Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
... hogy felvesznek-e? Vagy semi S nagyon elképzelhető, hogy: vagy sem! Mai korunk „szegény kisgyermekének” panaszai ugyanis nem játékokért szólnak, legfeljebb azok minősége miatt panaszlik fel a panasz magasra; nem is szép cipőért és jó ruháért, mert azt is megkapja, néha még fölösen is. A mi korunk „szegény kisgyermekének” panaszai Kosztolányitól még nem énekeltettek, ezek a panaszok állandó refrént hordanak magukkal: felvesznek-e, vagy sem? Sőt! Nem is kisgyerek-probléma ez, hanem lassan végigvonul már egész életünkön e hamleti kérdésforma — felvesznek-é, avagy sem? — stressZként vonul végig, hol a szülők, hol már a gyermek élet- és idegállapotát illetően. Kezdődik a madáchi mondással: — Anyának érzem, ó Ádám, magam! — Nagyszerű! — lelkendezik az ifjú apajelölt, s rögtön megegyeznek abban is, hogy az első érzéstől az utolsóig kihordja az ifjú mama jelölt első gyermekét — De felveszik-e? — kérdi közibe aggódva, a még ugyancsak ifjú nagymama jelölt — Hová? — kérdik vissza naivan a szűlőjélöftek, hogy aztán jelöltségből valóság váljon és elkezdődjön az új élet körül a stressz: felveszik-e a bölcsődébe? Hősünk szerencsés konstelláció alatt született, olyan volt az új lakótelep, a bölcsőde és az egyéb körülmények együttállása —, hogy felvették. Az első nagy akadályon Kázmérka — nevezzük így közös gyermekünket! —, tehát sikerrel jutott túl. Három évig az ifjú szülőknek semmi gondjuk többé. Am eljövel a harmadik esztendő, s Kázmérka kiöregszik a bölcsődéből. Üj izgalom: f el veszik-e? Az óvodába! Dolgozó szülők, sőt dolgozó nagyszülők, egyrészt a józan gyermeknevelési, pedagógiai megfontolások, másrészt diktálják az objektív kényszerítő helyzeten is túl azt, hogy Kázmérkának óvodába kell járnia! De felveszik-e? Kázmérka itt már figyelő szemmel, belső és számára érthetetlen aggódó feszültséggel figyeli Aput és Anyut, mint lót-fut, kilincsel az ő sorsa felett és érte. De Kázmérka szerencsés kis fickó, mint ahogyan azért sok-sok ezer ilyen szerencsés kis Kázmérka van, bizony ugyancsak nem kevés nem szerencsés, más Kázmérkák mellett —, nos, tehát szerencsés: felvették az oviba! Hurfá! Űjabb három esztendeig el van vetve Kázmérka gondja, s ez a szó, hogy stressz, bármilyen divatos manapság, kimegy a Kázmérka család köztudatából Mígnem ... Igen, mígnem eljön az boldog és idegesítő pillanat, hogy Kázmérka iskolába megy. Általánosba. De milyenbe menjen? Az atya megfontolt és előrelátó... „E fiúból fizikus lesz, akárki meglátja...” szögezi le a szentenciát, s gy Kázmérkának tagozatos, matematika tagozatos általánosba kell felvételt nyernie. Felveszik-e? Vagy sem? Felvették. Mert Kázmérka szerencsés kis fickó, bár ehhez a szerencsés felvételhez nem kevés idegesítő óra, sőt nap járult. Mindegy! Nyolc évig nyugi van és nincs stressz! Mígnem... Igen: mígnem jön a középiskola! Túljelentkezés. Protekciókeresés. Sírógörcsök a mama részéről, káromkodás az apa oldaláról, s dühödt dac Kázmérka részéről. De felveszik egyrészt, mert nem éppen rossz a bizonyítványa, meg felveszik azért is, mert mint mondotta. Kázmérka szerencsés csillagzat alatt született Éppenúgy, mint negyvenöt más társa az osztályban. Aztán újra csend és nyugalom és béke és optimizmus az érettségiig ami köztudott — eleddig jobbat nem találván a helyére —, Kázmérka érettségét van hivatva állati izgalmak, éjszakai tanulások, tenyérizza- dások és Anyuka, meg Apuka álmatlan éjszakái révén igazolni. S ha túlvan az érettségi nagy próbáján, jön az újabb izgalom: felveszik-e vagy sem? Az egyetemre. Hogy fizikus helyett természetesen Apu álmai ellenére közgazdász legyen. Mondjuk! Ügy nyúlnak Káz- mér — már mégsem Ülik a kicsinyítőképző egy érett fiatalemberhez —, ideget, hogy annál csak Apu és Anyu idegei nyúlhatnak jobban. Felveszik-e? Fed! Mert Kázmérka szerencsés fickó! Ot mindenütt és mindig felvették. Ugyanis az is igaz, hogy nemcsak azokról lehet írni. akiket soha sehová nem vettek fel, de azokról is, akik „szerencsések” voltak. Azért ők is tíz- és százezren vannak! Az más lapra tartozik, hogy e „felvesznek, nem vesznek?” nevű kérdezőcske játék, valóban speciális egy játéka korunknak. Érdekes játék és fenemód izgalmas is. E sorok Írójának szerencsére már nem kell e játékban részt vennie. Ha csak... Hacsak nem kell majd öreg korára azon stresszel- nie felveszik-e, vagy sem ? A szociális otthonba. De hát az még messze van. Rabindranath Tagore: VIRÁGISKOLA Mikor viharfelhők morajlanak az égen, és leszakad a Júniusi eső, nyirkos keleti szél kőszál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett, akkor hirtelen — honnan, honnan nem? — egy csapat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen. Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben. A tanterem ajtaja zárva van, és ak! korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti. Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak. Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak óriás kezűkkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak. Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol az égben, ahol a csillagok Is laknak. Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza? Nem tudod, miért sietnek annyira? Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő karjukat: nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém te vagy. Kopácsy Margit fordítása. Akácz László: 7 ársasutazás em tudom mással kezdeni, csak azzal, hogy sajnos, kevés jelzőnk van. (Mert tényleg milyennek nevezzem, hogyan tituláljam a brjanszki erdőt, amelynek télre készülő fái között jó tucatnyi órán át kattogott velünk a vonat? Mondjam, hogy okkersárga volt,' vagy hogy az érett narancs meg az érett’ citrom színét példázta a milliónyi levél? Egyik minősítés sem jó! Mert az a felfoghatatlanul nagy farengeteg tulajdonképpen ősz-szinűnek tűnt: a búcsúzás, az elköszönés árnyalatait villogtatták az ágak. Erre a színre viszont nincs alkalmas szó egyetlen nyelvben sem. De a kis kijevi tanítónő, Tamara hajára sincs! Mert hogyan is lehetne nevezni azt a színkeveréket, amely hol barnának, hol meg feketének mutatta magát, aztán a Néva-parti éjszakában mégis olyan rézvörösen csillogott?! És nincs alkalmas jelző erre az egész utazásra sem! Mert ha azt mondom, jó volt, szép volt az a tíz nap, amelyet az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda jóvoltából Moszkva—Lenin- grád útvonalon eltöltöttünk, szegényesen keveset mondok. Ha pedig azt mondom, érdekes volt meg tanulságos, még kevésbé sikerült a megközelítés. Ez az utazás ugyanis nem egyszerű kirándulás volt. Nem kívülről megszervezett, hanem amolyan ösztönösen összeálló, tehát egy igazi, folyton szomjazott együttlét. Jelzőt nem tudok rá, elmondom hát neked amúgy, emlékről emlékre haladva, mi váltotta ki az emberből azokat a mindig sóvárgott jó érzéseket. Már ahogy ez az út kezdődött, az is... A vonatra szállás előtt a Keleti pályaudvaron amolyan kötelező tanácsadást tartottak csoportunk részére az illetékesek. Míg a jól ismert intelmet hallgattuk, már jobbra-balra pislogva lehetett figyelni az először hallott utitársakat, s ahogy annak idején, év elején a kollégiumban, meg lehetett fogalmazni, az első minősítéseket: „Az az ernyedt arcú bajszos, az mindig aludni fog; az a frissen festett szőke nő meg biztosan három kabátot hoz erre a pár napra...” És hiába, hogy Kék a vélt vagy igaz gyarlóságok tűnnek fel, s fogalmazódnak meg először, azzal, hogy feltűnnek s megfogalmazódnak, máris megszületett, máris növekedhet egy emberi kapcsolat. Aztán ennek a kapcsolatnövekedésnek még egy külön kiváltó oka is volt. Hogy kinek jutott eszébe, nem tudom, de ügyes meg szép dolog, hogy a külföldre utazó Express-csoportok mindegyike néhány apróbb ajándékot — vázát, hamutartót, szép címkéjű üveget — visz a fogadó ország fogadó szerveinek. Hogy ezt a néhány dolgot meg lehessen venni, kinek-kinek tíz forintot kell a közös kasszába befizetnie. És ez a pénzbeszedés. vásárlópár-kijelölés csak még tovább szaporította, bogozta az épphogy megkötött ismeretségszálakat nnek a szertartásnak — mert hidd el: rítus, házi ünnep, szertartás ez — már valami olyan hangulata volt, mint a régi diákgyűléseknek, amikor megbeszéltük, hogyan készülünk az osztályfőnök névnapjára; mit veszünk, s ki veszi meg. Az állomáson már fogtak, tartottak a szálak. Egy biccentés a délutáni félismerősnek, egy suta kérdés — „Lesz-e foglalt szakasz; hánykor indulunk?” — aztán mire a vonat tényleg bekocogott, már apróbb csoportok rohamozták meg, s foglalták le a kijelölt fülkéket. Az elhelyezkedés általában determinál. Ki hova kerül az első felszállásnál, szinte törvényszerű, hogy egészen az utazás végéig újdonsült útitársaival marad. Ez a rögtönzött fülkeközösség rendszerint egy-egy házaspár vagy együtt utazó régebbi ismerősök körül alakul ki, s amilyen ez a „mag”, olyan az egész köréje sodródott csoport is: éneklő, viccrnesélő, kártyás, folyton evő vagy folyton alvó. Mire a határra ért a vonat, mindez már régen kiderült. Sőt, meg is fogalmazódott — természetesen a szomszéd fülkében. Míg a fülkéket végigjárták a határőrök meg a vámosok, szórakoztató rémtörténetek követték egymást hallott, netalán átélt útlevél- meg vámvizsgálatokról, cipőle- vettetésről, tetőtől talpig vetkőzte tésről. is m már kaszinó vpltj Újdonsült barátok, friss szerzett! jóismerősök szópergető kaszinója, amikor olyan emlékekre, személyes dolgokra derül fény, amelyek már mindenképpen az én-hez tartoznak, amelyeket elmondani ; vallomás. A határon túl, amikor az utolsó egyenruha is eltűnt, a fülkék felbolydultak. Aki csak tehette, ajtóhoz, ablakhoz tolakodott, s szomjas tekintetével ette, habzsolta a tájat. De nemcsak birtokba vette: szerette volna mindjárt tovább is adni, amit megszerzett. És akár a kisgyerek, töredékszavakban, felszakadt félmondatokban sorolta el, mit látott, mit vett észre, miben találta meg egy-egy pillanatra az örömét. Ekkor már az ösztönök beszéltek. (Mert van ilyen: az adakozóösztön, az örömmegosztó ösztön. Ezek az ösztönök Moszkvában, az első úti állomáson, újabbal gazdagodtak: a helyfoglalás, az otthonterem, tés ösztönéveL Ez az ösztön — nem figyelted meg? — majd minden embernél más. Vagyis inkább embercsoportnál, értve ezalatt a felnövekedés, a felnőtté válás meghatározó körülményeit. ki kicsi korától magára volt utalva, s legközvetlenebb környezetének —- tehát egy szobasaroknak, kollégiumi ágynak, szekrénynek — rendben tartása aző gondja volt, az könnyen feltalálja magát a külföldi szállodákban is. Egy-két pillantás, és máris látja, hol a fürdőszoba zárva felejtett főcsapja, vagy miként működik az ismeretlen rendszerű villanybojler. Aki viszont korábbi életében nem volt rászorulva az efféle maga körüli ügyeskedésre, az hosszú percekig táblából, s rendszerint csak többszöri segítséggel tudja ellátni, rendbe tenni magamagát És ezek a kollégista-ügyeskedések most is nagyon szép összetalálkozásokat hoztak. Például: két útitárs egyforma módszerrel vetette be az ágyát Észrevették, szóltak. „Nálatok is Így kellett?” Szigorú volt a diri... „Volt nálunk ,egy gondnok...” Aztán már nem sok beszéd kellett Egy-két szó, egy összev’llanás, és minden olyan volt, mintha éveken át minden reggel együtt szidták, s itták volna a kollégiumi kávét S ez a remekbe sikerült moszkva—leningrádi út azért volt ilyen elmondhatatlanul jó, mert később is, lépten- nyomon tartogatott egy-egy ily« álméaxt, amit nemlehet megrendezni, amit nem lehet programba iktatni, ami vagy van, vagy nincs. Itt volt! Ilyen hasonlíthatatlan szórakozással szolgált például a moszkvai turístaváros, jövőmenő autóbuszaival, házai közt sétáló, éttermeiben ká- vézgató, sörözgető, tucatnyi nációjú vendégével. És ugyancsak ilyen titkokkal teli volt később a leningrádi szállodafoglalás: nézni a szekrény polcokat, mit felejtett rajtuk az ismeretlen előd, miért nem kellett neki az a felbontatlan szardínia, s kinek szólhatott az az összeszabdalt levéL Aztán próbálgatni az ajtó nehezen forduló zárját, s közben oda- oda mosolyogni a szomszéd szoba lánylakóira, s találgatni; vajon melyik országban készülhetett az a furcsa mintás fürdőköpeny? Meg persze az ebédek, amikor egy kis ügyeskedéssel akár a legcsinosabb lányok asztalához is le lehetett ülni, s néhány előre kieszelt idegen szóval sétálni is el lehetett csalogatni őket. Tamarát például, a kijevi tanítónőt, akinek sehogysem találtunk jelzőt a hajára, pedig azt az egyetlen szót — a délelőtti napsütésben is meg az esti Néva-parton is — jó féltucatnyian kerestük ... Aztán a vásárlások, amikor gyerekmódra, csapatostul vágtunk neki az ismeretlen utcáknak; aztán a közös öröm, amikor végre meglelte elektromos szamovárját az egyik magányosan cirkáló. És a mesélések, amikor vacsora után egy-egy szobában összeverődve ki-ki elsorolta, mit látott: hogy milyen párás volt a Finn-öböl, s hogy az Ermitázsban micsoda maxi-kabát volt azon a francia lányon. És... és minden! Persze, ezt a „mindent”, amikor volt — és tudod, ez az igazi benne — senki sem érezte, csak amikor már újra hazafelé szaladt a vonat, akkor tűntek elő ezek a remek életízek. Leginkább tán akkor, amikor a pesti pályaudvaron egy-egy segélykiáltásként hangzó: „Jöttök, ugye?”, „Igen, majd írok!” — búcsúzkodás után az ember végképp egyedül maradt... B ondom, ahogy nincs jelző a brjanszki erdő fáira meg Tamara hajára, éppúgy nincs alkalmas szó erre as Ex- pre&s-úira, este & legutóbbi közös vonatkozásra sem. Jelző nincs rá, csak az a kívánság van, hogy de jő lenne az emberekei mindig így .együtt lenni ..