Népújság, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-06 / 210. szám

Enyém. tied. miénk A mkor az Országos Ta­karékpénztár embere átadta a szövetkezeti lakás papírjait, meg az első csekk­tömböt a havi töriesztgetés megkezdéséhez, és ünnepé­lyes torokköszörülgetés után bejelentette, hogy harminc évi — háromszázba tvan hó­napi! — törlesztés után a la­kás teljesen az enyém lesz, elnevettem magam. Nemcsak azért, mer'; a harminc év túlságosan nagy idő ahhoz, hogy a végére iássak. Hanem azért is. mert ha mégis elképzeltem, t hát mulatságosnak képzeltem azt a vénembert, akinek az Or­szágos Takarékpénztár jóvol­tából büszkének kell lennie majd arra — 2(XX)-ben —, hogy ime: tulajdonos. Hogy a lakás, amelyben megörege­dett, teljesen az övé. Nem tudtam, de most sem tudom felfogni, miért jobb érzés azt a négy falat bá­mulni, amelyik telekkönyvikig az én neveimen szerepel, mint azt a négy .falat, amelyik csak a lakónyilvántartó­könyvben szerepel a nevemen. Kérdeztem is új lakásszövet­kezeti szomszédomat, mi a véleménye erről, ám a szom­széd, akitől hasonló értetlen­séget vártam,, egészen más­fajta értetlenséggel nézett rám: — Ez nem tréfadolog, ké­rem — mondta. — A saját lakás mégiscsak más. A dolgot, úgy látszik, újra végig kell gondolnom. Mi ez a más? Honnan ér­dektelenségem e más iránt? S honnan sokak érzékenysé­ge iránta? Az első kérdésemre csaló tudálékosan, de könnyen tu­dok válaszolni. Ez a más; egyfajta viszonykülönbség. Viszonyom egy tárgyhoz sok­féle lehet, de birtoklási szempontból látszólag csak kétféle: vagy az enyém tár­gya, vagy nem. Vaigy tulaj­donosa vagyok, vagy nem. Az előbbi lákáspélda esetén ez a különbség gyakorlati­lag észrevehetetlen: egy la­kásban ugyanúgy lakom ak­kor is, ha egyszer majd az enyém lesz, mint akkor, ha sohasem lesz az enyém. Mi­velhogy gyakorlatilag az enyém. Én használom. S mert egy lakásnak az az ér­telme, hogy használják, ez­zel én tökéletesen meg va­gyok elégedve. Hogy eszmei­leg más egy bérleti viszpny, mint egy tulajdonosi viszony, ez szomszédomnak okozhat valami birtoklási pótörömet, engem hidegen hagy. Miért hágj- hidegen? Ez a második kérdés, erre még könnyebben tudok válaszol­ni. Ilyen volt az iskolám, úgy látszik. Megutáltatta ve­lem a tulajdont. A kollé­gium, amelyben a legszemé­lyesebb tárgyak is közösek voltak, amelyben az enniva­ló mindig „kolkajának” (kol­lektív elemózsiának) számí­tott, s amelyből egymás in­gében-zakójá.ban-ci pőjében parádéztunk ki vasárnap dél­után a moziba. (Ballagási öl­tözékemből, ha jól emlék- ■ szem, csak egy zokni volt az enyém.) És az egyetem, ahol a francia felvilágosítóktól megtudtuk, hogy: „A tulaj­don — lopás”, Marxtól, hogy: felhalmozott értéktöbblet, s még a szelíd Csokonaitól is, hogy: „Az enyim s a tied mennyi lármát szüle, miolta a mienk nevezet elüle”. A dolog annyira egyértelmű volt, hogy roppant szégyen­nek számított, ha valamelyi­künkről kiderült: van — vagy volt — valamije. Háza, földje, boltja. (Épp mostaná­ban került kezembe égy le­velezőlap, amelyet szüleim­nek írtam 1951-ben: kérje­nek számomra szegénységi bizonyítványt a községi ta­nácstól, már nem emlékszem arra, hogy milyen ügyiben, de arra jól emlékszem, hogy úgy vártam és fogadtam a szegénységi bizonyítványt, mint egy nemesi oklevelet. Nincs semmim, tehát igazol­tan tisztességes ember va­gyok.) Miért vágynak most oly sokan másféle igazolásra? Telekkönyvire például? Mért olvasható gyufásdoboz- nyi vikendházak homlokza­tán is a gyermekien büszke felirat: „Pici, de az enyém”? Ez a harmadik kérdés, erre azonban nem tudok könnyen válaszolni. Ha ugyanis köny- nyen válaszolnék, mondván: ez a tulajdon-éhség „az át- kos múlt maradványa”, leg­feljebb félig volna igazam. Telekkönyvi kivonatot tud­niillik olyanok is lobogtat­nak most, akiknek régen — velem együtt — a szegénysé­gi bizonyítvány volt büszke nemesi oklevelük. Akik most kiírják vikendházuk homlok­zatára, hogy „Pid, de az enyém”, azok többsége olyan társadalmi réteghez tartozott, amely a kommunista kiált­vány szerint csak láncait veszítheti. A választ tehát ki­kerülöm, de visszatérek az el­ső kérdéshez: A tulajdon — viszony. Birtoklási viszony ember és egy tárgy között. Ha ezt a mostani tulajdonos-divatot meg- vagy elítéljük, leg­alábbis két dolgot kell te­hát figyelembe vennünk. Az egyik: a tárgy. Amire a bir­toklási éhség kiterjed (kiter­jedhet) : családi ház, saját lakás, nyaraló, autó. Csupa olyan tárgy, amellyel, ha tu­lajdonosi viszonyba lépnek, személyi tulajdonná alakul, és nem magántulajdonná. Birtoklási örömet szerez, de segítségével értéktöbbletet senki se szerezhet. (Igaz, hogy a „kolkajás” hagyo­mánytól ez a birtoklási öröm is idegen, de a tudományos szocializmus programjától korántsem idegen.) A másik amit figyelembe kell venni: az ember. Aki tulajdonosi viszonyba lép a családi ház­zal, a lakással, a nyaraló­val, az autóval. Ha meg­vagy elítéljük éi-te, a vi­szony, érzelmi-világszemléle- ti tartalmát is mérlegelni kell. Mert ég és föld különb­ség lehet aközött, hogy va­lakiben vagyonszerzési mo­hóság dolgozik-e, „kaparj kurta”-ambíció, vagy egysze­rűen biztonságvágy, megala­pozottságvágy. Elítélnünk csak az elsőt kell, akinek emberségén a tulajdonná idegenült- tárgy uralkodik, s nem a másodikat, akinek számára a tulajdonná minő­sült tárgy továbbra is tárgy marad, ő uralkodik rajta, kényelmessé teszi vele éle­tét. E s aid nem felejtette el, hogy a kommunista kiáltvány szerint: ki csak láncait veszítheti el, cseré­ben megnyerheti az egész világot (nemcsak vikendhá- zat nyerhet). S alti azt is tudja, hogy a birtoklási vi­szony csalt látszólag kétfé­le: vagy az enyém egy tárgy, vagy nem; van egy harma­dik fajta viszony is: ha a tárgy a mienk. S hogy a vég­ső cél ez: megnyerni az egész világot, aztán kiírni a homlokzatára: „Óriási és mégis a miénk!” (F. V.) ÚTKÖZBEN Sütkérezik a táj. Hervadó szépasszonyok adják át ma­gukat ily bágyadt csendben a napnak, hogy barnaságuk netán leplezné ráncaikat. Az idő immáron őszre hajlik. A kontúrok elmosódnak, s az árnyék könyörtelenül ke­mény-kérges kánikulai vona­la öregasszonyok fekete fej­kendőjének megfakult színé­ben oldódik fel. Zöld még a határ. És már mégsem az. A levelek zöldje alatt, ma érez­hetően inkább, mint látha­tóan, hogy i holnap már szembeötlő is legyen, a her- vadás sárga színe mutogatja ápolatlan, de könyörtelen fo. gait. Csend van. Távolban egy traktor dohog, aztán odább még egy: a hevesi határ fe­ketére fordul az eke nyomán. Bamba, bágyadt birkanyáj, mint valami földön kúszó szürke árnyéka az égi bá­rányfelhőknek, gomolyog lassan a tarlón. Süt a nap, kék az ég, sütkérezik a világ, de tovatűnt a nyár, varjúk hangja száll: kár! Bizony kár! Megöregedett idő. * i Útépítők. Talán, ha négyen vannak, de vagy tízféle gép. Ha nem több. Mikor reggel korán találkozom velük, még i 11 dolgoznak, mire vissza­felé taposom a gázt, * már vagy egy kilométerrel odább terítik az aszfaltot. Modern kor, modern technika. S az útkaparóra gondolok, ott Ti- szanána után, aki konok ki­tartással lapátolta vissza az óriási teherautók kiverte gödörbe a megmmzsolt kavi. csőt, útport, szöget, gezemi- cet, s mindazt, ami a kere­kek nyomán az útfélre ke­rült. Piros, háromszögletű zászlócska egy meggyfaboton, az meg beleakasztva a kerék­pár küllői közé. S a kerék­pár a földön. Így aztán csak madárként lehetne, látni az űtkaparó címerét és figyel­meztetőjét is egyben — a zászlót. Űjabb teherautó viharzik el és az erre az időre lélre- állt útgondozó mester, most makacs kitartással újból visszalapátolja a gödörbe az onnan szerteröppent zúzalé­kot. Nem Sziszifusz ő, dehogyis az. Dolgát végző ember; Aki egy kicsit élő múzeumi tárgyként itt maradt a techni­ka korában. Csinálja, míg nem mondják, hogy nem kell. Neki a gödör a dolga. Az ítélkezés nem rá tarto­zik. Törik a dohányt Heves ha­tárában. Kömlőn. Besenyőtel­ken a szellős pajtákon már nem kizöldül, de kisárgul a felfűzött, illatos hevesi do­hány. Asszonyok karikáznak sűrű sorokban Hazafelé a szövetkezet majorjából. Asz- szonyok itt, asszonyok mindenütt, ahol dolgozni kell. Nem is tudom elkép­zelni, mire menne ez az or­szág, mire a szövetkezet, ha egyszer az asszonyok meg­makacsolnák magukat. Hű, ne is gondoljunk rá. Vajon hány szövetkezeti elnök van belőlük a megyé­ben? És az országban? öt, egy... egy sem? Már — tu­dom — ez közhelyszámba megy. De közhely-e ez: hány asszony vállalná el az el­nökséget? öt? Egy? Egy sem? Azt hiszem, fel kell nőnie ehhez az új nőgenerációnak. Talán már fel is nőtt? Itt, valahol itt kell lennie annak a tanyának. Jól em­lékszem — szégyenszemre a ló nevére. De hát ki hallott még egy lovat Lajcsikám- nak hívni. Pedig így hívták a rozzant gebét, ezen a ta­nyán. amelyet most nem ta­lálok, így hívták a gazda szemefényét, amellyel ott szántott... hol is... ott va­lahol a tanya mögött, amit nem találok. Eltűnt — ta­lán? — most modern istál­lók sora fehérük, piros cse­réptetővel és még kerítés is övezi a terjedelmes majort. Tiszteletet parancsoló ko­moly kerítés. Pedig még tavaly itt volt. A tanya! Tavai#.? Uramisten: van A gépek folyamatosan vágják, aprítják, szállítják a silókukoricát. (Foto: Tóth Gizella) Berdó Ferenc és Nagy Andor traktorvezetők (balról jobbra) Mészáros János főmezögazdásszal a „kukoricaerdő” szélén a szép csöveket szemlélik. Nem csoda, hogy a falu­ban, a termelőszövetkezet­ben mindénki csodálattal né­zi, a százholdas silókukorica- táblát, amely nemcsak a ben­ne dolgozó embereket, de még a magas gépeket is — ellepi. Nem csoda, mert a kö­zelmúltban még a megye kü" löniböző részeiről tapasztalat- cserére összesereglett szak­emberek is elámultak az át­lagosan három méter magas­ra megnőtt kukorica lát­tán ... — Mit csináltak a kukori­cával? — kérdezik a boconá- di tsz-tagok a szakembere­ket. — Nálunk is jó lenne ilyen kukorica — mondják a szom­szédos tarnaszentmiklósi tsz- ből Boconádon segítkező trak­torvezetők: Törőcsik Sándor, Csordás József és Oláh Mik­lós. — Ilyet még soha nem láttunk... Mészáros János főmező­gazdász arcán lehetetlen ész­re nem venni, hogy elége­dett, amint az egyes tanya határában, az erdőmagassá' gú kukoricatábla mellett lép­kedünk. — Eddig Boconádon csak a hagyományos kukoricater­mesztést ismerték és folytat­ták: sorvetés, kézi egyelés- kapálás. Most sem ebben a annak talán már tizenöt éve is. Állok a kiskörei Tisza-hí- don, alattam egykedvűen bodrozódik a csendes Tisza, szemben velem a kiskörei új, a nemrég felavatott gát. Már voltam a tövében, rajta, alatta, de csak most, hogy innen, megfelelő távlatból látom, most kap csak meg igazán, most értem meg: ho­gyan épült, hogyan néz ki. Ügy látszik, egy gát megér­téséhez sem árt térben és időben a kellő távolság. Gátat egyébként úgy kell építeni, hogy az egyenes mellé — ez a Tisza — nem érintő félkört húzunk. Ez a félkör, majd ha érinti az egyenest, ez lesz az új fo­lyamág. Aztán nyilván miu­tán „meghúzták” a félkört teljesen az egyenesig, átvág­ták a gátakat, elzárják most már az egyenes két torkola­ti pontját. És kész! A gát! Amelyet hosszú évek óta építenek, óriási technikával, százféle tudomány ezernyi­féle fegyvertárának felhasz-, nálásával, s amelyet még évekig építenek tovább, hogy vizet adjon, bő vizet adjon, a legnagyobb kincsét adja oda az embernek a Tisza. Gátat különben — mint írtam már — nagyon köny- nyű építeni, csak egy félkört kell húzni az egyenes mel­lé... Sütkérezik a táj. Jó utaz­ni benne. S bár lassan itt a hervadás, e szépségek között ki törődik most az elmúlás­sal. Gyurkd Gézs százholdas silótáblában, sem a 200, holdnyi csöves kukori­cásban nem kellett kapálni. És nézzék meg a sorok, tövek közeit, találnak-e gyomot — mutat a valóban teljesen gyomtalan kukoricatövek kö­zé. Mind a siló', mind a csö- veskukorica-táblában — Bo­conádon első ízben az idén —, teljesen új, gépesített technológiát vezettek be. — Zárt rendszerű techno­lógiát — mondja Mészáros János —, amely kezdődött az őszi mélyszántással, illetve az előtte elvégzett — holdan- kénti hét mázsa — alapmű­trágyázással. Tavasszal, a durva, rögös talaj felület si­mítózásával egyidejűleg hol* dánként egy mázsa műtrá­gyát újra bedolgoztunk, majd a vetés előtt a talajba juttat­tuk a gyomirtó vegyszert. Megválasztottuk a vetőma­got is: a silótáblába K. 22-es (keszthelyi), a csövesbe pedig MV. te. 596-os és MV. se 530- as (martonvásári) vető­magot vetettünk el. A vetést Is újfajta, szemenként vető román pneumatikus vetőgép­pel végeztük. Ezáltal sikerült biztosítanunk a szakiroda­lomban ajánlott legoptimáli­sabb tőállományt, amely a si­lónál 40 ezer, a csövesnél 26 —28 ezer holdanként, öntö­zés nélkül. Az időjárás is kedvezett, s minden más számításunk is bevált: így került sor most a teljes gépi technológia utolsó fázisára, a gépi betakarításra. Kint a silótáblában dől* goznak a silókombájnok. Mellettük, mögöttük halad­nak a Zetorok, itt segítkez- nek a tarnaszentmiklósiak is. Amint az egyik Zetor von­tatta két pótkocsi megtelik, gyorsan helyébe áll a másik. A teli rakományt pedig azon­nal száüítják az egyes ta­nyán levő magasodó „siló- hegyre”, ahol lánctalpas gép­pel tapossák, tömörítik. Fo- lyamatosan megy a munka. — Mennyi a terméshozam? — Silónál olyan 300—320 mázsára tehető, a tervezett 180 mázsával szemben. A csöves, gazdasági kukoricá­nál is bevált a gépi techno­lógia, a vegyszeres gyepür­tás, valamint a 70 centi sor- és 27—35 centiméteres tőtá­volság. Itt még a jövő héten kezdjük meg a csőtörő gép­pel a betakarítást, de a becs­lések szerint csövesen olyan 80 mázsás, szemesen 45—50 mázsás holdankénti átlagra számítunk. Rövid fejszámolás, s kész a lényegre utaló gazdaságos* sági számítás: kézi, hagyo­mányos termesztés esetén egy hold kukorica háromszori megkapálása 600—700 forin­tos ráfordítást jelent, amíg a vegyszer ára és földbe jutta­tása pedig mindössze 350 fo­rintjába került a közös gaz­daságnak holdanként. — A ráfordítás tehát a fe­lébe került, a terméshozam pedig közel a. duplája lett — összegzi Somogyi Gyula tez- elnök, megtoldva még azzal: — Arról nem is beszélve, hogy milyen nagy és sok fi' zikai munkától mentettük meg tagjainkat. Hozzáte­szem, hogy nem is lett volna elegendő kézi munkaerő eh­hez a mennyiséghez... A boconádi termelőszövet­kezetben eddig minden évben vásárolni kellett az állatállo­mány fenntartására, hizlalá' sára 10—20 vagon kukoricát. A bátor kezdeményezés, a gyökeresen új technológia megváltoztatta a helyzetet: három évre elegendő silóval, s várhatóan annyi szemes kukoricával rendelkeznek majd az év végére, hogy 50 —60 vagon eladó lesz belőle a saját szükségleten kívül. Teljesen reális alapokon — c biztos takarmanybázison — nyugszik a tsz vezetőségének az a célkitűzése, hogy a szarvasmarha-program kere­tében a jelenlegi évi- száz hízómarha számát, néhány éven belül megduplázzák. Faludi Sándor 1972. szeptember 6., szerda

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents