Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 142. szám

... hogy felvesznek-e? Vagy semi S nagyon elképzel­hető, hogy: vagy sem! Mai korunk „szegény kisgyermekének” panaszai ugyanis nem játékokért szólnak, legfeljebb azok minő­sége miatt panaszlik fel a panasz magasra; nem is szép cipőért és jó ruháért, mert azt is megkapja, néha még fölösen is. A mi korunk „szegény kisgyermekének” pa­naszai Kosztolányitól még nem énekeltettek, ezek a panaszok állandó refrént hordanak magukkal: felvesz­nek-e, vagy sem? Sőt! Nem is kisgyerek-probléma ez, hanem lassan végigvonul már egész életünkön e hamleti kérdésfor­ma — felvesznek-é, avagy sem? — stressZként vonul végig, hol a szülők, hol már a gyermek élet- és ideg­állapotát illetően. Kezdődik a madáchi mondással: — Anyának érzem, ó Ádám, magam! — Nagyszerű! — lelkendezik az ifjú apajelölt, s rög­tön megegyeznek abban is, hogy az első érzéstől az utolsóig kihordja az ifjú mama jelölt első gyermekét — De felveszik-e? — kérdi közibe aggódva, a még ugyancsak ifjú nagymama jelölt — Hová? — kérdik vissza naivan a szűlőjélöftek, hogy aztán jelöltségből valóság váljon és elkezdődjön az új élet körül a stressz: felveszik-e a bölcsődébe? Hősünk szerencsés konstelláció alatt született, olyan volt az új lakótelep, a bölcsőde és az egyéb kö­rülmények együttállása —, hogy felvették. Az első nagy akadályon Kázmérka — nevezzük így közös gyer­mekünket! —, tehát sikerrel jutott túl. Három évig az ifjú szülőknek semmi gondjuk többé. Am eljövel a harmadik esztendő, s Kázmérka kiöregszik a bölcső­déből. Üj izgalom: f el veszik-e? Az óvodába! Dolgozó szülők, sőt dolgozó nagyszülők, egyrészt a józan gyer­meknevelési, pedagógiai megfontolások, másrészt dik­tálják az objektív kényszerítő helyzeten is túl azt, hogy Kázmérkának óvodába kell járnia! De felveszik-e? Kázmérka itt már figyelő szemmel, belső és szá­mára érthetetlen aggódó feszültséggel figyeli Aput és Anyut, mint lót-fut, kilincsel az ő sorsa felett és érte. De Kázmérka szerencsés kis fickó, mint ahogyan azért sok-sok ezer ilyen szerencsés kis Kázmérka van, bizony ugyancsak nem kevés nem szerencsés, más Kázmérkák mellett —, nos, tehát szerencsés: felvették az oviba! Hurfá! Űjabb három esztendeig el van vetve Kázmérka gondja, s ez a szó, hogy stressz, bármilyen divatos ma­napság, kimegy a Kázmérka család köztudatából Míg­nem ... Igen, mígnem eljön az boldog és idegesítő pil­lanat, hogy Kázmérka iskolába megy. Általánosba. De milyenbe menjen? Az atya megfontolt és előrelátó... „E fiúból fizikus lesz, akárki meglátja...” szögezi le a szentenciát, s gy Kázmérkának tagozatos, matematika tagozatos általánosba kell felvételt nyernie. Felveszik-e? Vagy sem? Felvették. Mert Kázmérka szerencsés kis fickó, bár ehhez a szerencsés felvételhez nem kevés idegesítő óra, sőt nap járult. Mindegy! Nyolc évig nyugi van és nincs stressz! Mígnem... Igen: mígnem jön a középiskola! Túljelentkezés. Protekciókeresés. Sírógörcsök a mama részéről, káromkodás az apa oldaláról, s dühödt dac Kázmérka részéről. De felveszik egyrészt, mert nem ép­pen rossz a bizonyítványa, meg felveszik azért is, mert mint mondotta. Kázmérka szerencsés csillagzat alatt született Éppenúgy, mint negyvenöt más társa az osz­tályban. Aztán újra csend és nyugalom és béke és optimiz­mus az érettségiig ami köztudott — eleddig jobbat nem találván a helyére —, Kázmérka érettségét van hi­vatva állati izgalmak, éjszakai tanulások, tenyérizza- dások és Anyuka, meg Apuka álmatlan éjszakái révén igazolni. S ha túlvan az érettségi nagy próbáján, jön az újabb izgalom: felveszik-e vagy sem? Az egyetem­re. Hogy fizikus helyett természetesen Apu álmai elle­nére közgazdász legyen. Mondjuk! Ügy nyúlnak Káz- mér — már mégsem Ülik a kicsinyítőképző egy érett fiatalemberhez —, ideget, hogy annál csak Apu és Anyu idegei nyúlhatnak jobban. Felveszik-e? Fed! Mert Kázmérka szerencsés fickó! Ot mindenütt és mindig felvették. Ugyanis az is igaz, hogy nemcsak azokról lehet írni. akiket soha sehová nem vettek fel, de azokról is, akik „szerencsések” voltak. Azért ők is tíz- és százezren vannak! Az más lapra tartozik, hogy e „felvesznek, nem vesznek?” nevű kérdezőcske játék, valóban speciális egy játéka korunknak. Érdekes játék és fenemód izgalmas is. E sorok Írójának szerencsére már nem kell e játékban részt vennie. Ha csak... Hacsak nem kell majd öreg korára azon stresszel- nie felveszik-e, vagy sem ? A szociális otthonba. De hát az még messze van. Rabindranath Tagore: VIRÁGISKOLA Mikor viharfelhők morajlanak az égen, és leszakad a Júniusi eső, nyirkos keleti szél kőszál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett, akkor hirtelen — honnan, honnan nem? — egy csa­pat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen. Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben. A tanterem ajtaja zárva van, és ak! korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti. Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak. Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak óriás ke­zűkkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak. Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol az égben, ahol a csillagok Is laknak. Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza? Nem tudod, miért sietnek annyira? Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő kar­jukat: nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém te vagy. Kopácsy Margit fordítása. Akácz László: 7 ársasutazás em tudom mással kezdeni, csak azzal, hogy sajnos, kevés jelzőnk van. (Mert tényleg milyennek nevezzem, hogyan tituláljam a brjanszki erdőt, amelynek télre készülő fái között jó tucatnyi órán át kattogott velünk a vonat? Mondjam, hogy okkersárga volt,' vagy hogy az érett narancs meg az érett’ citrom színét pél­dázta a milliónyi levél? Egyik minősítés sem jó! Mert az a felfoghatatlanul nagy farengeteg tulajdonkép­pen ősz-szinűnek tűnt: a búcsúzás, az elköszönés ár­nyalatait villogtatták az ágak. Erre a színre viszont nincs alkalmas szó egyetlen nyelvben sem. De a kis kijevi tanítónő, Tamara hajára sincs! Mert hogyan is lehetne nevezni azt a színkeveréket, amely hol barnának, hol meg fe­ketének mutatta magát, az­tán a Néva-parti éjszakában mégis olyan rézvörösen csil­logott?! És nincs alkalmas jelző erre az egész utazásra sem! Mert ha azt mondom, jó volt, szép volt az a tíz nap, amelyet az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda jó­voltából Moszkva—Lenin- grád útvonalon eltöltöttünk, szegényesen keveset mon­dok. Ha pedig azt mondom, érdekes volt meg tanulságos, még kevésbé sikerült a meg­közelítés. Ez az utazás ugyanis nem egyszerű kirándulás volt. Nem kívülről megszervezett, hanem amolyan ösztönösen összeálló, tehát egy igazi, folyton szomjazott együttlét. Jelzőt nem tudok rá, el­mondom hát neked amúgy, emlékről emlékre haladva, mi váltotta ki az emberből azokat a mindig sóvárgott jó érzéseket. Már ahogy ez az út kez­dődött, az is... A vonatra szállás előtt a Keleti pályaudvaron amo­lyan kötelező tanácsadást tartottak csoportunk részére az illetékesek. Míg a jól is­mert intelmet hallgattuk, már jobbra-balra pislogva lehetett figyelni az először hallott utitársakat, s ahogy annak idején, év elején a kollégiumban, meg lehetett fogalmazni, az első minősí­téseket: „Az az ernyedt ar­cú bajszos, az mindig alud­ni fog; az a frissen festett szőke nő meg biztosan há­rom kabátot hoz erre a pár napra...” És hiába, hogy Kék a vélt vagy igaz gyarlóságok tűn­nek fel, s fogalmazódnak meg először, azzal, hogy fel­tűnnek s megfogalmazódnak, máris megszületett, máris növekedhet egy emberi kap­csolat. Aztán ennek a kapcsolat­növekedésnek még egy kü­lön kiváltó oka is volt. Hogy kinek jutott eszébe, nem tudom, de ügyes meg szép dolog, hogy a külföld­re utazó Express-csoportok mindegyike néhány apróbb ajándékot — vázát, hamu­tartót, szép címkéjű üveget — visz a fogadó ország fo­gadó szerveinek. Hogy ezt a néhány dolgot meg lehessen venni, kinek-kinek tíz fo­rintot kell a közös kasszába befizetnie. És ez a pénzbe­szedés. vásárlópár-kijelölés csak még tovább szaporítot­ta, bogozta az épphogy meg­kötött ismeretségszálakat nnek a szertartásnak — mert hidd el: rí­tus, házi ünnep, szertartás ez — már valami olyan hangulata volt, mint a régi diákgyűlé­seknek, amikor megbeszél­tük, hogyan készülünk az osztályfőnök névnapjára; mit veszünk, s ki veszi meg. Az állomáson már fogtak, tartottak a szálak. Egy bic­centés a délutáni félisme­rősnek, egy suta kérdés — „Lesz-e foglalt szakasz; hánykor indulunk?” — az­tán mire a vonat tényleg bekocogott, már apróbb cso­portok rohamozták meg, s foglalták le a kijelölt fül­kéket. Az elhelyezkedés általá­ban determinál. Ki hova ke­rül az első felszállásnál, szinte törvényszerű, hogy egészen az utazás végéig új­donsült útitársaival marad. Ez a rögtönzött fülkekö­zösség rendszerint egy-egy házaspár vagy együtt utazó régebbi ismerősök körül ala­kul ki, s amilyen ez a „mag”, olyan az egész köré­je sodródott csoport is: éneklő, viccrnesélő, kártyás, folyton evő vagy folyton al­vó. Mire a határra ért a vo­nat, mindez már régen ki­derült. Sőt, meg is fogal­mazódott — természetesen a szomszéd fülkében. Míg a fülkéket végigjárták a ha­tárőrök meg a vámosok, szórakoztató rémtörténetek követték egymást hallott, ne­talán átélt útlevél- meg vámvizsgálatokról, cipőle- vettetésről, tetőtől talpig vetkőzte tésről. is m már kaszinó vpltj Újdonsült barátok, friss szer­zett! jóismerősök szópergető kaszinója, amikor olyan em­lékekre, személyes dolgokra derül fény, amelyek már mindenképpen az én-hez tartoznak, amelyeket elmon­dani ; vallomás. A határon túl, amikor az utolsó egyenruha is eltűnt, a fülkék felbolydultak. Aki csak tehette, ajtóhoz, ablak­hoz tolakodott, s szomjas te­kintetével ette, habzsolta a tájat. De nemcsak birtokba vette: szerette volna mind­járt tovább is adni, amit megszerzett. És akár a kis­gyerek, töredékszavakban, felszakadt félmondatokban sorolta el, mit látott, mit vett észre, miben találta meg egy-egy pillanatra az örömét. Ekkor már az ösztönök beszéltek. (Mert van ilyen: az adakozóösztön, az öröm­megosztó ösztön. Ezek az ösztönök Moszk­vában, az első úti állomá­son, újabbal gazdagodtak: a helyfoglalás, az otthonterem, tés ösztönéveL Ez az ösztön — nem fi­gyelted meg? — majd min­den embernél más. Vagyis inkább embercsoportnál, ért­ve ezalatt a felnövekedés, a felnőtté válás meghatáro­zó körülményeit. ki kicsi korától ma­gára volt utalva, s legközvetlenebb környezetének —- tehát egy szobasa­roknak, kollégiumi ágynak, szekrény­nek — rendben tartása aző gondja volt, az könnyen fel­találja magát a külföldi szállodákban is. Egy-két pil­lantás, és máris látja, hol a fürdőszoba zárva felejtett főcsapja, vagy miként mű­ködik az ismeretlen rend­szerű villanybojler. Aki vi­szont korábbi életében nem volt rászorulva az efféle maga körüli ügyeskedésre, az hosszú percekig táblából, s rendszerint csak többszöri segítséggel tudja ellátni, rendbe tenni magamagát És ezek a kollégista-ügyes­kedések most is nagyon szép összetalálkozásokat hoztak. Például: két útitárs egy­forma módszerrel vetette be az ágyát Észrevették, szól­tak. „Nálatok is Így kel­lett?” Szigorú volt a diri... „Volt nálunk ,egy gond­nok...” Aztán már nem sok beszéd kellett Egy-két szó, egy összev’llanás, és min­den olyan volt, mintha éve­ken át minden reggel együtt szidták, s itták volna a kol­légiumi kávét S ez a remekbe sikerült moszkva—leningrádi út azért volt ilyen elmondhatatlanul jó, mert később is, lépten- nyomon tartogatott egy-egy ily« álméaxt, amit nemle­het megrendezni, amit nem lehet programba iktatni, ami vagy van, vagy nincs. Itt volt! Ilyen hasonlíthatatlan szó­rakozással szolgált például a moszkvai turístaváros, jövő­menő autóbuszaival, házai közt sétáló, éttermeiben ká- vézgató, sörözgető, tucatnyi nációjú vendégével. És ugyancsak ilyen titkokkal te­li volt később a leningrádi szállodafoglalás: nézni a szekrény polcokat, mit felej­tett rajtuk az ismeretlen előd, miért nem kellett ne­ki az a felbontatlan szardí­nia, s kinek szólhatott az az összeszabdalt levéL Aztán próbálgatni az ajtó nehezen forduló zárját, s közben oda- oda mosolyogni a szomszéd szoba lánylakóira, s talál­gatni; vajon melyik ország­ban készülhetett az a fur­csa mintás fürdőköpeny? Meg persze az ebédek, amikor egy kis ügyeskedés­sel akár a legcsinosabb lá­nyok asztalához is le lehe­tett ülni, s néhány előre ki­eszelt idegen szóval sétálni is el lehetett csalogatni őket. Tamarát például, a kijevi tanítónőt, akinek sehogysem találtunk jelzőt a hajára, pe­dig azt az egyetlen szót — a délelőtti napsütésben is meg az esti Néva-parton is — jó féltucatnyian keres­tük ... Aztán a vásárlások, ami­kor gyerekmódra, csapatos­tul vágtunk neki az isme­retlen utcáknak; aztán a közös öröm, amikor végre meglelte elektromos szamo­várját az egyik magányosan cirkáló. És a mesélések, amikor vacsora után egy-egy szobá­ban összeverődve ki-ki elso­rolta, mit látott: hogy mi­lyen párás volt a Finn-öböl, s hogy az Ermitázsban mi­csoda maxi-kabát volt azon a francia lányon. És... és minden! Persze, ezt a „mindent”, amikor volt — és tudod, ez az igazi benne — senki sem érezte, csak amikor már új­ra hazafelé szaladt a vonat, akkor tűntek elő ezek a re­mek életízek. Leginkább tán akkor, amikor a pesti pá­lyaudvaron egy-egy segély­kiáltásként hangzó: „Jöttök, ugye?”, „Igen, majd írok!” — búcsúzkodás után az em­ber végképp egyedül ma­radt... B ondom, ahogy nincs jelző a brjanszki erdő fáira meg Ta­mara hajára, épp­úgy nincs alkalmas szó erre as Ex- pre&s-úira, este & legutóbbi közös vonatkozás­ra sem. Jelző nincs rá, csak az a kívánság van, hogy de jő lenne az emberekei mindig így .együtt lenni ..

Next

/
Thumbnails
Contents