Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
...hogy: hogyan éljünk. Hogyan bizony. Mint szertea világon az elmúlt években, így hazánkban is mind nagyobb publicitást kapott az élet „hogyan”-ja, mind fontosabb terepet jelent ez manapság már a tudomány képviselői számára is. Orvos és pszichológus, szociológus és közgazdász, az egzakt tudományok nagyszámú képviselője kutatja az utat és módot: hogyan éljünk. Van, aki rémiszget, minden ízes falat élvezetét oly vadul és vakon tiltja, mint középkori szerzetesek tilthatták a mosolyt az e világi siralomvölgy átmenetileg itt-tartózkodói részére; van, aki a szívinfarktusrólany- nyi mindent tud és mond is el, hogy aki ezeket elolvassa, jobb, ha azt egy kardiológus társaságában teszi, biztos, ami biztos alapon: van, aki úgy ahogy van, az egész civilizációt eltörölné a föld színéről, hogy az embert visszavezesse az altamirai barlang nyirkos falai közé. Vannak természetesen aztán józan optimisták, akik könyvekben, vagy a sajtó hasábjain, a televízióban, vagy tudományos előadások keretében a józan mérséklet mellett az emberi élet számos szépségét látják a jóízű ebédben, a pohárka konyakban, egy jó szivarban, az autóban a városi életben éppen úgy, mint a tanyai élet sajátos viszonyaiban. Egyszóval, valamilyen formában abban a kérdésben foglalnak állást az élet szaktudósai: hogyan éljünk? Fél sem merül a mi viszonyaink között az az alapkérdés, mindennek az alfája, miszerint ahhoz, hogy a hogyan élés metodikáját kidolgozza a tudomány, hogy ezt a metodikát a mindennapi élet gyakorlatában gyü- mölcsöztesse nálunk tízmillió ember, nos, ahhoz, legalábbis egyetlen fontos dolog kelletik... Hogy ugyanis élni kell! Különben a „hogyan” üres fikcióvá, nevetséges és értelmetlen fontoskodássá válik, hiszen a holtak számára teljesen közömbös már az is, hogyan haltak meg, nemhogy az lenne az éjfélek órájának izgalmas témája a számukra: hogyan éljenek. Szó sincs itt most semmiféle morbiditásról, a halállal amúgy is csak komolyan lehet tréfálni, nem hányaveti, odavetett módon. De arról kétségkívül szó van, hogy egy társadalomban, ahol a „hogyan éljünk?” nem valamiféle hamleti alternatívát jelent, s még csaknem is néhány kerge tudós laboratóriumi aranycsinálását egyfajta homunculus csalogatása kíséretében, hogy egy ilyen társadalomban a béke nem tűnhet már csak decemberi napfénynek. Egy alkalommal már leírtam e hasábokon, hogy a háború akkor fejeződik be, amikor az ölés gyilkosság lesz, s a béke akikor veszti önmagát, ha gyilkolni dicsőséggé válik. Egy alapkérdés másik oldala hát: élni kén, illetőleg hogyan, éljünk, hogyan kell élni. Az élni kell nem más, mint az ember állati ösztöne, a megmaradás ösztöne, a létezés néha értelmetlen fontosságának megfogalmazása. A létezéshez lenni kell, az élethez élni, egyszóval nem elpusztulni. Mindegy a „hogyan”. Ha az élet puszta tényéért folyó harcban ember tud maradni az ember, s így van értelme is annak; hogy élnie kell, akkor embert módon küzd az értélmetLen halál ellen. Mert a halál egy karon innen mindig is értelmetlen volt Ha kiveszett az emberből az emberi lényeg, akkor nem az életért, hanem a létezésért harcok Mert végtére is élni keűiK Hogyan? A fuldokló számára teljesen közömbös, ha a legrondább ördög is menti ki testét a habok mélyéből. Mert végtére is élni kell! Ez a háborúk törvénye, a megmaradás, az anyag és annak legmagasabb formájának, az emberi szellem megmaradásának törvénye. A halállal szemben nem lehet más alternatívát állítani, mint az életet, a halált csak egy dolog zárja ki a fogalmak kategóriájából éppen úgy, mint az anyagi valóság világából, s ez az élet Mert élni kéül Hosszú esztendők óta folyik a tudományos kutatás és a tudományos ismeretterjesztés is: hogyan éljünk. Ez a béke kérdése? Az! A béke is szedi az áldozatát, s néha nem kevésbé értelmetlenül, mint a háború: kóros elhízás, szennyezett levegő, neuraszténiás öngyilkosság, eldologiasodott viszonyok miatt megroppant lelki egyensúly, autók és repülőgépek áldozatai... Nyolc halott egy autóbalesetnél: szörnyűség. A rhode- sdai szénbánya mélyén elpusztult majd félezer bányász: rettenetes tragédia. Szökőár Pakisztánban, másfél millió halott: az emberiség talán legnagyobb természeti katasztrófája. Egyedül a második világháború 20 millió szovjet áldozatot követelt! Bevallom, kedvtelve olvasgatom az orvosi tanácsokat, a szociológus megjegyzéseit, a közgazdászok elemzéseit: hogyan éljünk. A béke híradásai ezek. Hát nem paradoxon: vigyázni kell az életünkre a békében is, nehogy az ellenség golyója helyett a töltött káposzta végezzen velünk? Eh, félre a tréfával: valóban meg kell tanulnia népünknek is békében élni, élni tudni a békében! Hát volt nekünk történelmünk során erre módunk? Végre ezt is megtanulhatjuk! Műteremsarok Látogatóban Szabó László szobrászművésznél Dombos, zöld sziget a zaj- gó várókban, Fái közé rejtőzve csendes, tágra nyitott szemű műtenmes családi otthonok. Az 5-ös ajtón csengetek, amely kisvártatva megnyílik, hogy fertályóra múltán szobrok, metszetek nemesen egyszerű vonalaival, s egy jeles művészember szívének melegével találkozzam. Kezdetben ugyan keresgéli a szavakat Szabó László. S mintha bizahmatlanság, ellenérzés sugározna lényéből. De aztán megértem. Keserűség ez inkább! Megcsalatott- ság. Ö szülővárosában, a felnevelő dajka szerepét betöltő Egerben szeretett volna rangos szobrásszá lenni, mintsem itt, a szolnoki Ti- sza-parton. — Ez, persze, nem jelent elégedetlenséget, hiszen megbecsülnek a megyében, tavaly például én kaptam a Szolnok megyei Tanács által létesített művészeti nagydíjat! Csak sokszor eszembe jut, tudja, hogy amikor tizenkét esztendővel ezelőtt elnyertem pályázat útján ezt a műtenmes lakást, s bútorainkért utazván megláttam messziről az Eged mélylkék domborulatát, aljában a minaret, a vár, a főiskola kedves körvonalaival, reszketni kezdett a lábam. Ügy éreztem, nem tudok elszakadni onnan. Az ész, persze, legyőzte akkor bennem az érzelmek viharát, összecsomagoltunk. Szobrásznak lét- szükséglet, hogy tágas műterme legyen. Ahol minden percben felkaphatja a vésőt, kalapácsot, nekieshet a halom finomra gyúrt agyagnak. Otthon, diploma után, három évig instanciáztam különböző hivatalokban. De csak hitegettek. Születési hiba? Gipsz- és agyag-mintázások, kőbe vésett, bronzba ön- ■ tött gondolatok népesítik be a műtermet, amelynek zöld kanapéján üldögélünk. Beszélgetés közben szóba kerül az indulás. Hogyan is kezdődött Szabó László művész— Minden voltam, csak akasztott ember nem — mondja némi öniróniával. — De a rajzolás, a mintázás, íMozaik Solymosi Ignác szoborvázlata. az önkifejezés ilyesféle vágya szinte születési hibám, mert apró gyerekkoromtól izgatja fantáziámat. Általános iskolás koromban például városszerte híres voltam fafaragásaimról. Volt akkor Egerben egy Löblo- vits nevű műbarát orvos, az el is küldött a művészeti szabadiskolába, amit Kátai Miska bácsiék, Kastaly Pista bácsáék csináltak. Hát ott, Orbán József szobrászművész keze alatt szippantottam igazán mélyet mindabból, amit tudatos képzőművészetnek, a szobrászat műves tárházának neveznek. Neki haláláig hálás leszek azért, amit értem tett. Két hét után, minthogy kiálltam a próbát, szabad bejárásom volt műtermébe, s minden eszközét rendelkezésemre bocsátotta fejlődésem érdekében. Ez még az 1940-es évek második felében volt. S a kezdeti sikert buktatók követték. Néha-néha el is távolodott a szobrászattól az ifjú ember. Volt lákatosta- nonc, áruházi alkalmazott, miegymás. Első tanítója, Orbán József azonban sokat remélt tőle, nem hagyta a szikrát kialudni. Így pályázta meg a Képzőművészeti Főiskolát, ahová felvették, s 1956-ban diplomázott Stróbl tanítványaként. Műveinek rusztikussága feledteti a mestert. Témáiban sem áll közel hozzá! — Nem, mert induló éveimben sokat jártam a vásárhelyi művésztelepre, ahol nagyon megfogott az ott alkotó festők, szobrászok valóságlátása, az a szenvedélyük, ahogyan az őket körülvevő paraszti világot kutatják, kifejezik. Máig visz- szatérnek az ott szerzett impressziók, s tartássá válva munkálnak bennem. Vagy nem ezt igazolja most elkészült szoborvázlatom, ez a kubikus figura, amely Solymosi Ignácot, az 1919-es Tanácsköztársaság kiemelkedő alakját idézi...? Anyag és élmény összhangja Nézegetem a műterem polcain sorjázó munkákat Később fényképek kerülnek elő a művész köztéren álló szobrairól. Látni, hogy többféle anyaggal foglalkozik. Az egri képzőművészek Vásárhelyen most nyitva tartó tárlatán például egy vörösmárvány portréval és fafaragással szeretjei. Kiskőrösön felállított Nyilazó fiúja bronzból való. A nagykanizsai Gábor Arcm-büszt fehér márvány. Egy háború borzalmait felidéző munka viszont már vaslemezből, hegesztéssel készült. — Mindig a mondandóhoz választom a matériát! Érzésem szerint az anyag és élmény összehangja eredményezhet csak jó művet, érett alkotást. Látja például ezt a gyermekfejet? A fiam, féléves karában. Milyen finom és tiszta rajzot ad neki a fehér carrarai márvány! A család problematikája különben sokat foglalkoztat engem. Feleségemet, gyermekeimet, anyósomat, az anyaságot és az együvé tartozás melengető érzését számtalanszor kivetítettem már magamból. A család! Orman jön minden jó, az a kikötő és az eredet... Szabó László világjáró művész. Legalábbis műveiben. S azt vallja mesterségéről, immár 44 éves fejjel, hogy az: állandó harc! Amibe beleroskad sokszor az ember, de csak azért hogy a poklok világából vett élményekkel, tüzekkel gazdagodjék művészete. Kiállított már Szófiában, Párizsiban, Moszkvában, Tallinbam, Berlinben, s számtalan hazai szereplése mellett volt egy gyűjteményes tárlata Szolnokon öt évvel ezelőtt. Egernek adósa ilyen tekintetben, de nem szeretné sokáig cipelni ezt az adósságot. Amennyiben illetékesek elhárítják azokat a tényezőket, amelyek nemrég megakadályozták a Gárdonyi Színház halijában tervezett bemutatkozást, ő készségesen bocsátja szülővárosa közönsége elé műveinek gyűjteményét. Moldvay Győző REJTÉLYES ÖSELEFÄNT A kazahsztáni Balhas-tó; vidékén, vasúti pálya építése közben, az egyik exkavátorkezelő öt méter! mélységben nagy csontda- '■ rabra lett figyelmes. A Ka- • zah Tudományos Akadémia j Állattani Intézetének kihí- ■ vott munkatársai megálla-; pították, hogy a feltárt fo-; gak és csonttöredékek egy óriási őselefánt „tartozékai”. Most keresik a magyarázatot arra, hogy milyen módon került az az ősállat' erre a vidékre, ahol eddig < nyomát sem találták az ős- < elefánt hajdani jelenlété-; nek. ŐSI FAÉPÜLETEK — ; HELIKOPTEREN A Karélka folyó partján, a Fehér-tenger mentén, Ar- hangelszk közelében, szov-! jef építészek felépítették a ■ régi orosz városkák tipikus ■ utcáját, a nemzeti faépít- [ kezés máig fennmaradt re- ; mekeiből. A festői szépségű ; szabadtéri múzeum ötven hektáron terül el. Helikopterek, uszályok szállítják, ide a XVI—XIX. századi építészet ritka értékű elemeit és épületrészeit; templomokat, haranglá- ' bakat, kápolnákat, szélmalmokat, hombárokat, fürdőépületeket, paraszt-; kunyhókat. Művészek, rés- ; taurátorok varázsolják újjá a korabeli építményeket, berendezéseket. Itt gyűjtik ! össze és állítják fel eredeti formában az északorosz területekre jellemző paraszti építészet kincsként őrzött \ emlékeit TÖRTÉNELEM ELŐTTI ORRSZARVŰ Milyen volt a történelem \ előtti orrszarvú, a mai Ka- • zahsztán területén egykor! élt praestinoterius? Erre a ; kérdésre az Alma-Ata-i' természettudományi múzeum munkatársainak leg- utóbbi munkája ad választ. A kutatók az ősállat teljes csontvázát összeállították azokból a csontmaradványokból, amelyeket az észak-kaukázusi sztyeppé- \ ken találtak a páleozooló- \ gusok. A mintegy 40 millió éve élt állat roppant méretű volt. Csontvázának hossza hat, magassága négy méter, FELTÁMADÓ EREKLYÉK Ukrán restaurátorok újra aranyozták a híres kijevi! Szófia székesegyház kupo- < Iáinak 640 négyzetméternyi ; felületét. Most tudósok és ; szakemberek azon fáradoznak, hogy restaurálják ; a Gyeszjatyinnaja templo- ; mot, amely az első kőből ; épített templom volt az ősi; orosz földön. A csodálatos ! épületnek — amelyet Batu ; kán hordái elpusztítottak ■ csak az alapjai maradtak; meg. Ukrajna területén csaknem háromszáz ősi építészeti műemlék restaurálását végzik Kijevben, Cser- nyigovban, Kamenyec-Po- dolszkban és más városokban. A munkálatok során • újjáélednek a rég múlt történelmi ereklyéi. VVNAAAAAAAA/VWVWWAA/VA^WWA a í.
