Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
Miután fegyveres banditák rajtaütöttek egy amerikai bankon, és jelentős mennyiségű pénzzsákmánnyal távoztak, a bank vezetősége a helyi lapban egész oldalas hirdetést tett közzé a következő szöveggel: „Egyet minden dicsekvés nélkül meg kell mondanunk: a gengszterek kétségkívül városunk legnépszerűbb és legjobb bankját keresték fel!” Meteorológusok, o figyelem! A tokiói meteorológiai intézetnél új bérezési rendszert vezettek be. Az intézet munkatársai ezentúl csak akkor kapják meg teljes fizetésüket, ha prognózisaik beváltak, fele fizetést kapnak, ha előrejelzéseik 50 százalékban bizonyulnak helytállóknak és semmit sem kapnak, ha a jelzett verőfényes, kellemes idő helyett zuhog az eső. Az utolsó ecsetvonás A nagyon idős korában elhunyt angol író, William Somerset Maughammal, amikor már évek óta nem publikált semmit és igen visz- szavonultan élt, még egy utolsó interjút készítettek. Megkérdezték tőle, vajon szeretne-e száz évig élni. „Nem — válaszolta Maugham. — Ha az ember már semmit sem tud hozzátenni az életéhez anélkül, hogy elrontaná a képet, legalább igazi művészként hagyja el a műtermet." Nem tudjuk, hogy ki talált« fel a hegedűt; sokak szerint Andrea Amati, a híres cremonai hegedűkészítőiskola megalapítója. Ám valószínű, högy ő csak tökéle- tesitőjé, végleges kifejlesztője volt a „hangszerek királyának”. Valinak, akik az 1560—1610 között Lombardiában élt níres hangszerkészítőt, Gaspáro di Salót tartják a hegedű „apjának", mások viszont az Olaszországba származott német mestert, Kasper Tieffenbruk- kert, aki már fél évszázaddal előbb is készített ilyen hangszert. At azonban bizonyos, hogy a hegedű őse a jóval „testesebb”, de mégis erőtlenebb hangú viola volt. (Erre utal a kicsinyítést érzékeltető olasz elnevezés, a violino is.) Az Andrea Amati alapította hegedűkészítő iskola azonban valóban mindmáig fogalom. Utódai és tanítványai, elsősorban Nicola Amati, Antonio Stradivari és Pietro Guarneri rendkívül magas tökélyre emelték a hegedűkészítés művészetét. Még nem ismerhették a hangok fizikáját, mégis megtalálták a hegedűk legtökéletesebb akusztikai viszonyait, műremekeket alkottak. A cremonai iskolából kikerült hegedűk tisztán csengő, erős, kifejező hangját mind ez ideig csak megközelíteni sikerült, túlszárnyalni még nem. A hegedű anatómiája A hangerő és a hangminőség szempontjából a hegedű legfontosabb része a „doboz”, a rezonátor. Fedele és hátlapja kissé boltozatos. A hátlapot juharfából (esetleg körte- vagy sziko- morfából), a fedelet lucfenyőből gyalulják, vésik ki a hagyományos pontos arányokkal bíró alakra. A felhasznált fát legalább tíz évig érlelik, szárítják, vagy igen régi. „megállapodott" faanyagot kutatnak fel a hegedű készítéséhez. A fedél két oldalén található f-lyu- kakon keresztül érintkezik a rezonátor belsejében levő levegő a külső levegővel. Az oldallapokat juharfa- darabokból hajlítják megfelelő alakúra. A nyak a szépen faragott csigával jávorfából, az ún. fogólap, a kulcsok és a húrtartó ébenfából, a húrokat tartó láb kemény juharfából készül. A hangszer külsejét egyes mesterek töltőanyaggal kezelik, és minden esetben lakkozzák. Nem kétséges, hogy az enyv a töltőanyag és a lakk hozzájárul a hegedű hangjának minőségéhez, de bizonyos, hogy nem csupán ebben rejlik a mesterhegedűk titka. A felhangolt hegedű húrjainak együttes feszítése mintegy 23 kilogramm. Ebből 9—10 kg egyenesen lefelé irányul és a lábon keresztül a rezonátor vékony fedelére nehezedik. Hogy ezt a terhet elosszák és növeljék a tető ellenállását, mára régi hangszerkészítők is fenyőfából való csíkot (gerendát) enyveztek a fedőlap belső felületére, pontosan a lábnak a legmélyebb hangú húrt (G) tartó talpa alá. A láb másik talpát a fedél és a hátlap között nagyjából függőlegesen álló fenyőfa- rudacska — az ún. lélek — tartja. A lélek helyének csekély megváltoztatása, vagy más faanyagból készítése gyökeresen megváltoztatja a hegedű hangját Egy kis fizika A hegedűtestnek, a rezonátornak az a szerepe, hogy átvéve a húr rezgéseit, jóvá! nagyit- levegőmennyiséget hoz/, . -gásba, a ezáltal a hangot felerősítse. Köny- nyű lenne a hegedükészítők dolga, ha a rezonátor a különböző magasságú hangokat egyforma mértekben erősítené fel. Sajnos, nem így van. Tudjuk. minden rezgő rendszernek van saját rezgése is, s ha ezzel megegyező frekvenciájú rezgés éri, azt különösen nagy mértékben felerősíti. A hegedű szekrényében levő levegő maga is rezonál, s önrezgése különbözik a szekrény saját rezgésétől. A fa és a bezárt levegő saját rezgésszámán mutatkozó legnagyobb erősítést fő fa-, illetve fő levegőrezonanciának nevezik; ezek ismerete támpontot adhat a mesterhegedűk készítéséhez. Stradivari hegedűin a fő fa- és a fő levegőrezonancia megközelítőleg egy zenei kvint távolságra fekszik egymástól. Ugyanennek a két rezonanciapontnak a távolsága gyengébb minőségű hegedűn egy egész oktávnál is több. Mindez ma már elektromos hangszintmérővel ellenőrizhető, Kopogtatás X rezonanciaviszonyok megállapításának van néhány hagyományos „fogása”. Amikor a mester a fedél és a hátlap vésésében már jól előre haladt, mutató- és hüvelykujja közé fogva felemeli a falapot és különböző pontokon ujja bütykével megkopogtatja A hallott hang magassága gyakorlott fül számára megfelelő tájékoztatást ad a lapok további formálására vonatkozóan. Ügy látszik, hogy a cremonai mestereknek e kopogtató hangok megítélésében rendkívüli jártasságuk volt... Amati, Stradivari, Guarneri valószínűleg ugyanazzal a soha meg nem fejthető titokkal rendelkezett, mint az „arany század” többi nagyja: Rafael, Leonardo, (Michelangelo, Tizian. Ez á titok: a zsenialitás. B. L. Willi Wegner: Kaland az autó sztrádán A férfi szétterült lábakkal feküdt az autósztráda közepén. A hold- fénynél és az autó fényszórójánál olyan volt az arca, mint egy halotté. Mali génné föléje hajolt. A férfi még fiatal volt, túlságosan is fiatal. — Megsebesült? — kérdezte. — Hall engem? Ahogy a férfi vállához ért, észrevette, hogy az kinyitotta a szemét. — Valaki elütötte? — Azt hiszem — szólt a fiatalember és megpróbált lábra állni. — Azért nem sebesült meg nagyon — állapította meg az asszony. — Szerencséje volt! Jöjjön, pihenje ki magát a kocsimban. Maligánné kinyitotta a kocsi ajtaját és besegítette a férfit. Aztán ő is beszállt, — Ügy! És most mesélje el, mi történt. Ebben a pillanatban egy másik férfiarcot vett észre a visszapillantó-tükörben. — Sok mesélnivaló nem lesz itt — szólt a férfi. — A pisztolyom töltve van. Szépen válaszol a kérdéseinkre, aztán azt teszi, amit mondunk! — Tehát így állunk! — szólt az asszony. Észrevette, hogy ez a férfi se idősebb a másiknál. Talán 19—10. A bőröndöt is látta, ami mellette volt a hátsó ülésen. — Mit akarnak tőlem? — kérdezte izgatottan. — Honnan jött és hová megy? — A városból jövök, színházban voltam. Most mentem volna haza. —- Hol van az? — A következő kereszteződéstől 40 km-re. — Nos, akkor adjon gázt öreglány! Hajtson csak egyenesen! És sémi trükk. Gondoljon a pisztolyra! Maligánné belátta, hogy nincs más választása. Gázt adott és elindult. A fiatalember az első ülésen egyik cigarettáról a másikra gyújtott. — Nem tud gyorsabban hajtani? — kérdezte a hátsó. — De igen. — Akkor rajta! Maligánné növelte a tempót. Szerencséjére nem volt forgalom, az út is száraz volt, a látási viszonyok jók. — Tulajdonképpen szép éjszaka van — gondolta az asszony —, persze a helyzettől eltekintve. — Tehát ti vagytok azok, akik ma délben kiraboltak egy bankot, a pénztárost meg lelőttétek, igaz? — Ha maga mondja, biztos — szólt a hang hátulról. — Csak láblövés volt — szólt az első és rágyújtott egy újabb cigarettára. . — Tartsd a szád! — szólt a társa. — És a bőröndben van a húszezer márka? — kérdezte az asz- szony. — Ügy? Húszezer? Nem is gondoltam! Még nem volt alkalmunk megszámolni. Bent volt az újságban? — Nem. Délután hallottam a rádióban. Egyébként itt kellene lefordulnom balra. — Csak menjen tovább, egyenesen öreglány! Maradjon az autósztrádán. Addig, amíg mondom. Minél messzebb jutunk, annál jobb — szóit a hátsó. — Miért nem loptak mindjárt egy autót is? — Azért öreglány, mert nincs jogosítványunk. Így viszont, ha igazoltatnak, megmutatja a jogosítványát és ha kérdezik, azt mondja, hogy a fiai vagyunk. Világos, mama? — Világos. Semmi kétség, hogy elég kellemetlen és veszélyes helyzetben volt. Mindenesetre az eszét kell most használnia. Persze ez nem olyan egyszerű. Zavarta a cigarettázó fiú és persze a felhúzott pisztoly is. De az, hogy 42 éves korában öreglánynak nevezzék, ez egyenesen bosszantó. Körülbelül három órai utazás után megszólalt Maligánné: — A következő benzinkútnál meg kell állnom. Ez nem trükk. Csak a benzinórára kell nézniük! — Látom — szólt a hátsó. Ha nincs is jogosítványom, azért még értek az autókhoz. Tankoljon tele! De semmi felesleges szó! Ne makacskod jón, mert megszelidítjük! Óvom tőle mama! — S a tarkójához nyomta a pisztolyt. — Hagyja ezt! — szólt az asz- szony. Tíz perc múlva elérte a benzinkutat. — Tankolni szeretnék — szólt ki az ablakon. — Mennyit, kérem? — Tele! — Szívesen nagyságos asszony — mondta a benzinkutas, és kinyitotta a tankot — Kinyújtózkodhatnánk egy kicsit! — szólt az első fiú. — Ott maradsz, ahol vagy! — kiáltott rá a hátsó — és ne cigarettázz már annyit! Maligánné a táskájáért nyúlt, kinyitotta, miközben ismét a tarkóján érezte a pisztolyt. — Ne féljen! Nincs fegyverem. De tulajdonképpen magának kéne kifizetnie a benzint, nem igaz? — Hogy-hogy? — Hát én segítem magukat meglépni, fizetem a költségeket, miközben magának egy egész bőrönd pénze van. Persze... — Mi az, hogy persze? — Lehet, hogy a sorozatszamot már köröztették! — Éppen ezért fizessen csak maga! Közben visszajött a benzinkutas — A tank téte. V4w Mc gáíg- lát? — Számlát? — nem köszönöm — válaszolta Maligánné és egy 100 márkást nyújtott ki az ablakon. — Egy pillanat asszonyom, felváltom. — Nem vélt kisebb pénze? — kérdezte a hátsó térti. — Nem. Sajnos rusni — mondta Maligánné. Mikor a benzinkutas visszajött, megkérdezte, van-e még valami kívánsága. — Köszönöm — mondta Maligánné, mialatt éiteita a visszajáró pénz*- — különben minden rendben van. — Akkor további jó utat asszonyom: Önöknek is, maim. Maligánné telhúzta az ablakot, gázt aoott és elindult. — Meddig menjek még tulajdonképpen? — 300—400 kilométert. Talán altkor kiérünk a veszélyes zónából. Megígérem óieglány, hogy akkor visszafordulhat es hazamehet. De most taposson bele! •ér Talán egy óra telhetett el, mikor Maligánné kocsiját leállította a rendőrség. A két bankrablót kiszedték. és megbilincselték, a bőröndöt biztonságba helyezték. — Kramm főtörzsőrmester — mondta a rendőr, miközben beült Maligánné mellé. — A legnagyobb köszönetiinket és tiszteletünket kell kifejeznünk önnek. Nagyszerű volt! Természetesen egyik emberünk hazaviszi a kocsiján, bizonyára elfáradt ettől a kalandtól. — Fáradt? Kevésbé — mosolygott az asszony —, inkább mérges. — Mérges? Miért? — Mert az egyik fiú öreglánynak nevezeti. — nevetett Maligánné. — Mindenesetre örülök, hogy a legjobb pillanatban jutott eszembe a színhszpregram a táskámban és hogy a benzinkutas olyan gyorsam kapcsolt. — Na igen — vélte Kramm főtörzsőrmester — ő is hallotta a rádióban a bankrablást. Amikor aztán közelebbről megnézte az ön által olyan ügyesen hajtogatott és a 100 márkás alá csúsztatott programfüzetet és látta a vastagon nyomtatott címet: „A rablók” rögtön felvillant a fény. — Mindenesetre szerencse — válaszolta Maligánné —, hogy éppen Schiller volt a műsoron, nem pedig Shakespeare-től a „Makrancos hölgy" Fordította: Steiner Katalin
