Népújság, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
A^^W<V<VW ~| • « ...hogy átkozottul ellenszenvesek a mai fiatalok. Hangosak, önteltek, magabiztosak, hosszú hajúak, farmeresek, cinikusak és fütyülnek ránk, idősebbekre Nem az én gyerekeim az ellenszenvesek. Igaz, ők is innen a húszon, de ők mégsem olyanok, mint azok, akik nem az én gyermekeim. Állítólag az én gyermekeim is átkozottul ellenszenvesek egyesek számára, de a fenébe is, kit érdekel néhány mord lelkű, zord gyermekgyűlölő érzése. Viszont a más gyerekei azok a nekem átkozottul ellenszenvesek. Mert borzasztó, hogy milyenek ezek a mai fiatalok Ott van, ugye, az az ügy is... Á, beszélni is kínos róla, hogy milyenek ezek a mai fiatalok Meghívtak, tartsak előadást. Előadásokat. Mai fiatalok hívtak meg. Igaz, még nem vagyok öreg, vagy csak ezt hiszem magamról, hogy nem vagyok az. De nagyon jól megértettük egymást, úgy is, mint két nemzedék képviselői, úgy is, mint a belpolitikai helyzet, meg úgy is, mint a nemzetközi helyzet Talán azért, mert magam is irtó utálom, ha valaki összevont szemöldökkel, fontoskodó mindentudással oktat ki a maga csalhatatlan és mindent tudó készletéből. És különben is: miért ne értettük volna meg egymást? Velük is, meg a többiekkel is, a nálam tíz, vagy húsz évvel fiatalabbakkal, amikor megértenek engem —, ha nem is mindig és nem is mindenben —* a „nálam tíz, vagy a húsz évvel öregebbek is. Sok a fintorgó ember. És ilyenkor, amúgy fiatalosan szeretném a jobbra elfintorodott orrukat kézzel visszacsavarni a helyére. De haj, vége már azoknak a diákéveknek, amikor egy orrfricska szerencsésen és gyümölcsözően pótolt mindenféle propaganda- és agi- tációs munkát Manapság oly korban — életkorban sajnos —, élek, amikor újra és ismét a szavak és a logika erejével kell győzködnöm mindenfajta általánosító ostobaság és minden ostoba általánosítás miatt is. Tudniillik Igen veszélyes dolog, ha a aaodaHsta társadalom kereteiben is objektiven meglevő nemzedéki ellentmondásokat, amelyek szükségesek is gyakran, előrehajtó erőt is jelentenek legtöbbször és amelyek egyszerűen természetesek is általában, valamiféle kiagyalt és megideológizált házon belüli nemz»" déiri osztályharccá fajítanánk. Pontosabban: ha teret engednénk bármiféle ilyen irányba ható szándéknak, törekvésnek, avagy csak üres fecsegésnek. Halálosan idegesítene és saját, valamint társadalmam nevelésének csődjeként érezném, ha a fiam és a lányom, vagy akár csak fiatalabb kollégám, avagy majdan unokáim mindig és mindenben egyetértettének velem. Nemcsak egy tál lencseleves ízének megítélésében, de á „hogyan tovább" eszközeinek meg- válogatásában, az ember helyének és szerepének, értékrendjének megállapítását illetően is. Tudom, mentségem lehet, hogy „... oly korban éltem...”, amikor a fiatal emberré válásom fő motívuma az volt, hogy egyáltalában emberré, élő emberré válhassak, s így nem éppen hiteles mérce az éa életem az összehasonlításokhoz. De más mércém sem lévén, ezzel kel! beérnem. Kicsit összeszorult szívvél, de mégis örömteli és büszke megelégedettséggel mondhatom: a mi gyerekeink műveltebbek, öntudatosabbak, politikailag érzékenyebbek általában, mint mi voltunk annak idején. Még akkor is így igaz, ha sokunk szinte a tej- foggal a szájában lépett az akkor még szemtől szembe vívott osztályharc „hadiösvényére”, fis többet gondolkodnak! Hogy nem mindig jobban? Miért, az én negyvenegynéhány éves „bölcs” fejem minden gondolata kiállná a gyakorlat és az igazság próbáját? Aligha! Biztos, hogy nem! Nem igaz, hogy cinizmus a fiatalság sajátja, legfeljebb a nyegleség; nem igaz, hogy a közömbösség életkoruk velejárója, legfeljebb a fapofa, amely mögé rejteni illik az érzelmeket és meghatóan — néha bosszantóan —, nem igaz, hogy vagabund módon törnek az értelmetlen extremitásra, mert kacagtatóan uniformizáltak néha öltözködésben és uniformizáltak —, a fiatalságukban! Bár az utóbbi a legszebb uniformis ... Átkozottul ellenszenvesek a mai fiatalok? fis a mai öregek? Azok az ellenszenvesek. Akik lehetnek hetven évesek, vagy csak harminc, de lelkűkben öregedtek meg és lettek komformisták saját maguk kényelmével, könnyen, vagy gyorsan kialakított élet- és értékrendjükkel, akiket egyébként egyformán idegesít egy új technológia, amivel dolgozniuk, vagy egy új beatszám, amit hallgatniuk kelL A fiatalságban a forrongó változást látják és érzik is, helyesen, és nem is az „átkozott fiatalokkal”, mint inkább az átkozott fejlődéssel van bajuk, hogy mindig és mindig ki kell, "—•-** » '--"vos vízből, ahol pedig olyan jó és csendes volt minden. Átkozottul útálom a langyos vizű lavórt! Mert hiába hunyom be a szemem, tudom, hogy az nem a tengeri Találkozás egy eltűnt nép fiaival ' Á 3G-sas éveSübea Jöeaf meg Fagyejev . „Az utolsó tídege” című regénye:' * A Szovjetunió távol-keleti őslakossága, a Primorszkij határvidéken élő legkisebb lélekszámú nép — amelynek „utolsó emberéről” írt Fagyejev — nem tűnt ti a földről, ma több mint 700 udege & a távol-keleti taj- Sán. A folyó nagy ívben hajló öblének nyugodt vizében fúrod tek a csillagok. A taj- gai éjszaka sötétje egybeolvasztotta a körvonalakat. A csónak másik végén olyan csendben, mozdulatlanul ült vadásztársam, az udege nemzetiségű Dmitrij Szuljandzi- ga, mintha ott sem lenne. Pedig csónakunk orra jó két órával ezelőtt üiódött partnak. Egy muslinca miatt megmozdultam, a csónak kissé megbillent, s a parton, közvetlen közelről ágtördelést, gyors mozgás távolodó hangját hallottam. Dmitrij nyugodtan, halkan megszólalt] — Elijesztetted a szarvast Itt volt a parton, nézgeló- dött, kíváncsi fajta. Menjünk teázni, ez jő sokáig nőm ffin ide V15S23L Az udege falu Tíz napja voltunk úton, a Bikin folyón.. Ez választja el a Habarovszk! és a Pri- morszkiji (tengermelléki) határterületet A folyó középső részén, egy magas parton, 100 kilométernyire a Vlagyivosztok—Moszkva vasútvonaltól, a 30-as évék elején épült egy falu, Krasz- nij Jár. A szovjet kormány határozatára emelték egy 5 —6 jurtából álló ősi telep helyén. Az egész Tengermellékről ide vándoroltak az udege családok. Errefelé sok a vad, szépen megépültek a széles utcákat keretező faházak, amelyekben villanyfény világított, s a faluban még mozi as volt Krasznii Jar ban állami vadásztelepet szerveztek. Ahogy elérkezik a ayári ás a tS? vadászi dény, mündea^ ki puskát vesz a vállára, s kutyáival a tajgába indul. ~ fin Dmitrijhe* csat.laknr.tam, jgarvastesr» A nevek Este későn értünk Tnmpo- vics táborhelyéhez. Mérgesen, dohogva fogadott: — Elriasztottátok az iram- szarvasokat! — Kit hoz ide az ördög ilyenkor, éjjel?! — Ne mérgelődj, fogadd Illendően a vendégeket — felelt a kísérőm. Dunpovics még mormogott valamit de közben ágat vetett a tűzre, felénk nyújtotta a kormos bográcsot: — A rizs már kész, nesz- sokára a tea is meglesz. A Dunpovics apai név, ton lajdonképpen Dmitrij Kan- csugának hívják. De Krasz- nij Jarban a 700 lakos felének Kancsuga a vezetékneve. Ha azt mondjuk Dunpovics, rögtön tudják, kiről is van SZÓ a aok Kanc.<aiga lcnai^ Az udege ének A falu lakosságának másik felét Geonkának, Szul- •jandzinnak és Dunkajnak hívják. Amikor a falu megszületett, csak kevés család viselte ezeket a neveket, ma már nagyon elterjedték. Az udege-népnév pedig „erdei embert” jelent. Daluk őrzi, hogyanig éltek a cári időkben. Szomorú dal ez; kérésemre Dunpovics elénekelte. Az udege fél a »te esobbanásétét. Megrettente az erdei vad nesze, Fél szegény a komor tajga zajától, Saját árnyéka is félelmes szivének. ■ Dunpovics abbahagyta a dalt, távoli motorzúgásra figyelt. Hamarosan partra lépett egy magas, markáns arcú férfi. Döbbenten vettem észre, hogy félkezű. Hogy így «^gUriKssi $ Vsd foTyvSa * moEorcsönakkal, hogyan ejti él a vadaid A félkezű erdei ember Dunpovic* nagy ürömmel fogadta barátját, Grigorij Szuankát, aki a háborúban vesztette él fél karját. Hamtért, nyugdíjat kap. De hát megülhet-e otthon egy „erdei ember” szarvasbőgés idején? S egy kézzel is pontosan talál fegyvere. Reggel Szuankával együtt, két csónakon folytattuk utunkat Felkerestük a part- menti táborokat, úgy tűnt, hogy az egész falu kiköltözött ide, csak kissé nagyobb távolságra, jó 200 kilométerre. Mindenkinek megvan a helye. Kell a fiatal szarvasagancs, várják a gyógyszergyárak. A folyó két oldalán százados cédrusok; a vidéket, a Tengermellék leggazdagabb táját érintetlenül őrizte meg a szovjet hatalom. Valóban megőrizte, mert annak idején a helyi tervezők nagy erdőgazdaságot akartak itt létesíteni Kraszrüj Jár lakói ekkor a terv megváltoztatására kérték az Oroszországi Föderáció Legfelső Tanácsát. A gazdaságot máshova telepítették. A taiga „telített asztala* A természet bőkezűen fizet a gondoskodásért A falu öt. vadászbrigádja évente egyenként 5—6000 rubel értékű coboly, róka, szibériai nyérc és vidranyest prémet ad el az államnak. Ehhez jön még az agancsért, a zsensenyért (mandragóra), a gombáért erdei gyümölcsért kapott pénz. Egy-egy vadász havi jövedelme 2— 300 rubeL Orosz parasztok megtanították az „erdei embereket”, hogyan lehet a tajgában burgoajréí. inát, paradicsomot és más söldségféléket termesztem. S az erdő is gazdag táplálékot ad, mindig van az asztalon gomba, gyümölcs, és lesózott havasi hagyma. I Egy ősi legenda szerint jaaért olyan erősek az erdei emberek, azért nem fáradnak el a vadűzésben, azért olyan vülogóan fehér a foguk, mert havasi hagymát esznek, hozzá citrommagnó- Bával és szensennyel ízesített teát isznak. Fáradhatatlanul pöfög a csónak motorja. Dmitrij mesterien kerüli ki a zu- högókat, a vízbe dőlt fákat — Hóvá sietsz? — kérdeztem. *— Szarvast keresek. Két napunk van már csak, holnapután este a diákfiam hív Moszkvából telefonon, addig haza kell érné Egy diák pilóta lesz Eszembe jutott a két Va- szilij, apa és fia, akikkel a tajgán találkoztunk. Az ifjabb Va&zilij pilóta akar lenni, amióta iskolai kirándulásra repültek Leningrád- ba. Mindent elolvasott, ami a repülőkről, meg az űrpilótákról szól, de még előtte a 10. osztály, aztán a repülő- iskolái felvétel. Álma valóra válhat, s lehet, hogy a tajga fölött viszi majd egyszer az utasokat. A szovjet állam gondoskodik az udege gyermekekről. Magára vállalja neveltetésük költségeit, , akár a családban élnek, akár bölcsődébe, óvodába járnak, bentlakásos iskolában vagy egyetemen tanulnak. Az utolsó hajnalon végre elénk került egy csodálatos agancskoronát viselő vad. Térdig állt a vízben, szőre csillogott, mintha naponta kefélnék. Felvetette a fejét, szemében, óvatos vad-szemében sötétkék fény villant. Eltelt néhány pillanat. Tudtam, hogy Dmitrij kitűnő vadász, nem hibázhatja eL A szarvas felágaskodott, s egy balerinát is megszégyenítő kecses szökeléssel eltűnt. Sokáig hallgattunk. — Miért nem lőttél rá? — kérdeztem végül. — Elgyönyörködtem benne — mondta, s lerázta tenyeréről a szétmorzsolt cigaretta dohányát. — Nem baj, majd elénk kerül egst-
