Népújság, 1972. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
Furcsaságok a nagyvilágból Ízléstelen és őrült kezdeményezésbe fogtak a kaliforniai Los Angelesben. Az utak mentén fákat, bokrokat és díszcserjéket ültetnek — műanyagból. A szörnyű elgondolás védelmében azt hozták fel, hogy a műanyag növényzet karbantartása rendkívül olcsó. Szomorú jövő vár az emberiségre! ★ Speciális telefonfülkét állítottak üzembe Torontóban, kifejezetten hölgyek számára. Egy régi Ford kocsi karosszériájára olyan telefon- fülkéket építettek, amelyből — a volán mellől — az egész világgal lehet kapcsolást teremteni. ★ A hamburgi képzőművészeti főiskola hallgatói élénk színű habszivacsból különböző formájú „építőelemeket” terveztek egy hamburgi óvoda számára. A puha játékszerek, amelyeken remekül lehet gurulni, henteregni és ugrálni, nagy sikert arattak az apróságok fcöré- 'jen. ★ A világhírű porcelánjáról ismert Rosenthal-cég újfajta, elemekből összeállítható, modem bútort tervezett. Az egész család kényelmesen elfér egy részekből összeállítható, hatalmas, kádszerű ülő-fekvő alkalmatosságban. A cég másik sztárja egy földgömbhöz hasonlóan kiképzett bútordarab, amelyben tetszés szerint ülhet vagy fekhet az ember. Ehhez a bútorhoz gombnyomásra működő telefonasztalka és bárszekrény tartozik. ★ Paloma Picasso, a világhírű festő lánya divattervezéssel foglalkozik. New Yorkban bemutatott egy olyan szőrmekabátot, amelynek csíkjait nem hagyományos módon dolgozták össze, hanem úgy, hogy valóságos absztrakt képet alkossanak. Másik műve egy levendulakék nercbunda, többszintű farokdiszítéssel. Ä közelmúltban Jelent meg Polner Zoltán Szegeden élő költő harmadik verseskötete, az Egyetlen hangszer. Az első kettő — a Szigorú vallomás és A szívetekre bízom — után ez a mostani a költő művészetének lényeges fejlődését, gazdagodását tükrözi. Izgalmas és figyelemreméltó köl. tői világ a Polner Zoltáné, átível a haza szeretetén, a tanyák népének dicséretén: és sorsuk jobbulásának örömén a szerelmi líra markánsan nagyszerű és izzóan mai verseihez. Azt vallja, hogy költői világa „az ország múltjával és jelenével, gondjaival és örömével terhes világ, ezt akartam és ezt akarom a vers erejével kifejezni, a modem képalkotás és a közérthetőség nyelvén”. A kötet elején megrázó erejű verseket olvashatunk Szántó Kovács Jánosról és embereiről, akiknek arca mögött „toromylik a gyász” és „hajlott asszonyaik is a föld alá bújtak”. Később a „Taníts minket, szaibad-• ■ HA VLAGYIVOSZTOKBAN EGYSZER FÚJNI KEZD A SZEL.11 (Foto: A. Martnsiddf Polner Zoltán harmadik verskötete ság!” című versében már a tragikus sorsok változásának és változtathatóságának híreit hozza, nemes pátosszal ír; „Taníts minket, szabadság! Mert hatalmad van már rajtunk. Levetjük magunkról a káromkodó Alföldet s a cifra Dunántúlt. öltözünk tiszta em_ berségbe, jövőnk nagy álmairól dönteni.” A költő teli van kérdésekkel, igenlésekkel és reményekkel: „Búza-illatú hatalom, most téged dicsérlek a pusztákról kilábaló szegényekkel...” Talán ez az idézet jelzi legjobban Polner Zoltán költői arcát, belső világát. Ott ■nm azonban ebben a belső világban a legszemélyesebb élmények dús robogása, izzása is. Szerelmes versei erőteljesek, a férfi és a nő emberi kapcsolatának, ösz- szetartozásának ősi ragyo. gásával terhesek. „Litánia Juditért” című verse példázza legszebben Polner szerelmi líráját „Vetkőztet- lek: huszonhét nyár tűzből mentett ékszerét szaggatom rólad és konyakot iszom felejteni zöld tekintetét didergő fáknak, jajgató, őszi mezőknek...” Es a versvégi magasság: „... derekad hullámai irgalmatlanok, de arcunk a tenger homlokánál ragyog, hogy megszülessék újra a hajnal" A költő e harmadik kötetének második részében sa. ját gyűjtésű babonák, hiedelmek verssé feldolgozott változatait nyújtja át az olvasónak. Ezek a versek az ősi folklór már-már ismeretlen tájait fedezik fel újra, erőteljesen és szépségekkel aranyozva. (Magvető, Budapest.) SASS ERVIN A. J. SEYMOUR: A forrás Niger költő. 1*14-ben született. Ratájm a pár ive függetlenné vált dél-amerikai állam, Guayana. Evekig volt az ottani írószövetség elnöke. Folyó- iratszerkesztö. Meredeken felfelé hordja az Idő e folyót, mely nem folyik, a víznyomás biztos erővel varázsolja a főidőn át a fékezhetetlen áradó mélységnek ezt a phallusái, a halál visszáját a pusztaságban — íme, se tenger, se folyó, mégis: szelíd és ide termeti Pergő dobok a források. Nézd: a hang mélyebbről feltörve, mint a tudás é6 érzés, sötéten a ritmusba csepeg, hol az eszmélés mélyebb rendekbe merül, majd elfulladva az emlékezet alján, megfagyva. dantei szabállyal m embert rendeken át az állat! rendekbe visszatér. Tükrök a rejtező források, óriás fénymedáliák, melyekben a mérlegelő szellem feltárja a sötét portálokat, ahogy a szerelmes felleli önmagát kedvesében, ahogy a művész megleli a víziót, a misztikus az Istent (O sötét láng kegyessége a vas hallgatásban!). A lényegazonosság széthull, a határok elbomlanak. Lenn, mélyen, ahol a kép az örök erőre vetődik. Lenn, mélyen. (Bán Ervin fordítása) H irtelen mindegyik sürgősen szedélőz- ködni kezdett. Először csak szemérmesen ódalogva, mintha szégyellnék az orvul rájuk támadt fáradtságot, később azonban már csoportosan, egymást átölelve, mintegy kollektív alapon erőt pumpálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. Csetlés-botlás, erőtlenül megbicsakló, mindun talanul összegabalyodó lábakkal. A hangjuk pedig — amellyel egymást nógatták —, valószínűtlen ül mélyről tört fel, idült asztmásokat megszégyenítő hörgésbe fulladva. Na, ezek kidőltek — könyvelte el magában a büféslány, miközben kezdte kiöntö- getni a félig ivott söröket, a megkezdett borokat és ragacsos vermutokat, mélyek véglegesen beadták a kulcsot a kőbányai világoshoz meg a karcos kövidinkához szokott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban könyökölt. Hunyorgó tejfehér derengés jött a vonat elébe. Az ilyen távolról előlopakodó fény kíméletlenebből ki tudja zökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan csörömpölő vekker. Talán ezt érezték meg a vendégek is amikor szétszéledtek, úgy döntöttek, hogy hunynak még egy keveset, egymás ólébe hullva, időnként hangosan horkanó szusszanásokkal és keservesen ziháló lélegzettel. Megpróbáltak lazítani a másodosztályú kocsik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetően hiábavalónak bizonyult. Túlfeszített idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett nekik. Így a pihenésből csupán kényszerű vergődés lett. Hatalmas bütykös kezükkel — olyanok voltaic egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén gö- csörtos fából faragták volna őket —, minduntalan a levegőbe kapkodtak, markolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák kareografálrú. A szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát. Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem éppen józan állapotban —, vagy húszán kérték meg a kezét! Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez nyilván a nyomaték kedvéért, még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, ismeréstől pedig jobban megtántorodtak mint az iszonytató mennyiségű italtól, amelyet a Nyugatitól magukba szívtak, hogy elodázzák valahogy az éjszakát és sürgessek a kilométereket. M em ez volt az első szabad szombatos éjszaka melyet a lány átvészelt. Szerzett már némi tapasztalatot. Ahogyan gyakran mondta „amióta az utasellátónál vagyok,” engem sok meglepetés nem érhet. És úgy is viselkedett, mint akit nem Ágh Tihamér I Áz utolsó kérő lány aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott. Ha- muszürke arcában tompa fényű szem ült. hogy mennyit kerestek, kettőkilencet, háromkettőt, vagy háromötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettőkilencekre meg háromkettőkxe két-három gyerek vár otthon, meg az asszony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondók. Ezért — igazából meg sem nézve az elszámolásokat — mindegyikre csak azt mondta: — Szép! És ettől az egy bágyadtam odadobott, minden különösebb hangsúly nélkül kimondott szótól az arcok felhevültek, valósággal kigyulladtak, lázas önelégült Izgalmukban újabb rundót kértek, a lánynak is fizettek, amit csak akart, a kalauznőnek meg kávéval és tábláscsokival keresték a kedvét. Ilyen felhőtlenül boldog, csordultig megereszkedett volt az emberek hangulata, amikor a hajnal tapintatlanul átderengett a sűrű párával belepett ablakokon, hogy figyelmeztesse az alkalmi leánykérőket, közeledik a következő állomás: a valóság. Ettől a felérhet sok meglepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a magukról megfeledkezett részegek viselkedésén, nem szívta mellre a gorombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az Intercontinentalban dolgozik! Ezzel tisztában volt. Alkalmazkodnia kellett a hangos szavakhoz és a felhevült indulatokhoz. Ez is hozzátartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett... A lány azt hitte, végre egyedül van, kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak mások füsjtét nyelje, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy réveteg szemű, erősen bizonytalan tartású kis alak könyökölt rá a pultra. Valahogy elfelejtett elmenni, vagy itt hagyták, vagy ki tudja miféle szándék tartotta még benne a lelket? — Jé, hát maga még itt van? — nézett rá a lány nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt... — Persze... — hagyta helyben a lány. — Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan linkóci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezsonganak, aztán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön a lelkivilágukra... — Maga ismer engem ... — Hogy ismerném, az túlzás lenne. Csak láttam egy párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit Naponta millió embert látok és egyet sem ismerek. Sőt azt hiszem, azok se engem... utóvédje azonban nem hátaráit meg a lány szavaitól. — Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjon, hogy így mondom, de magárakéhoz bizalommal fordulok, mert maga megért, maga nem vet meg, maga meghallgat és biztos vagyok benne, hogy nem utasít vissza! B lány már erősen unni kezdte a dolgot. Jaj istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépelt szöveg. Hát benne van a fizetésében, hogy neki ezt hallgatnia kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig, vagy még annál is tovább. Egészen a világ végezetéig? — Nézze, nekem ezen az éjszakán eddig kábé vagy húszán kérték meg a kezemet. Engem már nem érhet semmiféle meglepetés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Hát ki vele, mit akar. Valószínűleg maga a becsületes szegény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamuban sült pogácsával engedett útnak, hogy szerencsét csináljon, és megnyerje a világszép királykisasszony kezét. Azt hiszem azonban, hogy nagy bajban lenne, ha azt mondanám; rendben van, minden oké, magára vártam, amióta csak élek, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anyakönyvvezetőhöz... A férfi erre zavartan heherészni kezdett. Közben pedig a lelke mélyéig elpirult. Mint egy gyerek akit rajtakapnak valami csínytevésen. Ráadásul még az is feszélyezte, hogy a lány tüntetőén elfordult, mint aki ezzel a maga részéről befejezte a témát. Így tehát nem lehetett mást, minthogy elengedje végre a pultot — amelybe addig csimpaszkodott — és reszketeg léptekkel megcélozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen kiért a büfékocsiból, rögtön leszamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kellett olyan gyorsan megfutamodnia? Tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. C sak még egy üveg sört szeretett volna kikunyerálni tőle, hitelbe Az éjszakának ez az elszánt csokansöa «WWWWWX » A
