Népújság, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
Válaszol az illetékes Divat születik Az OKISZ Labor titkai A műemlékvédelem centenáriuma A megálmodott műszőrkosztüm lassan formát ölt.:, A ma- nekennek tetszik, s ez már fél siker! A tervező (jobbra) Rózsa Tünde iparművész. (Foto: Tóth Gizella) Feleségem a születésnapja alkalmából meglepete saját magát egy általam vásárolt ruhaneművel. A meglepetés nagy volt: csak néztem..; Jé! Ő vette, de nem én találtam ki. Ö sem. Valaki más, akit azért fizetnek, hogy kitaláljon valamit, és az a Valami magyarra fordítva Divat, tájszólásban pedig: módi. (Itt nem arról van szó, hogy az árakat ki találja ki...) Ne csodálkozzék tehát senki, ha fejembe vettem: utánanézek a dolgoknak. Lehetőségem is volt rá, így elutaztam a fővárosba, az OKISZ Labor szentélyébe, ahol megszületik a magyar divat. És férfitársaim megnyugtatására közölhetem, hogy nemcsak a női, hanem a férfidivat is. Sőt, a gyerekdivat is. Illetve: a gyerek előbb, mi a végén vagyunk valahol. (Minden jó, ha a vége jó!) Dessewffy utca. Labirintus, félkész divat, varróműhely, próbaterem, nyüzsgésforgás, kiabálás, boldog, vagy ideges hangok, manekenek (ki boldog, ki ideges), tervezők, szabók, tükrök, ruhák, rajzok, zsűri... na, igen. — Éppen most volt itt két elvtársnő a győri pamutszövő és műbőrgyártói. Űj anyag, mi terveztük a kolo- ritját, ők meg „bíráltak”... — Ez miből áll? — Elkészült az anyag, a lényeges mintákat megterveztük hozzá — mondja Várnai Zsoka, az OKISZ Labor művészeti vezetője —, és arról vitatkoztunk, hogy ebből az anyagból milyen ruhanemű készüljönk. — Így születik a divat... — Nem. Inkább hadd mondjam el, mi a mi feladatunk. Elsősorban divattervezés, másodsorban, de ugyanolyan fontossággal, a dokumentáció készítése. Ha magyar divatlapot lat... ha a felesége magyar divatlapot nézeget, az zömmel a mi kiadványunk. A tervezésben még egy felosztás: a reprezentatív divatcikkek és a konfekcióáruk (természetesen ez utóbbiak is követik a leg- frisebb divat „előírásait!”). Sőt, a konfekciót tartjuk a legfontosabbnak, bár — az úgynevezett extra méretekre is gondolunk... Még egy adat: évi 3600 modellt készítünk a laborban. A győri kooperációval kapcsolatban előkerülnek a néhány négyzetcentiméteres anyagdarabok, színvariációk, aztán a rajzok, hogy mit is májú* 7., vsüArnap lehet belőlük kihozni, aztán a félkész, vagy kész ruhadarabok, amelyeket az OKISZ manekenjei azonnal fel is próbálnak, tükör előtt és segédlettel és vitákkal és érvekkel és ellenérvekkel... és a maneken forog, ámeneken fáradt, és arra gondol, hogy félóra múlva mennie kell egy másik divatbemutatóra, ahol gyorsan kell ruhát váltani, és ahol szépen kell mosolyogni, mert utána jön egy másik bemutató, ahol... No, igen. Fárasztó, látszik is rajtuk. Egyébként igen szépek, s ezzel nem mondtam újat. Tervezés. Rózsa Tünde 1964-ben végezte el az iparművészeti fő- i iskolát ezen a szakon. (Egyébként a laborban 14 tervező dolgozik, illetve álmodik!) — Szakosítjuk magunkat, :— mondja —. Én a kabáttal és a kosztümökkel foglalkozom. ^ — Bizonyára jő helyen érdeklődöm a prognózisról... ? — Rövidülnek a szoknyák — mondja lakonikusan, és elgondolkodva végigtekint bordó bársony nadrágján. — Térdig, térdközépig érnek, sőt, combközépig is. A kabát: bő, sátorkabát lesz. Jelenleg mindezeket műbőrben, illetve ballonban képzelem el. És harmincéves korosztályig. — Elég — álmodni. 1. ? — Nem. Mindent ismerni kell, ami a ruházkodással kapcsolatos, a színektől a szabás-varrásig, az irányzatoktól a magyar nők (és férfiak) alkatáig. Megrajzolni kevés. Konzultálni kell a szabóval, a varrónővel, együtt kell velük dolgozni, esetleg veszekedni — végső soron csak így születhet meg az új. — Nem unalmas szakma... — Nem. Minden más, minden új, ismétlés nincs. Ha lenne, nem is beszélhetnénk divatról. Sőt: Divatról. Ki- kapcsolódásnak meg ott van a jelmeztervezés — ezt is kell csinálnunk, elég gyakran —, és akkor csaponghat ám nagyszerűen a fantá zia!... Itt tudtam meg, hogy nem is olyan egyszerű egy divat- bemutatót megrendezni. Szi gorú forgatókönyv készül a ruhák színétől a világításig, a zenétől a háttérig. Évi két alkalommal rendez az OKISZ Labor reprezentatív divatbemutatót a fővárosban, s aztán a vidéki városokban. Vitathatatlanul nagy szerepe van az ízlésformálásban, az esztétikai nevelésben. De az eredmények nemcsak idehaza, hanem külföldön is okot adhatnak büszkeségre a magyar divattervezésnek: nemrégiben Svájcban és Libanonban szerepeltek a magyar divatáruk, s a bemutató azonnali, nagymértékű megrendelést eredményezett. — Persze, nemcsak a ruha a lényeg — mondta Várnai Zsóka, — hanem a hozzávaló körítés, a bizsuk és más egyebek. Ezeket is mi tervezzük meg, mi hajtjuk fel az alapanyagokat, ha kell eldugott raktárakból is! Most már csak meg kell vásárolni ezeket a ruhákat. Az OKISZ Labor dicséretére legyen mondva, hogy az árakat nem itt állapítják meg... Alkotóműhely ez, vagy inkább szülészet. Itt születik a mindent figyelembe vevő Divat, amelynek életkor átlagát eddig nem sikerült megállapítani. Szapora, de — nagyon szép! Kátai Gábor A Népújság 1972. április 15-i számában bíráló megjegyzéseket fűzött a szervezett magyar műemlékvédelem centenáriumi ünnepségeinek megnyitásához. Egri szemmel, a műemlékeire méltán büszke város egészséges igényeivel. Ügy érez- zük, hogy az írásban ki nem mondva kérdés rejlik, amelyre válaszolnunk illik. A cikkíró hiányolta, hogy a jubileum rendezősége az ünnepi tanácskozások programjában semmi szerepet nem szánt Egernek. Az igaz, hogy a megnyitó ünnepség egyetlen rendezvényét sem tartottuk Egerben, de ez nem jelenti azt, hogy megfeledkeztünk a műemlékekben gazdag és a műemlékmegóvásban neves városról. Már a megnyitó előtt, a miniszteri fogadáson, dr. Varga Józseffel és Bones Lászlóval, a megye és a város vezetőivel beszélgetve, megelégedéssel nyugtáztuk, hogy a magyar műemlékvédelem 10C éves fejlődéséről nem lehet úgy beszélni, hogy sző ne essék Egerről. Jóleső érzéssel tapasztaltuk azt is, hogy Egerrel műemléki súlyát, tekintélyét (megillető módon foglalkozott az ünnepi ülések szinte minden előadója. Kétségtelen, hogy a „Megjegyzések” cikkírójának beszédes számadatai nem hangzottak el, de elvi állásfoglalásokat, summázó értékeléseket hallhattunk. Sőt, a művelődésügyi miniszterhelyettes különösen nagy teret szentel az egri műemlék- védelem bemutatásának. A A centenáriumi ünnepségek programjának azonban a megnyitó csak kezdete volt, további rendezvényeink szervezése során Heves megyének, Egernek jelentős szerepet szántunk. Júniusban rendezzük meg az UNESCO megbízásából a műemlékvédelem nemzetközi szervezetének, az ICOMOS-nak naigy érdeklődéssel kísért kongresszusát. A kongresszus részvevői két kiránduláson vesznek részt, az egyik túra a Balaton felé irányul, a másik részvevői Feldebrőt, és Eger Kisnánát, Bélapátfalvát és Egert tekintik meg. Az eddig befutott jelentkezések szerint a kongresszus részvevőinek nagy része az egri túrát választotta. Június 28-án, mintegy 250 — nagyobbrészt külföldi — szakembernek mutathatjuk be a megújuló Eger újjászülető műemlékeit, nagy áldozatokkal rekonstruált műemléki övezetét. Egyébként a centenárium megnyitó ünnepségén a magyar műemlékvédelem 100 éves fejlődését taglaló előadásban Merényi Ferenc. az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója felhívta a figyelmet arra az egészséges hagyományra, amely Egert a magyar műemlékvédelem egyik fellegvárává avatta. Mindezeken túl beszélt arról a kezdeményezésről is, amelyben Heves megye és Eger ugyancsak úttörő volt: az Egri Nyári Egyetemről. Ezzel kapcsolatosan kell megjegyeznünk, hogy a nyári egyetem ez évi előadásai is szerves részét képezik jubileumi ünnepségeinknek. Jellemző esetként azt is meg kell említenünk — s ez a fiatal intézmény formálódó tekintélyét is fémjelzi —, hogy Thümmler professzor, a westfaliai műemlékvédelem európai hírű szaktekintélye, amikor választaniá kellett az 1COMOS budapesti tanácskozása és az egri nyári egyetemi előadás között, Egert választotta. A jubileumi megemlékezéseket a műemléki albizottságok országos értekezlete zárja 1973-ban. Korábbi ígéretek alapján reméljük, hogy megkapjuk a lehetőséget, ezt a háromnapos tanácskozást . .műemlékvédelmi tradíciókkal rendelkező”, s példamutató gyakorlati eredményeire méltán büszke Egerben rendezzük meg. Eger közvéleménye egészséges nyugtalansággal őrködik a maga nagy áldozatokkal szerzett jogain. Örömmel olvastuk a megjegyzéseket, mert bizonyosaik vagyunk abban, hogy ez, a városát féltő nyugtalanság — ahogy a cikkíró is írta —, nem „túlfűtött lokálpatrióta érzékenykedés”. Levárdy Ferenc, az Országos Műemléki Felügyelőség Heves megyei, területi előadója Nem mindig a kisker-bsitokon múlik... Április 26-án, háziasszonyok levelei alapján tettük fel a kérdést az illetékeseknek, miért romlott az utóbbi időben a zacskós tej minősége. A cikkre válaszolt a Tejipari Vállalat egri üzemegységének igazgatója. A választ közöltük, s most válaszolt a válaszra a kiskereskedelmi vállalat iá: „A cikkben közölt vásárlói panasz, amely az elmúlt hetekre vonatkozik, az egri tej minőségével kapcsolatban, jogos volt. Több probléma merült fel, hogy az egri tejipar által (kiszállított tej minősége nem felelt meg az előírásoknak. A vevők által visszahozott tejet az árudák vezetői minden esetben visszacserél téli, s az egri tejüzem a reklamációkat bizonylattal visszaigazolta. Vállalatunk termelési értekezletein áprilisban több árudavezető beszélt a tej minőségéről, s ez vállalatunknál is vizsgált téma volt. Április 27-én, a tejüzem igazgatójával • közösen meggyőződtünk arról, hogy' minden egyes áruda rendelkezik hűtővel. Sajnos a tejüzem a déli szállításoknál nem tudta biztosítani, hogy az előírásoknak megfelelően,, 19 fokon történjék a szállítás. A közeljövőben megbeszélést tartunk a tejiparral a reggeli és déli szállítások ütemezéséről, s felvetjük, hogy a déli szállítás hűtő- kocsival történjék. ANTAL GÁBOR: Császárwaorzsa A világ — ahogy mondani szokás — „összeszűkült”. Elvileg, néhány óra alatt éL lehet jutni Európából Amerikába. Mégis, vannak olyan — még nem is öreg — ismerőseim, akik évekig nem jártak tágább otthonuknak, a vidéki városnak ebben vagy abban a szegletében. — A tévé behozza nekem, például, Alaszkát — magyarázta az egyik ismerősöm — és márcsak a tévé-nézés miatt sem jutok el addig a házig, ahol születtem. Amely, méghozzá, nincs is messze a mostani lakásomtól. Sőt, megvallom — tette még hozzá, egy kicsit elmerengve — kifejezetten közel van... Én különösen sok mentséget sorolhatnék fél, amiért több mint két évtizedig nem kukkantottam be annak a régi pesti háznak a kapuján, amelyhez pedig emlékek fűznék. A fő mentség: Budapest mégiscsak nagyváros, ha úgy tetszik, egy Ids ország, és már az is eredmény, hogy azért életem patakja keresz- tül-csordogál néhány „me- gyé”-n, ha nem is nyitottam be a hűvös kapualjba, ha nem is mentem fel a lekoptatott lépcsők során, nem felejtettem el azt a ,.Kindergarten”-t, vagyis „gyermek- kert”-et a második emeleten. A régi kertet, ahol én is virág voltam valamikor. Egy Trude néni nevű, ajka fölött, kis bajuszt hordó, komor nő szerint mákvirág, szerintem azonban rózsa, esetleg szegfű. Bizonyos pillanatokban meg ibolya. Kishivatalnok szüleim dolgozták, és mert Trude néni testvére kolleganője volt a mamának, nyilván valamivel olcsóbban vehettek be engem a gyermekvirágok kis közösségébe. Ott találkoztam először — közvetett, már majdnem hogy „fluidikus” formában — azzal a ténnyel, hogy az emberek között anyagi és egyéb különbségek vannak. Különbségek és ellentétek. Nem voltunk „klasszikus” szegények, de engem nem autón hoztak az „óvi”-ba. És nem banánt vittem magammal tízóraira. Előfordult, hogy amikor egy Ricsi nevű virágtársam két egész banánt falt be (hatévesek voltunk) ibolyái voltomból hirtelen tűzpiros pipaccsá váltam. Nem Ricsi banánjára voltam éhes, hanem — azt kell mondanom — magára Ricsire. Ott, a „Kindergerten”-ben — ott is — születhetett meg hisztériám. De azért sok szép emlék is maradt meg bennem. A szerelemé, például. Romokban vagyok, de ha ezt a nevet hallom: „Vera”, most is zenét hallok: se- milyen szimfóniával össze nem hasonlítható vera-zenét Pedig, arra, hogy milyen volt Vera arca, vagy haja, vagy pláne ruhácskája, — már nem emlékszem. Nem feledhetem azonban, hogy Verával lenni sem volt mindig öröm-zene. És amikor Vera egyszer éppen a baná- nos Ricsinek adott igazat — pedig nekem, egészen biztosan nekem volt igazam! — sértettségemben leszöktem az udvarra, ahol egy kőangyal állott. Először az arcát bámultam a régen betemetett márvanykút káváján őrködő lénynek, aztán megtapogattam a kezét is. És így derült ki, hogy a vigasztaló mosoly ú angyal bal kezéről hiányzik a Idsujj. E felfedezett hiány azonban csak fokozta a vigasztalást'. Lehet, hogy azt éreztem, rajtam is eltörtek valamit, de most megtaláltam rögtön a példát: el lehet azt viselni mosolyogva is. A kőangyalom, Trude nénin, Verán, Ricsin és banánján kívül a „császármorzsa,, nevű tésztára is emlékszem a régi „Kindergarten”-bői. Gyakran ettük ezt, és én nagyon utáltam, pedig akkor még nem voltam antimon- archista. Túl édes volt? Vagy éppen túl száraz? Inkább talán az volt a baj, hogy — mert Trude néni keze majdnem mindig beleért a tálba, amikor hozta a tésztát — olyan képzet támadt fel bennem: a néni ujját is meg kell ennünk. Ezek utólagos •feltevések, ám tény, hogy a „császármorzsa” — ügyben is többször szoktam le a kőangyalhoz, hogy megsimogassam csonka kisujját. Az után, hogy ilyen pontosan emlékszem ilyen — nem túl jelentőseknek tűnő — tényekre, furcsa bevallanom, hogy nagyon sokáig nem tudtam pontosan, melyik utcában is van az a ház. Azon a környéken ugyanis — a régi Pest egyik szigete ez — több hasonló utca és számos ódon ház található. Felvillant bennem, hogy egyszer vég'(.'járom majd azokat az utcákat, de ez a szándékom is csak törekvés maradt. És ha nem ismerkedem meg egy idősödé, pohos mérnökkel — egy keserű pofával, akkor nem tudom meg (legalábbis nem „ingyen”), hogy a B. utcában, a 6-os szám alatt volt valaha a „Kindergarten”. A mérnök azonban — rögtön az első alkalommal, hogy fenn jártunk nála — elpanaszolta, hogy milyen gyorsan szivárgott él az ifjúsága, az élete, és annak bizonyítékául, hogy „lám, én, a kiürült lelkű öreg is voltam valaha cuki gyerek”, elővett egy csoportképet a „Kindergarten”-ből. Nem ismertem, fel Trude nénit, Ricsit, Verát, nem a későbbi mérnököt, még magamat sem. Az egész együtt — a „gyermekkert” illata — mégis megcsapott. Kérdezősködtem és __és a mérnök m egadta a címet. És amikor már precízen felírta egy papírra, akkor jöttem rá, hogy valójában mindig is pontosan tudtam a címet. Csak éppen tartogattam, mint ahogy a banánt is valaha, amit azért mégis kaptam egyszer-kétszer, és amit mindig csak akkor ettem meg, amikor már majdnem teljesen elmúlt a nap. De megvolt a cím, s most már nem lehetett nem elbandukolni a régi házba. Bementem a még mindig hűvös kapualjba, a kis udvarba, és megálltam a kőangyal előtt. Örömmel voltam tele, hogy bár a házat — láthatóan — renoválták, (még liftet is vágtak bele), a kőangyal mégis megélte a világ darabokra törései, majd — már említett — összeszűkülést. — Ha. van öröklét, — gondoltam — ez a jelképe. Megvigasztalva éreztem magam, s ró- zsaszagúnak, banáijillatúnak a világot. Meghatottál! nyúltam oda a köszobor hiányzó kis- ujjához. És rögtön tudtam, hogy tévedtem, hogy nem vagyok rózsa, hanem mákvirág, sót inkább kaktusz. És az udvar is hirtelen száraz lett és émelygő, mint a „császármorzsa”. Arra csak valamivel később ébredtem rá, hogy a kőangyal kezét szintén megreparálták. De akkor már mindent betöltött — s nemcsak az udvart — a kisujj hiányának hiánya ... I *
