Népújság, 1972. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
•»'ív., A. vvw^/v-vvt-yya_-^ ^ ...hogy adják-e partyt. vagy ne adjak? Kérdeztem a Jóska sógort is, a Mari ángyomat és az összes bingyo- mot is, adjak-e, vagy sem partyt, de mind azt mondta, hogy ne adjak. Ne adjak, először is azért, mert az ilyen idegen nevű izé meg is árthat annak, akinek adja az ember, s főleg ne adjak azért se, mert ők is olvasták az újságot, amelyben ott volt a hír, hogy ezt a partyt, születésnapjára Elisabeth Taylor adta a barátainak. Budapesten adta. S ha már ebben a kis falusi országban olyan nagy dolog az az izé, amit Burtonné, azazhogy Taylor adott „y”-nal a születésnapja alkalmából, hogy azt a magyar sajtó „y”-m>al, vgy anélkül oly szenzációsan és szenzációnak talált —, akkor nekem kusti onnan. Ha adnék ilyen partyt, még megkérdeznék tőlem, hogy nekem mából telik ilyesmire? Csak nem új ktsz-t szerveztem? Így aztán a sógorság-komaság parlagi provincializmusa miatt elálltam attól, hogy névnapom alkalmából baráti összejövetelt tartsak, hogy meghívjak bárkit is egy pohár italra, hogy ünnepeljem és ünnepeltessem magam. Vagy party, vagy semmi! t Persze: az egész dolog nem ér meg agy kfermsót sem. így igaz. Ha nem lenne jellemző! Nem a party, amelyre amúgy tizennégyezer jó magyar szó van, de az is lehet, hogy tizennégyeaer-egy, hanem a pojácáskodó előkelőség, az az ostobáoska és pöfeteg sznobizmus érdemel szót, amely lassan eluralkodik az egész országon, a legkülönbözőbb fórumokon és a legkülönbözőbb formáiban. Megalakult a Looomotív GT. Am, alakuljon! Az ő dolguk és a teenaganetoé, azazhogy a tizenéveseké. De máért e-vei alakult meg az a Locomotív, hiszen van nekünk erre meghonosodott szavunk, alfabé- turnéban magyaros betűnk is? A Lokomotív mvn elég külföldies? És a Scampolo is előkelőbb, mint mondjuk a Hangulat, Kedv, Lendület, Ritmus, Pezsgő... stto..; stfo... együtt»»ifive&J Olvasom a tábláit: Esapmasot <’g Sőt: Esspraasad? X Sflanyelv azonban már régen presszónak mondja, s így is inná, ha nem lenne az ugyebár parlagiam. Az Espresso (ez még hagyjam, ez még legalább eredeti), vagy az Eszpnessó, az elegánsabb mindenképpen. Tudja az ég, hogy miért? Szó sincs arról, hogy általában ágáljak az idegen savak allen. Az a nyelv, amely elzárkózik az idegen hatásoktól, az elsorvad, meddő lesz, alkalmatlan arra, hogy kiszolgálja az embert a maga állandóan fejlődő és fejlődni akaró szellemévél. S mert nem szolgálja jól, nem fejlődik kellően az ember önmaga sem. Okkal és móddal nemcsak helye van az idegen kifejezéseknek nyelvünk milliós szavú nagy családjába^ de egyenesen megkívántalak is. Hogy csak egyetlen és közismert példát mondjak: a televízió szó sem Árpád apáink nyerge alatt érkezett magyaroachsá puhítva a Vereckei- 6zoroson átaL Am a fellengzős nagyképűség, ez a sajátos új magyar sznobizmus azért bosszantó, mert egyrészt fei- horkantja a jó kedélyeket is, általában, az idegen szavak ellen, másrészt, mert gazszerű burjánzása kölönc a nyelvünkön, fékezi gazdagodását, és ezen keresztül visszahat az emberi gondolkodásra is. Tudom, taílzás- mak tetszik, de magiam mégis mérget vennék rá, hogy így van: akinek Disc Jockey Klub jár a nyelvéin — és hogy mondják ki, uramisten, de hogyan?! —, az valahol a lelke mélyén meg van tán’ arról is győződve, hogy ott lehet azért csak az igazi jó világ, ahol nem lemezklub van, hanem ilyen angol izé... Azt is tudom, hogy nem könnyű küzdelem ez, hogy sokszor fel kell emelnie a tollat a nyelvésznek, az újságírónak, a nyelvét becsülő embernek, hogy gyomlálja, irtsa a sznobizmus itt fel nem sorolt, de még ezernyi válfaját és jelenségét. Az idegen szavak bűvöletén túl objektíve a nyelvi és a gondolkodásbeli kényelemszeretet is közrejátszik az idegen nyelvi képek, kifejezések elterjedésében. A szerkesztőségein belül is nemegyszer és nem is utoljára vitatkoztak e sorok írójával is: megint feleslegesen használt idegen szót, vagy kifejezéseket. Lehet hát ez a harc. ez a küzdelem önmagunkból kiinduló is, de mindenképpen hosszadalmas, annyira hosszadalmas, amennyire hosszadalmas lesz — reméljük —, az emberi társadalom. Azon nem szégyenkezem, akár nyugati látogatóink előtt sem, hogy valamiben, vagy valamikben akár jócskán hátrább is állunk tőlük. Történelmünkért nem mi tehetünk csak! De azért mindig szégyenkeztem, hogy nevetségessé válik a magyar ember az idegen előtt —, az idegen majmolásával. És ha effajta fontoskodó, nya- katekert beszédet hallok, akkor onnan én mainapság is bizony szégyenszemre lokomotív-, sőt locomotívsebes- ségge! rohanok el: ne lássák a pirulásom. És most elmegyek, megiszom egy jó erős duplát: a presszóban. C SEND VAN, szép napsütés, finom, áttetsző párákat lehel fel a fénybe a föld. Nyílegyenes az út, nyurga nyárfák és hitvány akácok ritkás, kopasz er- dőcskéá kísérik, egészen a faluig. Ezen a nyílegyenes úton Remenyik Zsigmond - dal tartok irodalmi utazásra. Abba a faluba, ahol született, nevelkedett, ahonnét eü-eiszakadt, s ahová mindig vissza-visszatért, ahogyan szomjazó tér a forráshoz, tékozló a megbocsátás küszöbére, fáradt vándor a gyümölcsöt és híves árnyékeit kínáló fa alá, s ahogyan „a józanok előtt alig érthető izgalommal” az ember szülőfalujába vissza-vissza- tér. Dormánd ez a falu, a „mindig emlékeztető és soha nem feledhető táj”. Itt kóborolt a réteken „ködben, néha késő éjszakáig”, heve- részett a búzatáblák között, taposta a tőzeget és csópié- seknél hányta a pelyvát; s hallgatta éjszakánként a közeli vonatok robogását. Itt olvasta kamasznyi értelemmel Haeckelt és Darwint, Wein ingert és Rousseau-t, Adyt, Tolsztojt és flauberfc-t, s durva törésű darabosságban így alakulgatott ki benne a vilá g. „A mi falunk csak nekünk édes, akik ott születtünk, másnak mindenkinek borzalmas. . .* — így vall szülőfalujáról Mikszáth. Dor- rnánd Reményüknek is legkedvesebb: „Itt szívtam a port és itt tűzött iám kegyetlenül a nap, itt nyert értelmet előttem az otthon és végső értelemben a „haza”, amely részemre soha sem jelentett kevesebbet, mint a falut, az udvart és a házat, amelyben éltem és végső fokon az ágyat, amelyben megláttam a napvilágot.” Ki volt Remenyik Zshg- mond? Ritka s kivételes képességű-tehetségű író. Gyötrott, hányatott sorsutat járt be, amely a dormándi úri-nemesi udvarháztól az andesi hegyi legelőkig elért. Már nyolcesztendős korában megírt „egy borzalmakkal teletűzdelt ötfelvonásos drámát”, s életének írói termése legalább 30 kötet regény, színmű, szatíra. Élményanyagát gazdagítandó vágott neki a világnak, 20 évesen, eljutott Dél-Amerikába, ahonnét hat és fél év után jött haza. Egész élete, mint egyik regényének címe is jelzi: vész és kaland. Volt bárzongorista, csempész, divatkereskedő vándorlásai éveiben. Élt szállodai nyomortanyákon, kikötőkben, a Falkland-szigeti cethalászok között, a kapitalizmus mély forgatagában hányódott, sitt érlelődött benne a szép emberség tiszta programja, amely írói vállalkozásának is alapja lett. A hat és fél évig tartó anyaggyűjtés Remenyik számára nagy tanulság: „A természet nem teremtett alacsonyabb rendű és felsőbb rendű embereket, csak a vagyon és a hatalomvágy törvényei aláznak meg fajtákat és egyéneket. Az életet elnyűvő munkában mindenki egyenlő, a világ pedig nem fajokra osztható, hanem elnyomókra és elnyomottakra.” írói küzdelmének mindvégig tápláló forrása marad ez a meggyőződés és tapasztalat, ezt fogalmazza meg egész életművét összefoglaló sorozatában, az’ Apocalipsis Humana köteteiben. Szociális törekvései, a társadalmi igazságtalanságok elleni keserű lázongása miatt soha sem sütkérezhetett a siker, az elismerés jótékony fényében. Bolhacirkusz c. regényét elkobozták és vallásgyalázás miatt perbe is fogták. A horthysta rendőrség veszélyes elemként tartotta nyilván, mert „a kommunistákkal tart és az alsóbb néprétegek körében végzi izgató munkáját”. Kolozsvári -Borosa Mihály hírhedt sajtókamarája pedig az újságírói működéstől is eltiltotta. Második (1939—41.) amerikai f\ ORMAND UTCAIT róva az jár eszemben, amit dr. Nagy Sándor, egri irodalomtörténész hamarosan megjelenő Remenyik- könyvének kéziratában olvastam: „Kevés magyar írónak vagyunk annyira adósai, mint Remenyik Zsigmond- nak, akinek életművében mindmáig felfejtetlen értékek rejlenek. Ha szólunk róla, inkább elpanaszoljuk mellőzését és alig teszünk valamit nagyobb megbecsüléséért.” Itt most nem a mellőzését akarjuk felpanaszolni, hanem éppen azt kutatjuk: mit lehetne tenni, a nagyobb megbecsülés szándékával? — Valóban nagy az adósságunk — helyesel egyetértőn Bicskei Adolf, Dormánd tanácselnöke, Remenyik „Az csínnal betetőzött meszesv«-' rémig, amin túl fáskamm áll, a disznóól és az emeletes magtár... Most kopottá pléhtető... a túlsó udvar házi használatra épült gazdasági óljai és istállói is si- ralmas képet mutatna^ csökkent értéküknél is sirak. masabbat, mintegy értelmüket vesztve és használható ságuk illuzórikus voltát de- monstrálón.” Így festette 1* a szülői házat Reményűi 1936-ban, szociografikus önéletrajzi regényében, a „Bűn» tiídat”-ban. Az udvarház képe ma, 36 esztendő múltán is hiteles. A porta „a romlás kendőzetlen jeleit” mutatja, csupán ott elfogadható és rendbe hozott az épület kül* leme, ahol a tsz irodái vannak. . Irodalmi emlékhelyek Dormánd szép öröksége útjáról írott beszámolói miatt a jobboldal bélyegzőjét sütötték homlokára. M agtar író vallomása amerikai magyarok előtt c. cikkében, a Gaál Gábor szerkesztette marxista törekvésű kolozsvári folyóirat, a Korunk 1939. májusi számába« Remenyik Zsigmond éteket írta: „Hívő ember vagyok, talán nagyobb mértékben és komolyabban is, mint ahogy ülik és tanácsos ebben a világban. Hiszek a népek testvériségében, az értelem diadalában, az emberi természet alapvető alkalmasságában a derék és jó dolgokra, hiszek egy európai közösségben, Európa, hazánk és a világ tudatlanjainak felébredésében, okosainak megsze- lidülésében és valóban értelmeseinek diadalában. Azt hiszem ismerem is az életet és azt hiszem, ha diagnózisomban talán, de egy elkövetkezendő világ reményében nem tévedek. Természetesen szeretném látni ezt a világot.” És más írásában nyíltan ki is mondja, milyen világ eljövetelében hisz: „Oktalan és vak az, aki nem látja a napnál is világosabban, még a napot elsötétítő ködök ellenére is, hogy az élet, a fejlődés és a jövő a haladásé, a közösségben dolgozó emberiségé és a szocializmusé — ami előbb-utóbb, de feltartóztathatatlanul diadalmaskodik a világon.” Remenyik Zsigmond megérhette az új világ születését, de ebben az új világban mindvégig idegen maradt: jó szándékait nem értették meg, művészetének értékeit nem becsülték. Az igazságot tevő hivatalos elismerés csali igen későn érkezett hozzá, s alig vigasztalhatta, mert már búcsúzott a világtól. 1962. december 30-án halt meg, éppen délet harangoztak... idegen” c. kötetét szorongatva kezében. — Remenyik- emlékszobát akarunk létesíteni. Régi a gondolat, de mindig megújuló és visszatérő. Legalább tíz éve fogalmazódott meg ez a terv, ám a megvalósuláshoz alig jutottunk lépésnyivel is közelebb. ., Mellém szegődül, együtt szemléljük meg a művelődési házban őrzött írói hagyaték darabjait. A Remenyik család tagjainak jóvoltából Dormándra került az író néhány bútora, fotel, íróasztal, szekrény, Remenyik írógépe és tucatnyi kedves festménye is. Az emlékszoba ereklyéi, relikviái ezek, együtt az író első kiadású könyveinek példányaival, s van itt sárga gépirat is, Móricz „Ebéd” c. elbeszélésének színpadi változata. Remenyik átköltésében. Egy szűk helyiségben, poros zugolyban összezsúfolt az egész anyag. Az orvosi rendelőnek át kellene költöznie a községi tanács épületébe, a rendelő helyére a klubkönyvtárnak, s akkor ott rendezhetnék a Remenyik-emlék- szobát. — Ügy illenék, hogy a Re- menyik-emlékszoba a Re- menyik-házban legyen...! — Ott nem lehet, mert a ház a termelőszövetkezeté, s ott vannak az irodák...! Lassult hát az irodalmi emlékhelyet, Remenyik nagyságosék hajdani udvarházát. .. „Nagy sárga ház ez, magasra épített hosszú, üveges folyosójával... Meglehetősen elhagyatott... vakolata omladozó. A kőoszlopos kapu két oldalán az udvaron belül két vasfa... törpefenyők, örökzöld bokrok álldogálnak. .. és a kertes udvar közepén emelkedik egy csonka eperfa. A ház L alakban épült, régebbi traktusa hosszan nyúlik el a mosókonyhák, tyúkólak, padlásfeljárók irányában, egy A közös gazdaság vezetői, Godó József elnök és Angyal János párttitkár, megértő tisztelettel fogadják a kérdést: lehet-e emlékszoba a Remenyik-házban? — Itt lenne a helye aa emlékszobának — mondja Godó elnök —, és md biztosítjuk is ezt a helyet. Egyik irodánkat átadjuk, hogy ott rendezzék be a kis múzeumot. Szükséges lenne ajtót nyitni az utcára, hogy a látogatók majd ne zavarják az irodai munkát. És szükséges lenne rendbe hozni a ház utcai homlokzatát, hogy valami emléktáblát is elhelyezhessenek. Mi igazán szívünkön viseljük ennék az irodalmi emlékhelynek az ügyét, de pénzünk nincs az ügyszeretet mellé. Angyal János pórttitkár arról beszél, hogy szövetkezetük felveszi Remenyik Zsigmond nevét. Ugyanakkor szeretnék az íróról elnevezni a tanácsház előtti teret, ahol helyet kapna egy Remenyik-mellszobor is. A szobor költségeit vállalná az írószövetség, erre kaptak ígéretet, de sajnos a térrendezés, a parkírozás munkáinak finanszírozására semmiképp nincs pénze a tanácsnak, községfejlesztési alapjuk 10 évre lekötött. ÉS VÉGEZETÜL, hadd ^ jegyezzem ide azt a kérdést, amit szinte valamennyien így fogalmazták: meg dormándi ismerőseim; Mi elfogadjuk írónknak Remenyik Zsigmondot, de elfő* gadja-e a járás, a megye? Elfogadja-e? Ez csak azért lehet kérdés, mert alig tettek valamit eddig Remenyik Zsigmond nagyobb megbecsüléséért. Dormánd segítséget vár, hogy érdeme szerint ápolja és védje szép örökségét, író- fiának emlékét, nemes kortársi hagyatékát. Pataky Dezső Készül a kerámia A budapesti Kerámia Ktsa Ízléses termékeit az ország minden részén ismerik. A szövetkezet ez évi termelési terve 16 millió forint. (MTI foto — Király Krisztina few, a U0
