Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-04 / 155. szám

I Az étlap két oldala D rákói szigor jellemzi a belkereskedelmi mi- -iszter legújabb rendeletét, mely 1972. július 1-én lé- att életbe, s amely intézks- k a „vendéglátó üzletek ztályba sorolásáról”. A ndelet részletes ismerteté- t ezúttal mellőzzük: rész­en, mert rendkívül bonyo- ilt, részben, mert attól fé- ink: az olvasó úgy emlék­zik, már esztendőkkel ez- lőtt olvasta. A rendelet lé- yege mindenesetre az, hogy sak olyan árakat szabad zámítani, amiért a vendég negkapja az ellenértéket. A endéglátóipar ugyanis esz- endők óta igyekszik minél sőbb osztályba lépni, s er- a legegyeszerűbb megöl­és, az étlapra ráírják, hogy osztály, az árakat is esze- nt számolják ki, s ezenkí- :1 minden változatlan. Iga- a van a minisztériumnak; gy tollvonással nem lehet legoldani a fejlesztést Erre z igazságra azonban már zg régen rájöttek, de ideje nne érvényesíteni. Talán most sikerül. Akár- ik az a szintén július 1-én itbe lépő intézkedés végre- jtása, amely elrendeli: az ő osztályú éttermek is kö- esek úgynevezett turista- enüt tartani, a másod- és rmadosztályú éttermekben •dig délben és este is kell enüt felszolgálni. A rendel- •zés rendkívül fino- an fogalmaz. Mert mi menü? Sokfajta menü van, Idául egy esküvői vacsorán lyan étrendet állítanak ősz­ié, amely fejenként száz fo- .ntba is belekerül. Kor- lányfők tiszteletére adott ‘ acsorákon szintén van me­nü. Ha viszont a magunkfaj­ta, a köznapi ember köznapi alkalommal menüt eszik, azért teszi, mert elviselhető áron akar jóllakni. A menü tulajdonképpen olcsó ebé­det, vacsorát jelent. S hogy a magyar vendéglők nem­csak azt a célt szolgálják, hogy a vendéglátóipari vál­lalatoknak minél nagyobb le­gyen a bevételük és a nyere­ségű}«, nem új felfede­zés. A legutóbbi tíz eszten­dőben elég sok utasítás látott napvilágot, amely arra köte­lezte a vendéglőket, hogy ne csak a vendég böngéssze az étlapnak azt a bizonyos jobb oldalát, hanem az üzletveze­tő is. Vagyis: legyenek olcsó ételek is. Legyen menü. Le­gyen főzelék feltéttel. Legyen laktató leves. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezeket a rendelkezése­ket nem hajtották végre. Szabály az szabály, eltörölni nem lehet. De ki tehet arról, hogy ha a vendéglő üzletve­zetője rosszul számolta ki a főznivalót, s már negyed egykor annyian rendeltek menüt, hogy attól kezdve már csak húsz forinton felü­li étlap szerinti ételek ma­radtak? Meg aztán lehet nyáron lencsét adni főzelék­ként, s olyan zsíros oldalast feltétként, hogy jóllehet a rendelet végrehajtása tökéle­tes, csak éppen nincs, aki igényelné” az ilyen ebédet. Álmodozni szabad: azt re­méljük, hogy végre ez a rendelet eléri a régi célt, s valahogyan megtalálja az összhangot az étlap „bal ol­dala” és a „jobb oldala” kö­zött, vagyis, menüárban is jó ebédet ehet a magyar em­ber a vendéglőkben. Bizo­nyára sokan lesznek, akik igyekszenek ezt a rendelke­zést is megbuktatni. Ügy tűnik ugyanis, hogy egyelőre még — három és fél év múl­tán is — gyermekcipőben jár a nyereséges gondolkozás né­mely körökben. S csak úgy tudják elképzelni a nagyobb hasznot, ha nagyobb hasz­nuk van egy-egy ételen. A „nagy forgalom — nagy ha­szon” elve kevés helyen ér­vényesül. Márpedig ez legalább olyan régi és jól be­vált módszer, mint a másik. Sajnos, a vendéglátóipari árak esztendőről esztendőre emelkednek. Ezt sokfélekép­pen lehet magyarázni, s azt sem szabad elfelejteni, hogy — bár ki érti az elszámolási rendszert, közülünk, egysze­rű vendégek közül — a ven­déglátóipar dotációban ré­szesül. Az is igaz, hogy rend­kívül sok a külföldi vendég, aki a világon szokásos árak­nál még mindig jóval — mintegy harminc százalékkal — kevesebbet fizet. Az is kétségtelen azonban, hogy a magyar éttermek elsősorban a magyar vendég pénztár­cájának megfelelő árakkal dolgozhatnak csak. S ki kell elégíteniük a legmagasabb igényeket is, de azokat is ki kell szolgálniuk, akik egy­szerűen étkezni akarnak, jól akarnak lakni. A nyereség rendkívül fontos dolog, de lega­lább ennyire fontos az étter­mek szerepe az ellátásban. Indokolt hát a drákói szigor­ral fogalmazott minisztériu­mi rendelkezés, s még indo­koltabb, hogy annyi elődjé­hez hasonlóan, ez ne jusson a feledés sorsára. P- L hol a gabonának tekintélye van Lehet-e még többet ? elmúlt esztendőben « roszlói November 7. Tér- lőszövetkezet kiugró ered- nyt ért él a gabonater- sztésben. Az 1500 hold bú- holdankénti átlaga 18,6 zsa volt, a tavaszi árpa lig több mint 22 mázsát >tt holdanként. \z eltelt másfél évtized tt a fejlődés ugrásszerűnek onyult, hiszen a kisparasz- azdálkodás idején a bú­lem termett többet a pó­lói határban 7—8 má­iéi. át még ha az idén lett iá elég esőnk — sóhajta- fel a szövetkezet vezetői biztos megdőlt volna a ta- d rekord. így azonban, ha í is sokkal, de kevesebb most a holdankénti átlag, ha, a csapadék hiányát 'érezték a növények. zalay Istvánnal, a szövet­et fiatal főmezőgazdászá- arról beszélgetünk, hogy ■ éppen érték el tavaly a ;yei szinten is számotte- átlagtermést. Több összetevője van — dta a főmezőgazdász. — •észt jó volt a talaj-elő- ítés, másrészt a talajerő- .pótlást már több éve tu- tnyos megalapozottsággal zzük. A Talajerő-gazdál- -si Vállalat készíti a ter- számunkra, s ennek alap­adagoljuk a műtrágyát. r gondot fordítottunk a im beállítására is. Tab­ánt megállapítjuk aszük- s vetőmagmennyiséget — általában 4 300 ezer — M) ezer csíraképes szemet ink holdanként. Igaz, „y ilyen tőszámhoz több knag szükséges, de véle- yünk szerint megéri, ■íkívül rendszeresen vegy­észük a kalászosokat és ■n feledkezünk meg arend- res vetőmag-felújításról n. Nagyjából ezeknek a yezőknek és a gyors, jól -vezett betakarításnak tu- oníthatjuk a viszonylag hs átlagokat. Természete- liba lenne kihagyni a ításból az időjárást, hi- az elsoroltakat az idén aradéktalanul elvégez- viszont a csapadékhiány • ( mégis valamivel ki- . termésre számítunk. Az elmúlt négy-öt évben x>lt az a szint, amelyet minden évben biztosítani tudtak? — A 16—18 mázsa közötti holdankénti átlagot mind a búzánál, mind az árpánál tartani tudjuk. így a tavalyi rekord sem nevezhető vélet­lennek. — Engedjen meg egy kér­dést. Lehet-e még a tavalyi rekordnál is többet termelni a szövetkezetben? — Feltétlenül. Persze,' a kérdésnek több oldala van, s a megvalósítás korántsem egyszerű. Mert mondjuk, ha a talaj-előkészítés még jobb volna, minden esetben meg­felelő előveteményt tudnánk alkalmazni, ha a talajjavítás­hoz lenne elég pénzünk és még sorolhatnám tovább... — akkor lehetne az átlago­kat emelni. Az igazsághoz ugyanis az is hozzátartozik, hogy a szövetkezet földjei­nek aranykorona értéke rend­kívül alacsony, nyolc arany­korona alatt van. S a gyen­gébb minőségű földön nehe­zebb többet termelni, mint a jón. — A lehetőségeket figye­lembe véve mégis mi az, ami hozzájárulhat az átlagok emeléséhez? — Most elsősorban azt említeném meg, hogy új faj­tával kísérletezünk. Az idén már az új szovjet fajtából, a Kavkázból is vetünk, jö­vőre pedig már nagyobb te­rületen szeretnénk termelni. Ügy látjuk, hogy a mi adott­ságainkhoz ez a legkedvezőbb az új fajták közül. — A reális lehetőségeket figyelembe véve milyen át­lagot szeretnének a jövőben elérni? — Ügy vélem, hogy olyan húsz mázsa körüli eredményt tudnánk stabilizálni — per­sze, még nem az idén, vagy jövőre —, ha a termesztéshez szükséges tényezőket mind biztosítani tudjuk. Ez pei-sze, nem csupán kedv, hanem pénzkérdés is. — S ha a Tisza U. Poroszló környékén is érezteti hatá­sát? — Ebben az ötéves terv­ben még nem számíthatunk a Tisza H-re. A következő öt­éves tervben, ha lesz lehető­ségünk az öntözésre, s a ka­lászosokat is öntözzük, akkor úgy érzem, elérhető a 25 má­zsa körüli átlag. Persze, ez még távoli dolog. Távoli. De mégis jó és ér­dekes egy kicsit a jövőbe, ha nem is sokkal, de nyolc-tíz évvel előbbre látni. S ha a beszélgetés bizonyos fokig el­méleti játéknak is tűnik, jó érezni a jövő perspektíváit, s nem utolsósorban azokat a mozgató erőket, amelyek ha­tására a valóság már nem­egyszer rácáfolt a képzeletre. S Kaposl Levente KÖZHELYNEK számít ma már az az igazság, hogy ma­napság nem könnyű eliga­zodni a világ politikai ese­ményei, szocialista átalakulá­sunk tennivalói között, tár­sadalmunk új vonásainak, fejleményeinek megítélésé­ben. Lehet-e elvárni, hogy az átlagember — s így a kom­munista párttag —, minden politikai kérdés lényegét, je­lentőségét alaposan ismerje, azok gazdasági, filozófiai, társadalmi összefüggéseit elemezze, majd másoknak megmagyarázza ? Ez nyilvánvalóan nehezen elképzelhető, hiszen az em­berek főképpen foglalkozá­suk, képzettségük, érdeklő­désük körében tudnak iga­zán elmélyülni. Az MSZMP X. kongresszusa mégis hang­súlyozta : „ .. Mindenütt ér­vényt kell szerezni annak a követelménynek, hogy a meghozott döntések után minden párttag kötelessége az aktív állásfoglalás a párt- határozatok mellett, s a vég­rehajtásban való részvétel a kapott pártmegbízatások­nak megfelelően”. Ez a meg­határozás azonban nem a teljességet, a mindent tudást igényli. Azt a követelményt állítja a párt tagjai elé, hogy behatóan ismerjék a párt politikáját, elvi és gya­korlati állásfoglalásait, s azokat mihdenütt képvisel­jék, hirdessék. A párt határozatai ugyanis a legfontosabb kérdések lé­nyegét tartalmazzák, s a ma­guk konkrétságában is elvi­munkások” — nyáron A hatalmas üzemi csarnok tetőtartó vasszerkezetét fe­ketére színezte az örökké go- molygó füstfelhő. A kemen­cék és a lemezhengerlő gé­pek közül tör a magasba, hogy a tető alatt megreked­ve lassan kiússzon a szellőz­tetőréseken. Emiatt aztán a csarnokot elönti a forróság: ömlik a meleg a kemencék tüzes szájából, az egyre vé­konyabbá nyúló, izzó leme­zekből, de még a készre hen­gerelt, egymásra pakolt táb­lák is ontják magukból a hő­séget. A gépek mellett dol­gozó hengerészek, felfogók, anyagmozgatók és -előkészí­tők szinte percenként törlik le az arcukról a verítéket. □ □ □ Dél elmúlt, vége felé jár a műszak a Borsodnádasdi Lemezgyárban. A csarnok kitárt ajtajain át látni, hogy a felhők rászorultak a völgy­re, s erősen lefelé lóg az eső lába. Idebent pedig egyre el­viselhetetlenebb a hőség. — Ez az időjárás a leg­rosszabb nekünk — mutat az égre Kormos Kálmán bala­toni duplázó —, mert ilyen­kor a levegő nemhogy ki­húzná, inkább lenyomja ránk a meleget. Ennél még az is jobb, ha odakint hétág­ra süt a nap, csak tiszta te­gyen az idő. Ezt tapasztalat­ból tudom, tíz éve dolgozom itt, sok meleg napot megér­tem már. Volt úgy, hogy a kemencék között 65 fokot mértünk ilyentájban., nyá­ron. — Most milyen meleg le­het? — Körülbelül 30—35 fok.’ Ezt még ki is lehet bírni — mosolyodik el —, bár ilyen­kor sem marad érintetlenül az örökös védőital, a sós szódavíz. — Meg az üveg sör sem — teszi hozzá valaki. Miután 'kérdően nézek körül, a he­vesaranyosi Boros Endre el­magyarázza, hogy műszak után minden meleg munka­helyen dolgozó úgynevezett „tűzimuhkás” kap egy-egy üveg sört. Ezzel is pótolják a munkában kiizzadt nedve­ket. A nyolcórás műszak alatt mindenki csak félmű­szakot van a temazhengerek, a kemencék közelében. Csak úgy lehet bírni, ha óránként váltják egymást. Aki pedig éppen „pihenős”, az az anyagelőkészítésben, a le­gyártott lemezek továbbítá­sában dolgozik, többnyire a friss levegőn. Ontja a meleget a henger alatt nyúló vas... Aki nem szaft­tá meg, már jó néhány lépésre a gépektől is kibírhatatlan- nak érzi a hőséget. (Foto: Tóth Gizella) — Az egészségünk meg­óvásához erre nagy szükség van — folytatja a beszélge­tést Boros Endre. □ □ □ Hogy mennyire töreked­nek az egészségesebb mun­kahely és munkakörülmény megteremtésére ebben az üzemrészben is, arról a szin­tén Heves megyéből átjáró művezetőtől, Kormos Miklós­tól hallottunk a beszélgetés közben: — Ennek a csarnoknak há­rom évvel ezelőtt még egé­szen alacsony volt a teteje, emiatt elég gyakran felszö­kött a hőmérő higanyszála az 55—60 fokra is. Ráadásul akkoriban még úgynevezett generátorgázzal tüzeltük a kemencéket. Egyszóval na­gyon egészségtelen körül­mények között dolgoztunk. Az átépítés során megemel­tük a tetőszerkezet magassá­gát, korszerűsítettük a szel­lőzést. A meleget azonban nem tudjuk teljesen kikü­szöbölni. Van ugyanis olyan munkánk, amelyet 750—800 fokon tudunk elvégezni, de például a speciális lemez gyártásához 950—1100 fokra kell felhevítenünk az anya­got. .. Ezért is kapják a dol­gozóink rendszeresen a vé­dőitalt, s kerülnek óránkén t a könnyebb, pihentetöbb munkakörbe. De kérdezze csak meg őket, nyár ide, for­ráság oda, szeretik a mun­kájukat. Nem egy közülük ebben az üzemrészben kez­dett, s végig dolgozik még néhány igazán meleg nya­rat. Szilvás István Menyasszony a Elkészült a 3-as számú főút­vonal Füzesabonyt elkerülő új szakasza. A járművezetők és a nagyközség telepi részének a lakosai egyaránt örülnek az ú? útvonalnak, mert Szihalom és Kerecsenéi között megrövidült a távolság, végre elkerülhetővé vált a füzesabonyi halál- kanyar”, és a község lakosai is nyugodtabban közlekedhetnek a kerecsendi és szihalmi utcák­ban. A Füzesabony—Makiár vas­úti kereszteződésnél fénysorom­pó „ dirigálja” a közúti jármű­vezetőket. Ez idáig mind jó. Sajnos azonban az örömbe üröm is került. Amikor átadásra került az új út, akkor a MÁV nyomban lezáratta a régi út sorompóját és bezárták a ,,bak- terházat”. (Kíváncsiak vagyunk, hogy j az illetékesek miért dön­töttek igy?) Ezek után, ha vala­ki el akar jutni a község telepi részéről a szomszédos ÁFOR- telepre, akkor néhány száz mé­ter helyett, több kilométeres kerülőt kell tennie! A lezárt so­zsákutcában... rompóndl több száz füzesabonyi lakos járt át naponta a munka­helyére, az ÁFOR-teleprc, a MÁV Villamos Vonalfelügyelö- ségrq,, a Szabad Nép Termelő- szövetkezeibe', a betonüzembe, a szeszfőzdébe sib. Naponta számtalan gépjármű fut be Deb­recen felől — a 33-as út posta- erősítő melleti leágazásánál — a sorompó előtt elhelyezett zsák­utca-tábla elé. Szombaton dél­után menyasszonyt és nászné­pet szállító autókaraván futott a zsákutcába. Különben a szihalmi út slágere most a hátra arc! a zsákutcába tévedt járműveknek, nyomdafestéket nem tűrő szöveg kíséretében. Füzesabony nagy­község lakosainak idáig is sok gondót okozott a községet ketté szelő vasúti fővonalon való át- jutás. Most a régi 3-as út sorom­pójának a lezárása csak növelte a község lakosainak a közle­kedési gondjait. fszigetváry) n politika képviseletében leg foglalnak állást az ügyek politikai megítélésében. Ily módon megfelelő eszmei ve­zérfonalat adnak, melynek birtokában kellő biztonság­gal el tehet igazodni a helyi politika jelenségeiben. Ma­gabiztosan ki lehet állni, képviselni a párt álláspont­ját a gazdasági és társadalmi tennivalók végrehajtása kö­zepette. Sűrűn hallani a mindenütt fellelhető, a párt politikáját példásan magukévá tevő, ön­tudatos magatartású kommu­nistákról. Sokan vannak, akik a maguk környezetében állhatatosan hirdetik és ma­gyarázzák a párt igazságát. TAPASZTALHATÓ azon­ban bizonytalanság is, egye­sek félrehúzódnak a viták­tól. Milyen okok hozhatják létre az effajta magatartást? Nem utolsósorban az, hogy a párttagok egy része nem bí­zik önmaga ismerétéiben. Ügy véli: a modern tömeg­tájékoztatás eszközei, a tv, a rádió őnála színvonalasab­ban magyarázzák a kérdése­ket. Ez a magatartás ugyan­akkor kényelmes is, mert az húzódik meg a mélyén, hogy az „okosok” odafenn úgyis „helyére teszik" a dolgokat. Ök maguk viszont nem vesznek fáradságot, hogy alaposan megismerjék és elsajátítsák a párt határozatait, s ily módon megértsék az állás­foglalások lényegét. Az ilyen­fajta szemléletmód és maga­tartás természetesen hibás, idegen a kommunista ember­től. Aki az életet jól ismeri, tudja, mennyi mindenért, mennyi minden mellett és ellen kellene szót ejteni a munkahelyen, a baráti és családi körben. Igaz, a párt politikai céljai és elvei ál­talában tiszták, világosak a nagy tömegek előtt, de a gyakorlatban, a végrehajtás során nemegyszer és nem egy helyen eltorzulnak. Igaz, a nagy kérdésekben egyetértés van társadalmunkban, de egyes részkérdésekben — né­mely nemzetközi probléma megítélésétől a boldogulás felfogásán át a demokrácia értelmezéséig — sokak szá­mára kell magyarázni, meg­világítani, hirdetni álláspon­tunkat. Igaz az is, hogy sak a szövetségesünk, de számo­sán vétenek elveink ellen ön­hibájukból, vagy anélkül. A párt tagjainak ezekben a felvetődő mindennapi vi­tákban és ügyekben kell ál­lást foglalniuk. Nem mindent kell megmagyarázni, hanem azt, amiről éppen ott és most szó van, ami a leginkább fog­lalkoztatja a kollektívát, a beszélgetők körét. Nem kell feltétlenül azonnal válaszol­ni, ha nincsenek az ismere= tek teljes birtokában. Hol­nap. holnapután azonban feltétlenül vissza kell térni­ük az ügyre, különben hézag támad kapcsolataikban, két­ség marad vitapartnereikben. Természetesen nem lehet mindenki képzett politikai agitátor, de minden párttag­nak a maga módján határo­zottan kell kiállnia a szőnye­gen fekvő kérdésekben. Tő­lük többnyire nem szép sza­vakat, nem hosszadalmas ma­gyarázatokat várnak, hanem az igen, vagy a nem kimon­dását. A semlegest nem játszhatják, mert akkor — joggal, okkal — megalkuvó­nak látszanak, ami aláássa hitelüket, az irántuk meg­nyilvánuló bizalmat. A PÁRTSZERVEZETEK­BEN joggal elégedetlenek azokkal a párttagokkal szemben, akik nem jelesked­nek ismereteik bővítésében, s a hallgatás „bölcsességét” választják, amikor ki keltene állni. Joggal várják el, hogy mindenki legyen részese a vitás kérdések magyarázatá­nak, hiszen a kommunisták politikai tekintetben nem lehetnek átlagemberek. Csak­is egyéni és egységes kiállá­sukkal, szavukkal és maga­tartásukkal vívhatják sikere­sen harcukat dolgozó társa­ik gondolatainak megnyeré­séért, a párt politikájának megvalósításáért. Csákvári János 1972. július 1.; kedd

Next

/
Thumbnails
Contents