Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

Sok évszázados művészet folytatói

Művészi csontíaragványok

A messzi Szibériának is legtávolabbi sarkában van Csukotka, ahol külön nemzetiségi körzetben él a csuk- esok kis vadásznépo. Egyik kis falujukban, Uelenben negyven éve működik mar az „Észak emléktárgyai” nevű csontfaragó műhely.

A csontfaragás művészetének sok évszázados hagyományai van«aic. T<z az ősi, emberi művészet miniatűr szobrokban és dombormű- veken bámulatos erővel fe-. jezi ki Csukotka csodálatos világát. Az ueleni csontfaragók a szovjet és külföldi művészettörténészek egyöntetű elismerését vívták ki ábrázolásaik valószerűségével, művészi megoldásaik kifejező erejével, kompozícióik világosságával, a formák költőiségével és szokatlan plaszticitásával.

A csontfaragás Csukotka művészi krónikája. Az ueleni faragóművészek élénken reagálnak minden új eseményre, a népük életében végbemenő változásokra. Hagyományos témáik mellett (Medve és rozmár, Bálna és fecske, Fókakölyök, Játszó medvebocsok, Medvevadászat dárdával, Szarvas- farkasok között, Kutyafogat) olyan több alakos kompozíciókat készítenek, mint az Uzlen épül, vagy a Zárszámadás a kolhozban című fa- ragványok.

Az egyik faragóművész, Vukvol „Uenin Csukcs-föl- dön” című munkáját a moszkvai Központi Lenin Múzeum őrzi. A művet a csukcsok egy mondája inspirálta, ami arról szólt, hogy Lenin eljött hozzájuk és elmondta nekik, hogyan éljenek ezután. Vukvol a lenin- grádi Művészeti Akadémia első csukcs származású hallgatója volt; 1942-ben elesett a háborúban.

A csukotkai csontfaragók műveikben megemlékeztek a híres Cseljuszkin jégtörő legénységének hőskölteménybe illő viszontagságairól (megmentésükben annak idején csukcsok is részt vettek), Valerij Okalov nevezetes repülőút.jaró! az Északi-sarkon át Amerikába és még sok-sok kisebb-nagyobb , jelentőségű eseményről. A

közelmúltban Csukotkában járt előadókörúton a világhi- rű gordonkaművész, Rosztro- povics. Megfordult Uelenben is és nagy sikerű hangversenye másnapján egy ía- ragóművész, Tukkaj megajándékozta egy rozmár! agyarból készült kis szoborral, amely a zeneművészt ábrázolja. Tukkaj pedig csak a hangverseny napján látta először modelljét.

A faragóműhely legjobb vésnökei nők. Vera ’ Emkul — az Oroszországi Föderáció érdemes művésze — élete 36

évét áldozta eddig munká-.

nak. Alkotásai már a harmincas évek végén bámulatba ejtették a moszkvai, párizsi, New York-i kiállítások látogatóit.

Valamennyi ismert ueleni mesternek vannak tanítványai és követői. Vera Emkul a tanítványai között elsősorban Jelena Jankutra büszke. Amikor Rockwell Kent, az ismert amerikai művész Moszkvában járt, az ő faragásával díszített rozmáragyarral ajándékozták meg.

Kent akkor így nyilatkozott

Jankut munkájáról: A csu- kotkai c*o,ntfaragás az önök földjének csodája. Az önök művészete az élet igazsága, a nép lelkének megnyilvánulása.

Uelenben hamarosan elkészül a csontfaragó műhely új, nagy épülete. Ezután még sokkal több készül majd a híres csukotkai emléktárgyakból, amelyek eljutnak a Szovjetunió minden részébe.

Jurij Gurjanov

Ueleni csontfaragó, Gemange. nevű vitorláshajó modelljével, melyet rozmáragyarból

faragott ki.

Uj könyvek

Két krónika 1514-ről Sadoveanu remeke Tíz évszázad építészete

Országszerte megemlékeztek Dózsa Györgyről, s a maga módján ezt tette a könyvkiadás is. A Magyar Helikon azt a munkát jelentette meg — nagyon szép kiállításban —, amely alapvetőnek számít, Taurinus István Paraszti háborúját. A szerző Erdély püspöki helynöke volt, s hőskölteménye a parasztháború vérbe fojtását követően rövidesen — öt év múlva — megjelent. A latinul írt, öt „könyvre”' oszló munka művészi értéke kisebb, mint a benne foglalt tényéké, adatoké. A humanista szemléletű főpap — bár munkájának felülete mást mutat — lényegében rokonszenvezett Dózsa küzdelmével. A parasztháború vezére a szó igaz értelmében hősként jelenik meg előttünk Taurinus tolla nyomán: remek hadvezér, fáradhatatlan szervező, s a bukásban sem morzsolódik fel nagysága. A forrásértékű mű most másodszor jelenik m'eg magyarul, Geréb László fordításában, s ugyanő irt a kötethez tartalmas, a szerzőt és a munkát bemutató utószót.

, Merített Taurinus költeményéből, de más források sokaságából is Nemeskürty István, hogy megírhassa Krónika Dózsa György tetteiről című könyvét. Mégis, jóval többet nyújt át az olvasónak, mint a fellelhető irodalom újbóli földolgozását. Sajátos érzéke, tehetsége van ahhoz, hogy a rendelkezésre álló tények alapján gondolatrendszert teremtsen, s ennek segítségével addig elfogadott véleményeket, nézeteket vegyen revízió alá. Nemeskürty Dózsája — mint a kötetben olvashatjuk — „nem kergetett fantomokat, nem volt megszállom”: fölismerte a történelmi helyzetet s ahhoz igazodva cselekedett. E cselekedetet elemzi a szerző, s ezekből következtet a gondolatokra, indítékokra, célokra. Műve — amelyet a témához illő kiállításban a Kossuth Könyvkiadó bocsátott közre — korábbi munkáihoz hasonlóan minden bizonnyal megosztja majd az olvasók táborát. Helyeslők és ellenzők egyvalamit azonban nem vitathatnak: izgalmas, az ország Mohács előtti idejéről az újdonság erejével ható híradás, elemzés és mér- leg.

Két, klasszikus alkotás, egyetlen kötetben. ,A rangot nem a terjedelem adja, s ezt Sadoveanu művészetének ismerői s hívei is tanúsíthatják. Az Európa Könyvkiadó a Zsebkönyvek sorozatban jelentette meg — Lőrinczi László és Szabédi László fordításában — A balta címmel a két regényt. (A másik: Jött egy malom a Szereten). A múlt nyers világa költői erővel tárul elénk, alakok sora vall nagy hitelességgel egy életformáról amely eltűnt ugyan a történelem mélyében, de nyomai még évtizedekig föllel- hetők.

★

Szakszerűség és népszerű stílus ötvözete, így jellemezhetjük a Corvina Kiadó újdonságát, Nikolaus Pevsner könyvét, Az európai építészet történetét. A szerző — világhírű angol építészellörlénész — nem kevesebbre vállalkozott, mint Nyugat-Európa építészetének tíz évszázadot felölelő áttekintésére. A X. századtól napjainkig irdatlanul sok mindent alkottak a kő, a beton, az üveg, az acél formálói. A több mint 300 illusztrációt fölvonultató kötet — tiz nyelven jelent meg eddig — joggal számíthat sikerre.

★

Tizenegy tanulmányt tartalmaz az a könyv, amelyet Műszaki fejlődés és világgazdaság címmel jelentetett meg a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. A tudományos-tech- nikai forradalom napjaink sokat vitatott kérdéscsoportját alkotja; a tanulmányok különböző nézőpontból vizsgálják a fejlődési irányzatokat

M. O- •

Varga Rudolf:

......................... :

V-alakban szűkül az út. Fut velünk az autóbusz, i Megkörnyékez a csend.

5 Ha odaérünk, ahol a kilo- 5 inéterkövek egy pontban találkoz- > nak, annál a fánál megszólítalak, > apám, — gondolom. Ügy teszek, j mintha gondolkoznék. Apámnak ? az arcizma se rándul. Nézi az utat. £ Jobb oldalt az ablakon át látni az £ eperfákat összefüggő kerítéssé va- £ rázsló sebességet. Odébb a domb. s Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik 4 lomhán. Mindjárt odaér a domb S tetejére ágaskodó szilvaíához. Még £ egy perc és a fa kése torkon szúr- > ja. Közelebb a mezőn sasfiókák > tanulják a repülést. Az öreg sas ? kifeszített szárnyával alájuk száll. £ Lebegve vigyázza a kicsinyek re- < pülését.

> Már túljutottunk azon a ponton, I elhagytuk azt a fát, ahol meg kel- J lett volna szólítsalak, apám. Szét- < szóródott gondolataim közt tünte- 5 tést rendezek magam ellen. Nehe- 5 zebb lenne veled beszélgetést kez- < deni most, mint egy szál gyufával j lángraborítani egy jéghegyet. Fi- | gyeled az utat. Átadod magad a S sebességnek. Számodra most már > más nem létezik, csak az aszfalt > végtelen szalagja, a kilométerkö- ? vek, szembejövő autók, a gázpe- £ dál. Csak feketére keményedett < kezeid mozdulása jelzi azt, hogy | élsz. Nézem a tenyeredet. Ó, hogy < szégyelltem én valamikor a te két

I

4 fekete kezedet. Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat. Szégyenkeztem a mesterséged miatt, önveszélyes sihederkoromban ha kékposztó egyenruhádban voltál, még az utcára is szégyenkeztem veled ki;

menni. Gyűlöltem a piszkos,. olajos nadrágodat. Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kékcsempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este. A gyerekkor más volt. Kölyökkutyaként szerettelek. Levágott orrú cipőimben minden este szaladtam eléd egész a kisállomásig. Boldogan szagolgattam biztonságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő benzinszagot, bőröd izzadtságát. Mámorosán botladoztam melletted. Szorítottam fejem fölé nyújtott mutatóujjadat. Hazafelé menve előre elmeséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet es te megbocsátottad mindet. Cipeltem táskádat, zsebeidbe nyúltam és ott kincseket találtam: kiégett kis villanykörtét, használt autógyertyát, rugót, ellenállásokat, anyacsavarokat. Valódi gyűjteményem volt már ezekből az értékes darabokból. Azt mondtad; ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kellenek az utóba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és nagyobb csavarokból áll. És a csavaroknak nagyon rosszul esne, ha eldobnám őket. Fájna, ha szétszórnám őket. A csavarfejeknek is vannak gondolataik, örömeik. Bánatuk. Dehogyis dobáltam .volna el semmi kincsért őket. Nem

a búcsúk, a húsvétok, az volt az igazi ünnep, amikor öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kormányt. Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaimmal rugdostalak; „gyerünk, gyorsabban!” Boldog idők. Visszahozhatatlanul elmúltak már.

E

mlékszem, amikor a fájdalom és öröm hat napja után Végre hazajöttél és otthon maradtál. Rózsaszín, fekete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet. Lehúnyt szemed mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett, szombatestéken. Szempilláid résén akartad elhessegetni fekete madarait az éjszakának.' Hallgattad anyám könyörgő hangját; csináld be a tetőt. Három helyen is eltört az ócska cserép. Az eső miatt pedig ... Tehetetlenségedben csikorgattad fogaidat. Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki egy könnycsepp, mintha nem is súlyos pilláid alól, hanem negyvenhat éved aljáról jönne puskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha csak azért lett volna ott, hogy levezesse azt a könnycseppet, mint a futóárok. Nem láttam én szemedben több könnyet. Befelé folytak azok.

V

ártunk vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...” Hányszor ébredtem anyám sírására éjjelenként. Áldást kértünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó időért. Ünnepeltük életben maradásodat. Mert láttunk autóroncsot eleget, üvegcserepekkel, vértócsával, leszórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatal embert ütött el az autó. Föltörölte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok golyószórójának nyomai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponton hasmánt fekvő teste alatt. A járdaszigetről ágaskodók gyűrűjében láttáin a halál sóhajbuborékjait, ahogyan fölfelé szálltak a szemerkélő szárazságban.

Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csillogású városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a vidámparkba, mi pedig kint vártuk őket. Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebedelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motorházra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent. Utána felemeltél a nyomóskúthoz és úgy nyeltem lebegve a tiszta vízsugarat.

— Régóta nem voltam már veled, apám — szólalok meg rekedten. Apám csak egy pillanatra néz rám. Két vadul hajtó motoros srác előzi a buszt. Csillogó bukósisakjaikon harsány feliratok. Bőrmellényben feszítenek. Országút vagányai! Mit tudtok ti az országú takról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantom autókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti .halálról mit tudtok ti?

É

szre sem vetterri, beértünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat. A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ruhákban, arcuk kifestve, hajuk kicsinosítva. Férfiak cigarettáznak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta bevándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidáman köszönnek apámnak, viccelődnek vele. Mindenkinek jut ülőhely. Göröngyös, rázós a bekötő út, amin hajtunk. Dobálja hátul az embereket.

— Használat előtt felrázni! kiabálja valaki nevetve. Hangját elnyeli a motor zúgása.

A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Újra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyűrött. Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürke ruhás ember valamit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg hogy úgyis útbaesik. Ott már várják, no. Apám morog, aztán bólint. 1 — Jó ember maga, csak ügyeslh titkolja — mondja a szürkeruhás. Mosolyog.

I

ndulunk. Apám túráztatja a motort. Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek.

— Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apám!