Népújság, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-11 / 35. szám

Agyag­bálványok A várnai Tájmúzeumban történelem előtti áldozati ol­tárok, kegytárgyak és va­rázseszközök között találha­tó a Balkán-félsziget leggaz­dagabb agyagbálvány-gyűj- teménye. Csupa istenség: a termékenység és a természe­ti erők szimbólumai. A legrégibb istenszobor az Időszámításunk előtti nyol­cadik évezredből származik. Bulgáriában — aránylag kö­zel egymáshoz — oly sű­rűn találtak kerámia-bálvá­nyokat az egymást követő év­századokból, hogy végigte­kintve rajtuk, voltaképpen a hatodik és ötödik ezredév művészettörténetén „száguld végig az érdeklődő”, megsejt­ve valamit a történelem előt­ti ember ízlésének és vallá­sos képzeleteinek fejlődésé­ből. fty.i M l TI .TATi - , 1 Száz éve született Saljapin ■Jaltától nem messze,' a fél­tői szépségű Gurzufban két nevezetességet mutatnak meg minden turistának: az egyik víz felé nyúló sziklatömb, mely Puskin nevét őrzi, a másik hasonlóképpen külön­leges alakú szikla, melyet Saljapinról neveztek eL Sal­japin — az idősebb helybe­liek máig emlékeznek rá — sokszor énekelt ezen a szik­lán, csak a saját és a környék halászai, parasztjai örömére. De ugyanígy őrzik Saljapin emlékét ma mindenhol a Szovjetunióban, ahol csak járt és énekelt. 1873. február 13-án (más források szerint február 11- én) született Fjodor Iváno- vics Saljapin, Kazányban. Igen szegény környezetben nevelkedett. Egész fiatalon egy kórusba kerül, a isme­retséget kot az ugyancsak itt éneklő Maxim Gorkijjal. 1890-ben minden előképzett­ség nélkül lép színpadra Ufó­ban, egy helyi operatársulat­ban. Sokat utazik, 1892-ben pL a Kaukázus környékén jár. Tbilisziben nagyszerű énekmesterre talál Usatov személyében, aki azonnal fel­fedezte rendkívüli adottsá­gait, ingyen tanította, s ezen­kívül is sok mindenben segí­tette. Saljapin sorsa 1894-ben fordult még jobbra: Szentpé­tervárra kerül, több opera- társulatban énekel, de igazi hírnévre csak 1894-ben — ez moszkvai bemutatkozásá­nak éve — tesz szert. 1901-ben a milánói Scala is megnyitja előtte kapuit, ezt követően pedig a világ valamennyi hírest nagynevű operája. ■ Hatalmas -erejű, szokatlan nagy terjedelmű bassz ban­tonhangjával természetes biz­tonsággal énekelt mindig és rrtíndent, Schubert dalaitól a legnagyobb operák címszere­péig. De nem csak énekelt, hanem — kortársainak is pél­dát mutatva — valóban ala­kította is az általa megfor­mált hősöket Színészi adott­ságai, énekesi tehetségével vetekedtek. Legnagyobb ala­kításaiban szerves egységben hatott az ének és a dráma. Különleges érzéke volt az orosz ihletésű előadó és drá­mai művészethez, s népdal- előadásairól ugyanezt írhat­juk. Az operaénekesek egyik legnagyobb jára emlékezünk ezekben a hetekben. Találóan írták róla: Saljapin csak ön­magához hasonlítható. _____ Máté ma I I miiéi Vénusz tündöklése és bukása A Lgam-ba tm twil ez». lAtt bekerfllt mi]61 Vénusz mé­toeza szertefoszlóban van? A belga steady Museum“ vezetői a párizsi díszítőművé­szetek múzeumában „tisztelet­ien” bemutatót rendeztek. En­nek keretében a humor segít­ségéve! igyekeznek demisztifi- kálni ezt a világhírű szépsé­get. * műd! Vénusz nem kerül­hette el a reklámszakembere­ket, akik szépségápoló cikkek reklámozására használták fel és az elveszett karjait minden­áron visszaszerezni óhajtó tu­dós professzoroktól sem me- nekedett meg. A műi realisták vitába szán­tak tekintélyével. Salvador Dali példán! testéből kihúzha­tó fiókokkal ábrázolta. Sze­repelt bélyegen és emléktár­gyakon egyaránt. A kiállítás rendező! azt is- mélik, hogy ha lefejtik mind­azt a sallangot, amely az idők folyamán rárakódott a mllói Vénuszra, talán visszanyerhet valamit hajdani «Maseség*- b«rv Elő népművészet Divat a népművészeti tárgyak gyűjtése, de a divatn az jellemző, hogy változékony. Vajon mi lesz a népmű­vészeti tárgyak sorsa, ha a mostani divat elmúlik? A Népművelési Intézetben Bánszky Pál osztályvezet/H keresem fel kérdéseimmel: — A népművészetnek döntő en megváltozott a funkciója. Év­századokon keresztül á maguk h asználatára szánt tárgyakat dí­szítették az egyszerű emberek, innen az elnevezés: népművészet. Ma ellenben dísztárgyaknak használjuk az egykori edényeket, és új változataik már eleve annak is készülnek, gondolok itt példá­ul arra a vizeskancsóra, amely be nem lehet vizet tölteni. Ebben a megváltozott funkcióban, mi iyen lehetősége van a népművé­szetnek a továbbélésre? — A kérdés jogos, mert valóban, a népművészet soha­sem volt öncélú, és jövőjét is csak úgy lehet biztosítani, ha megőrzi — legalább részben —, gyakorlati értékét is. Tapasztalatunk szerint a, hímzés-szövés-faragás műfajá­ban élhet tovább a népművészet, tehát azokban a for­mákban, ahol egyénenként, vagy kisebb faluközösségek­ben is dolgozhatnak. A fazekasok már nehezebb helyzet­ben vannak, a kemence költsége, az anyagok beszerzé­sének problémája miatt. De szeretném megemlíteni egyik kísérletünket. Az elmúlt évben ezer darab kérdőívet küld­tünk szét az ország tanítóképzőibe, azzal a kérdéssel, hogy igénylik-e a fiatalok a népművészeti foglalkozást, részt vennének-e azokon? Hatszázan adtak pozitív választ. Azt hiszem, az országban működő, körülbelül hétszáz díszítő­művészeti kör is bizonyítja, hogy nyugodt szívvel beszél­hetünk élő népművészetről. — On tehát a tiszta népművészet fennmaradását an ama tűr, tís csoportok működésében látja? — Feltétlenül. Ezek a körök saját használatra, vagy szfikebb hozzátartozóik részére dolgoznak, számukra ez a munka nem kenyérkereset. Vannak falvak, ahol nehéa körülmények között működnek a körök, és mégis igénylik ezeket a foglalkozásokat. Putnokon például havi húsz fo­rint tagdíjat fizetnek az asszonyok, és maguk viszik a tü­zelőt — Bfflyea segítséget kapnak m díszítőm űvészied körök? — A Népművelési Intézet évente négy—öt kiadványt készít számukra, mintákkal, technikai eljárások ismerte­tésével. A kiváló szakembereknek minden nyáron tizenkét napos tanfolyamot tartunk. Az összejövetelek lehetőségeit a helyiséget világítást minden megyében a helyi tanácsok, illetve nőtanácsok biztosítják. — Ortntav Gyula „az emberi széliem nagyságának- nevezte a népművészetet. Ez a szellem a reménytelen nyomorüságban is szépségre törekedett, és meg is tudta teremteni azt. Ma a formá­zd, szövő, faragd emberek már nem a szegénységet díszítik. A megváltozott társadalmi rendsze r, a növekvő jólét hogyan tükrö­ződik az új népművészeti alkotásokban? — A változást legérzékletesebben a fafaragók mm- i káin lehet lemérni. Egyre többen készítenek kisebb-na­gyobb méretű szobrokat, munkájuknak tehát már nem a hasznosság a célja, hanem az esztétikum. Ez örvendetes dolog, de egyben figyelmeztetés is, hogy tisztázzák, első­sorban maguk a népművészek, és az őket irányító szak­emberek, hogy mi legyen az elsődleges céL — On hogyan fogalmazná meg ez* a célt? — Csak olyan tárgyakat készítsenek, amelyet maguk is szívesen használnának. — Miben nem változott a népművészen — Változatlanul közösséget jelent. Elkötelezettséget azok számára, akik művelik, a vásárlók számára pedig egy olyan életformával való közösséget, amely — ha nem is fogalmazzak meg ilyen tudatosan, de mégiscsak — a ha­zát László Honéi — .................. ... ■ ■ | ■■■«...■.■...■.i.MI .......... ......................... H átával a szélhoníta hőkupa©­nak támaszkodva, magányo­san ácsorgott Lehota háza, s hall­gatta a szél gurgulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem le­het tudni, hány óra van ilyenkor. , Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Abel begörbült vállal méregette végig a szobái, s kiné­zett az ablakon, melynek üveglap­jára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról le- hangzott a szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlok­deszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bú­torai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hi­deg volt bent, mint künn juhszé- len. A szürke árnyékkal függönyö- zött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Szint bukdácsolt a le­vegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másik­ba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott: — Miért nem vagy te olyan em­ber, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ín­ségüket. — Mások segítenek magu­kon ... Én szerezzek neked gaz­Bideg Sándor: * IRTÁS SZÉLÉN •Az Író születésének 70. évforduló­ja alkalmából. dát? Várod, hogy megdögfiljek az ágyban kölkestül... Azután példákat mondott mások­ról, és az istent emlegette. Fölkel­ni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban szüle­tett gyerekét melegítette S való­ban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóha­jának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kér­dezte csengőn, mintha az istennel beszélne L ehota szótlanul állt a Jégvi­rágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint leto- rülhetetlen pecsét világított a ború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett sen­kinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges em­bere leszek! — konyörgött leg­utóbb egy nagyparasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor mindnyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi?,,, Majd szóllok... Talán egyszer majd szól a gaz­dag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Minde­nestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondolko­zott, mi lehet retteneteset*), az éh­ség-e, vagy a hideg? — Meg kék fördetni a két — nyögte az asszony. — Megfürdetjük — ígérte Leho­ta. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. f. fejsze ott volt letá­masztva párjával a tűzhely előtt A szélespoíájú hosszúnyelűt akasz­totta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elbo­rító fehérségén. A közeli rét befa­gyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. M intha eftaszftották volna,úgy indult el a süppedő földe­ken keresztül a messze sötétlő er­dő felé. Az ég kalapja nevetségesen kes­kenynek látszott, s mint lerongyo­lódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bod­zával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zú­gott Az óriás fák gallya úgy kele­peit, mintha ezer toronyban egy­szerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot, s lecsapott fej­széjével. Az erdő recsegve vissz­hangzott, mintha segítségért kiál­tott volna. Volt ebben a hangban valami rémületkeltő. Lehota kezé­ben megállt a fejsze, hosszú per­cekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egyszerre megroppant háta mögött a gally. Nem volt ide­je, hogy pldobja fejszéjét, és fu­tásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken —, barátságosan nevető arccal pus­kára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosz- szan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal?... Vagy ta­lán verebet akartál fogni az or­roddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hang­jából megmásíthatatlan kemény­ség áradt. Előrebotlott frissen fé­nyezett csizmájával néhány lépést és kifejtette Lehota markából a fejszét — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszí­nűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tángor- gott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az er­dő rosszhírű kisistene, és talán megverjék. Í rja föl a nevein! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett Mindenki is­mer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent ö még nem ismer téged... — Leho­ta szálfának dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a rom­lott emberrel. — Családos ember vagyok... — Megfizetem a bün­tetéspénzt —, monotta. — No, aló előttem, ha már Ábel vagy ... Fene szép neved van! Le­hota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiál­totta Lehota. — És mi jogon te­gez engem? Minden elszántsága a szemébe olvadt föl, fagyos könnye végig­folyt beretválatlan, szegletes ar­cán, szűkölt, mint a farkasverem­be esett eh, s minduntalan kitép­te magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fekete csí­kokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé pus­kája csövét Lehota arcába. A szá­ja csikorgóit, mintha kavicsot rá­gott volna: — Az anyád szentsége»!... ®g- rengetőjit a zsivány fajodnak!... Megtaszitatta Lehotát és az iná­ba rúgott. Lehota fölhemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra les­ve, szeme sarkából figyelte a vad­őr mozdulatát, aki puskát szoron­gatott a kezében. Most csak a fej­széje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemel­je emberét. Lehota egyetlen szo­rítással lerántotta magához a galy- lyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rázta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a bele­it döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Le­hota már kezébe kaparintotta bal­táját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen pi- rosságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a top­kán, s könyökéről a hátára zuhant Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulat­lanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal fel­kötött csizmája talpán fekete ca­fatban lógott ki a kapcája, mint valami, óriási varangy kitaposott bele. A z erdőőr dűlöngve törölget- te meg bevérzett, arcát, s megnézte zo^bóráját: éppen kilen­cet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát, s minta megrémült vol­na tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt min­den nyomot el nem lep a hó.. aawimv

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents