Népújság, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

Űj könyvek

Ribakov Anatolij:

Az ismeretlen katona

Egy moszkvai fiú, Szerjóz&a, a sikertelen egyetemi felvételi vizsga után vidékre indul nagyapjához. Útépítőknél vállal ö; tet&zerüen munkát, hogy keresethez jusson. Az útépítő gépek egy ismeretlen szovjet katona sírját hozzák felszínre. A sírt áthelyezik, Szerjőzsa azonban mindenáron fel szeretné írni a fejfára a katona nevét — ez a vállalása bontja ki a történetet, melyben élők és holtak máig ható kapcsolatai, a múlt em)é~ keinek gondolat- és érzeieméb- resztő hatása tárul fel megreng dítöen.

(Kozmosz könyvek)

Harkov Georgij:

Szibéria

KM fiatal szerelmes, Katya es Iváú történetének tükrében egy i'öldrésznyi országrész sajátos életébe enged bepillantást ez a regény. A sokáig ismeretlen, táron és titokzatos Szibéria világában megismerjük az európai kultúrát képviseld szám űzőiteket, a vasszorgalmú, de igába hajtott szibériai parasztok, taj- gai vadászok, az egyTe erősebb munkásosztály harcait. Az 1905- ös forradalom drámai időszakának hiteles ábrázolásával, néhány kitűnően jellemzett forradalmár sorsának bemutatásával egy nagyszerű és tragikus történelmi időszakból ad hiteles ké- jpct Markov könyve.

. (Európa Kiadót

Bábmúzeum Monte-Carlóban

Monte-Carloban egy Charles Garnier, híres múlt századbeli francia építész által épített, ódon házban bábmúzeum nyílik. A kétszintes múzeumban összesen 400 bábut, 87 automatabábut és £000 különféle, egyéb tárgyat

állítanak ki, amelyek a XVIII. századi és a XIX. század eleji mindennapi életet, szokásokat és ruhákat ábrázolják.

A látogató előtt, miniatűr formában a kor szokásait ábrázoló „zsánerképek* bontakoznak ki. Számos kiállítási tárgy mozog, a bennük elrejtett szerkezet következtében: például egy ügyvéd heves taglejtések kíséretében védőbeszédet mond, egy zenész clavecinen játszik, bohócok és zsonglőrök mutat ják be számaikat.

Richard Barton űj szerepben

Pam Cosmatos rendező irányításával Rómában megkezdték a Richard Katz regényéből készült „H&lál Rómában’* című filin forgatását. Richard Burton a náci Manfred Kappler szerepét játssza a filmben. Kappler IMI. március 24-én 320 túszt

gyilkoltatott le, miután egy olasz partizáncsoport tűzharcban megölt 32 német katonát.

Megtalálták Petőfi bejegyzését egy futárkönyvben

Petőfi Sándornak szinte minden napjáról pontosan tudunk, megírhatnánk élete naplóját, napról napra. Ennek ellenére lennének ebben a naplóban fehér foltok is. Az egyik folt kitöltéséről most kaptunk véglegesnek tűnő hírt a Kolozsváron megjelenő Utunk című irodalmi lapban. Több mint kuriózum —, rendkívül fontos történelmi, politikai és irodalmi adalék. Petőfi tudvalevőleg egyetlen évfordulóját élte meg az 1848-as márciusi napoknak. Több mint 110 év óta nyitott kérdés azonban, hol volt Petőfi 1849. március 15-én?

A korabeli sajtóból részletesen értesülünk róla. hogy Debrecen és Kolozsvár népe nagy lelkesedéssel ünnepelte a napot —, de Petőfi nélküL

A helyi lapok részletes beszámolói sem említik a nevét, pedig bizonyos, hogy személye az érdeklődés középpontjában állott volna, mindkét város örömmel vette volna, ha ezen a napon együtt ünnepelhet vele. De hol volt Petőfi?

Irodalomtörténeti monográfiák megállapítják, hogy március 16-án Petőfi Debrecenben volt, de még nem tudott Bem l^gragyogóbb győzelméről, Szeben bevételéről, ami március 15-én közismert volt Kolozsvárott, falragaszokon közölték az örömhírt a várossal. A román Akadémia bukaresti levéltárában most megtaláltak egy fontos dokumentumot az Aradról odakerült iratok között. Egy szürke kis füzetről van szó, amelynek címlapján ez a felirat áll: „Futárkönyv Csányi László kox-mánybiztos úr rendeletéről”.

A füzetben a futárok neveinek saját kezű bejegyzése 1849. február 4-én kezdődik és március 19-én ért véget. A füzet 7-ik oldalán felülről a második sorban, ott áll Petőfi keze írása. A rovatolás szerinti bejegyzés értelme: a költő 1849. március 15-én indult el Kolozsvárról Debrecenbe, Csányi László küldetésében. A dokumentum fellelése utón a következő hipotézis alakult ki: a költő pem a szokott járattal utazott, hanem külön futárkocsiban és jóval reggel 4 óra előtt indult el. Néhány percen múlhatott a dolog, hogy Petőfi nem értesült a diadal híréről, megismétlődött tehát rajta az, amiért egy későbbi levelében Szeben bevételével kapcsolatosan panaszkodott: ,.A sors úgy akarta, hogy részt vegyek e hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalánál ne legyek jelen.” Diadalának hírénél sem lehetett jelen Kolozsvárott és Debrecenben sem, ahonnan másnap korán reggel tovább utazott Szalontára és csak a lapokból értesülhetett a hírről, amely nyomóban járt Petőfi tehát minden bizonnyal 1848. március 15-nek első évfordulóját — számára az utolsót —, gyorskocsin töltötte hosszú úton döcögve át „igen hűvösen fúvó szélben” Kolozsvár és Debrecen között.

* tt gubbasztott a padom a fal mellett s az öltöző-vetkező asszonyok szeme át-átfutott rajta.

— Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél! Mit töltőd itt az időt?... — kérdezte egyikük.

SóJyomné felemelte hervadtam is csinos kis arcát:

—■ Indulok... Mindjárt indulok ... — felélte a rajtakapottak szégyenlős mosolyával.

De csak ült tovább, a térde mellett fekvő, tenyérrel felfelé fordított kézzel. Lábánál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmiját hozta-vitte.

— Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pál- iiiné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott.

— Dehogyis... hogy lenne,

Sólyomné fáradtan, erőtlenül

mosolygott. Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik asszonyt.

— Talán az urad? Jól benne van a korban, ilyenkor szokták megbolondulni a férfiak. — Pál- likné vádoló hangsúllyal beszélt, és sötéten nézett egy határozott pontra a falon túl. — Hogy a nyavalya essen beléjük! — tette hozzá.

— Nincs az én urammal semmi...

Sólyomné felsóhajtott. Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hirtelen megrándult a szája széle, valami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldódott ki.

P áUikné erősen ránézett!

—- Mégis csak mocorog tebenned valami! Valid be, hogy Imre miatt... Nincs abban semmi szégyen.

— Ugyan már ..; — Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram.

Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett. Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti íorro nedvesség.

Bihari Klára:

BOLDOGTALANSÁG

— Akkor meg.;: — Pállíknélezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát.

Sólyomné felkelt, a tükör előtt eligazította selyemsálját a nyaka körüL A sál kellemesen tarka és habos volt, az új őszi-tavaszi kabátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura.

Amint észrevette, megállt, s szája széle ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten.

— Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meglepetés hangján, mintha már régen nem látta volna a feleségét. Alacsony, ötvenéves ember volt, régimódi & vidékies, rövid, vastag felsőkabát- jában, a lapos ellenzős sapkában. Barna szemében, kerek, barna arcán az egész életre kiterjedő, jóindulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is kisebb termetű asszonyba és járásához igazította lépteit.

— Késtem egy kicsit... de lehet, egy negyedórát is... — szólalt meg Sólyomné. Nyújtott hang jóban egy csöpp kihívás rezgett ö maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában.

— Nem tesz semmit, lelkem, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az Ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog.

— Én meg éppen ma tovább maradtam benn. A holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját. —Így azután, hogy te is késtél, mégiscsak összejöttünk.

— Settél te «agyon. „. Aáfert értél ide... azért előztél meg... — felelt Sólyomné és hosszan sóhajtott.

N

em tagadóin... — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült.

— Egy kicsit elüldögéltem... — szólalt meg most már érezhető ingerültséggel az asszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezegtette a nyugtalanságát Leültem a mosdás, meg az öltözködés után, csak úgy... — tette hozzá, s az utolsó tót szót megnyomta

— Hát ha úgy tartotta kedved... — A férfi jóindulatúan nevetett Megint lépést váltott, mert a felesége más ritmusban ment mellette.

— Vegyünk gyümölcsöt? Almát, körtét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csak a szavakat fogta fel, mert az asszony hangsúlyának apró változatait elnyelte, közömbösítette a gyanútlanság. —■ Szilvát is lehetne, ha kedved van hozzá.

— Vehetünk... — felelt az asz- szony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint akit arra ítéltek, hogy visszanyomja türelmetlenségét.

ö kért gyümölcsöt az utcai

árusnál. Az ura, régi szokás szerint, addig sem engedte el a karját, amíg kézitáskájából előkotorta kis pénztárcáját és fizetett, csak engedett a mozgásának. Azután odafogta a megtelt szatyrot az ő szerszámoktól duzzadt aktatáskája mellé.

— Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú uranyszőke asszonyra mutatott, aki megállt a közelükben. Maga sem tudta. miért hívja fe! rá az ura ügyeimet. Mintha eg' vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellenállni ennek az ingernek.

S

ólyom ránézett a nála fél fejjel magasabb, telt, gödrös állú nőre és jólelküen elmosolyodott :

— Szép, derék asszony csakugyan. De hát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám.

Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre.

★

— Fene a gazemberébe, hát nem megütött az este, mert visz- szacibáltam az utcáról, amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal Pállíkné az öltözőben.

— Eltűrted? — a mellette vetkőző, vaskos asszony megvetően nézett rá. — Énhozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva is megemlegetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. Szereted, azért tűrsz neki.

— Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudom, mért — mondta Pállíkné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jókedvében van. Talán azért bocsátók meg neki, ha nem is érdemli meg.

— Ha nem is érdemli meg.,. — morogta csak úgy magának a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagy néha odadob ... ( Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, belevágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység érzése, egészen elgyengült. Mi az? Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, zavartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha valami tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. Ami egy helyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tartja. Nem tudja mi ez, de valami tűrhetetlen van ’ ' line, mint az olyan álomban, , inkor mozdulni próbál, de nem lehet, mert a tagjait lehúzza az ellensúly.

D

e hát mit irigyel voltaképpen? Az ütést, amit Pál- likné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis— Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi visszatartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel kikényszeríti a kedvességét. Mégis... történik köztük valami. Akárhogy- is, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogy is szeretné! És mégis, áthullámzott rajta az elképzelt, feltételezett indulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene...

El nem használt, jelenlevő erőket érzett magában, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie.

Neki soha nem kellett lebeszélnie az urát az italról. Egy pohár íröccsöt ha felhajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíltan, sem suttyomban a nőket, még azokat se igen vette észre, akik szégyentelenül kellették magukat. Ha neki egyszer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszebb, a legkedvesebb, anyukám! Pedig milyen forrón zúdult át rajta a féltékenység, csak attól, hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet. Hogy tudott volna kiabálni, veszekedni, küzdeni Imréért, az ő tulajdonáért! Lám, ezek az asszonyok itt körülötte, hogy emelkednek-zuhannak egyik indulatból a másikba, szinte mindennap történik velük valami. Csak ő nem várhat semmit. Semmit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mindegy. Nincs már reménye arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogy még nincs vége, hogy még nincs véglegesen elintézve. .. 'Micsoda?

— Könnyű neked! — rezzent fel Pállíkné hangjára. — A kapuban vár rád az urad, karon fog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap is.

— Attól még... — A testes

asszony legyintett. — Nagyon tudnak a férfiak ssínlelni. És éppen azok, a gazembereit, akik a legjobban értik a hizelkedést.

A

z enyém nem olyan... Az enyém igazán kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hirtelen könnyes lett, a hangja panaszosan megrezzent: — Mindig

jó ember volt... Most is az... Nagyon, nagyon jó ember...