Népújság, 1972. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
A Stuart Máriába® Furcsa szerzet a színház. Álmokat sző, nagy szerepekről, hősökről és eljátssza ennek az ellenkezőjét is. így van ezzel Csapó János is. Hangja, mintha kissé kesernyésen csengene, amikor erről beszélünk. De azért úgy érzem, pontosan tudja ő, hol a helye a szerepek sokaságában, érti a mesterségét, s pontosan fel tudja mérni erejét, lehetőségeit. Nagy dolog ez, nem mindenki tudja és meri megcsinálni. Ezekben a napokban egy pehelykönnyű zenés vígjátékban, a Luftballonban arat sikert. A nyugdíjas kardalost játssza, humorral és ötlettel fűszerezve a gyéren megírt szerepet. Két előadás között, az öltözőben beszélgetünk, s a fényképek segítenek ébreszteni az emlékezést. A pályát úgy kezdte, mint annyian, sokan mások abban az időben. Már gyermekkorában színész akart lenni, gyakran játszott műkedvelő csoportokban, míg egyszer csak felfedezték: meghívták a Színművészeti Főiskolára. Amikor elvégezte, a budapesti Ifjúsági Színházhoz került, majd Kecskemét, Szeged és Miskolc következett. Aztán Egerbe szerződött... 1958-ban játszotta a színház Dunajevszkij Szabad szél című operettjét. Ebben a zenés műfajban láttam elő-. szőr. Ütésre lendülő, erőszakos figura tűnt fel a színpadon, fején széles karimájú kalap, szájában hanyagul odabiggyesztett cigaretta, fél szemén fekete kötés. A színlapon ez állt: A félszemü: Csapó János. így kezdődött az egri színészélet, s tart még most is, noha az utóbbi időben Miskolcról utazik, ] hogy találkozhassék az egri közönseggel. A fényképek ugyan segítenek felidézni a közel másfél évtized szerepeit, mégis nehéz a válogatás. Es természetesen szubjektív is. Közel száz szerepet játszott. Kinek melyik tetszett, kinek mi maradt meg emlékezetében? Volt táncoskomikus, s eljátszotta Tiborcot. Kapott szerepet a Tartuffe-ban és A\ tanítónőben is. Ez utóbbira szívesen emlékszik, jő szerep volt — a főurat játszotta — és kedves együttes, a Címszerepben Kovács Máriával. Játszott a Néma leventében, a János vitézben, alakított kis és nagy szerepeket, jókat és rosszakat is. S mint mások is e pályán, jól is, meg rosszul is. Emlékezetemben két nagy szerepe vészelte át az idő rostáját A Szélvihar Csendes Imréje és a Hajnali tűz Bónis Lajosa. Mindkettő parasztfigura, mindkettő hős. Dobozi Imre Szélvihar című drámáját 1958-ban játszotta a Gárdonyi Géza Színház. Emlékszem, nagyobb si-! kere volt, mint egy operett-] nek. Igaz is, akkor élő aktu-j ális kérdéseket boncolgatott a dráma. Egyik hőse, Csen-] A Bástyasétány 77-ben . iá des Imre, szívős parasztember, aki egész életében cse- lédeskedett, míg a felszabadulás meghozta neki a földet és az emberséget is. És 1956-ban fia az ellenforradalom oldalára sodródik..; Csapó mély emberséggel és hittel formálta meg a parasztember kálváriáját. A másik szerep még drámaibb volt. Darvas József hőse, Bónis Lajos is parasztember, de olyan, aki csak önmagának él, s így kívül- állva akarja szemlélni a falu változásait. A színésznek sikerült elfogadtatnia a közönséggel ezt a figurát, s a nagyjelenetben — amikor felgyújtja házát — megmutatni ennek a magatartásnak a céltalanságát is. Szerep, szerep, taps, siker és balsiker. i Őszintén mondja; — Az az igazság, hogy más a vágy és megint más a színház. A kívánalmak ritkán találkoznak. A külső alkat bizony behatárolja a szerepeket, a lehetőségeket. Még a karakterhősöket is 180 centin felülinek képzelik el —, s nemcsak a közönség, de még a rendezők is. És én hiába érzek magamban dráFényképolbum CSAPÓ JÁNOS mai erőt és vonzódást ezekhez a szerepekhez, csak nagyon ritkán találkozom velük. A két emlékezetes szerepét idézem, mire megjegyzi: — Emlékszem, milyen visszhangot váltott ki annak idején ez a szereposztás. Hogyan lehet ilyen kis alakra kiosztani drámai szerepet! mondották a kollégák. — De úgy érzem, sikerült, A siker, persze, nehezen mérhető és nem is mindig egyformán megbízható... Egy történetet mesél: — Szegeden két évig játszottam komoly prózai szerepeket. A második év vége felé így fogad az újságárus, akinél naponta vásároltam: „Olyan ismerősnek tetszik lenni, találkoztunk már valahol? Ja! Színész! Akkor azért olyan ismerős, én ugyanis megnézek minden darabot”. Másnapra nagyot változott a „világ”. Este a Bástyasétány 77 című zenés vígjátékot játszottuk, s én egy mókás figurát alakítottam, Ödönt, a régészt. Az én újságárusom mindjárt megismert, sőt: „Művész úr, nagyszerű volt!” — így fogadott Hát ilyen a siker. Azért én mégiscsak a prózai szerepekhez vonzódom. Szeretném eljátszani az egyszerű ember figuráját, a kisemberét, aki nagy-nagy emberséggel próbál eligazodni a mai világban, őszintén fáj, hogy mostanában nem játszunk ilyen ’ darabokat, vagy legalábbis nekem nem jut ilyen szerep. —- Szerepálmok? Gondolkozik, aztán írőni- kusan válaszol: — Néad, ügy tudom, a Richárdot nem játssza,a színház. És nem tervezi a Rómeót sem. Minek álmodjak? Nehéz rám szerepet osztani. így igaz. Aztán színpadra lép, s hallom, felcsattan a taps.». (márkusz) Ki kap állást Egerben ? Egy pedagóguspanasz margójára Fiatal pedagógusok pan» ffiolták: szinte elképzelhetetlen, hogy Egerbe kerüljenek, itt tanítsanak. Az indoklással sem maradtak adósak: idős, nyugdíjkorhatáron túl is dolgozó kollegáikat hibáztatták, azokat, akik. a pihenés megérdemelt évei helyett — élve a miniszteri rendelkezés biztosította lehetőségekkel — a további munkát választatták. A fiatalok helyet követelve hangoztatják, hogy idős kartársaik miatt vannak hátrányos helyzetben, noha szaktudástik a legkorszerűbb, mégis éveket kell várniuk arra is, hogy legalább a megyeszékhely közelébe kerülhessenek egy általános iskolába. Eddig a panasz, eddig az érvek. De mi az igazság? Először nézzük a tényeket. Egerben az elmúlt évben 177 középiskolai és 317 általános iskolai tanár oktatott-nevelt. A majd ötszáz tanár közül mindössze tizenhármán érték él a nyugdíjkorhatárt, s közülük is csak ketten határoztak úgy, hogy továbbra is vállalják a munkát. Vagy nézzünk egy másik adatot: az idén nyugdíjjogosult hét általános iskolai tanár közül jövőre négyen tanítanak csak •továibh. . A beszédes számok hfizo^ nyitják: alapvetően téves információkra épül a fiatal pedagógusok érvelése, mert a megyeszékhely kapuit ostromlók száma jóvtal nagyobb ennél a minimális 'létszámnál, s az sem titok, azt is mindenki tudja, hogy évről évre nő, hiszen, egyre több tanárjelölt szerez friss diplomát az ország egyetemein, főiskolán, s legtöbbjük célja az, hogy városban tanítson. Távol áH tőlünk, hogy elítéljük a fiatalság ambícióit, s azt a törekvést, hogy lehetőleg kulturális centrumokban. éljen, dolgozzék. Távol áll, mert sokan közülük képzettségüket, szakmai tudásukat szeretnék gyarapítani, s úgy vélik — nem is alaptalan nul —, hogy erre a legideálisabb lehetőség a nagyobb városokban, a megyeszékhelyeken adódik. Nem lehet azonban kategórikusan fogalmazná, s azt mondaná, hogy csak itt, mert nem egy példa bizonyítja, hogy — igaz több áldozatvállalással mint városon — falun is lehet nemcsak alkotó, hanem tudományos murilíát is végezni. Kanyarodjunk csak vissza a fiatalok érveléséhez. Akik panaszkodnak, akik korholják az idősebbeket, azok óí- tálános iskolai tanárok, hiszen a középiskolai tanári képzettséggel rendelkezők, ha nem is Egerben, de Hatvanban. vagy Gyöngyösön csak kapnak állást. A főiskolások viszont azért választották ezt a hivatást, hogy az általános iskolás korú ifjúság nevelésé- vel-oktatásával foglalkozzanak, ezeknek zöme viszont falun él. A hajdani pályavár lasztók tudták ezt, vállalták ezt s a velejáró kulturális küldetést. Most minderről megfeledkeznének...? S nézzük, a panaszt másik szemszögből is. Hiba-e, helytelen-e, ha az egri pedagógus nyugdíjkorhatáron túl is dolgozni szeretne. Ügy véljük, semmiképp! Sajátos módon a ■* falusi pedagógusokat senki nem hibáztatja, hogy addig akarnak dolgozni, ameddig erővel, ambícióval bírják. Sőt, arra ösztönzik őket, hogy maradjanak, mert tudja mindenki, hogy milyen sokat jelent az a tapasztalatanyag, amelyet egy munkásélet során gyűjtöttek össze. Étre alapoz a művelődésügyi miniszter rendelet« is, amikor javasolja, hogy minél tölbb nyugdíjjogosult pedagógus dolgozzék tovább, ha kedve és egészsége tartja. Nos, városon miért legye® más a helyzet? Az a tanár, alá becsülettel, legjobb igyekezete szerint oktatta, nevelte a felnövekvő nemzedéket, kamatoztassa csak tovább tudását a felnövekvő nemzedék javára. Gazdag tapaszta- latanyagávál aligha versenghet egy friss diplomás, bármilyen jól képzett fiatal. Értelmetlenség lenne erről a többletről lemondani. Kétségtelen, hogy nem minden nyugdíjjogosult pedagógus bírja továbbra is a „hajtást”, hiszen sokan hajlamosak, mind egészségi állapotuk, mind rátermettségük túlértékelésére. Ezért személy szerint kell' dönteni arról, hogy Iá képes arra, hogy továbbra is katedrára, álljon, s ki az, aki helyére lépjen. Kétségtelen falun a kulturális pezsgés gyengébb, mint városon. Ám a város már sehonnan sem megközelíthetetlen. A falusi pedagógusok életkörülményei is jobbak a városiakénál, van illetmény- föld, több a túlóra, mint városon, igen kedvezményesen építkezhetnék, hamarabb juthatnak kocsihoz, mint a városiak. Szabad idejükben ők is élvezhetik a varos előnyeit. S vegyük hozzá .mindehhez a feltételezett hivatásérzetet, s azt, hogy a diplomához nem fűznek széljegyzetet arról, hogy Egerbe jogosít. Legfeljebb küldetésre.!; Pécsi István Rendkívüli lottó-jutalom- sorsolás négy Zsigulival Hűsvétra rendkívüli lottó ajándéksorsolást rendez a Sportfogadási és Lottó Igazgatóság. A rendkívüli sorsoláson azok a 14. heti lottó- szelvények (előfizetéses szelvények is) vesznek részt, amelyek a szabályszerű beérkezési határidő előtt egy héttel korábban — március 30-án déli 12 óráig — érkeznek be a kiértékelő helyekre. A húzást április 1-én tartják az igazgatóság székházéban. Nyeremények: négy Zsiguli személyautó. OJüsi& 1872, március» 36* vasárnap G/u gtie if e 13. Niklai Géza éjjel kettőkor felkel a felesége mellőL Nem ' gyújt villanyt, hangtalanul kitapogatózik a konyhába. Mosdóvizet tesz a gáztűzhelyre, a kredenoből előveszi a borotválkozó készülékét, s az ott álló palackból rövid habozás után önt magának egy csosza pálinkát, s megissza. Elgondolkozva néz maga elé, aztán félmeztelenül leül az asztalhoz, s borotválkozni kezd. Valamivel később a felesége botorkál a konyhába, hálóingben, álmosságtól duzzadt szemmel. ■ — Hány óra? —■ kérdezi. — Kettő., Az asiszony éber lesz, gyanakvó. — Hová mész? — kérdezi számonkérően. — Az irodáira. — Géza borotválkozik. — Ezen a ki- lencszáz forinton gondolkodtam. Kinek fizettünk mi egy összegben kilencszáz" forintot? Mi az, aminek pontosan kilencszáz forint az ára? Kereken kilencszáz, se több, se kevesebb? Azt hiszem, rájöttem: három mázsa búza. Azt kell megnézni, ki kapott ... Az asszony megnyugszik. — Főzzek kávét? Géza folytatná még a hangos gondolkodást, de az asszony közönye megüti Egy pillanatig a feleségére mered — aztán folytatja a barátvaEkozást, s kedvetlenül mondja: — Dehogyis, feküdj csak vissza. Az asszony készíteni kezdi a kávét — Hazajössz reggelizni? — Nem tudom. Igyekszem. Niklai a tsz-iroda ablakából látja, hogy Müller és Csórvés beszélgetve, nevetgélve közeledik a tsz-iroda felé. No, ezek jól összeba- rátkoztak, gondolja s kicsit megkeseredik a szájíze. Az irodában már nyoma sincs az éjszakai nagy munkának, az íróasztalon egy iratkönyv kinyitva, s mellette kőt kis nyugta, úgynevezett „belég”. A iáét férfi csodálkozva torpan meg a küszöbön, hogy az elnököt itt találja. Niklai meg sem várja, hogy lerakodjanak. az íróasztalhoz invitálja őket Alig tudja mérgét, bosszúságát palástolni. — Megvan a kilencszáz forint! — Nos.!,? — csodálkozik Müller. — Bíró Andrásáénak kétszer vittek ki három mázsa búzát és csak az egyiket számolták él. Az egyiket augusztusban — ezt elszámolták—, a másikat szeptemberben. Közben a fia elment katonának. Gondolom, Regina néni azért nem küldte vissza a másik három zsák búzát, mert azt hitte, hogy az még jár a fiának. Müller is, a fSSkBnyweaS ás vizsgálhatják a dctosaasfa'mdfcaí: nincs kétség, a dolog így történt Nagyon fancsali képet vágnak. Csorvás egyenesen meg van ijedve. A tsz-urodán a többiek jeli ogy csak egyezer kaptam három mázsa búzát — mondja az asszony határozottam Géza felugrik, a nyugtákat az asszony kezébe nyomja. , — Node, itt az aláírása, hegy átvette! Az asszony rá sem pállamt a papírra. — Az nem lehet ez én aláírásom, mert én. csak egyszer kaptam búzát! Gézát elönti az indulat. Legszívesebben ráondítama erre a fukar vénasszonyra. — Regina nőni, nem olyan szegény maga. hogy erre a búzára rá lenne szorulva! lenlétében Regina néni vörös arccal, de konokul tagad — Én csali egyszer kaptam három mázsa búzát, A fiam hozta, amikor még itthon volt. Géza elképedve bámul az asszonyra, de még türelmes. — Gondolkodjon, csak Regina néni. Szeptemberben újra vitték magának búzát, amikor a fia már katona volt... Talán most nem jut eszébe... — Biztosai emlékszem, Még ha valami szegény asz- szonyról lenne szó, megérteném, hogy nem szívesen ad vissza három mázsa búzát, de maga... Az asszony váratlanul zokogni kezd. Köténye sarkával törülgeti a könnyeit. — Mindenki engem macerái! Mert engem lehet! Ehr gemj senki nem véd meg. Szegény uram meghalt, a fiamat meg elvitték katonának. Ász se mentették: fel, hiába könyörögtem.^ — A fia önként ^eäemtfee» sett! — ordítja Géza. — Hogy mentettük volna fel? Az asszony csak hajtogat-1 ja a magáét. — Nem elég, hogy egyedül vagyok, magamnak kell előteremtenem a betevő falatot,, most még, Géza te is... Egyszer már trombózisom is volt, mondta a doktor úr, ne izgassa magát, Regina néni, csak ne izgassa magát, egyszer az izgalom öli meg... Müller szemrehányó pillantást vet Gézára, aztán vallóin fogja a zokogó asszonyt és csillapító szavakat dor- mögve, kivezeti az irodából. Visszajön, újra megrovóan néz Gézára, de az iszonyúan élkáromkodj a magát — Fukar a végtelenségig1. Ha a hátából hasítanának egy darabot, azt nem bánná, az majd kinő. De hogy nyomorult három mázsa búzát visszaadjon...! — Én nem hiszem, hogy hazudott — jegyzi meg Müller hűvösen, s visszaül az íróasztal mögé. Gondosan to~ rülgefenj kezdi a szemüvegéi: Géza rábámul, — Hát...? De már ért is mindent. Hs- arzul az arca, felugrik, 3 fenyegetően áll Müller élé, — ötvenmillió forint vagyon van a kezemre bízva, csak nem gondolja, hogy elloptam kilencszáz forintot? — Engem nem azért küldtek ide, hogy gondolkodjam — mondja Müller visszauta- sítóan. — Hanem, hogy vizsgálatot végezzek. — Tüntetőén a főkönyvelőhöz fordul, aki egész idő alatt —■ más híján — az ablakpárkányon üldögélt. — Kérem az iratokat. Csorvás szolgálatkésze*! ugrik. Géza sötéten bámulja őket; még .5™ ideig, aztán kirohast az irodából. (FbíiéoíjBfcJi
