Népújság, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

Hogyan keletkezett az EGRI CSILLAGOK?

GÁTÉPÍTŐK VALAHOL ÉSZAK-VIETNAMBAN

Fekete folt a gyilkos tenyerén

Friedrich Schürmann 30 éves nyugat-németországi, aingeru kazánkovács egy vendéglőben sörözgatett barátaival, Barátai ugratására azután tenyérjóslásba kezdett — Ember, te tényleg tudsz tenyérből jósolni! — kiáltott fel egyikük.

Néhány vendég felfigyelt az asztaltársaság mákázására. Egy férfi, aki Günther Sommemak mutatkozott be, szintén odanyújtotta a tenyerét Addig a szomszéd asztalnál ült egyedüL

— Különös — mondta neki a kazánkovács jelentőség- teljesen. — Egy gyanús sötét foltot látok az ön múltjában.

Az idegen fiatalember elsápadt, kihívta a kazánko- «ícsot az ajtó mögé és suttogva kérdezte tőle:

— Mondja, kérem, mit tud maga tulajdonképpen?

A tenyérjós tovább játszotta a szerepet: — Mindent — válaszolta.

Erre Günther Sommer idegei felmondták a szolgálatot és szinte meggyónta a nagy titkot: — Több héttel ezelőtt megöltem egy nőt. De meg kell értenie, dühös voltam és beszámíthatatlan állapotban követtem eL Edeltraud nem akart tovább velem maradni — mondta Sommer az ál- tenyérjósnak. Ezután csaknem könyörgött:

— Kérem, hagyjon menekülni.

Schürmann, a kazánkovács azonban titokban riadóztatta a rendőrséget. — Ha ilyen bűncselekményről van szó, akkor az embernek nincs kedve tovább mókázni —jelentette a rendőrségnek.

A följelentés nyomán fél

órán belül kézre került Günther Sommer oeslaui kereskedősegéd, aki tavaly ősszel Heidelbergben megismerkedett a 27 éves Edeltraud Thomsennal. Kibéreltek egy hotelszobát. Másnap reggel a szobalány holtan találta a lányt a szobában. A jelek szerint megfojtották. A rendőrség eddigi nyomozása azonban nem vezetett eredményre, a gyilkos néhány hónapig szabadon volt.

A szobalánytól kapott személyleírás pontosan ráillett Günther Sommerra. A gyilkos nem is igyekezett letagadni tettét.

Az utolsó sző a heidelber- gi eszküdtszéké volt: felindul ts ágban elkövetett gyilkosságért Sommert négyévi börtönre ítélte.

(Quick i

' • ' "• ;'T Vi" Y'.'-Yí

Életrajzán dolgozik a fakir

Századik évét tapossa az utolsó szovjetunióból! fakir: Dlmitrij Long. Az aggastyán rendkívül érdekesnek ígérkező életrajzán dolgozik moszkvai otthona- ban.

Long nem messze a szovjet- iráni határtól, egy kisvárosban élt szüleivel. Apja tekintélyes antikvárius Volt és szerette volna jó! menő üzletét fiára hagyni. Am Dimitrij 16 éves korában megszökött otthonról, s Ba- tumiban fellopakodott egy Isztambulba tartó hajóra. Ott egy vándorcirkuszhoz szegődött, állatetetőnek, majd kisebb produkciókban is hasznát vették az ügyes, rendkívül tanulékony fiúnak, Később egy fakir segédje lett, tőle leste el a szakma titkait. Különféle neves cirkuszokkal bejárta Európát, s később már önállóan lépett fel Japán nagyvárosaiban, a Közel-Keleten, Afrikában.

Egy fakir feljegyzései című készülő könyvében nemcsak a cirkuszok világáról fest színes képet, hanem azokról a városokról és országokról Is, ahol fellépett. Összesen annyit utazott, mintha háromszor megkerülte volna a földet.

Gárdonyi Géza életrajzírója, Gárdonyi József Az élő Gárdonyi című könyvében közli az író visszaemlékezését az Egri csillagok keletkezéséről:

„Egy tavaszi napon föl vezetem a fiamat az egri várba. Azt mondtam neki: — Hunyd be egy pillanatra a szemedet, és gondold azt, hogy az idő kereke visszafordult az 1552-ik esztendőbe. Ez a bástya, ahol állunk, tele van sár- gacsízmás, sisakos fegyveres katonával, (Lent meg, amerre látsz, mindenütt fegyveres török nyüzsög. A török minden oldalról lövi a félmázsás ágyúgolyót: kőgolyót, vasgolyót. Az ágyúk úgy dörögnek, mint az ég a zivatarban...

S élénk színekkel festettem eléje az ostromot, Dobót, Mekcseyt, a hős asszonyokat, a bombahányó és falromboló törököt, a halottakat, a sebesülteket, a harmincnyolc napig tartó nagy ostrom minden jelenetét.

A gyermek napokig ezt forgatta az elméjében, de ami engem meglepett, az volt, hogy a figyelmét Bornemissza Gergelynek, a király főhadnagyának alakja ragadta meg legjobban. Ez volt, akiért legjobban lelkesült és akinek tettein szívéből kacagott. S nekem a gyermeki lélek érzékeny tükrében kellett meglátnom, hogy csakugyan ez a legérdekesebb alakja az egri ostromnak.

Ekkor gondoltam rá, hogy ennek a Gergely deáknak az életét meg kellene írnom regénynek. Micsoda kedves, vidám, bátor és eszes ember!...

Hogy a fiamat ennyire felizgatta ez az alak, magam is foglalkoztam vele. Olvasgattam a kor történelmét: Veren- csicsot, Hammert, Busbecquet, Dselalzade Musztafát, Or- téliust, s ekkor láttam, hogy mink a török—magyar kor eseményeit csak a képzelet hamis képeiben ismerjük. Fogalmunk nincs egy várostromról, vagy török—magyar csatáról, s az akkor élt személyek csak azért nem érdekelnek bennünket, mert árnyékalakok. Ha valaki ezeket az alakokat úgy állítaná elénk, hogy látnánk szemeiket, hallanánk a szavukat, éreznénk a szívok dobogását...

Az én nagy kérdésem ez volt: — Lehetne-e olyan regényt írni, amely nem színfalnak használná a múltat, hanem inkább lámpás lenne: bevilágítana az elmúlt századok érdekes sötétségébe? Lehetne-e igaz történelmet írni regény alakjában?...

Ez a vidám, szép alak tragikus véget ért. Lehetetlen olyan életrajzot írnom, hogy az olvasók sírva tegyék le kezükből. Ezen úgy segítettem, hogy az elejére fordítottam annak a nehéz sorsnak a képét, amely őt érte. Az olvasó a regény első felében megismeri a magyar rabok útját és a héttomyú börtönt, anélkül, hogy csak sejtené is, hogy mindezt azért mondom el, hogy mikor a regény végére ér, gondolatban visszahelyezhesse az érdekes hőst a regény első felében rajzolt állapotokba.

Furcsa munka ugye?

Munkának furcsa. Olvasmánynak nem. Az olvasó csak az utolján veszi észre, mint a fasorban menő ember, aki az út végén visszafordulva látja meg a fák egységét, s visszafelé is elméláz a megtett út érdekességén.”

Gárdonyi nemcsak a történetírók munkáit tanulmányozta, de megismerte a bécsi levéltár és a konstantinápolyi múzeum anyagát is. Gondos munkája eredményeként a Pesti Hírlap 1899. karácsonyán kezdte meg folytatásokban közölni az Egri csillagokat.

8

[oha nem látja rosszkedvűnek senki, egykori lánytársa i

sem látták sírni soha. Igaz, azok közül már kevesen élnek. Hetvennégy eves korában magához; vett egy másik öregasszonyt, aki nála töltötte, ágyhoz kötve a hatvanötödik születésnapját. Ágyba vitte neki az ennivalót, mosott, takarított rá. Tejen nevelt malacokat tartott, kendermagos tyúkjain fénylett a toll. Akkor még eljárogatott a tsz- be dolgozni

Nyári estéken olykor nagy talicska zöldlucernával tért haza és nem engedte, hogy segítsenek neki. „Bírom én,.Egy alkalommal így találkoztunk össze, már néhány nap óta otthon voltunk, tőle pár uteá- nyira. Letette a talicskát, elébem állt: Na, te híres! Már el sem jössz a nagymamához, de fölvitte az isten a dolgodat. Aztán jobbfelői — tréfából persze —, úgy képen vágott, hogy könnyes lett a gyengébbik szemem.

Egyik karomon elférne, olyan kicsike. Súlyra is mennyi lehet? Negyvenöt kilónyi? Tiszta fekete ruhájában, fekete kendőjében, kicsi arcával valamilyen madárra emlékeztet, őszülő családapa létemre úgy álltam előtte, mint egy kisfiú. A feleségem nevetett, milyen buzgón ismételgettem: „Megyünk, nagymama, megyünk, holnap lesz a napja.”

Nem nagymamánk pedig —nagyszülői ágon is csak messziről rokon. A nagymama nevet a falu adta rá. Először a gyerekek nevezték így. Közülük is azok a lelencgyerekek, akik régebben nála éltek, némelyik évekig. Kilenc Uyen gyereke van. Felnőttek azóta, s néha írnak: „Kedves Nagymama...” A postás is örül ezeknek a leveleknek.

T

egezi a fél falut. Az elnököt olykor úgy leteremti a közgyűlésen, hogy az csak vigyorog, mint a pap kutyája, s váltig ismételgeti: jól van, mama, csak hagyja már abba. Mamának szólítja, mert ahhoz már öreg, hogy a nagymama szót a szájára vehesse. A néKOVÁCS IMRE:

Tizennégy

pék meg komolyan tapsolnak a mamának, s nem irigylik a vidámságát, hanem éppen, hogy csodálják.

A számomra emlékezetes találkozás után másnap csakugyan elmentünk hozzá. Az ember szivét elszorítja valami, ha belép egy üyen öregek-lakta portára. Már a kerítés is szívfájdító. Korhadt, szét- málló deszkáik.

Belépsz a kapun és látod: fű nőtte be az udvart. Szemközt a kút- nál dLsznóparéj tanyázik, távolabb innét összedőlt tyúkól. Mögötte ka- rónyi törzsű, csenevész szilvafa, semmi kis ágain ülnek meg a tyúkok, azok a szép, fényes tollú tyúkok éjszakára. A düledező fészerben elképzelhetetlen mennyiségű a lom. Rozsdaette vasekék, egy hajdanvolt szecskavágó bamálló csontváza, szúette vendégoldalak, magától eltört szekértengely, feneketlen kosár, széthányt szalma- és törek- csomók szürkülnek.

Maga a ház, amúgy tágas lenne. De fedelén az öreg cserepek közül ki kellene cserélni legalább a törötteket. És hát a hajdan egyenes tetőgerinc meghajlott máig, nyeregforma mélyedés van a közepén, megnyergelte, maga alá betörte azt is az idő. A ház előtti kiskertben elvadult minden. Más volt ez régen, más...

Nagymama két férjét eltemette időnap előtt. Egyetlen igazi gyereke, Miska fia mihelyt felcseperedett, elment a faluból. Azelőtt hazajárt, de már régen nem jön. Régebben, ha vett valamit, hazaküldte, gyűljön idehaza. Másfél évig, amíg bányában dolgozott, apródon- ként három öltözet új ruhát és tizennégy egyforma fehér inget küldött, mind új, még nem sokszor volt rajta egyik sem. Ezt az aszszonyok beszélgetik a kútnál, akiknek nagymama sok mindent elmond.

A

lighogy leültünk benn a házban, mindjárt asztalhoz invitált nagymama:

— Sütök tojást, ha megvárjátok, míg megfőzöm, fogok egy csirkét. Vagy inkább el viszitek magatokkal? No, jó.

— Mi újság máskülönben, hogy van, nagymama?

— Egy kis baj van. Odalettek a

libáim. ^

Bőbeszédűen, a tőle megszokott, mosolygásra ingerlő szófordulatokkal elmondta, hogy világos nappal ellopták három szép tavalyi libáját.

— Szaladok gyorsan a rendőrért, jaj, csak benn találjam, mert egyedül van itt, ő a körzeti rendőr. Szerencse, hogy benn volt, aludt szegény a rossz vaságyon. Keltem, keltegetem, hogy jöjjön^ hamar megfogni a tolvajt. Cihelődik ott nekem, ásítva kérdi, kire gyanakszom, hát mondom a Seresnére, ott látták ólálkodni. Akinek az a három vaddisznó fia van? — kérdi a rendőr gyerek és mindjárt azt mondja nem ér rá, értekezletre kell neki menni. Csak nem félsz tőlük, édes fiam? — mondtam neki, hát itt vagyok én is, elkísérlek én!

— Megíettek a libák?!

— Azok meg. Csakhát elkéstünk. Mind a háromnak el volt vágva a nyaka, úgy hajították fel az ólpadlásra őket.

— Hát a rendőr?

— Felvette a jegyzőkönyvet. A végin oldalba böktem: na gyere, ne állj már itt te szakaszvezető, legalább segíts megkoppasztani a dögöket...

Nevettünk. Mindig szívesen hallgatjuk a nagymamát, most is, míg a szavait figyeltük, lassan elmúlt az i szorongás, amit a sötét szobában_ ereztünk. Odakinn sütött a nyári nap. Benn. sötét nyirkot lehelt a izoba vályogfala. Fejünk fölött az alacsony mestergerenda annyira meghajlott már, hogy féltünk szán- < *•?: most szskad majd ránk mindenestől. A tenyérnyi ablakon alig jött be valami fény, mintha már este, de legalábbis alkonyat lett volna.

— Mikor jön haza a Miska? — — kérdezte a feleségem.

N

emsokára kiszabadul —

mondta a nagymama és egyikünkre se nézett. — Bezárták, pedig nem volt bűnös. A többiek, az urak, csupa iskolázott urak keverték bele a bajba. Mert ő intézte a munkások vonatbérletét, azok meg ott a pénztárnál eltökintet- ték a jegyek árát, ez meg szegény, csak vitte, hordta nekik a pénzt. Mit tudom én, két évig, vagy még tovább. De szeretik ám ott benn is nagyon. Elvégez az mindent szó nélkül. És hát ha be is van zárva, csak a bányába jár dolgozni azért. Mert oda kérte magát. Szénhöz. Az ám! Szénhöz.

Már alig láttuk a szemeit, parányi csillogást láttunk csak, csepp hunyorgást, s fátyoltalan, érdes tónusú hangját hallottuk. Hallgattuk majdnem dicsekvően büszke szavait a fiáról, akit szeretnek „ott is”. Ránéztem aztán Marikára, hogy az arcáról próbáljam leolvasni a véleményét. Egy időben sokat beszéltünk Miskáról, akit ő csak az életben egyszer látott, én pedig egyszer sem. Sose jött ki neki a lépés. Dolgozott mint a barom, de a rossz cimborák miatt mindig üres volt a tárcája. Ivott is. A nagymama, igaz, sokat mesélt róla, de hát az csakugyan mese volt. Nem volt igaz a tizennégy fehér ing, a három öltözet új ruha. Meg amit annyit emlegetett: a pénzküldemények. Mielőtt börtönbe került egyszer- kétszer küldött pénzt.

— Hanem most, ha kiszabadul, megnősül ám! — újságolta nagymama lámpagyújtás közben. — Megírta levélben és elküldte már azt az asszonyt is. Már háromszor volt itt, egyszer meszelni. Piros re- dikülje van, a szája is piros, de még a körme is. A haja pedig mist az arany. Festi a haját.

— Idevalósi ? — kérdezte Marika. — Igen. Volt annak már ura, de

otthagyta, mert nem tudtak kijönni.

M

arika rám nézett. Ha ez ugyanaz az asszony, akiről évekkel ezelőtt egyszer már annyit beszélt a falu, akkor rég rossz. Két gyerekkel hagyta ott a férjét, az estéit a vasúti vendéglőben szokta tölteni.

— Az a fontos, hogy szeressék egymást — mondta nagymama. Mintha a gondolataimra felelt volna. — Elmegyünk innét. Eladjuk a házat. Másutt veszünk, messze, közelebb Pesthez, hadd kezdjenek új életet.

— Kinek a nevén lesz a ház? — kérdezte Marika.

— Azt akarják, hogy az asszony nevén legyen.

— Nehogy a nevére írassa! Ki- semmizi, mindenéből kiforgatja az a nő.

— Hát, ha csak ez kell a boldogságukhoz ... Meddig húzhatom én még? Hiszen elütöttem a nyolcvanat is,— mondta egykedvűen a nagymama. — Azért jó lenne még élni. Kitartani. Mi lesz ezzel a gyerekkel, ha meghalok? Senkije nincs. Aztán a kőtség! Fizetheti a százalékot a házra.

Mintha hirtelen elunta volna a társalgást.

—- Mi lesz magával egy idegen faluban? — próbálta lebeszélni Marika a költözésről. — Mégiscsak itt élte le az életét. Itt mindenki ismeri, baj esetén van hová és kihez fordulni.

— Arról én nem tehetek, lányom. Ha egyszer el kell menni. Milyen megye az a Pest megye? Ott is emberek élnek, vagy mi. Azt csinálom, ami jó a fiamnak. Mit csinálhat az öreg? ... Na, gyertek*, fogunk egy csirkét. Elviszitek, majd megfőzöd aztán.

J

ólesett az udvarra kimenni. Odakint felfrissültünk a kora estében. Az elvonuló csorda után a lassan elülő porfelhőben fű- és tejszag úszott. Szelíd füstöket pipáltak a kémények, vacsora főtt az otthonokban. A fiatal estét telihold koronázta növekvő fénnyel, még ámyéktalanul. Zajok támadtak es haltak el, vonatfütty, mesz- szi ének, traktorzúgás, amely megfért a közeli halastavak mentén teljesen eluralkodó, mindegyre átha- tóbb békakoncerttel, s a tücskök egyhúrú muzsikájával.

Ideje volt már hazamennünk.

.VWVM WVVVVVWVSAiVVWA/VWV /. %A-%VVVVV'vV~^v^riwVVA^VV'^.^AAAjVVVVVWS/*>' A/WWWVWVWvőöA/V^AftlP