Népújság, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
Rigó és apostol Jegyzetek Sütő András új könyvéről Ha nem is mindennapi, de gyakori hír a napisajtóban, hogy házalapozás, szántás, s a különféle földmunkák során hol itt, hol ott bukkan napfényre egy-egy réz, ezüst, ritkán arany pénzérméket rejtő agyagedény. Ezek többnyire évszázadok óta földben pihenő „kincses korsók” becses régészeti emlékek, az avatott szakember számára régmúlt idők elfeledett eseményeiről vallanak. Legutóbb a budai várnegyedben egy csatarnaáirok mélyéről került elő az előbbiekhez hasonló „kincses köcsög”, ám rendhagyó mócjon ez egyszer nem pénzt vagy ékszert, hanem csupán fekete földet, illetve agyagos humuszt tartalmazott ez az agyagedény. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy az asatag lelet Skoflek Istvánhoz, a neves paleobotanikus- hoz került, aki tüzetes vizsgálat alá vette a korsó látszólag semmitmondó tartalmát. Csakhamar kiderült, hogy az edényt kitöltő föld 24 féle kultúrnövény magját, illetve meghatározó maradványát rejti, s ez a felfedezés tudományos, történeti szempontból legalább any- nyira értékes, mintha nemesfém érméket rejtett volna a lelet. A csodálatosan épségben maradt füstös, kormos kerámia ugyanis kora Árpád-kori darab, s a magvakat tartalmazó föld valamiféle hadi esemény, vagy tűzvész következtében került az edény belsejébe, az úgynevezett pusztulási rétegből. A lelőhely, a lelet kora s a szisztematikusan termesztett haszonnövények maradványai alapján érdekes következtetéseket lehet levonni a vámegyed északi részének történetére vonatkozóan. Eddigi ismereteink szerint ugyanis a kora Árpád-korban a Várhegy északi része még lakatlan volt, kiterjedt településről legalábbis nem tudtunk. A korsó tartalmának paleobotanikai vizsgálatai viszont intenzív kertkultúráról vallanak, ami arra utal, hogy gyümölcstermelő, szőlőtelepítő lakói lehettek a várnak már ebben a karában is. A Scrip amerikai écea- nográflai intézet új mesterséges szigetet kíván építeni a parttól 800 méterre óceánkutatási célokra. Az új létesítmény négy darab, 12 méter átmérőjű üreges oszlopból fog állni, amelyek* ben a laboratóriumi helyiségek kapnak helyet. Az új „szigetre” két fontos oceanográfiai feladat megoldása vár: az ember élete az óceánban és a víz-levegő „határvonalának” megfigyelése az apályok és dagályok viszonyai között. Az utóbbi években helyes gyakorlat kezd kialakulni kultúrpolitikai téren. Egyre több lehetőség nyílik arra, hogy a hazai olvasó kitekinthessen határainkon túlra, s az ott élő magyarság irodalmát, kultúráját megismerhesse. A szomszédos Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, valamint a Szovjetunió területén élő magyarok anyanyelvükön közvetítik mindennapjaik apró gondjait, s gazdagítják velük a magyar és a közép-európai kultúrát. Ez a gyökerében marxista politika több évtizedes mulasztást igyekszik pótolni. Sütő András már az Anyám, könnyű álmot ígér című könyvével osztatlan sikert aratott, új művében pedig ismét bizonyítja, hogy avatott tollal rögzíti korunk legfontosabb eseményeit. A terjedelmében ugyan szűkre szabott Rigó és apostol című munka „úti tűnődések” alcímet visel. Joggal nevezi így írója, hiszen az utazás élményeinek puszta regisztrálásán túl mindenütt jelen van a szerző személyes líraisága, érzelmi kötődése. Bármilyen távol kerül is földrajzilag a szülőföldtől, mindig otthon, marad egy kicsit, Ö maga erről így vall könyve előszavában: „e könyvecske szerzője Maros - vécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött — más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint —, az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is.”. Pusztakamaráson a Kemény Zslgmond iránti adósság jut eszébe, Kisbaconban Benedek Elek emlékének tiszteleg, s még Velencében is talál hasonlatot a magyarsággal kapcsolatosan. De folytathatjuk! A sóskúti erdőben Hitler és Horthy ki- végző tisztjeinek rémtetted idéződnek fel, s mindjárt ezt követi az auschwitzi élmény döbbenetes képsora. Rómában egy könnyednek tűnő beszélgetés során említi fel apja világháborús élményeit, a könnyed beszélgetésből azonban kicseng a vágóhídra hurcolt magyar katonák fájdalma. Teheránban egy vásárosban Juhász Gyula arcmását véli felfedezni, s ha súlyos dologról beszél, Petőfit, Adyt, Kemény Zsigmondot, és Illyés Gyulát idézd. Később Liszt hazafiságáról elmélkedik Weimarhan, s a nagy zenész korabeli sikereit, csalódásait a jelenkor problémáival méri. Ügy hisszük, hogy Süti András műveivel méltó folytatója annak az életműnek, melyet a nemrég elhunyt Fábry Zoltán négy évtizede« át képviselt Csehszlovákiában. A mindenre figyelő, Európa és a magyarság sorsát őrző kiváló esszéíró hagyatéka Sütő Andrásban új gazdára talált. Mostani könyvének kiadása — amely a magyar és román közös könyv- kiadási megállapodás keretében jelent meg —, a József Attila-i „rendezni végre közös dolgainkat” internacionalista eszmeiség nagyszerű megnyilvánulása. Dóra Zoltán árom saroknyi űt választja el az üdülő A- és B- épületét. Elszórt hadrendben megyünk át a B-épületbe, kettes-hármas csoportokban. Hó ropog, 1 egy befagyott tócsán pengve törik a jég. Elől hangos nevetés — a kultúrfelelős vezeti a csapatot, s viccet mesél. Egy másik üdülőszálló erkélyéről kinéz egy hálókabátos alak. Az útkereszteződésben autó áll, látszik a homályban, hogy ül benne valaki, furcsán, szélesen, az ülés közepén. Ahogy közelebb érünk, kettéválik, immár ketten ülnek, tisztesen, a két ülésen. / Az A-épület, ahol mi lakunk, szebb: hajdan előkelő sportszálló. Egy volt lakosztályt osztunk meg benne Kocogékkal. Két házaspárt beutaló van összesen: — ritka kincs. A fürdőszobánk közös, tánc- teremnyi méretek, sárga csempe, óriási kád, állandó forró víz. Az étkezés különlegesen jó, még este is két-három menü közül választhatunk, Kocog filmoperatőr, a felesége nem dolgozik, Egy biliárdasztal mögött lógnak a kabátok a B-épület nagytermében. Az ott lakók már várnak. Leülünk egy kisasztalhoz; kilenckor megkezdődik a zene. „A muzsikát az ismerkedési esten háromtagú zenekar szolgáltatja", ez állt az üdülőben kifüggesztett Kulturális Híradón, mindjárt az előző esti művelődési program — „A televízió műsorának megtekintése” — alatt. Harmonika, trombita, dobok, «árom ember — mint három meg- egedett Ikertestvér. Bizonyára >m hasonlítanak egymásra igazán, iák minden, ami feltűnő, egyfor- a rajtuk, ötvenöt évesek. Kévéik, kopaszodnak, homlokuk meg- zad játék közben és ingujjban vannak. Hátradőlnek a székeken, széttárni a vállra akasztott hatalmas harmonika, felemelkedik a trombita. Biztos rendszerességgel pufog a nagydob. Eltévedt, Frank Sinatrával és slágerfesztivállal beoltott szalonzene. A közelmúlt néhány divatos száma, de leginkább régi, félig ismert, vagy ismeretlen dallamok. A be-belopódzó félrefogások ellenére van stílusa az egésznek. A trombitás vezeti a zenekart, s őrajta feszül a legszebb ing: bordó, fényes nylon. — Nem jól csinálják ezt itt — Lengyel Péter: négy csasztuákát hallgatott végiga közösségtől félrevonuló tudósról a Megismerni a kanászt dallamára. A csattanó — egy bepréselt ráadás- szótaggai — az volt: „E-le-fánt- csont-toronyba!” Abbamarad a zene. Feláll a vékony, szőke kulturos nő. — Ahhoz, hogy mindenki egyenként elmondja az életrajzát... — szólal meg. Megragadom a fotel karfáját, készülök felugrani. Késő. A kabátunk a zenészek háta mögött van, a terem közepén kellene végigvonulnom, oda-vissza, száz em. Magas, ősz férfi táncol, egészen lehetetlenül alaktalan lánnyal. Mintha trapézekből volna összerak, va — még az alsó lábszára is lefelé szélesedik. A mamával van itt. Minden étkezéskor más ruhát vesz. „Megérthetnéd” — mondja Kocogná a férjének. „El akarja adni szegényt. Azért hozta ide”. A ma esti ruha húsz centiméterrel a vaskos fehér térdek fölött ér véget; áttetsző, csipkenylon iszonyat. A legújabb divat — valahol, talán. Itt nem. Később a mama kiáll a terem közepére és meghirdeti: másnap SLÁGER mondja Kocog. — Az ismerkedési estnek az a lényege, hogy mindenki feláll sorban, elmondja, hol dolgozik, kicsoda, micsoda. Gyakorlott üdülők. Azonnal pánik fog el; irtózom a nyilvánosságtól. Tulajdonképpen még le lehetne lépni, gondolom. Mondom Katinak. Mindenesetre elhatározom, hogy én nem állok fel, és nem mondok el semmit. — Nincs rajtam nyakkendő — bököm oda összefüggéstelenül Kocognak. Nem érti. Én se érteném. Várok. Közben atyai barátom 1950-es üdülő-története rémlik fel bennem. Kampány a kutatóintézetben, napi tizenhat óra munka. Utána idegki- merültséggel, jutalomból beutalták Galyatetőre, egy hétre. „Szervusz, Prámer elvtárs”, fogadta a húszéves kulturos lány. „Ülj le. Te két előadást fogsz tartani a következő témákból..." Nem vállalta, kimerült, pihennie kelL Hét nap alatt bér nézné— ahhoz itt most túl sokan vagyunk. — Elengedem a karfát. összehoz a terem két fele között egy tarokk- és két bridge-partit, Sakkozók nincsenek. Tájékoztat, ellát figyelmeztetésekkel. Kérjük fel a hölgyeket táricolni. Köszönjünk egymásnak a folyosón. Érezzük jól magunkat, könyvtár 1-től 2-ig a társalgóban, Azután leül egy üveg bor mellé, s magánemberré válik, Munkaruhájának, az elhordott kisestélyinek a csokrát húzogatja. Üjra kezd a zenekar. A parketten elindulnak az első párok. Kocog italt hoz. — Figyeld, ezt a számot, már másodszor játsszák — mondom Katinak. — Nincs nagy műsoruk. ő halkan, magának énekli a szöveget: — „Ciano.., trallalla. Ciano... Kellett neked elvenni a Mussolini lányát!” Olyan a zene is; hullámzó, régies lüktetésű dallam. Igaz, mindent így játszanak, a Mamát is. Várom, hogy énekeljen a három öreg, hiába. A B-épületből egy fiatal pár a harmadik pohár konyakot issza. Táncolnak. Láthatóan szeretik egymást. estére a városba mennek, mulatóba. Partnert keres a kislányának, Taxi jön, a költségeket ők fedezik. Nincs jelentkező. A nászutasok eltűnnek a havas udvaron Visszajönnek. — Kész meghűlés —- mondja Kocog, majd elmennek táncolni, A zenekar műsora mintegy hat számból áll. Pillanatok alatt újra hallom a „Cianót". Már régi ismerősöm. Elérzékenyülten nézem a trombitás izzadt homlokát, a pocakjára feszülő bordó nylonínget, a kisfröccsöt mellette a biliárdasztalon. Arra gondolok, hogy az ő fiatal korukat hozza vissza ez a szám: amikor még ünnepelt, keresett együttes voltaic. Ügy képzelem, hogy együtt játszottak mindig. Hiszen úgy hasonlítanak egymásra. Akkor lehetett nagy szám a „Cia- no”, farsangkor. Frakkingben játszották, fehér nyakkendőt viseltek. Karcsúnk voltak és dúshajúak mind a hárman. Most már máshová nem is hívják őket, csak az üdülő ismerkedési estjére, kéthetenként. „ ... trallalalla, Ciano” — dúdolom magamban: Mikor lehetett ez? A háború alatt már. sőt: E! A bűnein és Sztálingrád után. Ciano csak ak-d kor került bajba. Negyvenhárom- d ban tartóztatták le, és Ítélték halál- < ra. Furcsa, hogy nálunk akkor még < ilyen szabados slágereket lehetetté csinálni róla. Hogy nagy siker lett, | épp akkor, azt annál inkább ér-j tem. Mondom Katinak a fejtegetése-d met, ahogy hazafelé ropogunk aj hóban este. — A számot mindenesetre meg-3 tanultam, ennyi haszna volt az is-j merkedési estünknek. — Melyiket? — A Cianót. Most hallottam először. ' Rám néz: — Mit? — A Cianót, te mondtad. — Én? Énekelem, dallammal. Kati hangosan felnevet az üres hegyi úton.? — Az? Csak úgy csináltam rá? valami halandzsa-szöveget. Rég el- 5 felejtettem. Életemben nem hallót-? tam még ezt a számot. A kabátomat vetem le a szállodaid szoba földig érő tükre előtt. Té-d védés történt, mondom a tükörnek. < Az a dallam minden lehet; akár ad jövő évi slágerfesztivál még isme- < retten nyertese, csali éppen a Gia-< no nem. Egyszerre elsüllyedt a pocakos zenészek szépen kidolgozottá fiatalkora, a frakkinggel, fehér < nyakkendővel. Elsüllyedt sikereik? dobogója, elsüllyedtek a kétségbe-? esett és helyke pestiek, akik 1943-? ban, világvége előtt, az ország né-5 met megszállása után ilyen szöveg-? gél csináltak slágert. Lehajlok, kéz- ? dem kitűzni a cipőmet. Kár, mon-< dóm a tükörnek. éhány hete, amióta meg- fT| jöttünk a téli üdülésből, 111 gy^knan azon kapom raj- I i I ta magam, hogy szórako- < III zottan énekelek egy netm d jpggj létező táncdalt, a nem létező ? ***• szöveggel. Három karcsú < fiatalember villan elém, fehér? nyakkendők, lakkcipők, 1943. Menynyi minden fér el egy ilyen olcsó? ' rt.rben. .7MVWWVWA