Népújság, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
... hogy Id a vezető? S ha vezető, mitől vezető, s ha nem az, akkor mitől nem vezet ő? Megy az ember az utcán örömeire vagy gondjaira szánva e perceket, megy az ember az utcán a csillagíény alatt, vagy az őszi füstködöt nyelve fuldoklásig, s akkor jön vele szemben egy másik ember, s hirtelen fejéhez kap az iménti; itt jön egy vezető! S valóban, a szembejövő férfi — nálunk inkább csak férfi, ugye! —, vezetője egy nagy gyárnak. Mégis látszik a glóriáról a feje körül, de az a másik is, aki már elhaladt, s akinek kisebb glória volt a feje körül, az is egy vezető volt, egy kisebb ktsz elnöke. Azazhogy vezetője. Így tehát a glóriáról könnyű megismerni, ki is a vezető... Kiírva szépen, gyönyörű arany betűkkel a fekete táblán, hogy: igazgató! Aki itt belép, felhagy minden, reménnyel, ha hívatják és csak fuldokló torokkal tudja felmérni mindazt a bársonyosságot, plüsséget, szkáj- ságot és füodendronságot, sőt titkámőséget, aimi itt az igazgatónál fogadja. Ha ez az elvtárs nem vezető, akkor a sarokban álló hatalmas filodendron száradó útilapu csali az árokszélen. Így tehát a fekete névtábláról, az aranyos betűkkel. és a filodendronról lehet megismerni .igen körny- nyeu, hogy ki a vezető... „Utasítom................................... (ide a kipontozott helyre a név jön), ... hogy utazzon el a fent nevezett helyre és kötelességének, legkésőbb eddig és eddig tegyen eleget..Aláírás az útírendelvényen. Igazgató! Ez is világos. Aki. aláírja és engedélyezi a papírokat, aki kiutal, és akinek a nevét ismerik a bankban, az a megfelelő tanácsi, szerv, hivatal, vállalat, szövetkezet vezetője. Mert, ha nem lenne az, nem is utasíthatna, nem is írhatna alá banki elszámolást és nem is számoltathatna be olyan embereket, akiket írásban utasított ,.. Világos! így tehát például az útirendelvényről és -bői is könnyen megismerszik, ki a vezető? És még Irány ismérve van az iménti, a csak példaképpen említett három ismertetőjelen kívül is a rína);, hogy ki is a vezető, hogyan lehet felismerni, megismerni — mert a kettő között nemcsak igekő tói különbség van ám! —, és számon tartani is. Eddig jutottam el a válaszadás megfogalmazásában, ama első hallásra kajánnak tűnő és valóban kissé csalafinta kérdésben, amikor egy régi gyermekkori történet jutott eszembe. Akt hiszem,' velem történ* meg. De az is lehet,, hogy csak mesélték nekem, még gyermekkoromban — Hadsereg, utánam! — rikoltotta papírcsákóval a fején a szeplős, vékony lábú kisfiú és kihúzva papírkardját, és a hazulról ellopott seprőnyelet alaposan megsarkantyúzva vágtatott neki az ellennek. Kétségkívül ő volt hát a vezér. Ö adta ki a parancsot a másik négy srácnak, ó rántotta ki a kardját, ő mutatta meg az irányt is, aroerre *r aOenseg vélt hadrendje sorakozott, s az élre vágtatva a csorba seprőnyólen ő volt az, aki bátran neki is vágott a harcnak. Aztán egy idő után, kifulladva a vágtától, hátranézett, hányán követik. Egy sem! A hadsereg tagjai négyen négyfelé vágtattak, ki-ki a maga seprőjén faágán, egyszóval a maga képzelte lován, külön-külön esküdve, hogy az ellenség, amelyet a fakarddal szét kell aprítani, az arra van, amerre ő gondolja. A ma- , gát vezetőnek, azazhogy hadvezérnek képzelő kisfiú, miután fakardjával a semmibe mutatott, hogy ott az ellen, miután játszópajtásaival nem beszélte meg a küzdelem módozatait, miután azon túl, hogy „hadsereg, utánam!” egyetlen ésszerű érve, gondolata nem volt—, hadsereg nélküli tábornok lett. Gyerekdolgok ezek, persze, hogy azok. A felnőttek nem álmodnak maguk alá seprőnyélből lovat, s még fakardjuk sincs. Rendeletek vannak, paragrafusok, terv van, százalékok vannak és ügymenet van: ezt kell betartani, betartatni és kész. És kész vezető is az ilyen! Nézem az utcán az embert, glória nélkül persze, és nem látok mögötte senkit. Ezrek és ezrek jönnek, mennek, terveznek, s úgy tesznek, mintha őutána mennének, pedig senki sincs mögötte. Egy lélek se! Senki sem követi. Vezető vezetettek nélkül? Érvek, elvek, készség és a jó szándék nélkül? Előtte bólogató, háta mögött kuncogó „hadsereggel”? Hogyan is lehetne Vezető az ilyen, meg ha eszerint kapja is a fizetését, még ha egyelőre őt is hívják meg a fontos tanácskozásokra, még ha az ő ajtaján is van a fekete tábla, az arany betűkkel: igazgató! Vagy párttitkár, vagy szb-titkár, vagy akár csak kézzel írt kis papírtáblácskán: művezető! Gombon a fül, ki hat a vezető: akit követnek! Enélkül semmi és senki az, aki még valaminek, sőt valakinek is látszik. Mindez csupán a szem téveszméje és nem az eszme tévedése. #^A^AAAAAAZsAAAAAAAAAAZvVVVzVV'v'v' ,'MA/WWI OSVÄTH PÁL: Evés közben jön meg az étvágy. DIEJVES TIBOR: És akkor belépett Papp professzor. OR. BIHARI JÓZSEF: Eevél ment Bulganyinnak Az ünnepélyes momdatoül majd elhangzanak a jubileumi rendezvények során. így is van rendjén, hiszen negyedszázad egy ifjú főiskola életében nem kis dolog. Annál is inkább, hiszen a történelmi változások sokaságát jelentő elmúlt huszonöt évről van szó. Mi másra vállalkoztunk! megkerestük azokat a ma is oktató tanárokat, akik jelen voltak az ünnepélyes alakuláskor, s még ma is az egri főiskolán tanítanak; s megkérdeztük azt a diákot is, aki az alakulás évében lett hallgatója a főiskolának. Emlékekről, huszonöt év múltán is frissen élő, jellemző sztorikról, amelyek épp úgy hozzátartoznak a huszonöt évhez, mint az I annyiszor méltatott sikerek. Nyelvkönyv, a Pravda Dr. Bihari József kandidátus, tanszékvezető főiskolai tanár német—francia szakos diplomája mellé 1946- ban szerezte meg az oroszt is. Amikor az egri főiskola megalakult, ő már a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen működött meghívót előadóként. — Érdemes felidézni a megalakulás rendhagyó körülményeit is. Tulajdonkeppen debreceni főiskolának indultunk, az ottani egyetemen kaptunk ideiglenes „lakhelyet” Aztán közbeszólt a kor igénye, s ez így is volt helyes. Marxista szellemű főiskola kellett Egerbe, méghozzá sürgősen. Meg sem melegedtünk, S máris költöztünk: tanárok, diákok egyaránt. Előbb persze részt vettünk egy díszünnepsegen, ahol az akkori kultuszminiszter még mint debreceni „főiskolásokat” köszöntött, s ünnepi beszédet mondott az alapkőletételnél. Nos, ez a kő még ma is megvan, de tanárképző főiskola nincs az alföldi nagyvárosban, hiszen mi alig két hónappal az ünnepség után költöztünk. Az első évek hangulatát, légkörét így idézi az orosz tanszék vezetője: — A tanárok újat akartak, a diákok lelkesedese nem ismert határokat. Nem volt tankönyv, nem tudtak egy szót sem oroszul. Épp ezért eljártak minden előadásra, s szorgalmasan jegyHŐSKOR, sztorikban Emlékezés a 25 éves egri főiskolára ze teltek, hogy két év alatt jó], elsajátítsák a nyelvet. Persze, a tanárok is példát mutattak. Hadd idézzem fel most a közelmúltban elhunyt kiváló nyelvész kollégám, dr. Papp István esetét. Minden áron meg akart tanulni oroszul, méghozzá gyorsan, s nem a hagyományos úton. Megdöbbenésemre a módszert is ő ajánlotta. Nem is mert egyetlen cirillbetüt sem, mégis elővette a Pravda egyik számát, s arra kért: kezdjem ennek segítségével az oktatást. Kitartásának köszönhető, hogy sikerült is. Levél Bulganyinnak A fiatalokat fűtötte a tudásvágy, a szorgalomhoz azonban csatlakozott az egészséges érdeklődés. Any- nyit hallottak a Szovjetunióról, nyelvét is beszélték már valahogy, csak éppen sosem jártak szovje* földön. Elhatározták: nem hagyják any- nyiban: ha törik, ha szakad eljutnak. — Akkoriban ez nem volt könnyű. Levelet írtak a Vo- ronyezs melletti Jeleci Pedagógiai Főiskolára. Jött válasz, s a kapcsolatfelvételt támogattuk mi, tanárok is, hiszen magunk sem jártunk még mindannyian orosz földön. Hátra volt még a legnehezebb: az útlevélszerzés. Diákjaink azonban nem csüggedtek, elhatározták, hogy levelet írnak Bulganyinnak, az akkori szovjet miniszterelnöknek. így is lett, megható szavakkal ecsetelték a kívánságot. S megtörtént az, amire nem számítottunk: a miniszterelnök intézkedett. Mint később megtudtuk: a levél-kérveny hátlapjára saját kezűleg irta ra: azonnal megadni az engedélyt. Tilos a rúzs . „ ♦ Osváth Pál, a műszaki tanszék adjunktusa — debreceni tanítóként — már 1945 előtt egyik lelkes propagálója volt a hazai gyakorlati oktatásnak. 1948-ban, a még Debrecenben működő főiskola igazgatója épp ezért kérette magához. — Akkorra már kialakítottam — nem kis részben saját anyagi erőből — egy, a gyakorlati oktatás célját szolgáló terem felszerelését. A meghívás mégis meglepett, legalább annyira az ajánlat is, hogy vállaljam oktatóként a gyakorlati ismeretek tanítását. Amikor túljutottam a meglepetés pillanatain, újabb megpróbáltatás várt: — Te vagy a szakember, mondd meg, mennyi pénz kellene a legszükségesebb eszközökre? — kérdi az igazgató. — Hát... — vezettem be a hosszú hallgatást. Közben villámgyorsan peregtek gondolataim: „A Csapó kerti iskolában kétszáz forintot kaptam — egy évre — felszerelés vásárlására. Gondolom, kellene — elvégre főiskoláról van szó — legalább ötezer forint. De hátha nincs ennyi, hátha túl sokat kívánok. Kevesebbet mondjak? No jó, de ha rosszul számítok, később aztán hiába kopogtatok többért.” A főnök látta tanácstalanságomat, megszánt, s így segített ki: — Elég lesz harmincezer forint'! — Hát... kezdtem ismét zavaromat palástolva. S folytatódott a gyors gondolatváltás. „Te jó ég! Hiszen ez egy egész vagyon. Micsoda lehetőségek, jó lesz ezt meglovagolni.” — Egyelőre! — szóltam most már magabiztosan. Hiába, evés közben jön meg az étvágy ... Tanár, a tilosban Dienes Tibor ma az egri Dobó István Gimnázium és Erdészeti Szakközépiskola igazgatója. A komoly direktor azonban egy-kettőre tizenéves gólyává változik, amint a huszonöt évvel ezelőtti diákélményekről faggatom: — Igazi hőskor volt azaz időszak, a mai diákok, a mai főiskolai hallgatók ne« hezen értenek meg egyedi hangulatát. Ereztük az idő ritmusát, sejtettük, tudtuk] mit vár tőlünk az új rend, így aztán nemcsak tanultunk, hanem őszinte, lelkesedéssel politizáltunk. Az 1949- es nepfrontválasztások idején egy hónap alatt bejártuk egész Hajdú-Bihar megyét, s agitáltunk, a kommunisták mellett. Nem túlzás, ha azt mondom: egy házat sem hagytunk ki. — A fogadtatás? — Hol érdeklődéssel, hot mordan, hol vasvillával vártak. Gsakhát minket nemle-» hetett sem elriasztani, sem lefegyverezni, mert hittünk abban, amit csinálunk. Jóformán azt sem tudtuk, mi a termelőszövetkezet, mégis magyaráztuk az embereknek, hogy érdemes belépni. S amit nem tettek meg az érvek, megtette a fiatalság varazsa: a morgolódók is megenyhültek. Minden faluban kultúrműsort adtunk; természetesen saját színjátszó csoportunkkal, szavaló- inkkal, énekkarunkkal. Az is énekelt, aki botfülő volt, ha már túl dörmögő, legfeljebb bokán rúgtuk, hogji egy időre hallgasson el. — Hogyan tanult a negyedszázad előtti gólya? — A rendszeres kultúr- es agitációs munka mellett év végén 4,1-es átlaggal vizsgázott az évfolyam Nem tűrtük a lustaságot. Egy tanulni nemigen szerető kolléganőnket addig gyötörtük, korrepetáltuk, hogy végül csak elérte a 4,1-es átlagot. Addig, persze nem volt randevú, hazamenetel, mozi, szín* ház, csak a könyv. — Hallhatnánk néhány sajátos sztorit? — Buzgóságunkban nemegyszer túllőttünk a célon. A lányoknak megtiltottuk a rúzsozást. Egyszer moziba mentünk, s megláttuk, hogy két „rebellis” csakazértis kikente magát. Nosza elő a mosdótál, s a szivacs! Saját kezűleg tüntettük el a rúzst. G O O A volt diákok tisztes tanárokká nőttek, a hajdani tanárok rangos tudományos fokozatok sorát szerezték meg huszonöt év alatt. A régi sztorikat újak váltják, ez a dolgok rendje. Ám, mivel jellemzőek a hőskorra, idéztük őket, hogy helyet kapjanak a frissek mellett... Pécsi Istváa
