Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 142. szám

Munkásarc — hegesztőfényben ■ RESZELŐ, KALAPÁCS, fogó mérőműszerek, olajjal átpácolt munkapad, satu, csá­kány, lapát, fúrógép, pakszit, dinamó, hegesztő pisztoly, vé­dőszemüveg, Diesel-moz­dony ... Ezek mind-mind Kormos berke Miklós szer­számai voltak. Munkaeszkö­zök, amelyekkel az eletet ter­melte meg maga körül. Az életet termelte magának és munkacsoportjának, amely­nek nemcsak tagja, de főnö­ke is volt. S a javítóműhely­nek, amelynek a munkacso­port egyik fontos sejtje. A bányának, amelynek életében jelentős szerepet tölt be a műhely. Egy kalapácsütés, egy reszelőtolás, két vasdarab összehegesztése — parányi része volt annak a hatalmas emberi cselekvőerőnek, amit túlzás nélkül úgy nevezhe­tünk: történelem-alkotás. Mindennap kora hajnalban kezdődött ez a történelem­alkotás. Csengetéssel kezdő­dött, tompa dudaszóval, szer­számcsörömpöléssel folytató­dott, s aztán következett a hegesztőpisztoly sistergése, a kalapácsok, reszelők, gépek zenebonája. És az emberi szóé. Néha dalolásé, néha vi­táé. Kormos berke Miklósnak pontosan négy évtizeddel eze­lőtt kezdődött. 1930. március elsején. Az egercsehi bányá­nál. S azóta egyfolytában tartott, kivétel nélkül minden munkanapon. Egyfolytában tartott 42 éven és 100 napon át. — Édesapám a pfeztorhi­vatást űzte, juhász volt Be- niczkynél, egy teljes életet barangolt dombnak fel, völgynek le, haladva a nyáj után. Mikor levétettük va­sárnapi ünneplőben, élete cí­merét, a rézkampós barkóca­botot is kézbe fogta, úgy ült le a fényképész masinája elé. Él mai nap is, jól bírja ma­gát, egészséges, még nótára is gyakran megjön a kedve. Jani öcsémmel sokat jártunk mellette a legelő-mezőkön, de aztán mindketten ipari mun­kások lettünk... EGERCSEHi LEGSZÉLSŐ házában vagyunk. Szép nagy ház, szép nagy kerttel. Módo­sán megépített a ház, üvege­zett verandával, tágas kony­hával, fürdőszobával, két nagy szobával. A házihoz toldva téglából emelt nyári konyha, ólak a szárnyasok­nak, hízónak. S az udvar végében autógarázs. A leeresztett redőnyű, hí­ves szobában ülünk. Boroz- gatunk. beszélgetünk. Kormos berke Miklós kezembe adja a munkakönyvét. A szak- képzettség rovatban ilyen be­jegyzések: 1941. ipari mot. mozdonyvezető; 1946. ív- és lánghegesztő; 1947. lakatos; 1957. gépkezelő; 1959. vájár. Egy személyben öt ember ül hát előttem. Univerzális em­ber. — Mikor 1930-ban a bányá­hoz felvettek, legelőbb is a lovak mellé tettek. Kocsisfiú voltam egy esztendeig. Köze­lebb jutottam a bányaszáj­hoz ezután, mert külszíni ak­nacsatlós lettem. Meddőt, szénnel telt csillét, embere­ket szállítottam a kasban, ami három évig tartott. Két esztendőt húztam le alsó ak­nacsatlósként, s innét már „igazi” föld alatti munka­helyre kerültem. Voltam csa­patcsillés, s a szénfal mellett segédvájár, aztán pedig moz- donyos. Diesel-mozdony járt még akkoriban a bányában és a szellőztetés se volt valami tökéletes. A mozdony olaj­füstjétől tüdővérzést kaptam és kikerültem a napra, a gép­javító műhelybe. Acél-aknatorony magasodik a bányatelep központjában. Az I-es függőákna. Túl a dombokon, Szűcs és Bagólyuk között is van egy függöakma, itt elbontották a traverzeket, s most a szellőztető-berende­zés óriás kompresszorai zúg­nak. Kormos berke Miklós ott volt mind a két akna mé­lyítésénél. Hegesztő volt és vájár is egyben. Gyakran éj­jel is felköltötték. Zörgettek az a bl álcán, mikor az I-es aknában egy szekrény nagy­ságú szivattyú becsúszott a vezérléctartó vaslemeze közé. Azt kívánták tőle, ereszked­jen alá egy vasbödönben, oxigéntartállyal és vagdossa szét a lemezt, hadd szabadít­sák ki a szivattyút. Le is ereszkedett, de hegesztőszere­lék nélkül és úgy szabadítot­ta ki az értékes masinát, hogy nem kellett lemezt vág­ni egy millimétemyi helyen sem. — Katona nem voltam egy szempillantásnyi ideig se, ám odaállítottak vádlottként mégis a hadbíróság elé. Hadi­üzem volt akkor a bánya, nem tűrték, hogy bárki új­ságot olvasson, vagy a terme­lést gátolja. Szociáldemokra­ta voltam és valaki beköpött, hogy újságot olvasok, meg hogy a termelést szabotálom, mivelhogy azt mondtam az egyik kocsisfiúnak: ne törd magad, csak annyit dolgozz, amennyit nagyon muszáj. La­zítás volt ellenem a vád. A koronatanú, a kocsisfiú azon­ban javamra vallott és így az ítélet elmaradt. Ez a fiú ma a bánya munkaügyi veze­tője, Gubán Gyula. KOMÓTOSAN TÖLT, bu- gyog poharamba az aranyszí­nű bor. Iszunk. Leöblítjük a borús emléket. Aztán szebb emlékek bukkannak elő. A felrobbantott centrálé hely­reállítása ... A légópincében Harcos Istvánnal még idejé­ben eldugtak két oxigéntar­tályt. Többet ért ez a két pa­lack még az aranynál is. Elő­szedték a rejtekhelyről és hozzákezdtek a munkához. Nyolc napon át tartott a ke­mény, megfeszített küzdelem, nyolc napon át sistergett a hegesztőpisztoly lángja. S aztán beindulhatott az első turbina motorja, kigyulladt a villanyfény, morgásba kezd­tek a szivattyúk is. Sikerült megakadályozni, hogy a bá­nya vágatait elöntse a víz... Kiballagunk a verandára, le az udvarra, ki a kertbe. A jó gazda büszkeségével mu­tatja gondosan művelt kert­jét. — Annyi szakmám volt, de én szerettem valamennyit. Soha nem szégyelltem kimon­dani senki előtt, hogy nagyon szerettem dolgozni. Azért, ha a szakmák közül választani kell, azt mondhatom, a he- gesztőséget szerettem legin­kább. Sok tanítvány kinőtt a kezem alól és büszke vagyok, hogy azok is mind nagyon szeretnek dolgozni. Másra is büszke. Fiát or­vosnak taníttatta. Sebész a debreceni tüdőgyógyászati klinikán. Fia felesége ugyan­csak orvos, a szívgyógyásza­ton. Van két gyermekük, s ez a két gyermek a 60 éves nagyapa szemefényei. NEMRÉG LETT NYUGDÍ­JAS. 42 év és 100 nap szol­gálat után. A mester szer­számait fiatal tanítványa vet­te át, s ő búcsúzkodva elkö­szönt. Ám nem teljes a bú­csú, az elszakadás. Olykor benéz a nagy műhelybe, ahol élete eltelt. Figyeli, hogyan dolgoznak volt társai, tanít­ványai. Hallgatva figyel, szótlanul. Szavát úgyis el­nyomná a hegesztőpisztoly sistergése. Pataky Dezső 1 Kocsis Irén (balról az első), a ballagok sorában. A ballagásokon mindig sokan vannak. Ünneplőbe öltözött apák és édesanyák, testvérek és rokonok. Eljöt­tek, hogy lássák, hogyan búcsúzik az iskolától a gyermek, a rokon, a barát. Ilyenkor mindenki magával van elfoglalva, ilyenkor min­denki övéit keresi. Így ért­hető, hogy azon az egri bal­lagáson — a szakmunkás- képző intézet rendezte — legfeljebb csak az ismerő­söknek tűnt fel Kocsis Pál mestervizsgás nyomdász és harminckét tagú „kis” csa­ládja. Számára pedig feled­hetetlen órák voltaic ezek, hiszen a ballagok sorában a család „Benjáminját”, tize­dik gyermekét, Irént keres­te. Hetekkel korábban készült erre az alkalomra a család apraja-nagyja. Ügy döntöt­tek, hogy a Diófakút utcai lakás egyik szobájában modern bútorokkal cserélik ki a megszokott, a megko­pott darabokat. Csak azért hogy emlékezzék erre a nap­ra mindenki... Tíz gyerek... Még a ne­vek felsorolása is hossza­dalmas: Iván, Edit, Csaba, Szabolcs, Zoltán, Gyula, Franciska, Gabriella, Ilona és Irén. Ahogy az apa a neveket sorolja, mindegyiknél meg- megáll, elmondja, milyen szakmát tanultak, hogy ala­kult sorsiak, ki nősült meg, ki ment már férjhez, ki ka­pott lakást, ki épített OTP- kölcsönnel családi házat. Az­tán, ahogy az ilyen beszél­getésekkor mór lenni szokott, önkéntelenül is a múltba ka­nyarodunk, felvillannak a gyermekarcok, azok a napok, amikor még tíz éhes száj várt falatra, amikor tíz fiút- lányt kellett ruházni, isko­lába járatni. — Nem volt könnyű, kü­lönösképp az ötvenes évek elején. Feleségem nem dol­gozott, egyedül én kerestem. Órabérem nem sokkal ha­ladta meg a négy forintot, havonta csak 1100 forintot tehettem az asztalra. Bár­mennyire is szerettem a nyomdász szakmát — akkor már több mint húsz éve csináltam —, mégis egy időre abba kellett hagynom. Olyan munkahelyet kerestem, ahol többet fizettek. Így kerültem a BELSPED-hez rakodó- munkásnak. Nemegyszer ti­zenhat órát dolgoztam na­ponta, de legalább a leg­szükségesebbet megkapta minden gyerek — emléke­zik az édesapa. Nem kis gond tíz gyerek­kel törődni. Amikor még mindannyian otthon voltak, csak kenyérből hat kiló kel­lett naponta. S az a sok ap­róság, amiről egyedül az édesanya tud, amit panasz, zsörtölődés nélkül ő oldott meg, az egy szoba konyhás lakásban, ahol évekig tizen- ketten éltek. Ügy vigyázni a nagyobbak öltönyére, cipőjé­re, hogy majdan a kisebbek hordhassák, de mégse lássa senki, hogy viselt holmi. Idézés — délben... A „szellemidézés” kissé prózai. Remélhetőleg azonban hatá­sos lesz... (Foto: Kiss Béla) A szellemeket állítólag éj­félkor lehet a legeredménye­sebben megidézni, s megtud­ni tőlük minden túl. és evi­lágit. A régészek azonban tü­relmetlenek, nem várnak a hivatalos időig. Mondd el hát, amit tudsz most, délben, aztán nyugodj békében — sürgetik a „hazajárót”. o o o o Romterületnek nevezik azt a helyet, ahol beszélgetünk és várakozunk dr. Nagy Ár­pád egri régésszel. Arra vá­runk, hogy végre megnyíljon a két sír. Most találták meg, a közeli napokban, ahogy ar­ról annak idején egy rövid tudósításban már beszámol­tunk. Nemcsak ketten vára­kozunk: a munkásak mellett ott csoportosulnak Abasár rá­érő lakói is. Az egyik sírkő cifrább, gótikus díszítéssel, a másik egyszerűbb. — ötven év lehet maxi­mum a két sírkő elhelyezése között — mondja a régész. A területet meglátogatta az Akadémia és az Országos Műemléki Felügyelőség kép­viselője is, és említésre mél­tóan szép, kézzel fogható tá­mogatásukról biztosították a további munkát. — Mit találtak itt eddig? — Mindenekelőtt kirajzoló­dott egy kör alapú építmény, amely a XI. században felte­hetően keresztelő kápolna volt. (Ez a kifejezés: feltehe­tően”, annyit jelent, mint az igazságszolgáltatásban az „alaposan gyanúsítható"...) A korábbi ásatások során a domb körül talált sírok —• véletlen leletek — körülhatá­rolnak egy XI. századi temp­lom- és kolostorépületet. — Ez a két sír mire adhat magyarázatot? — A Bolt-domb tetőn állt az Aba Sámuel király által alapított bencés rendi temp­lom és kolostor. Az épületek­ről többen is megemlékeztek a történelem folyamán, ame­lyek egyébként a család ki­halásával és az évszázadok­kal együtt fokozatosan el­tűntek. Ipolyi Arnold például, a műemlékvédelem úttörője 1862-ben már csak meghatá­rozhatatlan omladékot talált itt. o o o o Nagy dorongokat feszítenek a sírkövek alá. Vezényszavak, erőlködés. Nem könnyű meg­mozdítani a követ, amely alatt... ki tudja, mi van? Lélegzetvisszafojtva figyel a nagyszámú érdeklődő sereg. A néhány méterre levő kul- túrházban abbamarad egy já­rási szintű értekezlet; ők is figyelnek. Ebben a nagy déli hőségben a feszültség hamar megolvad. Valaki félhango­san megjegyzi: — Várhattak volna éjfé­lig... akkor maguktól is elő­jönnek ... De nem várnak. Mozdul a kő. együtt a megjegyzést kö­vető nevetéssel. Szenzáció egyelőre nincs. Csak homok. Az eltakarítás óvatosságot igényel, de Tarjányi András­nak ez nem okoz gondot; sok éve dolgozik már együtt a ré­gészekkel. Egy spaknival kaparja óvatosan a titokzatos földet. © o © o — Mit várhatunk? Ezt a kérdést nem szeretik a régészek. Már csak azért sem, mert ők éppen AZT várják... — Aba Sámuelt a mondák­ban szentként tisztelték. Nem meglepő, hiszen „a fejedelem istentől kapta hatalmát”, te­hát csakis szent lehetett. A ménfői csata után a meggyil­kolt király tetemét ideiglene­sen elföldelték — Kovács Bé­la régész szerint Feldebrőn —, s néhány év múlva az ál­tala alapított sári kolostorban helyezték nyugalomra. A monda azt tartja, hogy a ki­rály sebei halálában begyó­gyultak, s a ruhája is teljesen ép... De, hogy mit is vá­rok...? Aba Sámuel egyenes leszármazottai voltak a Cso- bánka nemzetség tagjai, ők birtokolták később Sár falut, és ők voltak a kolostor kegy­urai is. Az Aba nemzetség 27 ága közül a Csobánkák vol­tak azok, akik szinte görcsö­sen ragaszkodtak ehhez a birtokhoz, de főképpen a kegyurasághoz. Gyermekeiket előszeretettel keresztelték Sámuelnek és Dávidnak. (Ez utóbbi bolgár cárevics volt, Aba Sámuel sógora.) Később, amikor királyi rendeletre el­vált a birtok a kolostortól, a Csobánkák megtartották kegyúri jogaikat. Abban a hitben, hogy itt van Aba Sá­muel sírja... Ö Ö © © Valamiben megkoccan az ásó. Egy csontdarab kerül elő. Óvatosabban folyik most már a keresés. Egy állkapocs­darab bukkan elő, majd egy fél csigolya ... Megbolygatott sír? Vagy valami „plusz” te­metkezés? Egy ívelt borda­csont is előkerül. A kutatás módszeresen folyik, mélyül a két gödör. Itt mór bizony többen is temetkeztek, de a legfontosabb még nem került elő... — Mérnök úr! — hangzik hirtelen egy lelkes kiáltás, (így titulálják a régészt.) A sima kereszttel ellátott sírkő alatti gödör alján egy majdnem ép csontváz buk­kan elő. A hasán két, aranyo­zott övcsat, a csontkézben egy felébe vágott Károly Ró- bert-dénár. A másik, a cif­rább sír is „megszólal” a ma­kacs idézésre. Az előrajzoló­dó csontváz jobb keze a jobb combcsonton nyugszik, benne egy egész dénár. (Fuvardíj a Styx folyón.) És ami a legfur­csább: a bal csípő mellett egy sírba lőtt nyíl hegye bukkan elő. — Érdekes ..i Temetéskor a nyíl sírba lövése a pogány rituáléban ismert. Meglepő, hogy a XIV. század első har­madában is alkalmazták még. (A rossz szellemek elűzésére szolgált hajdan ez a szokás.) Hétköznapi nyelven: ez már valami! Mit mond a régész? — Ahol most ástunk, a templom déli oldalánál levő sekrestye. Ezek a leletek va­lószínűsítik, hogy ide temet­tek el a Csobánka nemzetség utolsó tagjait. A sírköveket 1320—1330-ban helyezték el. Nagy munka : volt ez az ásás eddig, de már most megérte, hiszen egy fontos adalékot sikerült szerezni a legendás hírű király, Aba Sá­muel történetéhez. Hátha még megtalálnák itt a feje­delmi sírt...! © © o o A mázsás sírkövek teher- taxira kerülnek, és Egerbe utaznak, a vármúzeumba. Az emelésben, cipelésben segíte­nek az érdeklődők is. Ügy segítenek, mint az érdekeltek. Vagy valóban azok? — Jó lenne, ha a feltárás befejezése után létesíthetné­nek itt egy romkertet — mondja a régész. — Szép he­lyen lenne, mesélne a múlt­ról, s most már hihetőt is mesélhetne. Az eddigi anyag már most is alkalmas leime egy érdekes kiállításhoz. Tizenkettőt kongat az óra. Forró dél van, s a megidézett szellemek biztatóan kacsinta­nak. — Még egy kis türelmet... még egy kis munkát, aztán... meglátjuk.«. — súgja az egyik. Nem tudom, mi a neve. A régésztől sem mertem meg­kérdezni. Hátai Gábor tizedik Megtanítani az idősebbeket, hogy törődjenek az ifjabbak- kal. Mindez az anyák néma titka. Erről persze alig esett szó. Arról is csak egy fél mon­datban, hogy a nagy család segítség helyett — joggal kérték a nagyobb lakást — csak semmit érő ígéreteket, szép szavakat kapott. Az asz- szonyt később ünnepélyes rendezvényekre hívták. Mint tízgyerekes anya, emlékér­met kapott, kézzelfogható se­gítség helyett. Csoda-e, ha ezután hiába küldték a Dió­fakút utcába a meghívó­kat ..? Az anya szól közbe: — Hagyjuk ezt, szerencsére már a múlté. A nehézségeken túlvagyunk. Az utóbbi évek­ben bővült a lakás, újabb szobákat kaptunk, most már kényelmesen megvannak azok, akik még nálunk, vagy velünk maradtak. S még egy: igaz, gondban nem volt hiány, de hadd mondjam el azt is: örömben sem szűköl­ködtünk. Hogy ez mennyit jelent, azt csak a sokgyer­mekes szülők érthetik meg. Irén a legkisebb, akárcsak apja valamikor a hétgyer­mekes karcagi otthonban. A fiatal lányt most csak egy izgatja: — Szeretnék jól vizsgázni, mert nem mindegy, hogy milyen jegyet szerez az em­ber a szakmunkásvizsgán. Minél jobbat, annál több lesz a kezdő órabér. — Segítettek tanulni a testvérei? — Aki ekkora családba született, az sosem érzi magát egyedül. Én mint legkisebb, különben is szerencsés vol­tam, mindenki kedvence let­tem. Testvéreim kerestek, s mindig megleptek egy-egy ruhával, vagy más értéke­sebb ajándékkal. — Itthon marad? — Természetes, hiszen ez nálunk már hagyomány: amíg valaki férjhez nem megy, addig a családdal él. Testvéreim itt dolgoznak Egerben, úgy megszoktuk együtt, hogy nehezen tud­nánk elviselni a hosszabb távollétet egymástól. — Sokszor hallottam más­tól is, de magam is tapasz­taltam: a nagy családoknál sokkal erősebb az összetar­tás, mint ott, ahol csak egy­két gyermek van... — mondja édesanyja. S folytatja tovább: — Nálunk sosem volt vi­ta arról, hogy kinek jut a jobb falat, ki a kedvenc, kinek jut a szebb, a több. Egy volt a lényeg: mindenkinek jusson, egyformán a jóból. A család jövője még inkább ezt ígéri. Most már a legkisebb gyerek, Irén is munkába áll, hamarosan ő is keres. Több lesz a forint, s még erősebb az az érzés, hogy a Kocsis gyerekek nincsenek egyedül, számíthatnak egymásra... Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents