Népújság, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
K%%'^ *<*• ... hogy felelős vagyok-e, vagy sem? A sajtóban gyakran saját munkatársaim is, meg a sajtón kí'*iil a társadalom más rétegének képviselői is arról akarnak engem időnként meggyőzni —, hogy felelt» vagyok. Értük. En! Míg jómagam makacsul azt hajtogatom, hogy nem és nem, én nem vagyok felelős, ne is próbálják rám kenni, vagy rám erőszakolni, esetleg rám dumálni azt, hogy én felelős lennék — mármint az egri galeriért, a sofőrgyilkos gyerekekért, a notórius betörőkért, fiatalkorúakért és már nem azokért. Én személy szerint is, és én, mint „a” társadalom. Miután eleddigi tiltakozó szavaim mindeddig pusztába kiáltó reménytelenségnek tűnnek, kénytelen vagyok helyzeti előnyömet kihasználva e lap hasábjain kijelenteni, hogy eszem ágában sincs értük és az esetleges utánuk jövőkért, mármint a cellából a bírói pulpitus élé jövőkért felelősséget vállalni. A jövőjükért sem. A múltjukért még kevésbé. A leghatározottabban szeretném kijelenteni, hogy én nem adtam sem szóban, sem írásban tanácsokat, hogyan kell gyilkolni, védtelen lányokat megerőszakolni, gyanútlan járókelőket hátulról — igazi férfi tett! —, leütni, betörni és zsebet metszeni Sőt: azt is kijelentem, hogy én kisebb és gyerekes hülyeségeken kívül — most vallom be, krémest loptam tizenéves koromban, de azt hiszem, az ügy már elévült — soha a törvény ellen nem vétettem és bízom benne, hogy talán ezután már nem is fogok. S miután tőlem telhetőleg mindenkor törvénytisztelő ember voltam, rossz, példát dehogy is adhattam, hiszen két gyermekemet is arra nevelem, hogy ugyan ne birka és szájtáti módon, de emberi tartással és a társadalom iránt érzett felelősséggel tiszteljék éppen a társadalom törvényeit. Ha jól emlékszem, a feleségemet sem otthon, sem mások előtt az utcán nem verem, gyerekeim lábáról a zoknit és nylonharisnyát le nem iszom, munkahelyemen pontosan annyit lógok, amit még a mi szocialista illemünk elbír, feletteseimmel szemben mértéktartó és udvarias vagyok és különösebb rosszat a hátuk megett sem mondok. Legalábbis nem gyakran és nem nagyon rosszat! Nos, miután mindezt így leírtam, megálltam egy pillanatra az’ártatlan írógép billentyűit szemlélve, aztán újra olvasván az eleddig leírtakat: vajon megfelelnek-e a valóságnak? Igen. Megfelelnek. Márpedig, ha így van, akkor megvan minden erkölcsi, elvi alapom ahhoz, hogy kijelentsem, nem érzek és nem is vállalok értük felelősséget. Mármint, hogy odajutottak, ahová jutottak és jutnak, mindazok, akik legyenek bár fiatalkorúak, vagy a Btfe eme korából kinőtt és felnőtté vált bűnözők, de makacsul és aljasul szembeszegülnek a társadalom törvényeivel. Természetesen éreznék én felelősséget a következő esetekben: a) ha mindaz, amit fentebb írtam volt magamról, nem lenne igaz. Igaz, hogy akkor viszont eszembe se jutna azon moralizálni, hogy vállaljak-e, vagy sem felelősséget; b) ha mint állampolgár több ízben és határozottan tiltakoztam volna és az emberi jogok megsértésének dekraláltam volna, ha valakinek ‘ nem törvényadta joga ott ütni és azt ütni és úgy ütni például, ahogyan neki kedve, ideje és ereje engedi; c) ha országgyűlési képviselőm által az igazságügyminiszterhez fordultam volna, enyhítsenek a büntetések mértékén és körülményén, egy szülőgyilkosnál — például —, vegyék figyelembe, hogy árva a szerencsétlen és büntessék felfüggesztett pénzbüntetéssel; d) ...s végül, ha mint szakmám képviselője, rendszeresen és módszeresen elhallgattam volna az effajta ügyeket, amelyeknek nyilvánosságra hozatala többek között azt is célozza, hogy elrettentsen embereket a bűntől... Miután azonban az abcd-pontokíban foglaltak ténye nem látszik fennforogni — megint csak oda vagyok kénytelen kilyukadni, hogy nem érzek és nem is fogok felelősséget érezni sem-mint társadalom, sem mint egyén, azokért, akik merő véletlenségből nem engem ütöttek le, vagy gyilkoltak meg. Lehet, hogy makacs vagyok és uram bocsá’, konzervatív is, ám úgy érzem, hogy eme makacsságom rokonszenvet vált ki hazám sok millió törvénytartó állampolgárából, aki velem együtt unja, hogy olyanért legyen felelős, amiről nem tehet, mert ha tehetett volna, akitor fel sem merült volna a felelősség problematikája. Mindazonáltal ki kell jelentenem, hogy igenis érzek felelősséget: a még több és a még jobb, a még hatásosabb emberi nevelésért! Az olyan közszellem és magatartás kialakításáért, amely az első gőgícséléstől kezdve védőburokként zárja el az emberré cseperedő lényt az embertelenségtől. Érzek felelősséget és vallom is, hogy kell felelősséget éreznem azért, hogy a kultúra valóban és széles sugárban jusson el minden házba, mint ahogyan ma még koránt sincs ez így. És érzek sok egyéb, itt fel nem sorolt tennivalóért, amely előttünk áll még, s jó néhány olyanért is, amit elmulasztottunk eddig, sajnos — nos, érzek ezekért felelősséget. De szűz lányok megrontóiért, gyilkos sühancokért, •ablóbandába tömörült embert formáló salakért nem állalok sem most, sem a jövőben semmiféle feleséget. Nem én kiáltottam: ölj! Én azt szóltam: állj! ff ESTE 11 ÓRA, s a Pigalle olyan még, mint délután. Autók suhannak tömött rajokban, a bárok terasza zsúfolva nevetgélő fehér, fekete és sárga bőrű emberekkel, s a Folies elől sem tágítanak az egyenruhás „fogdmegek”, akik meztelen látványosságra toborozzák az éjszaka lovagjait. Ugyanezen pillanatban néhány utcával feljebb, a Sacre Couer fehéren szikrázó, reflektor- fényben fürdő kupolái mögött másféle áradat hömpölyög a Place du Tertre felé. Ott a Montmartre teljes kitárulkozását figyelheted! Meztelenség ez is, igaz, de nem a romlandó testé. A bohémvilág vetkőzik előtted pőrére, s amit lehány magáról, nem más, mint az álromantika gönce. A tér, a Place du Tertre, az éjszaka világainál első pillantásra megkapó. A bárok és kiállítótermek keretezte négyszög: festőállvány- erdő. S ahány nyelvet beszél a föld, meghallod a vásznak és szakállak mögött. Dolgoznak a portrérajzolók is. Fél óra és húsz frank, ha időd, pénztárcád engedi. A hangulat teljessége pedig a bárok nyeker- gő zongoráiból, matrózok, ötféle fotómasinával felszerelt turisták és becsípett diáklányok danáiból, köny- nyed trilláiból kerekedik ki, Ám kelj fel szürkülettel, amikor csak az utcatisztító gépek zümmögésével találkozol a párizsi utcán. Kelj hajnali négykor, kapaszkodj fel ugyanezen dombra, ugyanezen térre. Amit látsz, mellbe vág! Mint csatatér, olyan a Place du Tertre. A máskor szelíd, alkotó nyomort mímelő festők szeme tűzben ég, ajkuk szitokkal szennyes, s öklök zúdulnak le egy-egy engedetlen állra, gyomorszájra, ha jogaiban, lehetőségeiben megrövidítve érzi magát valamelyik. Igen, a lét és nemlét kérdése ilyen megfogalmazásban áll eléd a Montmartre dombján. Mert aki korábban érkezik, azé a külső gyűrű. Ahol a teret körbejáró külföldi turisták, sznobok serege közvetlenül találkozhat művel és „alkotóval”. Azaz: ahol könnyebb a fejés! Mindennap akad azonban néhány festő, aki a lustaságán vesztett órákat az okolj og révén véli behozni. SZÓVAL, EZ A KEZDETT, egyféle strip-tease első felvonásai! A második akkor indul, amikor a nap rézsűt sugaraival megjelennek a téren az első „verebek”. Boulogne-i francia, folksto- ne-i angol, cataniai olasz és bugaci magyar táj szólásba törve szólal meg éppen az a nyelv, amelyet öltözék, fotómasina, cipő, esetleg gomblyukba biggyesztett jelvény nyomán megsejt a Place du Tertre festőhada. önmagát és művét magasztalja az egekbe valahány. S lezser nyomorát szólja el, mi felHeten, mint a gonoszok tétlen patinát kölcsönöz a képnek. Kiegészítő kellék pedig: keresztbe csíkos ing, íestékes, szakadt nadrág, félretaposott lábbeli. Olykor, telt keblű holland, vagy angol dámánál: csábmosoly, villogó fehér fogsorral. Máskor, teljes kudarc küszöbén: kendőzetlen, trágár szitok, amelynél különbet hajdani fiakkereseink sem produkáltak. Tíz óra, amikor magyar szó üti meg fülemet. Kétféle ijedelem fog eh Csaknem gazdagítjuk mi is a Place du Tertre siserehadát?! Vagy e „művek” vásárlására vetemedne valamely hazánkfia?! A pillanatnyi látvány megnyugtat. Távol, vagy tíz méterre a nyüzsgéstől táboroz egy kis csoport, ahonnan a Tisza-parti akcentus fülembe csapott. — Végre magyar szó! — s egy ősz hajú, elegáns, sovány férfi vállára teszem a kezem. — Vagyunk itt többen Is — fogadja el az üdvözlést, s körbe int. Bemutatkozom. Mind a hétnek. Mert heten tmn- nak, mint a gonoszok. S ekkor veszem észre, hogy hölgy is van a társaságban. Alacsony, barna, kiálló arc- csontú. Barna, szakadt az orkán is rajta. Elöl, hátul festékes. Ez már gyanús! A hölgy azonban fesztelen, s ettől kezdve csak nekem beszél. — Ötvenhatos ? — Nem. Két napja jöttem. — Szóval, turista? Bólintok. Majd hogy a többiek vitatkozva kicsit eltávolodnak tőlünk, bátrabb leszek. — Kik ezek? Illetve Kát maguk? Először úgy tesz, mintha nem hallaná, majd hogy határozottan a pár lépésre ismét lecövekelt kompániára vetek pillantást, felnevet. — Csak nem valami hivatalos ember hazulról?... Aztán be sem várva a választ, megered, mint márciusi napfényben a havas háztetők csatornája. — Ó, ez mind nagyon jó fiú! Különösen az az ősz hajú, akit megszólított legelőször, a Fodor’ S jó festő. Már teljesen elvesztettem a reményt, hogy megkötök Franciaországban, tovább akartam állni, amikor jött a Lajos... Nincs pénze, Zsuzsanna? Kérdezte tőlem, amikor összefutottunk ezen a téren. Majd telkemre kötötte, hogy következő reggel vászonnal, ecsettel, festékkel jelentkezzem nála. b=i És maga jelentkezett! — Persze. Azt mondta, két nap alatt megtanít úgy festeni, hogy nem lesz pénzgondom! Annyi itt a fajankó turista, három ilyen tér teli festővel megélne belőlük. Vettem maradék pénzemen állványt, egyéb kelléket, s következő nap kijöttem ... Lajos első kérdése az volt, festettem-e már valaha? Soha életemben, feleltem. Annál jobb, legalább nincs hibás technikája. Azzal felfeszítette a vásznat, a palettán méregzöldet kevert, kezembe nyomta az ecsetet, elkapta erős ujjakkal a csuklómat és vezetni kezdte a vásznon. Egy esett Balzac- figurát festettünk így le ... — Mikor volt ez? — Két hónapja. Azóta már hétszer festettem ugyanazt. Egyedül! Nézze! — s közelebb húzott a külső gyűrűhöz, ahol valóban felfedeztem Zsuzsanna egyik mázolmányát. A hölgy egyébként valahonnan Békésből került a hontalanok vándorútjára. Miért, hogyan szánta e lépésre magát, nem kérdeztem. Elég fiatal volt ahhoz, hogy a kalandvágy számlájára írjam. Inkább érdekelt az, hogyan ítéli meg önmaga „művészetét” ez a fiatal nő, aki korábbi éveiben, mint beszéd közben elejtette, egy-egy jó operaelőadásért felutazott Budapestre, s nemegyszer megfordult Miskolcon, Baján valamely szép és tartalmas kiállítás kedvéért. A VÁLASZ JAVÁRA SZOLGÁL, már ami az őszinteséget jelenti. Elmondotta, hogy jó ízlés elleni merényletnek tartja minden képét, sót szélhámosságnak, hiszen a szakma alapvető követelményeivel sincs tisztában. Majd hirtelen nekem esett. — De hát mondja meg, uram, bűn ezt a sok műveletlen alakot becsapni? Mind, aki teli bugyellárissal repülőn, hajón özönlikmesz- szi Amerikákból Párizst csodálni, s megvásárolni minden szemetet, hozzáértés nélkül, számításból, hátha új és új Picassót terem a Montmartre, és befektetett kevés dollárja majdan milliókat fial? Hát bűn ez? Nem bocsátkoztam vele vitába, amit észrevehető nyugság'gal zsebelt be a Place du Tertre magyar „művésznője”, s rögtön odafordult a „hetek” másikához, aki hullámos szőke hajkoronát viselt. • -'•»v ■ * \-*vyvywvSAMArAvw//.w.vW/vWvwvvw — Jenő! Hát nem segít? Nézze, még mindig nem kelt el az öreg clochard! Pedig mára ígérkezett az angol pali... A megszólított, áld ötvenhat előtt kirakatrendező volt Pesten, vagyis — mint mondotta — rokonszakmából nyergeit át a festészetre, készséggel elkapja az első amerikait, s angolt, németet törve igyekszik rátukmálni a méregzöld különböző árnyalataiban pompázó clo- chard-t. Az amerikai szerintem kukkot nem ért a szövegből, lépked peckesen tovább, néhány cifra angyalföldi kifakadás azonban odacsalja a harmadik állványtól Fodor urat, a „hetek” nesztorát. Egy Fecske után közlékennyé válik. Mi több, fontos kultúrhistóriai adatokat tár elém. — Néhány évvel ezelőtt halott volt ez a tér, uram! Én jöttem fel állványommal elsőnek. S most nézzen szét! Amit Itt lát, az én művem — mondja a városalapítók büszke pózában. —« Százötven festőnek kenyér, százezer külföldinek pedig Párizs, a bohémvilág, a művészetek szent bölcsője... — Azért kussolunk, ha jön a razzia, ugye? — vág közbe malíciával Zsuzsanna, teljes elképedést váltva ki Fodor úrból. Kérdőn rápillantok. — Mi itt tulajdonképpen csak dolgozunk, ehhez van jogunk s törvény adta lehetőségünk. Az üzlet stikában megy. Árusításszerű kiállítást ugyanis csak zsűrizett képekből lehet csinálni, akárcsak otthon ... Indulok. A „hetek”, a Place du Tertre „müvésztelepének” kétes érdemű megalapítói maradnak. Képeikkel, turistazsebekre éhes szenvedélyükkel együtt. Csak Zsuzsa tart velem a Rue Utrillóig. Amikor kezet fogunk, csöndesen megjegyzi. — Maga most egy illúzió-, val szegényebb lett ugye? — Mire gondol? — Felkapaszkodott a dombra, hogy a hamisítatlan párizsi művészvilág levegőjéből szippantson egy keveset, igaz? S minket talált. Engem, Fodor urat, meg Jenőt, ezt a kedves marhát, aki szerint otthon ma Udvarin kívül nincs érdemes piktor... Hát ha kérdezik majd, csak mondja meg nyugodtan, hogy az igaz művészetért nem kell felkapaszkodni a Montmartre dombjára. Párizs valódi művészei lent élnek a városban, az emberek között, a lüktető élet közelében. PÁRIZS TEMPLOMAIBAN delet harangoztak. Moldvay Győző SffiOJAN MARIAN MUNKAI k i
