Népújság, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

Könyvek a háborúról A háborúnak óriási irodal­ma van. Bibliográfusok sem tudják megmondani, hogy a különböző nyelveken hány könyv jelent meg a háború­ról, amitől az emberiség ret­teg, s ami ellen minden ösz­tönével, értelmével és közös­ségi erejével harcol. A meg- számolatlan mű kútfő a mai és a későbbi történetírók szá­mára, tanulság, mementó, mázsás teher, tisztító katarzis az emberiségnek. De vajon elmondtak-e már mindent a fasizmussal kap­csolatosan? Kimerítették-e ezt a témát? Én azt hiszem, sok itt még az elmondani-, a bevallani-, a leírnivaló. Sok minden van még a tarisznyá­ban, emlékeink padlásán. Er­ről győzött meg legutóbb Harry Thürk, Eric Lambert, Grigorij Tyitov és Anatolij Zlobin, Donald Downes, va­lamint Klaus Poche. Vala­mennyiük könyvének témája a háború, de nem a régi, megszokott ábrázolást adják. Regényeiket a megírás mód­ja, a cselekménybonyolítás fordulatossága, a bravúros lé- lekrajz és jellemábrázolás emeli ki az átlagkönyvek so­rából. Harry Thürk már a ma­gyarul elsőként megjelent A dzsungel előtt meghal a szél című regényével bizonyította kivételes írói képességeit. Mostani könyve, A pokolbeli légió, már azzal is kiválik az átlagos háborús művek sorá­ból, hogy a világháború ed­dig kevéssé ismert területére, megrázó és különös hadszín­térre vezet. 1944-et írnak, a háború vége felé közeledik. A szemben álló hadseregek lövészárkokból merednek egymásra. Lélegzetvisszafojt­va és újabb csapásra készül­ve a Vörös Hadsereg; vissza­vonulástól fáradtan, megver­ve és újabb támadástól tart­va, a védelmet szervező né­met hadsereg. A biztonságos hátország egyik kis települé­sén különös harci csoport ta­nyázik. Válogatott és kikép­zett gyilkosok. Repülőgép­ről ugranak ki a szovjet arc- vonalak mögött, s meghatá­rozott feladatokat hajtanak végre: orvul ledöfnek gya­nútlan őrszemeket, álcázva felrobbantanak lőszerraktára­kat, aknára futtatnak megra­kott teherautókat. Dolguk vé­geztével értük jön a repülő­gép, s visszaszállítja őket biztonságos, békés állomás­helyükre. Thürk erősen polarizált szemléletű író, regényalakjai félreérthetetlenek, s jellemü­ket nemcsak tetteikkel, de szavaikkal is egyértelműen kinyilvánítják. Pontos választ kaphatunk a legizgalmasabb kérdésre: milyenek azok az emberek, akik gyakorlatilag, napi tettekben végrehajtották korunk legszégyenteljesebb embertelenségeit? Szókimondó könyv Eric Lambert regénye, a Dicső­ségre ítélve. A történet szín­tere Afrika homoksivataga. A britek ki akarják igazítani megmerevedett és egyenetlen frontvonalukat. Cseles meg­oldást választanak: két auszt­rál katonát Kairóba külde­nek, hogy a színlelt támadás tervét szellőztessék, kifecseg­jék. Gondtalanul dőzsölnek, szeretkeznek, s feladatukat teljesítve térnek vissza ho­mokárkaikba, hogy félezer­nyi társukkal együtt dicső­séggel megsemmisüljenek. „A sivatagi háború hatalmas koncepciójához képest ez igen csekély dolog” — írja Lambert. Ez a dicsőség való­jában — átkozott gyilkosság! „ .. .A bűntudat úgyszól­ván távolságmérővel mérhe­tő. Könnyebb háromezer mé­ter magasból ledobni egy szá­zakat megsemmisítő bombát, mint távcsöves puskával agyonlőni egy embert, akit bár halványan és elmosódot­tan, de látni lehet. Még na­gyobb lelkiismeretfurdalást okoz, ha néhány lépésről, re­volverrel ölünk meg valakit, amikor jól látni a golyó által ütött sebet. De még rosszabb, ha késsel, vagy szuronnyal gyilkolnak. És a legször­nyűbb, ha a kivégzés puszta kézzel vagy egy franciakulcs- csal történik, mert akkor meg kell érinteni az áldozatot.’’ Gene Summersnek, a többszörösen kitüntetett fiatal amerikai pilótának a legször­nyűbb módon kell embert öl­nie Donald Downes Hóhér, teljesítse kötelességét! című regényében. A pilótát titkos feladattal küldik Párizsba, meg kell ölnie azt az embert, aki a francia ellenállásban részt vevőket sorra elárulja a német megszállóknak. Gene ismeretséget köt az árulóval, szinte bizalmas, baráti vi­szony szövődik kettejük kö­zött, s habozik végrehajtani a halálos ítéletet, mert nem hisz az „áruló” bűnösségé­ben. Súlyos lelkiválságban gyötrődik, ám nincs kiút, öl­nie kell. Később ráakadnak az igazi árulóra, ez azonban nem nyújthat semmi vigaszt, hiszen az ártatlanul elpusz­tított embert már senki sem támaszthatja életre. Gene sorsa örök gyötrődés, alko­holizmus, téboly. C’est la guerre! Ez a háború!? Egyszerű Wehrmacht-kato- na a központi alakja Klaus Poche Nem a vonat jön ér fed című regényének. Egyetlen hatalmas monológ ez a több mint 600 oldalas könyv. Lap- piner közkatona monológja a háborúról, az Európát pusz­tító szörnyűségekről, SS-vé- rengzésekről. „Mozgás volt minden, engedelmeskedés, hallgatás, irány. Mint a szarvasmarhák, amikor a vá­góhídra vezető úton halad­nak, azzal a büszke tudattal, hogy nagyszerű bélszínt szol­gáltatnak az ínyenceknek” — mondja egy helyütt. Majd ilyen dialógust folytat egy katonatársával, Loppával: „Ha kikerülsz innen, ne fe­lejtsd el, hogyan kell bőgni. Nagyon rossz, ha az ember elfelejti. — Miért? — Körü­löttünk annyian megdögle- nek... — Ha kikerülök in­nen, gyűlölni fogok. — Kit fogsz gyűlölni? — Magunkat. — Mert nem tagadtuk meg a háborút? — Igen.— De hát mi csináltuk? — Csináltuk, mert nem tagadtuk meg. — Tehettünk mást?... lehetett volna másképp? — Sok ég­táj van, mi mindig csak az egyik irányba néztünk. — Azt hiszem, ez igaz. Mindig csak az egyik irányba”. Ke­serű és kései felismerés ez, s egyben a legmeggondolkozta- tóbb figyelmeztetés is. Arra, hogy sehol, soha többet... Haláltáborok megsemmi­sítő pokolbugyraiban, fo­golytáborok gyilkos környe­zetében játszódnak Tyitov— Zlobin Elfogni — élve vagy holtan című dokumentumre­gényének eseményei. Mind az események, mind a helyszí­nek és mind a szereplők is valódiak. Szűkszavú, puritán, kommentár nélküli vallomás arról, hogy a szögesdrótok mögött is mily kemény és szívós küzdelem folyt az éle­tért, a fasizmus ellen. Lapozgatom az asztalomon sorakozó könyveket. Mind­egyik más és más, s mégis valamennyi ugyanaz. Arra gondolok: századunk bizo­nyára a történelem hőstet­tekben, emberiességben leg­gazdagabb, ugyanakkor — pusztításai és embertelensé­ge révén — egyik legtragiku­sabb időszaka is. Közelmúl­tunk képe így egész és így igaz: nagyság és ocsmányság shakespeare-ien feltételezik egymást. Emberségünk minősége után kutatva, a jövő huma­nistája belelapoz majd évti­zedeink koncesszióiba, em­lékirataiba, tanúvallomásai­ba, s merít a háborús litera- túra tengeréből. Megáll talán ezeknél a könyveknél is, hogy kételkedve fogadja s tán el is utasítsa az egyete­mes tragikum, a háború té- nyeinek szörnyű dokumentu­mait. Nyugodtan teheti, hi­szen a milliós tömeggyilkos­ságok, az abszolutizált rom­bolások, a népirtás átgondolt, aprólékosan kitervelt és megvalósított módszeressége, a hazugság, a hamisítás és csalás maradéktalansága, a halálfélelem legfelsőbb foko­zatai — mindez beteges agy­rémnek tűnik majd... A szépelgő finnyáskodók véletlenül sem nyúlnak a há­ború könyveihez, nyivákolva félrefordulnak: unják, elég már! Sohasem lehet elég az olyan tanúságtevő könyvek­ből, amelyek az emberiség egyetemes követelését fogal­mazzák: a fasizmust ki kell irtani. Sohasem lehet elég a vádiratokból, amelyek a szenvedettek, megalázottak, megcsonkítottak és elpusztí­tottak izenetét továbbítják: bármilyen áttételekben, bár­hol jelentkezzék is, a fasiz­must meg kell semmisíteni. Minden lehető eszközzel meg kell akadályoznunk, hogy önnön vaktörvényét teljesít­hesse; egy új, még borzalma­sabb világégés kirobbantását. Pataky Dezső Most repül a kis madár. (Foto: MB) . /AAVNAVíAAAMAAAAAAAAAAAAAAMAAAAVVV /WWWW> A z avató ünnepségre eljöttek szülék A nagy állomásnál . várta őket. Két arc, feke­f tében. Félszegen a vonaton, villa- l moson, elhasznált parasztkezek, a I földdel, a határral átitatódott ar- 5 cok, darabos mozdulatok, tízeszten- Í dős cipők, színevesztett, elfonnyadt ä szavacskák; eső lesz, jó idő van, i tegnap vihar volt. Nyugodtan ment > velük. Szégyenkezve, és büszkén. A > presszó előtt napernyők alá ültek. > Az öregek épphogy a székek szélé- > re, mintha minden percben rájuk í kiálthatnának; el innen, nem a ti > világotok. Apja cigarettát húzott > elő zsebéből. A kőkockákra hamu- > zott. Anyja arca elbújt a fekete > kendőben. > — Szörpöket és duplát — ren­> delt Bandi. > Bandi szenvedett és örült. Fájt > szülei félszegsége, idegenkedése. 5 Rikítóan, bántóan kitűntek a kör- > nyezetből. örült is, szenvedjenek 1 kicsit, lássák, más élet is van, ta- > lálkozzanak vele, közelítsenek hoz- > zá, fogadják be, megilleti őket. > — Maradunk még? > — Már elmehetünk. Ü nnepség. Egyetem. Élmény. Feszítő ünnepélyesség, sok szülő autóval érkezik, vi- í rágcsokrok, virágerdők, megható- 5 dott fiatalok, megszívlelendő beszé- ? dek; elindulnak az életbe, tisztes- > séges, szép pályán dolgoznak, a jö- 5 vő nemzedékét nevelik, lehet-e 5 szebb, felemelőbb hivatás? Szeres- > sék szüleiket, akik áldozatot hoz- > tak magukért és támogassák, ha 5 öregek lesznek. Tanuljanak áílan- 5 dóan, művelődjenek, gyarapítsák, ) frissítsék szellemi tőkéjüket. \ Bandi boldog volt. s Apja megilletődve, mozdulatlanul s állt. Szinte hihetetlen az egész. Mit s keres ebben a világban? Ügy érzi, S állandóan csak ót figyelik, mint va- S lami vásári bohócot. Bűzlik róla a trágyaszag? Homlokára írták, fe­ji jőgulyás a szövetkezetben? Ilyen- > nek is kell lenni. Csak elmúlna í már a ceremónia, robogna velük a s vonat, otthon lehetnének a jól is­Í mert,' idomult világban, ahol vala­kinek számit. Azt csinál, amit akar. A többiek? Ilyen kutyául érzik Sz. Lukács Imre: DIPLOMA magukat? Büszkék lehetnek. Ta­nár úr lett a gyerekből. El se le­het hinni. Tegnap takony csüngött az orrából, elszalajtotta borért, százast dugott neki. Tanár úr. Jön a faluba, okítgatja a népet. Megsü- vegelik. Diplomás. Jószagú isten. Inni kellene, legalább egy hordó­val elszopogatni. A családban sen­ki sem vitte eddig. Nem hitte, hogy fia kitart. A nyomorból nehéz ki­verekedni, kikecmeregni. Éjszakán­ként, ha felriadt, vagy üldögélt a ház előtt, hányszor arra gondolt, talán nincs is az iskolában, kon- csorog valamerre, de nem meri tu­datni Amikor megjött a postás, meglátta az írást, mindig megköny- nyebbült. Jobb volt az ivásnál. Nagyon nehezen silabizálták ki a szavakat. Elfáradtak, abbahagyták, újrakezdték. Neki-nekirugaszkod- tak a levélnek, akárcsak az életük­nek. Felesége kisimította. A sifon aljából előszedett fehér kartondo­bozba tette. Estig maradhatott. Vacsora után a fényhez ült vele. Forgatta. Látta, hogy minden rend­ben. Még nem álltak össze szavak­ká a betűk, mondatokká, de már megbizonyosodott. A régebben küldött levelek is ott sorakoztak, elég volt egy pillantás a címzési-e, a levél felső sarkára, s látta, ugyanazok a betűk, ugyanúgy sor­jáznak, mint a korábbi papírokon. Jó érzéssel dőlt a szék támlájának. A betűk, az átkozott csodabogarak megkíifozták. Elszívták kitartását. Legszívesebben lecsapta volna a fenébe, rá se nézett volna, végig taposta volna, de nem tehette. Na­gyobb erő kötötte le, odabűvölte a kopott, zsíros asztalhoz és a tánco­ló, kimeríthetetlen betűtengerből értelmes szavakat, üzeneteket fo­gott ki Szuszogott, fújtatott a csa­lád. Az éjszaka eldobta a vonat­füttyöt odáig. Megvirradt, amikor­ra eljutott; csókolok mindenkit, Bandi. Jaj, de megdolgoztatták azok a levelek. F ortélyhoz fogott. A régebbi írásokat kiteregette az asz­talon és az ismerős, kívül­ről megjegyzett, tudott szavakat ki­vette az új levélből. Könnyebben és gyorsabban haladt így, lassan- lassan ismerősök, kitárulkozóbbak lettek a betűk. A végén folyamato­san olvasott. És a reggelek. Azokat nem pótolhatta semmi. Megkérdez­te a felesége: — Mit írt Bandi? — Jól van. — Mást nem? — Nem. — Egyszerűen csak ennyit? — Dehogyis. Az értelme ennyi. — Más mi van benne? — Semmi. — Nem hiszem. Pénzt nem kért? — Nem. — Csomagot? — Azt sem. — Akkor, mi az istent írt? Két oldal is tele ákombákomokkal. Er­re felelj 1 — Elsorolja, mit csinál egész nap. Órán van. Délután meg a könyvtárban. Másnap megint ugyanúgy. — Elhiszed? A faluban senki se jár a könyvtárba. — Ez a dolguk. Minden levelet megvitattak. Na­pokig eltartott. Büszkeségfélét is érzett, de nem mutatta. Mindig félt, nem dicsekedett el sohasem a fiá­val, mert ki tudja, mi lesz még hogyan fordul a sorsa, mire viszi, mire nem viszi. Mindjárt elcsurran a könnye. Az lesz csak világszenzáció. Feszeleg sötét ünneplőben, süti az új ruha. Diplomakiosztó ünnepség. Számít. ** Tanító lett a csalódban. Elérte cél­ját. Ó, a mai fiatalok, mindent el­érnek. Könnyű nekik. Próbálták volna az ő sorsát. Neki semmi se sikerült. Bármihez fogott, balul ütött ki. Mire vitte? Csupasz, mint az őszi tarló. Gyerekei elrepültek, van háza, havi fizetése, öreg nap­jaira boldogság. B andival se bánhat bárhogy. Tanárember, esze van. Ha rosszat ejt ki száján, rög­tön észreveszi. Nem viselkedhet úgy, mint a kocsisok. Ettől a gon­dolattól kicsit megijedt, homloká­ra harmat futott. Tenyérrel letö­rölte. Nem is tudta, mi lenne jobb: ha hirtelen vége szakadna máraz egésznek, vagy eltartana órákig, akár örökké. Felesége befelé könnyezett, ön­magát siratta. És fiát. Mennyi áldo­zatot hozott, fel se győzné sorolni. Adhatott volna többet? Aligha. A nyomorúság megfogta a kezét. Mi mindent megtett volna fia boldo­gulásáért, csakhogy Bandikénak si­kerüljön. Révbe ért. Rövidesen el­viszi őt egy asszony. Soha sem lett volna az övé? És mikor magában hordta? Etette? Mosott rá? Ami­kor kifényesedett lódenkabátját rá­terítette, fatalpú cipőjét kölcsön­adta, elszalasztva a boltba, a jegy­re mért kenyérért, amit Bandika szépen hazahozott és elfogyasztott. Neki és urának a héjából se ha­gyott. övé maradhat-e gyereke? Vagy elveszi a város? Ki tudja, mire nevelte fel? Taníttatta, Bol­dognak hiszi. És aztán mi lesz ve­le? Visszaadhatja-e neki ez a kő­tenger egyszülött fiát? Amikor ott­hon járt, mindig leste, miképpen tehet kedvében, mit csinálhatna, hogy jobb legyen, állandóan repe­sett körülötte, el nem fáradt volna a világért. Elmúlt. Tanár úr. Nem bánhat úgy vele, mint hajdanán. Akkor jó volt. Nagyon jó. Sírt, ha fájt va­lahol. Kért, ha éhezett, szomja­zott. Értette. Most hallgat. Leg­többször hallgat. Ügy szeretném, ha beszélne, bármiről, csak hallanám a hangját, érezném, hogy mellettem van. Velem. Legalább a gondola­tát kitalálhatnám. Megnősül? Kit vesz el? Elront­hatja, jóvá is teheti életét. Hogy éli napjait? Az anyának minden fájdalom fáj. Felelős érte, pedig segíteni már régen nem tud, nincs is lehetősége. Bandikám, kicsi vi­rágom, csak néked sikerüljön. Ugye, boldog vagy? Tanulni akartál, lá­tod, sikeredett. Ó, mennyire örü­lök. Nekem már olyan mindegy. Lepedőn halok meg, vagy az ól­ban, munka közben. Te boldog le­gyél. Pénzed is lesz, kereshetsz, nem kell szűkölködnöd, szégyen­kezned. Kicsi korodban, elmentél napszámba. Rizst gyomláltatok egy hétig. Örömmel hoztad a száz fo­rintot, letetted az asztalra, nevet­tél és azt mondtad; ne féljen, édes­anyám, ha megnövök, talicskával tolom haza a százasokat. R égen volt. Már elfelejtetted. Az anyák nem felejtenek. Jaj, ők nem tudnak. Min­den kimegy a fejünkből, sokszor nem emlékszünk semmire. Csak a gyerekeinkre. Ök elkísérnek ben­nünket születésünktől a halálunk­ig. Bandikám! Tudod-e, hogy boldog vagyok? •B«Ä«A*A/VVVV\AA/\AA/'wVA<V/\A-^y\A/\AA/VU V/W*v/VVVVkA/VSAA/N/'vA/' .A/VAAAAAAAA/V\AAAAAAAAAA/V. %AAAA. VWNAAAAAAAAAA /WW\AWiAA/W)AMf í í \ i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents