Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
Íz emlékezés vallatása Fábri Zoltán Eger környékén forgatja Plusz-mínusz egy nap című filmjét r Jupiterlámpák világítanak ezekben, a napokban a bátori italboltban. A szokásos falubéli vendégek helyett most filmesek vették birtokba a söntést és környékét. Űj magyar film születik, Fábri Zoltán itt forgatja Plusz—mínusz egy nap című filmjét. Ha jól készítettük a rögtönzött leltárt, akkor ez lesz a 16. filmje. — Csendet! Próba! — mondja egy erélyes hang és csakugyan néma csend a felelet. A kocsmáros jóízűen szunyókál a söntés mögött. Idebűnre is, amit elkövetett. A most leforgatott jelenetben éppen ezt a drámai találkozót láttuk. A kocsmáros — aki hajdan a kommunistákat bujtatta — nem akar emlékezni, pedig ismeri a két váratlan vendéget, a volt főhadnagyot, aki a parancsokat osztogatta és az őrmestert, aki minden parancsot végrehajtott. — Ez az egyetlen jelenet is jelzi, hogy az új film szorosan kapcsolódik a hagyományos Fábri-témakörhöz. — Igen. Filmjeimmel a fasizmus természetrajzát iárom Obrád: Bencze Ferenc, a kolozsvári Magyar Színház tagja és Baradla: Anatol Constantin, a marosvásárhelyi színház tagja. je ráérő, dologidőben az emberek. Váratlanul két férfi közelít. Az egyik ötven körüli megviselt ábrázatú, régivágású katonazubbonyt visel, míg társa nagydarab, durva vágású férfi, erős termetén mai öltözék. Tétován körülnéznek, majd megszólítják a felriadt kocsmárost — Engem Baradla Gézá- p| nak hívnak. Él — Engem meg Obrád Simonnak. A kocsmáros arcán néma döbbenet. A katonazubbonyos fakó hangon kérdezi: — N em ismeri ezeket a neveket? — Nem — int fejével a kocsmáros. A nagydarab ember veszd át a szót: / — Nem is látott soha bennünket? — Nem. — Na jó. Hát most estig láthat. Estig itt maradunk — kedélyesen'mosolyog hozzá, de úgy, hogy az ember hátán végigszalad a hideg. — Nagyszerű, gyerekek! < Jó volt, felvesszük! — lép ki; a felvevőgép mellől Fábri < Zoltán. Mindenki a helyére < áll, s máris kezdődik a jele- < net elölről. De most már bér- < reg a felvevőgép.. J Végre egy kis szünet kő-! vetkezik. Míg Illés György! operatőr vezénylésével új! „állásba” helyezik a felvevő-í gépet, a rendezőnek van ide- < je arra is, hogy készülői filmjéről beszéljen. — A kolozsvári Bodor! Ádám két novellájából Zimre J Péterrel írtuk a íorgatóköny- { vet. Tulajdonképpen két nap £ történetéről van szó. Egy em-; bér, akit 1946-ban népellenes« bűntett miatt életfogytiglani; íegyházra ítéltek, 25 év múl-; tával kiszabadul a börtönből.; A személyiségében súlyosan < torzult, féUfimekkei teli em-; bér képtelen kapcsolatot te- < remteni a mai világgal. Vég-5 ső kétségbeesésében különös < kísérletet tesz: megkeresi \ volt katonatársát és vissza- < megy abba a kis faluba, ahol\ annak idején kivégeztetett < három kommunistát, majd i felgyújtatta a falu egyik ut-< cáját. Visszamegy, mert úgy < érzi, hogy az ■ embereknek; emlékezniük kell rá, és a • körül és ez a történet jő alkalmat ad arra, hogy bonyolult áttételekben keressem a törvényszerűt: hogyan bukkan fel az erőszak az embeA kocsmáros: Andrási Márton, a kolozsvári Magyar Színház tagja. A felelősséget ugyanis mindenki másként éli át. Itt van például a történet főszereplője, Baradla, aki ugyan főbenjáró bűnt követett el, mégis él benne a morális igény arra, hogy valamiféleképpen rendezze kapcsolatát a világgal. Társának már nincsenek ilyen igényei, Ob- rad számadás nélkül is beilleszkedett a világba, sőt nagyon is jól érzi magát Ez a különböző magatartás motiválja a két emíber végső ösz- szeütközését: Baradla régi bűneinek színhelyén megöli volt katonatársát. Közben új állást foglalt a felvevőgép. kigyulladnak a jupiterlámpák, folytatódik a Fábri Zoltán és Anatol Constantin megbeszélik a következő jelentet rek életében, olykor még rejtettebb indítékok alapján is. Azt is mondhatnám, hogy a bűn megítélését, az emlékezés mechanizmusát kutatom. (Foto: Márkusa) felvétel. És tart szeptember elejéig itt, Eger környékén, Bátorban és Szarvaskőn. S végül gyorsfénykép a főszereplőkről. (márkusz) NEMES GYÖRGY ^ Mimim dm. augusztus 30., vasárnap 12. Fütyülni kezdtem a málnadalt. A Kis éji zenét reggel negyed hétkor, mert annyi volt. Dávidék háza falán, a tető alatt volt egy feeskefé- Szek. Ott vezetett el a vil- lanydrót egy oszlophoz. A dróton két fecske ült. Bizonyára férj és feleség. Vagy inkább Jancsi és Juliska fecskében. Vagy Rómeó és Júlia fecskében. Vagy Daph- nisz és Chloé, ugyancsak fecskében. Vagy mi ketten Dáviddal, de ez a tökfej ezt nem tudta. Mert ő nem ismerte azokat az operákat és baletteket. A két fecske éktelenül csicsergett, mielőtt jöttünk. Mikor fütyülni kezdtem, elhallgattak. Élesen fütyültem, mert nagyon élesen tudok fütyülni. Hét osztrák erdei fenyő övezi a házat, A tűleveleken „Mindegy, hol tanít az ember Beszélgetés egy községi pedagógussal átcsúszott a füttyszavam. Besurrant az erkélyre. Végigszaladt Dávid szobájában. Megcsiklandozta Dávid talpát. A combján táncolt végig. Megcsiklandozta a mellét, a nyakát, a fülcimpáját. Most belekúszott a fülébe. Dávid felébredt. Már észbe kapott, ki fütyül. Az édes Klót fütyül. Hívja őt. Gyere Dávid, gyere, gyere. Tanúságot kell tenni. Az erkélyen, szemét dörzsölve, megjelent Dávid. Pizsamanadrág volt rajta, a felsőteste meztelen. Széles, izmos a válla, a nyaka ások fújástól vastag. Karját a kelő napsugár ellen felemelte. Az izmai megfeszültek. A csípője keskeny. — Dávid. Ez a Darkó kora hajnalban azt akarja hallani, hogy nem vagyok szerelmes senkibe kiáltottam. — Mit beszélsz? — kérEz a találkozás teljesen véletlenül történt. Tehát jól sikerült. Már csak azért is jól, mert valamikor, tízegynéhány esztendővel ezelőtt együtt koptattuk az iskola padját Végh Lajos zaránki pedagógussal. Azóta nem találkoztunk. Abban az időben élte utolsó hónapjait az eg- Gárdonyi Géza Tanítóképző Intézet, s azokban a hónapokban nyitotta — szabad így mondanom? — szir- túait az egri Gárdonyi Géza Gimnázium. Végh Lajos városi fiúként indult a pályán, illetve apályát megelőző tanulmányok ösvényén. Fejébe vette, hogy mindenáron pedagógus lesz. OOOO Rendkívüli emberre van szükségem! — Nem erre van a fővárosi cirkusz... Röpköd a kis szöbahinta erre-arra, benne egy életre mosolygó csepp kis srác. Eleinte felváltva röptetjük, majd a fiatalasszony, azaz Végh Lajosné, a község ugyancsak egyik pedagógusa, megkönyörül rajtunk. _ — Beszélgessenek. Két üveg kovászos uborka között magam is elhintáztatom a kicsit..; „ A kicsi tudomásul veszi, és rendületlenül mutatja a világ legoptimistább gyermekének utolérhetetlen mosolygását. Azért nem nevet hangosan, mert előzőleg már kifáradt. — Elástad magad Lajos- kám... Nem sikerül a provokáció. — Miért? Itt van ez a község, elsősorban a feleségemmel és a bébivel együtt. Másodsorban a tanítványokkal, a betűre, a szóra éhes apróságokkal, harmadsorban ezzel a békés csenddel, és mindezekkel együtt az itt élő emberek igazi emberségével. Mutass nekem metropolist, ahol egy füst alatt valamennyit megtalálod! — Ha jól tudom, te városi vagy... — Túl vagyok azon, hogy a hiúságomat így birizgálják. Való igaz, hogy városon születtem, és nevelkedtem. Többen voltunk, illetve vagyunk testvérek. Nehéz volt elfogadtatnom a döntésemet: tanító leszek. Ha bármi, a legkisebb probléma is adódik, vége a támogatásnak. Nagyon kellett vigyázni. De még jobban kellett — akardezte Dávid, és hunyorgott a szemével. Most vette észre Darkót. — Ö a Kati bátyja, tudod — mondtam. — Mit akartok? — Dávid morcos volt. — Azt mondta, hogy nem merem megmondani — mondtam. — Mit nem mersz megmondani? — Hogy nem vagyok szerelmes senkibe. Ezt. Pedig tényleg nem vagyok. Én csak a virágokba vagyok szerelmes. Meg a madarakba. Meg a muzsikába. Es mindenekelőtt a táncba, a táncba, a táncba. Éried, te Darkó? Ugye, nem erre gondoltál? Elkaptam az egyik fenyőfa legalsó ágát. Felhúzódz- kodtam. Néhány kúszó mozdulat és már az erkélyen voltam. Dávid mellett. Megfogtam a kezét. Ügy kiáltottam le ennek a Darkónak: — Öt pedig szeretem. Egy pillanatig bámult ránk ez a Darkó. Aztán megfordult, hogy ebnen jen. De már meg is torpant. Kivette zsebéből az egyiptomi királylányt. Kicsit ló- balta a kezében. Aztán odakiáltotta Dávidnak: — Kapd el. És már hajította is fel a láncot. Dávid elkapta. — Te add oda Klotildnak. Tőled biztosan elfogadja — mondta, és elindult visszafelé. Pár lépésre lehetett, s megint visszafordult. — Ha szeret, akkor' biztosan te js szereted — mondta. És aztan végleg elment. — Falura jöttél. Az egyik legeldugottabb községbe! — Itt is emberek élnek. Aztán meg... amikor végeztünk, magam is sok változást tapasztaltam. Aki esküdött a felvételkor a falusi lámpás szerepére, a képesítő után már egészen másként nyilatkozott. Hidd el: mindegy, hol tanít az ember. A gyerek, az gyerek, tudásra, szépségre; újra, példásra vágyik, bárhol is született. Azért, ez is hozzátartozik a valósághoz, fontos momentumként tarthatjuk számon ittmaradásomnál azt,, hogy innen nősültem. Feleségem szintén alsótagozatos tanár, tehát: egy csapásra dupla kötelék. — Tanítványaid közül sokan már egyetemre járnak... Megint mellé találtam... — Ha arra . gondolsz, hogy ezáltal valami szubjektív veszteség jut az eszembe, hogy arra ébredjék: valami pluszt is tehettem volna magamért. .. nos, gondolok néha erre. Hazajönnek a nyáron, s együtt szórakozunk. Aztán mennek tovább, mesz- szire, ahová én nem jutok el. De mondd csak: miért jussak ezért oda? Gondold el — ha valamennyien így éreznénk, ki maradna itt, vagy más faluban? Az önbecsülés ezzel még nem lesz periférikusabb, nem süllyed az igénytelenségbe. Végső soron — bár eszembe jutnak a városon eltöltött fiatal évék gyakran —, arra gondolok: ezeket a gyerekeket én indítottam útnak. Megtanulták a betűvetést, az olvasást, a számtan alapjait, az éneklés örömét, s ezt valakinek meg kellett velük tanítania. Hogy én voltam? Ez a hivatásom. A kör bezárul, tehát: maradok. — Szóval: lámpás vagy? — juttatom eszébe a Gárdonyitól annak idején érthetően gyakran idézett kívánalmat. — Nehéz elmondani, menynyit köszönhetek az egri „prepa” hajdani tanárainak, mint Somos Lajosnak, va.gy a szépemlékű Kovács Vendelnek. Megmutatták nekünk az utat, az út szépségét, meg nehézségeit. Akik maradtunk — ezért is maradtunk... Nem nevezem ki magam lámpásnak, ez nagyképűség lenne. Viszont amit tudok, erőmtől függően megteszem. Hogy mennyi funkcióm volt a községben? Inkább ne kérdezd. — Sok volt, le kellett építeni egyet-kettőt, hogy a többi munkát jól végezhessem. Hobbym az úttörőmunka, amelynek rendkívül nagy a szerepe. Ha egy iskolában jól dolgozik az úttörőcsapat, az oktatómunka is könnyebben megy. Remélem, sikerül elérnem a jövőben ezt. OOOO — Csak nem akarsz erről a beszélgetésről írni? — kap észbe Végh Lajos. — Miért ne? — Azért, mert.-— éshir- telen jóben felsorol néhány más pedagógust a községben, meg a környező falvakban. — Róluk írj — mondja. — Jobban megérdemlik! Kátai Gábor Fiatal írók találkozója Hatvanban A tavalyi siker nyomán bővülő műsorral rendezik meg szeptember derekán az., irodalmi színpadok fesztiválját Hatvanban. A különböző együttesek bemutatóját ezúttal már dokumentumjátékok rendezőinek szakmai megbeszélése egészíti ki, valamint sor kerül a Magyar írószövetség KISZ-szervezete nyilvános taggyűlésére és vitájára: Fiatalok a közéletben, közélet a fiatal irodalomban címmel. A háromnaposra tervezett program keretében a Hatvant környező községek irodalmi rendezvényekbe' jutnak. Mindenütt a fiatal írók tanácskozására meghívott írók, költők részvételével rendeznek szerzői esteket felolvasásokat. Az irodalmi színpadi találkozón egyébként Heves megye öt legjobb együttese vesz részt, valamint vendégül látnak három fővárosi csoportot. Fesztiválnyitás szeptember 15-én, pénteken délután 4 órakor, a hatvani művelődési központban. v^AVVVAW/AAWVWVVWiMMAAAWV Én meg átkulcsoltam Dávid nyakát. Sírni kezdtem. Ilyen korán reggel van, és már másodszor sírok. — Tényleg szeretlek, Dávid — mondtam neki. így válaszoltam Klotnak: — Ezt először mondod nekem, Klót. — Először, de most már sokszor fogom mondani — felelte. — Miért, Klót? Mért fogod mondani? Kicsit eltartott magától, és úgy felelt: — Mert eddig féltem kimondani. Anyucitól féltem. Ettől a Darkótól ■ féltemé Tőled féltem. Valószínűleg magamtól is féltem. És most kímondtam. S méghozzá, más előtt mondtam ki. Most már nem lehet visszacsinálni. Olyan vagyok, mint a palackos sör, amikor anyuci a kedves vendég elé teszi: Amíg nem bontotta ki, nem látni, hogy habos. Akkor leveszi a kupakot. Odateszi az üveget az asztalra. Egyszerre csak kezd feljönni a hab. Láttad már? Följön és kidudorodik az üveg száján. Nincs, ami visszatartsa. Szeretlek David. Szeretlek, Dávid. Hányszor mondjam, mi? Akkor is mondom, ha nem válaszolsz. Na, válaszolj. Két kezével megragadta a kezemet. Forogni kezdett, és vitt magával a forgásba. Arca kipirult, szoknyája vadul lebbent a combja körül. Szeme még könnyes volt, de azért mosolygott. Mintha azt könyörögte volna: Na, mondd ki már te is. Mondd te is, hogy szeretsz. Mondd azt, hogy szeretlek* Klót, — Szeretlek, Klót — mondtam neki. — Ugye, jólesik mondani? — kérdezte. — Nagyon jól — feleltem. — Akkor mondjuk egymásnak, míg csak ki nem fáradunk. Szeretlek, Klót, szeretlek, Dávid, szeretlek Klót, szeretlek, Dávid — így feleseltünk egymásnak. Egyre gyorsabban forogtunk, egyre gyor* sabban dobáltuk egymásnak a szavakat. Aztán Klót lihegve elengedte a kezemet. Lecsúszott az erkély kövére. Spárgát csinált — a két lába két oldalt nyúlt el a kövön. Kis szünet után felém nyújtotta a karját. Ujjait szétfeszítette. Tulajdonképpen csak a kis- ujját ragadtam meg, mikor így szólt: — Húzz fel, Dávid. S már fel is ugrott. S a nyitott ajtón már be is pen- derült a szobába. — ' Hová mész, Klót? Ott rendellenség van — kiáltottam utána. — Itthon vannak a szüleid? — kérdezte. — Nings itthon senki, tudod. Egyedül vagyok — feleltem . — Az nagyszerű — mondta. Klót körültáncolta a szobát. Fölcsavarta a rádiót, de rögtön el is zárta, mielőtt az begerjedt volna. Megnézte az ágyam mellett a könyvet, vajon mit olvasok. Kivette belőle a könyvjelzőt. Máshová tette, hogy ne tudjam; hol tartok az olvasásban. (Folytatjuk.)
