Népújság, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
Gondolatok Rozsgyesztvenszkij költészetéről r A SZIBÉRIAI HETEK ünSepi program tóinak, amely október 15-évií zárul, egyik kiemelkedő eseménye lesz Robert Rozsgyesztvenszkijjel, a mai szovjet líra nagyon tehetséges és sajátosan egyéni hangú képviselőjével való személyes találkozás. A jeles költő ismételt egri látogatása időszerűvé teszi, hogy eddigi életútját, izgalmas művészi pályáját, akárcsak egy futó vázlat erejéig is végigtekintsük. Robert Rozsgyesztvenszkij 1932-ben született egy délszibériai kis faluban, Koszi- hában. Rozsgyesztvenszkij fiatalkori verseinek — éppen úgy mint kortársainak — igazi értékét és népszerűségét az adja meg, hogy szinte teljesen lecsökken a távolság a vers és a jelen, az egyéni élmeny és a közügy között. A költő felpezsdült élet, a mindenre váró, a múltat újraértékelő ember harsány »zószólója lett. ELSŐ VERSKÖTETE a '„Próba” (1956) már tartalmaz olyan költeményeket, amelyek sejtetni engedik milyen lírai nagyságokat választott Rozsgyesztvenszkij példaképül. „A vendégségben Majakovszkijnál” c. verse nyomán nem nehéz kitalálni, hogy egyik mesterének a kirobbanó tehetségű nagy proletárköltőt tartja, akinek szellemi leheletét állandóan maga körül érzi. Másik inspirálója — a lírai átéléssel megkomponált természeti képeit szem előtt tartva — a finom hangú Jeszenyin. Mindezt alátámasztani látszik a „Reggel” c. verse is, amelyben a természettel való együttélése kétségkívül a tragikus sorsú köl l övei rokonilja. Az elmúlt évek során Rozsgyesztvenszkij több verseskötetet jelentetett meg, a legnevezetesebbek a „Lakatlan szigetek” (1962) és a „Hatósugár”. (1966.) Üjabb versei nemcsak az izgalmas jelen kérdéseit elemzik, hanem néha a régmúltba is visszanyúlnak. A „Harminc- nyolc tele” c költeménye a hétéves gyermek szemével vizsgálja a 30-as évek vegének bizalmatlan, ártatlan emberek számára is veszélyt rejtő légkörét, s a zavart, kusza gyermekkori kép csak ‘évtizedek múltán válik érthetővé számára. „Ennyi maradt Emlékek kuszasága Ijedt, anyám Kiáltozó apám Én azt a délután csak nagysokara értettem meg | Húsz év után” Gyermekéveinek megrázó eseménye, a háború is sokszor visszatérő témája lírájának. A „Zsibvásár abban az évben” c. verse remekül ötvözi egybe a pergő ritmusú vásári életképeket a fel- sejlő halál szomorú pillanataival. Árusok zsinatainak: „Csomagolt szaharin !” „Gyógyhatású mahorka!” Mi mindent oda nem hordtak! Kivált reggel vasárnaponta. .. „Katonaköpeny, nem fogta golyó: Sajnálom eladni, bír isten!” „Itt a toll, dunnába való! Menyecske, hé ide süssön!” Ki kér , lepényt, friss, gyönge lepényt?” „Szappan, csodaszappan!” „Érdemrend Berlinért!” „Labdát, labdát! Né, de magasra pattant!” „Csizma, a utinna! Posztó a javából Aki hordja. fütyülhet a fagyra!" Majd aü öreg vásári varázsló bűvöli el a közönséget egészen addig, míg egy fiúcska az örökre elveszett papáját kéri vissza tőle. Ez a váratlan, ártatlan naívsá- gában is komoran tragikus kérés egyszerre áthangszereli az egész költeményt. Minden révület, bűvölet egy ponton tehetetlen, halott embert élővé tenni nem lehet. Elnéztek az emberek Hallgattak az emberek Már vége Már vége Már vége a háborúnak. EZ A JÁTÉKOS ötletekkel induló, sziporkázó nyelvi fordulatokkal megtömött mű hirtelen filozófiai mélységekbe vált, s nagyon jól érzékelteti, hogy a költő második korszakába lépett, amelyben az elmélyültebb eszmélkedés, a vajúdó újrafogalmazás dominál a hirtelenebb és köznapibb reagálással szemben. A háborúról szóló egyik legnagyobb hatású műve kétségkívül a rendkívül igényesen megszerkesztett Rekviem című költeményciklus. A nagyszabású költemény a háborúban elesett apák és idősebb testvérek emlékét idézi kegyelettel és tisztelettel, fokozott művészi gonddal hangsúlyozva a témájában rejlő kettősséget a hőssé válás nagyszerűségét és tragikumát. A népköltészeti elemekkel átszőtt Rekviem a megható balladai siratóénekekkel párhuzamosan szép népi hasonlatukat is versbe ötvöz. A mű lépcsőzetes formába tört mondatai jól fejezik ki formailag is a visz- sza-visszatérő fájdalmas érzelmeket. A neves szovjet zeneszerző, Kabalevszkij a Rekviemből egyórás nagyszabású szimfonikus alkotást komponált. A három nagy impozáns részből álló zenemű találó hanghatásaival tovább fokozza Rozsgyesztvenszkij költeményének értékét, fennségesebbé teszi a- téma kibontását. A 60-as évek közepétől Rozsgyesztvenszkij lírájában bizonyos változások tapasztalhatók. Egyre gyakrabban boncolgatja verseiben a költészet feladatát és célját. Elméletileg is megkísérli megközelíteni a művészi alkotás lényegét, legbensőbb esztétikai titkait. Egyre gyakrabban hangzik fel műveiben a költő felelősségének a kérdése is. Rozsgyesztvenszkijnek is végig kell járnia a nagy művészi utat, ő is csak a költői vajúdásokon keresztül juthat el egységes lírai világképéhez. Néhány utóbbi verse arra enged következtetni, hogy a költő a köznapi, az aktuális témák meghódítása után a gondolati költészet világában is nagyot lépett előre. ROZSGYESZTVENSZKIJ versei akár remekbe sikerűitek, akár gyengébbecskék, ilyenek is vannak, mindig jellegzetesek és tipikusak; a politikai és epikus az abszurd és lírai versek korában is átsüt a költő egyénisége és sajátos művészi hitvallása verseinek minden egyes során. Rozsgyesztvenszkij mikor évekkel ezelőtt Egerben járt, /már írt egy hangulatos költeményt „Egri pincék” címmel. Eger dicső pincéi teli drágasággal leli nagy hordóval» borral — csudással ? Medok? MedokV A pohár mái csordult. Cipőm sarkát széttáncolom, mi lett végre, nem tudom. — Egészségemre 1 Szeretnénk remélni, hogy újabb egri látogatása ismét dalra inspirálja a neves költőt. Dr. Hekli József ARAGON: A szerelem nem puszta szó 75 évvel ezelőtt, 1897 október 3-án született Louis Aragon, a szocialista irodalom egyik nagy úttörője és élő klasszikusa. Mikor rám leltél olyan voltam mint kivetett kavics a parton Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson Mint régi szeksztánsra tapadt moszat amit partra hajit a dagály Mint köd amely kéretlenül az ablakba ül s be-beszáll Mint mások-hagyta zűrzavar egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban Mint potyautas aki a vonat-lépcsőn kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába beiekábu) Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából Mint lázálom mely a börtön homályában sehogy se oszol Mint a madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek tijja n Mint egy kocsi amit sorsára bíztak állva az utcán Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint réveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint poggyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol Mint a seb amin a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengereken Mint kés emléke a húsban amely nem múlik cl sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körűi ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok. Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Úgy leltél rám te az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy régvolt emberre aki zajjal s haraggal telidesteli Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Somlyó György fordítása Jubilál az Országház Hetven éve, 1913. október 8-án fejezték be az Országház építését és adták át rendeltetésének. A budapesti Országházat Steindl Imre műegyetemi építésztanár tervezte. 1885-ben kezdték el építeni és 17 éven át mintegy ezer ember dolgozott az építkezésen, amely abban az időben a világ egyik legnagyobb epülete volt. Hossza 268 méter, kupolájának csúcsa a földtől 96 méter, térfogata 473 ezer légköbméter. \wJ'AAw^fA«AWWivAVv\v,v»>A*»-v.«Awwvu ___ «WA/VWM ostanában, hacsak tehetem, mindennap kimegyek a közeli parkba. Szorít a város. Mintha be lennék falazva. Az utcák léghuzatában csak sietni tudok. Mire hazaérek, a rohanástól már szúr a mellkasom. Az érintések, a lökdösődés elől, a dörgő kukák, dudáló autók elől a liget oázisába menekülük. Befogadnak a fényjárta lombok. Szeretnék beléjük költözni. Kiíe- szített vitorláikba fogják a szelet a nagy fák. Millió levél repdes a gallyakon. Itt minden arc ismerős. Az öregek ismerik egymás lépteit is. Távol van a benzinszagú országutak idegesítő rohanása. Ha nem szólok senkihez, ha nem szól hozzám senki, akkor sem vagyok egyedül. Már ismer a park társadalma. Megvan a törzspadom is. Mindig üresen találom, hacsak egy- egy betévedő idegein el nem foglalja. Általában könyvvel a kezemben ülök. Olvasok. De érdeklődésemet. fantáziámat mindig jobban izgatja a valóság. Érdekesebb minden könyvnél az, amit magam körül látok. Hónapok óta figyelem az öreg vasutast, aki kazánfűtő volt. Most nyugdíjas. Egyik cigarettát a másik után szívja. Krákog, mintha keserű íze leime nyugalmának. Nagy füstfelhőt ereget maga körüL Ha ujjával elpöcköli a cigarettavéget, még sokáig néz utána. Az enfc V/ARCiA RUDOLF he szélfúvásban olyan a füstölgő csikk, mint egy kis mozdony. Pár percig parázslik a vége, mintha arra várna, hogy az öregember jelére megindulhasson. Sötétedésig ül a nyugdíjas vasutas hátradőlve a pádon. Úgy nézeget jobbra-balra, mintha vonat vinné. A nagymama jelenti itt a vidámságot, négyéves forma kisuno- kájával. Hányszor feloldotta az elszigeteltséget a botladozó kisfiú! Ennek köszönhetem, hogy egyszer mosolyogni láttam az öregembert, aki látszólag senkihez nem tartozott. Mindig itt töltötte a szombat-vasárnapok üres ünnepét a parkban. Sétálgatott. Néha sunyin, szégyenlősen lehajolt egy-egy eltaposott cigarettacsikkért. Zsebébe gyűrte, aztán továbbment. Látszott rajta, megbékült már mindenkivel, mindennel. Az ehnúlással is. Néha hangtalanul mozgott a szája. Fölemelte kezét, mintha valamire fi-j gyelmeztetni akarna: „Emberek,'' milyen hűvös kiszámítottsággal éltek a hétköznapokban?” Kinyúj tott karjának mozdulatával láthatatlan rendet teremtett maga körüL Egyik délután a kisfiú nagyanyja nagyon belemerült a beszélgetésbe, egy másik idősebb hölggyel. A fiúcska a füvön játszott, aztán oda- tötyögött az öregemberhez és az ölébe mászott. Pár pillanatig némán néztek egymás szemébe. Olyan megértéssel, mintha nem is lett volna köztük hetven, nyolcvan év. Éppen egy fekete esőfelhő úszott a nap elé Sötét lett. A kisfiú felnézett az égre. — Bácsi! Gyújtsd már fél a napot! — mondta kérlelő hangon. Az öregember szája furcsa mosolyra húzódott. Már mindenki őket nézte. A nagymama a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal odaszaladt. Kikapta az öregember féltő öleléséből a fiúcskát. Fenekére paskolt és elvonszolta a csöppségét. Mindez egy perc alatt játszódott le. Vastagon állt körülöttünk a csend. Az öregember csak ült inaga elé meredve, üres kézzel. Görnyedtél? fölállt. Álomból, halálból kel fel így az ember. Többé nem láttám a parkban. Nem jött többé, mint az a fiatal pár, amely minden délután a park sarkában ült. Itt készültek az érettségire, a felvételire, amíg be nem esteledett. Aztán közelebb húzódva egymáshoz a jövőjükről álmodoztak. Egyik este hiába várt a fiú. Gör- nyedten ült, háttal a kavicsos sétánynak. Hiába várta az ismerős ruhasuhogást. — Fölvették az egyetemre a kislányt — vettem ki a szomszéd pádon beszélgetők szavaiból. „Valaki hiányzik. Ismeretlen helyre távozott...” cikáztak a gondolatok zsibbadtan a fiú fejében. — „Most hogyan tovább? Ügy kell folytatnom az életet, hogy mindent újrakezdek.” Gondolatai közt vissza-visszatért egy mesefoszlány. Gyerekkori meséskönyvben olvasta. Sehogyan sem jutott eszébe a történet vége a csillagszemű juhászról, aki mindig az eget nézte és beesett a kútba, a kések közé... Sietős léptékkel ment el, majdnem szaladt. Nehogy valaki sírni lássa. Ahol a kavicsos üt befordul, tf-vf.f 1 ú ft 53 m 11 t/vl -i á im ^WWWVVVWWWWWWWVVWWVVVVVWVVVVVVVVVVVWWWWVVVVV WWW iWWWVVWVVWWWWWVVVVWVWWv\VVVW*W¥^ t
