Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
MERRE? MEDDIG? Hogyan állapította meg a császári osztrák csendSrség Petőfi elestét? A költő születésének 150. évfordulójára meghirdetett jubileumi Petőfi-év felé közeledve, mind többször gondolunk ennek a lánglelkű költőzseninek és szabadsághősnek életére. Nemsokára megint egy dátumra emlékezünk: 1849. július 31-én látták utoljára Petőfi Sándort, Segesvárnál, ott esett el a költő, a Bem-sereg vezérének szemefénye. Kétszázad kozák csapat csapott rá a maroknyi magyar ágyútelepre. Petőfi alig harmincméternyire futott a kozákok előtt, az erdőt akarta elérni, amely azonban még messze volt, a dárda pedig annál közelebb. És a kozák dárdájával bosszút állt, a Bem ágyújának lövedékétől lováról lefordult Skarlatin cári generálisért... 1849 szeptemberében a csá. szári osztrák rendőrség még nem tudta, hogy Petőfi már a Segesvárnál ásott tömegsír jeltelen halottja. A császári és királyi hadtest-fő- vezérség rendőri osztályparancsnoksága 1849. szeptember 4-én kelt C. 1064—I. számú irata — amely a bécsi titkos levéltár, a Staatsarchiv iratai Közül való — így kezdődik: — Névjegyzéke azon egyéneknek, kik részint felségsértő, részint Magyarországban fegyveres felkeléssel vádoltatnak. (Miniszterek, politikusok neve mellett ott olvassuk a költőét is.) Pethőfy Sándor költő 30 (?) éves, erdélyi (?), születése nem tudatik, ref. (?) nős, felálló hajú, emelt homlokú. fekete szemű, szemöldökű, széles orrú, rendes szájú és fogú, hegyes állú, setét bajuszú, beszél magyarul, románul, (?) németül, nyakravaló nélkül szokott járni.” Aztán még egy hivatalos jelentés Petőfiről, ugyancsak a bécsi titkos levéltárból. De ez a hivatalos jelentés már Petőfi haláláról szól, és későbbi keltezésű. Száma 1854. évi 432 — B. M. A hivatalos jelentést Heydte báró császári ezredes írta Lúgosról. 1854. január 12-én és küldte Budára az a Heydte ezredes, aki átvette a csapatok vezényletét, amikor Skarlatin orosz generális lefordult a lováról. Ez a hivatalos jelentés így állapította meg Petőfi elestét: „A magas es. k. katonai és polgári kormányzóság elnökségének Budán. Azonnal, mihelyt a fölkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfal- va felé menekültek, kozákra j°k keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküllőn és ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját, akiket mindjárt le is kaszaboltak. En az országúton lovagolva, a kozákok után siettem, amikor közvetlenül az útnál Fejéregyháza és Héjjasfalva között egy leszúrt fölkeld tiszt mellétt, aki nadrágjáig le volt vetkőzve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni, amiket valószínűleg a kozákok találtak, a tiszt kirablása közben, s megint eldobták, minthogy rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, hogy meg kell néznem az iratokat. A mellém beosztott egyik kozákkal fölszedettem az iratokat és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Kolozsvárról keltezve, amelyben Kemény a defenzív intézkedésekről és saját csapatainak állapotáról nyilatkozik s egyben megígéri, hogy augusztus 1-én vagy 2-án Maroshelyre fog érkezni. A holttestéi néhány lépésnyire körülbelül száz darab magyar dekoráció feküdt zsineggel összetűzve, valószínűleg ezt is a halottnál találták a kozákok, és a nagy sietségben megint el- hullajtották. A lelet, amelyből azt kellett következtetnem, hogy a halott tisztneK Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestet, vajon nem ismerek-e benne régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete kör- szakállal. (Er war mager, klein, tockenes Gesicht, mit sehr bestimmten Ausdruck und grossen schwarzen Vollbart.) Nadrágja fekete pantalló volt. Később tudakozódtam több felkelőtisztnél, ezeknek az adatoknak közlése mellett, ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, akit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többé nem látott Ez minden, amit erről a dologról módomban van elmondani, s amit a 152. G/32 P 2 Rés. számú magas leirat következtében sietek is a magas cs. k. Kormányzósági Elnökség tudomására juttatni. Lugos, 1854. január 12-én, Heydte ezredes.” Vladimír Holannal a Szavak barlangiéba Jegyzet a költő Szavak barlangja c. kötetéről „Az élet, szerelem, szeretet és költészet titkainak kétségbeesetten elszánt kutatójának” nevezi Vladimir Holant magyarul megjelent kötetének fülszövege. És joggal, mert az emberi szépség legszebb elemeinek fáradhatatlan és konok felkutatója Holan csaknem félévszázados múltat maga mögött tudó életművében. Konok kutató — írtuk az imént, mert ő a Szavak barlangjába alászállva „szörnyű próbát” tesz „odabenn”: „a szárnyaltat a gravitáció ellen feszíti” s egyben akarja „kímélni azt, akit lehúz a föld”, hogy végül e nagy ívű pillért végígjárva-szenvedve „ráleheljen a világ kitett gyermekére”, az emberre, s az „Élet” szép ódáját írja meg... Kétségtelen, nem könnyű olvasmány Holan lírája, s lám mégis: varázsa vonz, valósággal magával ragad bennünket szavainak rejtett csodákat kínáló barlangjába. Emlékeket vallat, szenvedély okozóit keresi-kutatja, majd meg az „állandóan illanó”, de az ember életét „örökös jelenként” átfonó szerelem szépségeit írja le szeizmografikus pontossággal, azután e szerelem hozta kínok feltérképezésébe kezd, s eljut megint a már jelzett végletességig, mint eb. ben a strófában is: Minden szép nő kegyetlen, s épp azt a férfit kell, hogy megalázza, aki egyenesen a sziklából inna. De csak lapozni kell a kötetben tovább, s máris a szerelem új arcéleire lelünk: r'-urva, gyönyörű kendervászon, ;gy hullik, a nő testére, aki ott áU az isten és az emperek között. 11 A festő alázatosan betakarná, a szobrász még szemérmesebb alakba zárná, a költő tudja, hogy úgysem látjuk az elfödetlent. ■De a nő kihívóan felhasitja, ott, isten és a férfi között. h Soká lehetne folytatni a barangolást Holan szavainak barlangjában, s e barangolás mindig újabb szépségek megismeréséig vinne él, mert énekeljen a Télről vagy Tavaszról, a. Jégről vagy a PoézisrSl, A költőről, vagy a Virradatról és bármiről — lírájának mindig az ezerarcú valóság a tárgya. Hadd idézzük itt — nyomatékül —■, a verseket válogató Hosszú Ferenc találó szavait is: „Szerelem és szeretet, érosz és szex, élet és költészet, s mindezek, s még annyi más ellentétes képzet és fogalom végtelen sokféle variációjú kapcsolata nála mindig, minden verséiben egyszerre jelenvaló. „Reménytelen minden szerelem” — olvassuk Holan könyvének első versében. A kötetet végigolvasva mégis úgy tűnik — s meggyőzően —, a reménytelenség- fölött mégis győz mindig a reményteljes élet-« LSkös István Az átalakított váróterem büféasztalánál kopott kis vidéki nő ült egy katonaságot1 éppen letett vidéki fiatalemberrel, két üveg kőbányai mellett. Féligivott poharak álltak előttük és beszélgettek. A fiatalember beszélt inkább, dicsekedett a nő előtt. A jelentéktelen kis nő figyelmesen hallgatta a sütővassal hullámosított haja alól. Figyelmesen, ne lássék, hogy nem jár ott az esze. Maga se tudta, hol jár. — ... Tudja mi az, hogy elvágólag? Fogadjunk, hogy nem tudja. Az ágyat úgy csináljuk, hogy elvágólag álljon. Benyúlunk a szalmazsákba, a szalmát a négy sarkába nyomkodjuk. Ez persze így semmi, ahogy elmondom. De megcsinálni! Szúrja az ember ujját, hogy a vér is kiserked. De nézik ám az időt, nem érünk rá szopogatni az ujjunk. Rá a pokrócot. Mint a téglalap, úgy kell neki állni. Sarkosan. Maga nem tudja, mi az, hogy sarkosan. Megnyugtatom, a -legtöbb nem tudja, mert forsza van. Mindennek forsza van, csak ész kell hozzá, a legtöbb süketnek meg az nincs. Nem azért, Jucika, de az én nevemet akárhányszor kihozták a parancsba. Sorba jöttek az ürgék, mutassam meg, hogyan kell csinálni. — Ne mondja, maga így tud? — bájolgott a kis nő. A felszedett szólam üresen és esetlenül illeget- te magát az ajkán, gyakorlatlan kacsintással tódva. Forgatta a söröspoharát, hogy „mélyértelmű” mosoly mögött ne lássék az erőfeszítés, mellyel szellemi hátrányát igyekszik leplezni. — Semmiség. Az egész harminc másodperc. — No ne mondja. — Tudja, hogy csinálom? Fogom a lepedőt, visszahajtom, a legtöbb pancser begyűri. Egyforma széles csík, ez a fontos.*. No, fiézzen ide, hogy megértse. — Maga elé húzta a papírszalvétát és részletes rajzot készített. — Ötször, hatszor is megcsináltatták némelyikkel, s akkor se tudta. Csak lógott neki. — A magáé nem lógott? — Az enyém?... No nem, no nem. A kisfiús pír végig átütött a katonaságot letett fiatalember arcán, melyen a máz, a fölény és maga- biztosság volt, de most egy folt is kerekedett, mint egy elmerült hajó után az olaj karikája. A kis vidéki nő maga sem tudta, mit mondott, nem fogta fel. — És Józsi? — kérdezte a kis vidéki nő. — Józsival hogy vannak ? A kis vidéki nő, és a katonaságot letett fiatalember földiek voltak. Látásból ismerték egymást. Mindketten a vonatra vártak a pályaudvaron, és ki-ki magában unatkozott, mielőtt felfedezték egymásban az ismerőst. — Persze — emlékezett a fiatalember, ezek együtt jártak, még odahaza. És megnézte egy kicsit jobban a nőt. — A Jóska. Rendes gyerek a Jóska... Maguk még mindig?... Hogyismondjam... A fiatalember kérdőn felmosolygott a nőre, csak olyan felületesen, nem mintha várná a választ. A nő a poharat forgatta, s együgyű, elkalandozó mosoly ragyogott a szemen. — Ugyan, a Józsi! Egy isinerős... — És semmi több? — Miért? Baj? — Dehogyis. Egy kicsit csodálkoztam is volna magán. — Miért? Azt mondja, hogy rendes gyerek. — Rendes, rendes, csak nem éppen egy fej. — Miért? Maga egy fej? — a nő belenyalt sörébe és kikacsíivtott a pohár mögül. — Én — vigyorgott a fiatalember —, hát mit mondjak... De miért nem iszunk? Felemelték a poharakat. A nő csak forgatta, de fiatalember kiitta. A nő ujján olcsó gyűrűk voltak, hamis kővel. A fiatalember a pohara fölött riézte. — Maga nem iszik — mondta. — Dehogyianem — felelt a nő és egy kényszerűt kortyolt. — Egyszer meg kellett, hogy ruházzam, mert szemtelen volt. — Kiről beszél? — kérdezte a kis nő. — A Jóskáról beszélünk, hem? — Ja, persze — szólt a nő ábrándos szórakozottan. — Lepedőt húztam a fejére, moccanni sem tudott — Ejnye, ejnye, maga ilyen is tud lenni? — mosolygott szemrehányóan a kis nő. — Nem szép magától. A fiatalember kicsit zavarba jött. — Na ja. En egy jámbor tag vagyok, de ha valaki megharagít... — És megharagította? — csodálkozott a nő, készségesen. Csak félig-meddig járt ott az esze. — Meg — felelt a fiatalember valamely régi sértettség maradékával. — Maga egy verekedés rossz ember — gügyögött a nő, csak azért, hogy mondjon valamit. A forgó pohár mögül rebbengette a szemét. Szemrehányósdit játszott. — Egy szegény fiút bántani. Maga talán jobb? — Én? — szólt a fiatalember, a pír az arcán megint foltot vetett, a fölénye megint megbicsaklott kissé, ahogy ott féloldalasán hátradőlve ült a széken. — Maga jobban tudja. Ahogy lenézett a pohara elé, kicsit felpillantott a nőre. Szép fehér bőre volt. A nő is felpillantott, és forgatta a poharát. Az olcsó gyűrű az ujján csillogott. A szemében tolvaj, félszeg érdeklődés csillogott. — Honnan tudnám — mondta. Majd a fiatalember megtörte a hallgatást. — Miért nem iszik? — Nem iszom. — De miért? — Köszönöm, nem kérem már.., Lekéssük a vonatot — És aztán. No, igyon vétem.' — Jaj, de erőszakos. — No, igyon. — Mondom, hogy. nem iszom — felelte a nő, elbizonytalanodva, majd tréfás-együgyűn hunyorított: — én csak egy egész üveggel iszom, vagy semmivel. — No, igyon akkor, igyon egy üveggel. A nő riadtan nevetgélt, kicsit butácskán. — Csak vicceltem. Arra jött egy vasutas. — Mondja, kérem, mikor indul a szolnoki? — kérdezte a fiatalember. A vasutas az órájára nézett. — Néhány perc múlva. — És mikor indul az utána következő ? — Két óra múlva. — Köszönöm — mondta a fiatalember. A nő nem nézett a vasutasra. Forgatta a poharat. A poharat nézte s amögül néha a fiatalembert. — S mit szól a felesége, hogy egy vonattal később megy? — kérdezte, amikor a vasutas elment Gyűrűjének visszfénye az asztal műanyaglapján táncolt, ahogy a forgó pohár visszaverte. A fiatalember arcán felgyűlt az olajfolt, a pohara után nyúlt, s ivott, — A feleségem?... Egy kicsit elharnarkodtuk mi ezt a házasságot. Túl fiatalok voltunk. Nem szabad ilyen fiatalon ... — Kis piros vigyor iebbent a száján, mint egy henye legyintés, mely erősen kétessé teszi a szó hitelét. A kis nő azonban megkönnyebbült A fejét is elfordította, hogy ebben ne zavarja semmi. —”van ilyen — mondta, gyűrűs ujja a poháron pihent, s ez a mozdulatlanság erőitetettnék tűnt. , — Van — mondta a fiatalember, pillantását a falujabéli nőre emelte, s állhatatosan rajta tartotta. A nő ujja pedig csak akkor mozdult meg a poháron, amikor éL- ment a vonat. *AA/tAAAAAAA.AyA^AAA*AAAAA^AA*VSAA/'/‘AA/V\AAA*AA.A/vVAAí^ SZEBERÉNYl LEHEL: Egy vonattal később
