Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-20 / 196. szám

... hogy meddig a meddig? Mátyásinak, mármint a ki­rálynak, azt felelte erre áz öreg paraszt, hogy már csak az ökör szarváig Az új keletűbb válasz, ha egyáltalán felteszi bármilyen Király kartárs, vagy Mátyás elvtárs, esetleg Király Mátyás úr ezt a kérdést: addig, ameddig a takarónk ér. Ám, amiképpen csak anekdótabeli iga­zolásunk van arra nézve, miszerint az öreg paraszt be­látta, hogy csak az ölerei szarváig lát el, azonképpen is csak mondásbéli gyűjtésünk van erről a bizonyos ta­karóról. Azt még senki fia, átlagember halandótól, köz­napi beszédben, nálunk, az utóbbi években nem hal­lotta, hogy... „addig nyújtózkodunk, kérem, ameddig a takarónk ér.. Mert ez az egész ország, úgy látszik, olyan gyor­san növő kamasz, hogy a szapora léptektől bütykös lá­bai kilógnak a népgazdasági tervezés takarója alól. Vagy a láb nagy, vagy a takaró kicsi? Már annak idején, ha szerény személyemet is meghívásra érdemesítették vol­na a gazdasági vezetők emlékezetes konferenciájára, már annak idején megmondtam volna Fock minisz­terelnöknek, hogy semmi ok a különösebb gondra: nem a beruházások szaladtak él vélünk, a takarónk rövid! Mert nálunk — ugye? —, csak a takaróval le­het baj. És mennyivel könnyebb is egy vacak takarót szid­ni, mint a megnyurgult lábakat! Nos, tehát a „beruházási piacon” sem történt más, mint a garai, a gyöngyösi, vagy az egri piacon: nem kérdezte senki, mert illetlenség lett volna megkérdez­ni, hogy „meddig a meddig”. És mi nyújtózkodtunk! De most az egyszer és itt nem arról van szó, hogy a zöldségárak után! Általában nyújtózkodunk, sőt túl- iiyújtózkodunk — gondolom —, társadalmilag elsősor­ban. Nem Kovács vagy Nagy, vagy Kiss nyújtózkodik erszényén, azazhogy takaróján, túl — bár erre is van példa szép számmal —, hanem társadalmilag nyúj­tózkodunk: úgy teszünk, mintha mindenki számára fenékig tejfel lenne az élet. A közelmúltban jómagam is megötknzéssefl olvas­tam egyik országos lapunkban — aki nem olvasta, an­nak nem leplezem le az újságot —: hogyan kell téma és hely szerint öltözködnie egy újságírónak. Néhány évecskét lenyomtam már ebben a szakmában, kezdtem akkor, amikor még az öltözködés fogalma sem merült fel, nemhogy annak a „hogyanja”, s folytatom ma is, amikor örömmel rángatok magamra is egy-faét jó cuccot... De hogyan kell öltözködni téma és hely szé­nást valamilyen riportra?! Aki ezt elolvassa, átlagpén- zű ember, két vagy három gyerekikel otthon, iskolaév kezdete előtt, annate biztos, hogy felmegy emiatt is a pompa.;: Nézem a Svattapofest! Soha gyereket nem saHÄ nők, keményebb munkát nem végzett, lottónyertes pó­pák liliomderekú kislányai számára tervezett ruha- költemények sorjáznak, némelyik oly ajánlással, hogy a szabóolló becsukódik tőle. Otthontea és munteartíha, valami olyasfajta, mmt a harmincas évek mflűáomosi titkárnői hordtak „munkában”, kirándulóroha küäön- külön a négy évszakra, alkalmi ruha, színházi ruha—1. Nem fxyotom.. És nem tagadom, hogy mindenre szük­ség van, hogy igenis öltözködjünk szépen, ízlésesen és öltözködjék mindenki így — a kispénzű ember is. De az effajta ajánlat a számukra teszi fel a kérdést: medd dig a meddig? az fekofaév és feadödSc á flanel West az iskolák és felsőbb szerveik még mindig nem jelen­tik ki határozottan: flamcoljaa a gyerek a jó anyuká­jával a gyermakzsú ron, de az iskola a tudás és tanulás műhelye és nem a szülői Ki mit tud? permanens dön­tője. Dacolva a váddal, hogy a klerikális reakció kései szószólója vágyom lenni, itt szeretném elmondani, hogy annak idején jó néhány egyházi iskolában, aho­vá még véletlenül sem tehette be a lábát proligyerek, hogy, szóval, ott is a legszigorúbban tiltva volt minden divat Fekete csatos cipő, térdharisnya, egyenszoknya, blúz és köpeny. A lányok számára. Minden lány számára! Nálunk és most az anyuka a tíz körmét lerágjg, hogy fodros kis ruhácskájában szebb legyen a Piriké, a környezetismeret-órán, mint Jucika volt tegnap a számtanórán. Kerül, amibe kerül. Álmatlan éjszakába, zsíros kenyérbe, vasárnapi napszámba... Nehogy meg­szólja bárki is a gyereket és szülőket. Meddig a med­dig? És, aki a harmadik kocsit cseréli a negyedikre és néha nem mer a volán mögé ülni, mert szédeleg az éh­ségtől? De kell a csere! Mit szólnának Ikszék, akiknek ipszilon típusú kocsijuk van már, hogy nekik még mindig az a vacak kétéves zé kocsijuk van. És a száztonnás vaskerítés az új ház mögött, amelyért évekig kell nyögni az OTP-kölcsönt, de lennie kell ilyen kerítésnek, mert már mindenkinek van a soron. És a vendéglátások kivagyisága... és a felesleges kö­rök a kocsmában, hogy én se vagyok garasma tyi. J, és a.... Nem sorolom tovább. Meddig a meddig? Persze, hogy mindennap több kell és nagyobb az igény. Ám a mozdony is csak akkor megy többel, ha többet tesznek a lapáttal a kazánba! Meddig a meddig? Ameddig a takaró ér! Mert ebben az országban takaróra mar mindenki­nek telik. Ha másért nem, hogy rövid legyen. mamaaaaamaaaaaaaaaama>wwwww^ammmaavavwmaw\aaaá< Vajas kenyér a fűben t gyobb ve®t, mint e lányka, feszült rajta a hosszú, fehér nadrág, barna arcán viliód­zott az öröm. Hogyne, mi­kor kezében lóbázta a leány tollaslabdaütőjét. Az ütővel nagy köröket írt le a leve­gőben, és futott körbe-kör- be meg cikkcakkozva, maga után csalva a kiabáló kis­lányt. Amott a sárga színű pádon kék ruhás, vézna kislány üli. ö lenne inkább a tettes? Lehet. Lehet, hogy ét­vágytalan, s el akarta ke­rülni édesanyja folytonos unszolását, azért tette ide, a fűbe a vajas kenyerét. Figyeltem a kék ruhást. Térdére tett kis válltáskájá­ból aprócska fehérlő csoma­got szedett elő. Kibontotta és beleharapott az egymásra simult kenyérszeletbe. Nem, nem, ő sem lehe­tett! Sorra vettem a játszó, szüntelenül mozgó gyermek­sereget, s amint néztem őket, gondolatom özönére hideg áramlat csapódott. Előbb a kánikulai hőség iz- za&ztott, s most mintha egy­szerre sötét pinceszáj táton­gott volna rám. A hidegség hirtelenül rohant meg, a tarkómból dermesztve ellep­te az egész fejem, s alatto­mosan lehuzödott a szív fe­lé. Kicsi, a kisebbnél is ki­sebb gyermekek voltunk.. És lehetetlenül soványak. Örö­kösen ott zsünnyögtünk, nyűglődtünk anyánk fakó szoknyája mellett. Hogy gyö­törtük, milyen kegyetlenül, csökönyösen mindig ugyan­azt hajtogatva: — Éhes vagyok! — Éhes vagyak! — Mit eszünk? Hogy mit ettünk, én és két testvérem? Nekünk úgy tűnt mindig, hogy semmit. Pedig hát valamiből éltünk, nyil­ván, hiszen mégiscsak fel­cseperedtünk valahogyan. De mi táplált bennünket, hogy örökösen morgott-kor- gott a hasunk? Állandó vágy emésztett bennünket vala­milyen étel után. Felkutat­tuk és elosztva megrágtuk, megettük még az egérszagú kenyérhéjat is. Fejedelmi la­komának számított, ha kö­ménymagos rántott levest, krumplit vagy babot kana­lazhattunk, s utána éheseb- bek voltunk minden előbbi éhségnél. És tessék: most itt hever lábam előtt a fűben egy jó­kora, szép fehér vajas ke­nyér, elhagyottan, gazdátla­nul! Én tizenegy éves koromig nem ismertem a vajat. Egy fővárosi gyermekotthonban ízleltem meg először, 1948- ban. Aztán más kép, más vil­lanás mozdult fel bennem... Nemrég hivatalos voltam egy régi, gyermekkori leány játszópajtásomhoz. Valaha az enyémhez hasonló sors volt az övé is, együtt jártunk is­kolába. Csinos, szép asszony- nyá érett. Tizenöt éves nagy lánya van. Kacagó piros szájjal, élénk, fekete szem­mel, tiszta, szép, magabiz­tos tekintettel, az életre vi­dáman kitárulva. A vasárna­pi ebéd asztalát ültük kör­be. Előttünk a megterített asztalon annyi étel, hogy a csiszolt, talpas poharaknál: már nem is jutott hely. Meghitt beszélgetés köz­ben ettünk. A kislány foghegyről evett, s mindenből otthagyott a tányérján jó pár falatot. Az anyja gondterhelten nézte, s nem állta meg szó nélkül. Éreztem, hogy gya­kori és megszokott esetről van itt szó. Ám az anya hangjában több volt a kér- lelődés, mint a parancsolás: — Egyél meg mindent szé­pen, kislányom. Kár és nem is illik meghagyni az ételt. Kiöntsük inkább a moslék­ba, a szemétre, azért töröm magam, azért főzök? — De amikor- már nem esik jól, anyukám! Éreztem, hogy a kislány sem először válaszolta ezt. Az apyja mélyet, szamaim­at sóhajtott és felém for­dult panaszolón: — Biztosan a te lányod is ilyen, mint ez az enyém.. . Nem tudják ezek a fiatalok megbecsülni az ételt se. Ö, ha csak egyszer is úgy meg­éheznének, ahogyan mi éhez­tünk valamikor, majd enné­nek akkor!... Emlékszel...? — kérdezte és belekezdett egy régi történetbe. Nekem mesélte, de úgy, hogy a lá­nya értsen belőle. A lány értette is, olyanv­nyira, hogy türelmetlenül közbevágott: — Ó, anyukám, akkor az volt és most egészen más van. Ezt már annyiszor el- mondtad, hogy teljesen a könyökömön jön ki! Az anyának torkán akadt a szó, s hiába fordította el a fejét, észrevettem, hogy be­le is vörösödött. Megértettem restelkedését. De a kislány is megértet­te, aki okos, értelmes és kü­lönben igen jólelkű terem­tés. Rögtön észrevette, meny­nyire kíméletlen volt, s olyan hirtelen ugrott fel a helyéről, hogy maga mögött a széket is felborította. Fél­rerúgta a széket, odasza­ladt az anyjához, s két erős, napbarnított karjával úgy át­fonta a nyakát, hogy az szusszanni is alig bírt Feke­te, sima szálú, derékig érő haja eltakarta mindkettőjük arcát, s aztán felcsukló sí­rásukat hallottam. — Hát ezt érdemiem én, hogy már az evésnél se hall­gatsz rám?...; — De édesanya,' igazán Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek! t Többször is megszorította anyja nyakát, hízelkedve megcsókolgatta, s aztán visz- sza se nézve, szégyenkezve kirohant a szobából. Megne­vezhetetlen finom illat ma­radt utána benn és a csend... Ott, a vasárnapi ebéd asz­talánál csend volt, de itt mintha a fergeteg szabadult volna el. Gyermekzuhatag áradt ki a játszótéri fák alól, féktelen lármával é$ rohammal. Félre kellett lép­nem előlük, nehogy elsodor­janak. S a fűben ott maradt a vajas kenyer. Darabokban. Eltiportan... * - Paíaky Dezső MteOia vSfatlaBtí! rferier= dított volna valaki, úgy megtorpantam. Előtte gon­dolatokba merülve, egyen­letes léptekkel ballagtam, te­kintetemmei mustrálva a strand gyepén heverésző szép testű nőket Az járt az eszemben, hogy tegnap még mennyire neheztelnünk kel­lett az időre, amiért nincs igazi nyár, mára pedig lám, beütött újra a kánikula. A tört felhők egymás után el­takarodtak: augusztusi tar­tós kéken kiragyogott az ég. A toronyház kapuján át egy óriás sütőkemencébe léptem. Kiütött homlokomon a sószín veríték A park fáinak híves árnyékába érve, gondoltam, megállók egy kis frissítő szusszanom, s ak­kor villant a szemem elé. A kenyér fehérsége, a pirostó héj és a vastagon rákent vaj lágysárga színe élesen el­ütött a fű zöldjétől. Csak álltam előtte, rádöbbent te­kintettel. Nemrég kerülhe­tett a méltatlan helyre, mert még csak a kenyérszelet szé­le kezdett lassan megfénye- sedni, ahol vékonyabban kenték, de megállíthatatla­nul nyaldosta tovább a for­ró napfény, s látni- és tud­nivaló volt, hogy egy-kettő­re, menthetetlenül és ha­szontalanul elpusztul. A sétány melletti játszó­téren gyermekek hancúroz- tak, vidám nevetésük, éles­erős visongásuk, zsibongá- suk messzire áradt a fák alatt. Természetesnek adó­dott a gondolat, hogy azösz- szefüggést a fűben heverő vajas kenyér és a gyermekéle között kell keresni. Ha ugyan szükséges, hogy megtaláljuk. Szükséges volt, mert va­lami megmagyarázhatatlan érzés teljesen odakötött a gazdátlan (vagy eldobott?) kenyérszelethez, s arra kényszerített, hogy kitalál­jam, ki is az a tékozló, ciki nem átalotta gondtalanul otthagyni a fűben, Csak gyermek lehetett a tettes. De kicsoda?ír: Talán az a rövid szok­nyás, erős combú kislány tette, akinek két szőke haj- íonata verdesi a hátát futás közben, s éppen most lema­radt lábáról a divatos fa­papucs. Sebtében kapott lá­bával a papucs után és nyar­galt tovább, hogy utolérjen egy fiúcskát. A fiúcska na­ERDÉLY1 JÓZSEF: Kenyér vers Ha jó a kenyér, annak !s jó, : ki nem látott búzaszemet, pipacsot és búzavirágot, de fogyasztani jót szeret, jó tésztából, amit mindegy hogy ; ember vagy acélkar dagaszt, gyékény-, szalmakosárba mint rég, i vagy kenyértepsibe szakaszt, csak jó legyen. Olyan a vers is: ; szép, jó, igaz, avagy nem az, — bárminek jó, kenyérnek nem jó, magasra magzik bár a gaz., tóAAAÓAAAAAAAAAAAAAA/WVWVW/v

Next

/
Thumbnails
Contents