalán nem vették észre, hogy a másik szobából kijött Igor, nekidőlt az ajtófélfának és nézte, nézte az öreg partizánokat Énekeltek és egyáltalán nem hallották, hogy reszkető öreges hangjukba beleolvadt egy fiatal hang. Zbiskóné Hering Margit fordítása
