Népújság, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
Eí*v gondola! l)/snl Pillémét... Egy gondillát baut engemet: Agyban, párnák közt halni meg! lassan hervadni el. mint a virág. Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában all. Me ily halált adj, istenem. Me Ily halált adj énnekem! I egyek fa, melyen villám fut keresztül, vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; 1.egyek kőszirt. mit a hegyiről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... Ma majd minden rabszolga-nép lármát megunva síkra lép 1‘irosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: ..Világszabadság!” S ezt elharsogják. Elharsogják kelettől nyugatik. S a zsarnokság velők megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből. S ha ajkam örömteli végszava zendül. Hadd nyelje el azt az acéli zörej, V trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, ■S ott hagyjanak engem összetiporva, — Ott szedjék össze elszórt csontomat. Ha jön majd a nagy temetési nap. Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják. Kik érted haltak, szent világszabadsági 4 mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma — január 1. 1847. — múltam huszonnégy éves, s lettem e szerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet, s különösen írói pályámat. Talán • nem lesz éppen helyén kívül, ha élőbeszédül összes költeményeimhez, melyeket most bocsátók sajtó alá, leírom elmélkedéseimet azon életszakomról, melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lenni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely e hypokrita világban annyinak visszatetsző, mivel én azonban nem igen törődöm. Hogysem tfz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget Oh. előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka: bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek. Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy frórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség — az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség — mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékeién is, de ELŐSZÓ mindig megérdemli... hacsak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit a mostaniról kétségkívül nem teheti föl. E zelőtt csak egy évVel is, megvallom, nagyon nehezemre estek az (önmagok által úgynevezett) kritikusok anathemói. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála Istennek, ki vagyok e gyön- geségből gyógyulva, s jó ízűn tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőlködnek reám Ossát és Pe- liont hajigálni. Sőt minde- nik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhu- nyorítására megrendült az Olymp ... megbillentik ezen Jupitereulusok az ő copfjaikat, de az Otymp nem rendül meg. És miért ezen élet-halál háború ellenem? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra ei tudnám számlálni mindazon oes- mány indokokat, melyekből ellenem síkra szállnak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre; de én nem rántom le a sisakot rólok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek a ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm, sem ahhoz, miért mondják ezt vagy amazt, csak azt veszem, amit mondanak, mit állítanak? s erre van egy pár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak. A.zt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim, vagy nem; ha rá szorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem ... aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjokat emlitem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik, hogy költeményeimben rossz rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van. Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmok sincs, Ok a magyar versekben latin metrumot és német kádenciát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím meg nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztat- ni, e szerint róla nekem nincs tudatom, de van sejtésem ... az ösztön vezet, s ahol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnál«, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához. A mi költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani: hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek, s én mindig úgy írtam és írok. amint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre, s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpíperéz- ve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorosan, sőt mezítláb is beléphetni. V égre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lomb- susogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csen des boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csatatér rén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipítósai között dalol iéltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás tenger szigetében, melyet, vadállatok és szörnyetegek őriznek... Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meg- hasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori' öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan: de ő mind- azáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélegzetet, s aztán szégyent! Is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Í gy van az emberiség szc yen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke! 1847. január 1. ryi i 1 f ■ Tarkanyi Bélának Duna-Vecse, April. 28-6n 1844 ...Oh Béla barátom! be szép napok voltak, melyeket körötökben tölték; istenemre sohasem feledem. Tőletek eljővén, mikor, mikor nem'' azt jnár nem tudom, de akar mikor, csakhogy Pestre éltem. A verseimet sokat iiur voltam ide oda, s nem boldo guihattam' velők, mert egyik könyvárus sem akarta megvenni : minthogy a verseknek egyáltaljában nincs kelendőségük. Ügyem végre egésze reménytelen, s a mennyire reménytelen, épen annyira kedvező, nem különben meglepő fordulatot vön. Vörösmarty tudniillik a Nemzeti hör elé terjesztette. S ez el- határzá verseimet kiadni; a mi meg is történendik, oly- Cormán: hogy a verseket előfizetés útján kiadja 1000 példányban, s az egész jövedelem. a költségeket levonva, enyém lesz. Július eleje táján kijön. A példány egy pengő lesz. Vörösmarty, Vachott Sándor és Szigligeti voltak megbízva verseim átnézésére s ezek, barátom, vagy tizenötöt kivetettek belőtök, s n így részint bordalokat. Csak nézd, a szomjas ember tűnődését is ki akarták küszöbölni, de már ezt nem hagytam. Ilyenformán állok verseimmel. A mi a színészpályámat illeti .. annak vége van. Igen. barátom, lemondtam a színészetről, s július elsejétől a Hegélő szerkesztője leszek Vachott Imre mellett. Ezentúl tehát kirekesztőleg irodatúrának vagyis literada- lomnak vagy irodalomnak élendek. Ha jól emlékszem, ezt is te tanácsoltad. Ergo úgy lett. Június közepéig itthonn leszek szüleimnél, hova leveledet minél előbb elvárom. Derék társaid szíves, baráti emlékezetébe ajánlva magamat, ölellek barátod Petőfi Ereszkedik le a felhő... Ereszkedik le a felhő, Hull a fára őszi eső, Hull a fának a levele, Mégis szól a fülemüle. Az óra jó későre jár. Barna kislány alszol-e már? Hallod-e a fülemilét, Eülemile bús énekét7 Zaporeső csak úgy szakad. Eülemile csak dalolgat. Aki bús dalát hallgatja, Megesik a szive rajta. Barna kislány, ha nem alszol. Hallgasd, mit e madár dalol: fi madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem! Föitámadott a tenger Föitámadott a tenger A népek tengere; Ijesztve eget-földet. Szilaj hullámokat vet Remitő ereje. látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik meg nem tudtátok Most megtanulhatjátok. Hogyan mulat a nép. Reng és ővött a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat. Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele ax égre örök ta»ol ságul: Habár felül a gálya, S alul a víznek árja, Azért * víz az éri EGRI HANGOK Földön hó, felhő az égen — Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csodálni. Télen ez már így megyen. En ugyan nem is tudnám, hoy Tél vagyon, Ha ki nem pillantanék eer Ablakon, Itt benn ülök « melegben, Környékez sok jóbarát, Töltögetve poharamba Egri bércek jó borát. Jóbarátok, jó borocska — Kell-e más? Kebleinkben a kedv egy-egy Óriás, Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet S hogyha földobnám az égr‘ Szívemet, Melegítné a világot Nap helyetti — Idelátszik a hegy is. hot Dobó «. hír könyvibe Nagy neve örök betűit Török vérrel irta be. Hej, az volt ám még az ember. Biz az ám! Míg olyan lesz, sok víz elf oly A Dunán. Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszú gyáva tespedésben Pang, sinlődik e haza. Megjövend-e még az elszáll Kikelet? Lesz virany p régtől puszta Hon felett? ... Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most! Ügy is ritkán vigadok E napot ne háborítsák Legalább a bánatok. S a sopánkodásnak úgysincs Sikere, S mit tehet mást a lant gyönge Embere? El tehát a hon bajával, Most ez egyszer el vele! A kitört bút minden ember Üj pohárral öntse le. Üj pohár bort hát, barátim, Új pohárt! S ismét újat, az előbbi Ha lejárt. így!... de lm, mit veszek cszre. Egy század minden pohár: A jelen hátam mögött van, Lelkem a jövőben jár. A jövőben vígan élek, Boldogan! Mert nem árva már az egykor Árva hon Úti jegyzetek (Résziét) Várgedérői — az eső miatt néhány napi várakozás után — a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Ütba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntötte végképp. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyúvíz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Még itt uzsonnáztunk: Csornai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat húzott La- votta. Csermák s másoktól; különösen megragadt — melyet most először hallottam — a karancsaljai nóta. Hogyne! az ég is derült-borult hallatára... egy felől nap sütött, más felől esett... szóval, a magyar »óta, magyar vigalom megtestesülése volt. Vecseklőn megháltunk, a másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán — a Medvesen — keresztül. Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam építését, mely gyönyörű öt-hat-hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint ’ejöttünk a várról e faluba, egy paraszt- asszony házához hitt bennünket, s ott — fölszólítatlanul — jól tartott édes- és aludttejjel. Nagy nehezen bú'tuk rá venni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek' Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Saigon a török volt, innen a sómoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, éppen a kanalat lőtték ki kezéből ... mire a pogányok nyakrafőre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vtsz- sza. Hol van olyan merész képzeletű költő, mint a nép? Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkívüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda építői ni. Környékem rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla, s e fölött állott a vér, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasabb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországon vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tűi barangolt.
