Népújság, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
.:. hogy mennyit ér az ember, ha magyar? Már a kérdés feltevése is oktondiságnak tűnhet. Mi az, hogy mennyit? Sokat! Ha magyar. Mert ugye, aki szerte a világon él, az tudja, hogy a magyarok még buzogánnyal is ott voltak Bizánc kapuinál, no persze Mohácsnál is. De „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, no persze Voronyezs is volt, de végtére is mégsem lehet szakadatlan győzelem egy nép sorsa. Am ki ne ismerné ugyancsak szerte a világon a két Bólyait. Téliért és Szilárd Leót, Bartókot és Petőfit, Puskást és Albertet Papp Lászlót és az átlag magyar embert, aki mindenből, még a halálból is kész azonnal viccet faragni. Viccel ha haldoklik, s viccel, ha jól megy a dolga, mert egy jó viccet is megér az ember, ha magyar. Es mennyit ér, ha dolgozik? Khm! A L’ Express című lap szerint meglehetősen keveset. Ha dolgozik. És, ha nem dolgozik? Nos, az említett lap szerint ha dolgozik akkor sem dolgozik, s ezért nem ér sokat az ember, ha magyar. Más nyugati lapok és hírforrások szerint a magyar munkás produktivitása, azazhogy termelékenysége nem haladja meg a legfejlettebb nyugat-európai országok nagyüzemi munkásai termelékenységének harmadát De hát ezek elfogult nyugati lapok. Szerintünk a kétharmadát is eléri De hát ml magunk is elfogultak vagyunk.- önmagunkkal szemben. Aa arany középút lehet az igaz: valahol a fele tájon járunk a termelékenységet illetően. Ennyit ér az ember manapság a „világpiacon” ha magyar. Természetesen vannak olyan termékeink és olyan iparágaink, amelyeknek sikereitől oly fennen hordhatnánk az orrunkat hogy Mount-Everest helyett arra szervezkednének megmászni az alpinisták. És sajnos vannak olyan üzemeink és termékeink, amelyekre a béka sem üljne rá, bármily fáradtnak erezné magát a gólyától menekülőben. Nem szándékom most a termelékenység üzemszervezési kérdéseit boncolgatni, elemezni a termelékenység közgazdasági hatását rámutatni, a gyártás- szervezés szerepére a korszerű és hatékony termelést illetően —, a tudomány szférái helyett a szerény szürke hétköznapok földön járó gyakorlatiságáról ejtenék inkább még néhány szót. Illetőleg azon a népi mondáson meditálnék el, amely szerint „...vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet mint te..." És e szerint a népi mondás szerint a legénynek levés egybeesík 'az ugyanolyan rértd vágásával: vagyok olyan ember, mint te, tudok úgy dolgozni és annyit mint te. Ebben a mondásban nincs olyasfajta feltételezés, hogy vagyok olyan legény, mint te és ha a brigád vezető, vagy az üzemvezető úgy szervezi meg a munkafolyamatokat akkor vágok olyan rendet mint te... Ebben a mondásban az sincs benne, hogy vágok ugyan olyan rendet mint te, ha... ha majd megkapom a vállalattól a teherautót hogy bontási anyagot szállíthassak az épülő házhoz... De ebben a mondásban, ebben a legénynek levéssel hencegő, ugyanolyan rendet vágni akaró mondásban az sincs benne, hogy akkor vágok olyan rendet mint te és leszek olyan legény, mint te, ha azonnal lecserélik az egész gépparkot az egész vezetést, s mind valamennyi munkatársat mert csak úgy tudok rendet vágni ugye, ha nem zavar ebben senki sem. Ebben a népi mondásban csak annyi vart, hogy vágok... Dolgozom! Ügy mint te, annyit mint te. A munka virtusa van benne. Az, hogy az ember, éppen mert ember, megtalálja a munkában önmaga kifejezésének és kifejlesztésének lehetőségét önmagát azonosítani képes a munka eredményével, az alkotás gyönyörűségével, a „vagyok olyan ember, mint te" le nem becsülhető önteltség nélküli önteltségével. Nos, persze, mindenki tudja, hogy történelmileg néhány „órával” ezelőtt kezdtünk iparszerűen és az iparban dolgozni, tudjuk és így igaz, még mindig nem elegendő és korszerű a géppark, egykori szubjektív tényezők miatt már a már objektívvá vált okok következtében gyártmánystruktúránk is bőven hagy kívánnivalót maga után. És azt is tudjuk, hogy mindez és sok minden más valóban egyelőre objektiven gátolja a fejlődés olyan dinamizmusát, mint amit szeretnénk. De azért, ha kezünket a szívünkre tesszük, a gép mellett és ott fentebb a technológiai osztályon, a minisztériumban, vagy a tervezőintézetekben is, s közben nem csak mormolnánk, de hinnénk is a mondásban... vagyok olyan, legény, mint te... előbbre járnánk annál,mint ahol most vagyunk. Mert európai, vagy világlegénységünket a „vágott rend”-del is mérik, azon a renden túl, amit alkottunk, s amit kénytelenek a nem éppen jó barátaink is elismerni. Mert a politikai, a társadalmi rendvágásban mi voltunk a legények ám' Egykor! Most a munka rendjét kellene legénykednL És mi és most bizony nem vág vünk olyan legények. Csak ilyenek. A mi kasszánk csak félrendet vág. 4VV\AAAA*'VVNAAAA^v*.^v\A/>^vAA/NAAAAAAAAAAAAAA,^AAAAA/VWV\A*VWVV '■ > f ■ - í v SZTÁLINGRÁD, IMS. FEBRUÁR 3. Ákácz László: Száz forintért egyet Bajzolóasszonyokat kerestünk a kutasi határban. No, nem olyan istenáldotta tehetségeket, akiknek keze nyomán az igazinál is szebb virágok nőnek, hanem csak amolyan próbálkozókat, akik most, életük fáradtabb felében szeretnének közelebb kerülni a rajzolgatás, festege- tés tudományához. A községi művelődési otthon rajzszak- körébe járogatnak. Gazdagitja-e otthoni életüket, s ha igen, mennyivel ez az igazi széppel való kései randevú? A lakásokra voltunk kíváncsiak: a tömött lombok alá bújt tanyák tiszta szobáira, e tiszta szobák falát díszítő képekre, a szárnyas tükrök csecsebecséire. Arra, hogy a szakkörben pallérozott ízlés mit is parancsol otthon? Ennek akartunk utánajár^ ni, de hát ebből a vizsgálódó körülnézésből nem lett semmi, mert megakasztott, s némiképp ugyan a témához kapcsolódó, de azért mégis más természetű töprengésre késztetett mindjárt a legelső látogatás. K. Gáspárokhoz kopogtattunk be először. Az asszoíiy egy hangosabb kurjantásunk- ra előkerült, s a dicséretesen háborgó pulit odébbparancsolva kedves szavakkal tessékelt bennünket befelé. Ahova készültünk, a tiszta szobában állapodtunk meg, s egy gyors széktörlés meg a szíves helykínálás után már a gangos tartású székekről tudattuk jövetelünk célját. Kérdeztük, miért is jár el abba a szakkörbe, miért is töri végig magát hetente ezen a hol poros, hol sáros, hol meg fagyott hat kilométeren. S hogy lássuk is, mire haladt már a kései tanulásban, kértük, mutassa meg néhány munkáját Az asszony kislányosan vállat vont, majd odalépett a kredenchez, és annak alsó polcáról előhúzott két vaskos mappát. Előbb a kisebbet, a ceru- zavajzokkal telit nyitotta fel. Váratlanul ért bennünket a látvány: a keménypapír tokban nemhogy a kisdiáknak, de egy kezdő fokon tanuló főiskolásnak is dicséretére váló munkák sorakoztak. Nekiszabadított, természetes lendülettel futottak a lapokon a vonalak, s akar valami csendéletet, akár egy tájat mutattak, mindegyikükből kiérződött, hogy bizony nem tehetség nélkül való kéz húzta meg őket! Egyszóval: ügyes, rajzolásra termett asz~ szonynak mutatta K. Gáspárnál a sok lap. Főképpen is azok, amelyekről emberi arcok néztek vissza ránk: az alkalmas pillanatokban „megfogott”, fiú-, leány-, asszony- meg férfitekintetek. Aztán kinyitotta a terjedelmesebb gyűjteményt. Mellbe vágott a látvány. Ebben a kötegben ugyanis színes „ábrázolatok” sorakoztak. Csúcsukról lecsorduló hóval ékes hegyek, tövükben az álmodozó, ibolyakék tó, a tó egyik partján a kicsi ligetben megbúvó fa ház, s másik parton meg — na mik? — őzikék. Legelésző, kortyolgató őzikék... Magyarán: gíeesgyűjtejnény volt a nagyobb, az újabb mappa. Míg becsülettel végignéztük mindet, volt idő úgy ösz- szerakni a következő kérdést, hogy sértő, bántó még csak véletlenül se legyen: — Miért csinálja újabban csak ezeket a színeseket? Talán túl sötét, egyhangú a ce- rúza? — Nem! — rázta a fejét az asszony. — Ezek itt eladásra lesznek! Ezért a hattyúsért éppen ma délután jön el az egyik sógorom. S hogy látta, első szóra nemigen értjük a beszédét, bővebb magyarázkodásba kezdett: — Kislány koromban is éreztem én, hogy nekem menne 'jól a rajzolás. Csináltam is, hacsak volt egy kis szabad időm, de hát ahogy teltek az évek, úgy szaporodott a kezem alá való munka. Attól fogva aztán, hogy férjhez mentem, egy vonalkát sem húzhattam. Csak akkor, amikor a gyerekek is a maguk emberei lettek, meg a föld is bekerült a csoportba, akkor jutottam oda, hogy megint rajzolni kezdjek. A kisebbik lányom tanítónénije említette, hogy indul valami szakkör a faluban, hát egyszer elme- részkedtem. Bíbelődtünk ott mindenféle képekkel, láthatták az előbb! Egyszer aztán lerajzoltuk , az öreg Gált, az iskolaszolgát, vagyis, ahogy mostanában nevezik, hivatali segédet, akinek, így mondta a szakkörvezeiő, Igen karak- teros feje van. Az én rajzom lett a legjobb, legalábbis azt mondták rá. Tetszett az öregnek, el is vitte haza, megmutatni. Amikor visszahozta, sokáig itt üldögélt Aztán, amikor már eleget példálózott arról, hogy milyen ügyes kezem van, előhozakodott a kérésével. Azt mondta, mennék már egyszer el alányáék- hoz, s másolnám le nekik azt a képet amit valami vándorpiktor-pingált föl a folyosójuk falára. Éri a szél, szívja a fagy, le kellene másolni valahogy. Mert az a táj nem arra való, hogy elpusztuljon! Azt meg kellene őrizni, olyan szép! Elmenteni, lemásoltam. Kérés nélkül is adtak érte egy százast Az lett aztán a helyzet, hogy jövögettek innen is, onnan is festetni Volt, aki már előlegben ítthagyta a pénzt Most aztán már rendelés nélk ül is csinálom, hogyha jönnek, hát ne kelljen senkinek várakoznia. Vigye, amelyik tetszik, darabját egy százasért ★ Festőasszony a kutasi határban — mondtam aztán magamnak. Későn virágzó, visszaszorított őstehetség! Közönséges giccsőr, feleltem tüstént rá —, aki mint a vásárokból búcsúkból ismerős társai, sorozatban gyártja a képzőművészeti szennyet továbbmérgezve vele a félművészetnek még amúgy is olyan könnyen áldozatul eső falusiakat, tanyaiakat öregségére magára talált népművész —- érveltem megint —•, akinek ceruzája nyomár életre kel a papír! Veszedelmes kontár, aki bár soha ne jött volna rá, hogy miféle képesség is rejtőzik benne! Már kint, a dülőút végén álldogáló kocsinál jutott eszembe: miféle belesúlykolt életelv vitte K.-nét ebbe a képcsinálásba? Mi fojtotta el a benne lappangó, s végre utat talált igaz szenvedélyt? A „fizetnek érte, hát persze, hogy csinálom”-elv állt útjában, hogyha így, öregségére is, de valami tiszta fogantatásé dolgot műveljen. Vajon végleg elütötte attól, hogy valamiben megint úgy lelje kedvét, ahogy azt kislány korában szerette volna?! Vajon másodszor is meghalt benne az alkotó ember?! Ha nőiből délelőttije Téphetem naptárai tápjait, mint a. fékcsikorgás. Megemelve a törvény küszöbéhez, kinyitva a homlok magosához a földön, az óceán, a levegő, a kikönyökölt időbe visszazökken. HétíS—kedd—szerda ketrecében a medve-lábnyomokba. Víznmokka! lépni át as évszakokat legalább, az őszben a nyár oázisa, megduplázva a tél a télben, Keresztezve a szelek útrendszerét, a hőmérséklet fogsorai közt dobálva, emésztődve. De mivé, de mivé? Fejemben a kiáltást: hiába viszi, ? hiába költözik f a slrdombtól a repülőgép. A landoláshoz nincs felelet. Kisérteni csak az aznapi tenger, a bujdosast visszhangoztató száj, a mennyei zsebet kifordító ima: „Uram, a nyaklánc keresztjén, két feszes mell között, add, hogy ne te válts meg engem. Ámen.’» A nincsen - remény miért reméltet? A testek párbeszéde hova fellebbez, hova sokszorozódik V Indul az első kérdező. S a lélegzet nélkül távozó. Hova én, pengetve országhatárokat, összekuszálva éjszakákatnappalokat? ; Testemben hány ezer kilométer ; feszit a vízre, földre, levegőre, tekeredik tűnődéseimre? Vörösmarty s egy komputer jegyzékváltását mormolom, ahogy a kontinensszéli fák antennáiból kicsapódik. A kifosztott képzetekre reggel, virrad-e tiszta kéziratpapír még, a Szózat-idő, a töredékek-idó után betűből-betűbe csavarogni? VWVZiMM/iVWWViMAMMyMMAAM Mwyvw/i
