Népújság, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
1 Gyere, Kati,táncolni! A dirigens, aki kivételesen a zongora mellett a zenekart helyettesíti, kezdés előtt még rendelkezik. — Szólisták, vigyázzatok a hangra! Tisztán énekelni! — Fiúk, ne a lábatokat nézzétek! Érezni a ritmust! — .. .kettő, három és megy! Felcsendül a daliam, kezdődik a tánc. Akik'járják, apróságok, harmadikos, negyedikes elemisták. Az egyik fiú — a többiek forognak körötte — felrikolt: — Gyere, Kati, táncolni! Nem marad el a válasz se: — Nem megyek, mert nem tudok. Ez gsak a szöveg, ezt kell mondani, mert így írja elő a táncjáték regulája. Ám a valóság más. Ezek a felsőtárká- nyi fiatalok bizony táncos lábúak, aligha vétik el a ritmust. Énekelnek, perdülnekteránnak” számít a csoportban: 1954 óta táncol. — Jött akkor az egész Vásárhelyi família, huszonnégyen jelentkeztünk. Valamikor édesapám is ezt csinálta. A fiam most tizennyolc éves, ő is tagja a csoportnak. Sike Gergelyné hatvanhat éves, mégsem gondol arra, hogy abbahagyja a dalt, a táncot — Csinálnám én’ kilencven éves koromban is... kenő lángokat körül táncolják. Farsang? Az is sajátos Tárkányban. Mindjárt bemutatják dallal, tánccal. Locsolko- dás? Megörökítik műsorban, nótás kedvvel, táncos lábbal. Csak várni kell, mert még nem gyűlt össze az anyag. A lakodalmas? Az már kész, azt csiszolják, finomítják hétről hétre, kedvvel, igyekezettel. Ne gondoljuk, hogy mindez csak hobby. Ne, mert a tár- kányiak tisztelendő küldetést teljesítenek szívvel-lélekkel. Gyűjtik a helyi népszokásokat. Dósa Ferencet elkalauzolták, s elviszik ma is azokhoz az idős emberekhez, akik még ismernek soha le nem Pillanatkép a próbáról. fordulnak olyan tökéllyel, hogy a látogató csak a tánc, a dal varázsát érzi, belefeledkezve ebbe a szemgyönyörködtető játékba. És jön a többi — természetesen ismét kellemes — meglepetés. Következnek a nagyobbak, a felső tagozatos diákok, s _ befejezésül bemutatkoznak népviseletben a felnőttek is. így megy ez Tárkányban hetente kétszer, délután négytől kilencig. A zenekart Dósa Ferenc tanár instruálja, Nemes József né pedig a táncos lábak dirigense. Kilencven ember — akad köztük hatéves apróság, s van olyan is, aki már a hetven felé közelít — jár rendszeresen próbára. Egyikük sem tudjh elképzelni, hogy bármilyen csip-csup ügy miatt hiányozzék. Egyikük sem vágyik a napi munka utáni pihenésre, hanem beöltözik és siet a kultúrház- ba, s énekel, táncol, gyakorol órákon át. Kissé furcsa, hiszen ma a beat, a tánczene a divat. De a felsőtárkányi fiatalok zöme a múlt muzsikájához, táncához kötődik. Mert nemcsak táncosok vannak a próbákon, hanem bőven akad közönség is: idősebbek, hosszú hajú, modern öltözetű fiatalok egyaránt. Egy érdekes epizód: táncoltak a felső tagozatosok, s a nézők közül két csöppség — jő, ha voltak háromévesek — ellesve az idősebbek mozdulatait, meglepően ügyesen utánzóit. Ügy látszik, Tárkányban a népdal, a népi tánc szeretete öröklődik. (Fóta: Tóth GizeüaJ kottázott, helyi dallamokai A tanár feljegyzi, megmenti a feledéstől a népi kultúra értékeit A táncpedagógus a helyi motívumokat gyűjti, s formál belőlük eredeti, sajátos ízű koreográfiát És segítenek a táncosok, az énekesek is, amatőr gyűjtőként, nemes buzgalommal. S mekkora lelkesedéssel tudnak erről beszélni! — Tudja-e, hogy mi az a hajnalporkolás? — kérdik többen, miután bemutatták a lakodalmas egy részletét Honnan tudnám, csak a sző sajátos, népi zamatét ízlelgetem. Nem késik a válasz: — Esküvőkor, lakodalom «tán reggel szalmát gyújtanak a vendégek, s a felszök Van értelme, megéri, mert már sok helyütt felfigyeltek a tárkányiak buzgalmára, ritka szenvedélyére. Éveken át sikerrel szerepeltek Budapesten, Balatonfüreden, különböző helyi és megyei rendezvényeken. Nemrég újabb elismeréssel méltatták törekvésüket, szorgalmukat — % tegyük hozzá, mert így van — tehetségüket Az Egertovrist szerződést kötött velük. A megyénkbe látogató turistáknak ők mutatják be rendszeresen a felsőtárkányi lakodalmast. Ékre joggal lehetnek büszkék. Még egy érdekesség: ez a nem mindennapi összetartás. A felnőtteket szüleik példája köti. A fiatalokat, az iskolásokat Farkas László igazgató és a nevelők serkentik, ösztönzik. Ne higgye senki, hogy mindenáron agitálják őket. Szó sincs erről, hiszen mivel is zárult a próba? Dósa tanár úr így búcsúzott diák dalosaitól, táncosaitól: — Csak az jön Egerbe az együttessel, aki addig nem szerzett rossz jegyet Es ezt rendszeresen ellenőrzik az iskolában, mert Fel- sőtárkányban a dal, a tánc közügy. S az emberek áldoznak is érte. Nemcsak időt hanem pénzt is. A sok szoknya, a díszes hímzés, a színes főkötő drága. Nem az együttes adja — honnan is lenne rá pénz! — hanem a táncosok csináltatják hat-nyolc- száz forintért Újra az apróságok fordulatos játéka jut eszembe. Felkurjant a fiú: „Gyere, Kati táncolni!” Válaszol a lány: „Nem megyek, mert nem tudok.”. S utána peregnek, fordulnak frissen, fiatalosan, utánozhatatlan bájjal, irigylendőén ügyesen. Nemcsak ők, hanem mind a kilencven, táncos lábú tarkanyi dalos... Pécs! Istvás Bevetésre készen várják mesterüket a köcsögökben sorakozó^ ecsetek, a tubusban a festék arról álmodik, hogy felköltözik az égre és csodát tesz, az üres vászon pedig nagyon jól tudja, hogy ez a „vakablak” ' állapot nem tart már sokáig: természetre nyíló ablak lesz belőle. A falakon képek, a sarkokban képek, a valóság felfedezésének szép pillanatai. Nagy Ernő egri festőművész műtermében vagyunk. Nemcsak művész: műfajának pedagógusa is, aki hosszú évek óta neveli-irányítja a tanárképző főiskola rajz szakos hallgatóit Kapcsolatunk megengedi a közvetlenebb hangot — bár ilyen riportban más el sem képzelhető —, mert valaha, a rövid nadrág büszke viselőiéként apám révén ott tébláboltam az egri festők állványai között, s legalább azzal kivívtam elismerésüket hogy egyik állványt sem borítottam fel... Most azonban a hajdani Nagy Ernőről van szó, arról a felnémeti parasztfiúról, aki — miközben kortársai porban gázoló, libát őrző életét élte —, felfedezhette a ceruzának, mint varázspálcának hatalmas erejét — Emlékszem; versenyt rajzoltunk apámmal. Mindig 6 győzött, * akkor bőgtem mérgemben ... Anyáméktól nem tízórait kértem az iskola délelőttiéire, hanem tíz(Foto: Tóth G.) íitlémyi zsebpénzt. Az ösz- szegből sem kifli, sem zsemle nem lett: festéket, ecsetet szállítottam háza belőle. Mondták is otthon, hogy nem lesz ebből a gyerekből, csak „pingász” ... Az első eleven festőt Felnémeten láttam, Hamza Tibort, az egri tanítóképző volt tanárát. Mindenütt a nyomában jártam, vittem neki a vizet, mostam az ecseteit a patakban. és — én voltam a világ legboldogabb embere! Nagyapja csodálatos fafaragásai, édesapja művészien rajzolt betűi... valahol itt kereshető a Nagy Ernőben tovább burjánzó szépségkeresés forrása A festés napi , „kényszer” lett a számára, olyan tevékenység, amely meghatározta további életútját. Nevét ma már jegyzik, kiállításai eseményszámba mennek. Hegyek tővében szunnyadó, békés falusi házak. A művész csendes, halk szava, gondolatainak egyszerű, nyugodt megfogalmazása jut eszembe, ahogy ezt a festményt nézem. — Fő téma? — utalok korábbi, más alkotásaira. — Ami jót sikerült festenem, az száz százalékig falusi térnél, a paraszti élet egy-egy pillanata, hiszen ezeket az emlékeket kitörölni nem lehet. Munka a festés, gnegkínlódik vele az ember, de sokkal őszintébb, magától értetődőbb arról KEREKES IMRE: Jól sejtettem, s hamar kiderült az isT hogy miként. Elmondják maguk a táncosok. Rétfalvi Klári, harmadikos: — Édesanyám is szerepel a nagycsoportban. Ö mondta, hogy jelentkezzek én is. Lakatos Józsi ötödikes így érvel: — Az iskolában megkérdezték: ki szeretne jönni táncolni. Otthon azt mondták próbáljam meg, hátha sikerül. És sikerült! Ahogy ezt mondja tekintete sugárzik a büszkeségtől. Vásárhelyi Gyula már „vewta. március U, vasárnap Sajátos, modern munkásregény Kerekes Imre írása. Hőse, hivatalosan, nagyon kis ember: beosztása éjjeliőr. De a figurát naggyá növeszti az a testi-lelki érzékenység, amelytől minden lépése belső kalanddá válik. S minthogy egész környezete rendkívül szuggesztiven hat rá, nem kell mást tennie, mint hűségesen őrködni a vak külvárosi éjszakában, s máris az emberi sors sajátságos színképei rajzolódnak ki előtte. Az éjjeliőr, bár enyhe iróniával és burkolt szeméremmel szól hivatásáról, szavain mégis átsüt a kisember helytállásának nagysága, szépsége és érteiTíz ára van, a tásfearáéHá mondja az esti híreket. Véget ért a második műszak, indulnak haza, a műhelyekben leoltják a lámpákat. Aztán sötét lesz, csak az udvari fények világítanak. De a fények körül még sötétebb az éjszaka Délután esett. A mucusok átugrálnak az udvar tócsáin, a haverok meg nyomulnak utánuk, megy a szöveg, mintha játék lenne az élet. Ügetnek a mucusok után és abban reménykednek, hátha éppen ma este leesik valaA nappali portás már este nyolckor lelép. Berakja a lábast az aktatáskájálsa, ócska, zsíros bőrholmi, avas szalonnából. Tíz után kiállók a portás fülke elé, szétnézek, mi újság az utcán. Mögöttem üres a gyár. Később aztán én is meghúzom a nadrágszíjat, begombolom a kiskahátot, megtapogatom a stukkert a hátsó zsebben, aztán körüljárom a gyárat A portásfülkével szembe®, házsor álL Magtárszerű szürke házak, egyforma ablakokkal Oltják-gyújtják a villanyokat a fények úgy vibrálnak, mintha egy óriás műszerfalon valamit jeleznének Innen a portásfülke elől is látom, hogy melyik a prolilakás. Megismerem a függönyrőL A gyár másik oldalán is házsor megy. De az már nem a város felé húzódik, hanem neki a rétnek. A gyárkerítés négyszögben fut, a másik két oldallal szemben nincs épület. Ott kezdődik a préri, a semmibe vezető puszrtaság Még nap- &ú m létsá a védiék, _ Éjszaka viszont látni, különösen úgy éjféltájt hogyan nyomul közelebb • sötét Mint a feketére égetett szilvalekvár. Néha süt a hold, vagy látszanak a csillagok, de az éjjeliőrnek akkor igazi az éjszaka, ha koromsötét van. — Nem félsz, Gáspár? -■* kérdezik a haverok. — Mii okoskodsz7 Menj már! De azért harag nincs. A múltkor az egyik odaszólta mucusoknak: — Nézzétek a Gáspárt, ma éjszaka megint a baglyokkal hál... Szóval, nem bántjuk egymást. Minek? Nagyon tó jól tudják, hogy1 velem nem érdemes kezdeni, mert ha arról van szó, megnézhetem az órát, hogy van-e már tíz. Ha éppen nincs, az nagyon sokba kerülhet valakinek. Akár mind a zsebemben lehetne, de én nem az ilyenekre vadászok. A gyár egyébként elektromos műszereket készít. Nem valami nagy ügy ma' már. Csak akkor húzták ki a mellüket a haverok, amikor tavalyelőtt olvasták az újságban, hogy ők is feliratkoztak a listára. Amit gyártanak, hiánycikk. Leltárt nem láttam, nekem ilyet nem mutatnak. Pedig nem árt, ha az éjjeliőr tudja hogy mire kell vigyázni. Nehogy a hiányra vigyázzon. Ma éppen ilyen szilvalekvár éjszaka van. A rét felől támad a sötét. Az éjjeliőr Ilyenkor nem veszi elő a zseblámpát. A kerítés mellett óvatosan lép, beie- pislog a sötétbe. A szál esői csap homá. Meg-megátt, fülel, háttal a falnak támaszkodik, hogy neki is legyen valami támasza. Nem látja, csak érzi, ha a sötét mögött valami lapuk Az is lehet, hogy valaki. Az éjjeli őr a kerítés tövében. Mikor aztán szemtől szembe összekapcsolódik a pillantásuk, mint a mágnes, már csak azt, figyelik, hogy melyik mozdul előbb. Mert itt dől el minden. Egy jó mozdulat és nyerhet az éjjeliőrt De veszthet is. Ha begyullad, kész, kidobhatja a stukkert a tolvaj elé. A bérezettből elszáll az erő, a lövést is elvéti. Nyakán a megvadult tolvaj, rúgja ahol éri, mert aki eddig jut, az már elszánta magát, hogy bérsei áron. de; átdobja magát a kerítésen. Mir® jen A ceruzában a varázspálca ereje M űterem látogatáson Nagy Ernő egri festőművésznél mesélni, ahonnan az ember elindult, ami a kezdetnél a legnagyobb hatással volt rá. — Körös-körül Visonta ... — figyelmeztetem a falon függő, számos festményre. — Ilyen jellegű témám soha nem volt még. Egyszer ellátogattam az erőműhöz, láttam azt az alkotó „nyüzsgést”, s megfogott az ember hangyaszorgalmának ez a monumentális eredménye, és békés együttléte a környező természettel. A beszélgetés rövid időre a képzőművészeti csoport megyei titkárát vallatja — ezt a funkciót is betölti Nagy Ernő. Fiatal, pezsgő művészeti életet kell teremteni Egerben. Vajon miért ment el olyan sokjkehetséges képzőművész? Megadott-e nekik mindent a város? Sokfelé csalogatják őket, biztosítva az alkotó munka alapvető fettételeit. Nálunk eddig, és mindössze, csak egyetlen . műtermes lakás épült... A kiállítóterem eleddig csupán gondolat maradt. — Szavakban már felismertük a művészet szerepét, társadalmi szükségességét — mondja rezignáltam Nem akadt ellenérvem. Agitál, ismeretterjesztő munkát vállal, s a leendő rajzpedagógusokat arra neveli, hogy kint, az életben sem tegyék le az ecsetet a kezükből. — Miért nem menüt *t mint a többiek? — Egri vagyok — válaszolja. — Terveid? — Járni sokat, és sokfelé, felfedezni újra és újra a természetet, az embert, felfedezni megint ezt a művészeti meglepetésekben gazdag, várdst.. tehát: a valóságot És gyűjteni az élményeket A természet és az ember tálcán kínálja a témákat önzetlenül részesíti a művészt a felfedezés örömében Kátai Gábor *«*1 IÁ 1*1 rti-h rt I-, - rí A AA/M\iTi,r A riíVl^AAAA^ii. az TJRH, már étayelteax éjszaka. Lapulok a kerítés mellett, már túl a nehezén. Mögöt- tém az üt nagyobbik fele, mikor valami roppan a sötétben. Lehet nyúl, vagy » szél gurított a kőre egy ócska lábast de az is lehet hogy ember hásal a mélyedésben. Csák ki kell várni, Oda kell tapadni míg a szem megszokja azt a pontot. Aztán már okosabb az ember. Ha a szem -már megszokta, akkor a lélegzet is hallik. Ha már a lélegzet is hallik, akkor mozdulni kelL Valaki mozdul. Nyúlok is a. stukkerhez, csak magam elé kellene tartani. De nem tartom, mert ő jobban lát engem, s ha nála is van valami idepörköi mielőtt még pontosan látom a célt. Szerencsére semmi. Ellököm magam a kerítéstől, hogy mégis behatoljak a sö». , tétbe. Állj fel, pajtás! Hátra lépek, de semmi. Pedig ilyenkor mér a lélegzet is hallik. Azok ott, akik: a melósokkal lelkiznek a gyárban, azt mondják, hogy a sötét és a csend együtt a legrosszabb. Akkor érzi úgy az ember, hogy valahol lár-. máznak. — Gyere elő, pajtás! Ezt már inkább magamnak mondom. Ami azt jelenti, hogy jobb lesz, ha kilépek a sötétből, annál inkább, mert a kerítés mellett mégis dereng valami Zsebben a kezem, aztán csak úgy teszek, mintha sétálnék. ___ p'elj'tatjukJi __
