Népújság, 1972. március (23. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-19 / 67. szám

hogy megtudjuk: meddig fiatal a fiatal és mikortól öreg az öreg, illetőleg van-e fiatal öreg és öreg fiatal? Még közelebbről: arról van szó, hogy az accele- ráció csak a tizenévesekre terjed-e ki, a negyvenévesekre vajon már nem? Mert úgy volna a törvényszerű, hogy a korai felnőttség, a gyors növekedés ellenpontjaként a tartós fiatalság, yagy legalábbis a fiatalosság legyen az osztályrésze korom férfi- és női társadalmának is, amielyek, illetőleg, akik túlnőtték már a harmadik ikszet is. Sőt a negyediket is!

Nem, semmiképpen sem tudományos fejtegetés akar ez lenni, e sorok inspirációját sem valamiféle tudományos értekezésből merítettem, hanem csak egy serény hangú szerény meghívóból: összehívták a megye- székhelyen azokat, akik tizenöt esztendővel ezelőtt ott voltak az ifjúsági szervezet alakulásánál Ök hozták e világra a szervezetet, vagy az eszméből főnixmadárként újjáéledt szervezet szülte-e őket a mozgalom világára —, ma már nem érdekes, akkor sem volt az. A gondolat találkozott a híveivel, a hívek megkeresték a- gondolatot: s most a szervezet egyik, minden bizonnyal csinos adminisztrátora megcímzett egy meghívót. Ahogy azt munkaköri kötelessége is megszabja. Neki a tizenöt évvel „ezelőtt” és a mostani in memóriám egyaránt fizetett munka is. Kötelesség. Címjegyzékben való bogarászás.. „ „Hol roelccsik vajon ez a fütyi?”

Nékem, aki kézibe vette a meghívót, éüramlofct ifjúságom, életem másfél évtizede, legszebb-e, vagy sem? — az most mindegy; de az enyém volt Az enyémet adtam a társadalomnak, nem kölcsönvett életet, hanem saját magamért. Így aztán nemcsak okom, de jogom is van a tűnődő megiületődöttségre: meddig fiatal az ember, meddig ifjú a lélek és a test? Van abban valami nagyszerűen tragikus, ha valaki ép ésszel és ép testtel megéri a saját maga halálát és a sírja feletti kései megemlékezést is. Ki ismer már engem a mai ifjú KISZ-esek közül — mint KISZ-est? Nevem és sze_ rényke serényke tetteim belesüllyedtek az idő kútjába — eltemettek. És most megemlékeznek rólam. Rólam, az egykori ifjúsági vezetőről, aiki még szive és ereje teljében van, de az emlékezetből töröltetvén meghalt és most felidézve, újjászületik.

Magamról beszélek, de hát kar- és sorstársaim értik és tudják, hogy nem rólam van szó. Kéretlenül, de velem egyetértve minden bizonnyal, helyettük is töprengek a változó és pergő ritmusú világ szépségén, kegyetlenül szép rohanásán. Wallace időgépre ültette hőseit, hogy visszahaladj cm velük a távoli korba. Wallace világhírű író volt, müveit százmi Ili óan olvasták és olvassák ma is, szerte a világon. Ezt a kis meghívót, egy névtelen kislány, vagy fiatal asszony címezte, szűk és szerény szavú, kézen számolhatóan kevesen olvassák: és mégis időgépként ragadott vissza engem és mindnyájunkat a tegnapba.

Mert ahogy így a sorokat kopogom, mélázva a tűnt idők nyomán, nem is tűnik soknak a tizenöt év. Tegnap volt. Egészségem ma is kitűnő, kedélyem pompás, Óikkor száz cigarettát szívtam naponta és minden órában meg akartam váltani a világot Mára is csak a cigarettáról szoktam le, a férfi egyik próbájaként. Nem mehetett el annak idején mellettem csinos nő, hogy meg ne fordulják utána, s ma is fütyülök a merev nyakú méltóságra, meghagyom azt totyogós koromra. Akkor is, ma is előbb járt a szám, mint az eszem, s hitem csak mélyebb lett és egyformán utáltam akkor is, utálom ma is, a talpnyaló, a percenkint mindenhez és mindenkihez idomuló konformizmust. Szeretem látná a világot, ma is hódolok eme szerelemnek is —, s hogy szent nem voltam soha, azt vállalom a jövőre nézve is, mindaddig, amíg egyáltalán fontos lehet egy férfi számára, hogy ne legyen szent.

Akkor hát ki és mit változott meg a másfél évtized alatt?

Minden és semmi I

Felnőttek a gyerekeim. S felnőttebb lett ez a társadalom. És talán felnőttebb benne én is. Amit akkor megkérdőjeleztek, azt nekünk ma már felkiáltó jelezni sem szükségeltetik. Amit akkor ígértünk, azt már tízszer túlszárnyaltuk: megtanítottuk társadalmunkat gépkocsin utazni, most már csak gyalog kell járni taníta- nunk!

Belenézek a tükörbe: hm... hm.r. ősz hajszálak. Igen, őszülök.

Aztán mélyen, nagyon mélyen belenézek a telkembe: őszülök-é vagy sem. Jelenthetem az ifjúsági szervezetnek, hogy jóvoltából ma sem őszül még a lelkem. Még sokáig fiatal leszek. És ott leszek a tizenöt

év fordulóján.

Köszönöm a meghívót

EGY ATTRAKCIÓ A SOK KÖZÜL.;;

(MTI foto — Tormai Andor felv. t— KSj

felszabadulás után a különböző művészi zsűrik szűrése után 325 maradt.)

De pillantsunk még vissza a múltba, hogyan éltek az artisták, régen! Feldman László, Gervai Imre és Soós András érdekes könyvükben így írtak saját magukról: „Komédiások voltunk. Jártuk a vidéket, falvakat, tanyákat. A nyári időszakban arénával, cirkusszal, lófogatú lakókocsikkal, télen termekben, kocsmákban, pajtákban, vagy ahol hely és lehetőség adódott, ott megjelentünk — előadást tartottunk.”

A reklámozás valóságos utcai parádé volt, kocsi tetején trombitával, dobbal, kikiáltókkal. És amíg őket nézték a kerek szemű, csodálkozó kisgyerekek, elfelejtették, hogy aznap még talán nem is ebédeltek. És ki gondolt volna a nézőtéren arra, hogy akik a látványos szépség, bátorság, ügyesség csillogó ajándékát nyújtják; fekete kenyeret esznek.

Ha jó idő járta, tudtak egy kis pénzt keresni, ha nem, akkor keserves küzdelem kezdődött a mindennapi betevő falatért, a felszerelés javításáért. Sokszor nem is pénzért, hanem élelemért, az állatoknak takarmányért játszottak.

75 éve, 1897-ben alakult

meg a „Magyar Artista Egyesület”, s ez a szervezet igyekezett — mint erről Gere Györgyné szakszervezeti titkár beszélt -j- némi érdek- védelmet nyújtani az artistáknak.

Vi lapszámok J

Megérdemelték volna a jobb életet, hiszen a hírességek „csillagfűzéreit” adták a világ porondjaira; Kö- nyöt-éket, a Picardokat, a Faludiakat, Harri-Houdini-t, aki 1874-ben Budapesten, a Rákosárok utcában született,

s ma az USA-ban Houdini- klubokban emlékeznek meg a nagy mesterről. Houdini, civil nevén Weisz Erick, ösz- szebilincselte, majd zsákba varratta magát, aztán beugrott a Temzébe és az ámuló londoniak szeme láttára kiúszott a vízből. Beszéljünk a híres Grock-ról, akit a tévében is láthattunk? A zenebohóc itt tanított hazánkban, azt mondta: a magyar artisták ügyesek, előkelőek, kitűnő a megjelenésük, fantasztikus a szorgalmuk és művészi tudásuk.

1950-ben államosították a cirkuszokat is és 1954-ben létrejött az Országos Cirkusz Vállalat, amely 320 artistát állami státuszba vett. 1950 óta működik — először Magyarországon — Állami Artistaképző Intézet.

— Nagy feladat volt az iskolát megszervezni — mondja Heitz György — még bonyolultabb az oktatási tervek elkészítése. TJttörő munkát végzett: Rodolfó (Gács Rezső) aki kézügyességre, bűvészetre, Bérezi Mihály hajlékony akrobatikára, Serényi István ugró akrobatikára, Péntek József zsong- lőrködésre tanította a fiúkat, lányokat. Az iskolából, de a már jól kereső, szakmailag megbecsült és ezért megnyugodott artistacsaládokból kiválóságok „robbantak be” a porondra.

A Hortobágyi-csoport tagjai Spanyolországban Oscar- díjat kaptak, négyen VIT- dijasok lettek, Franciaországban Szilágyi József nyerte el a cirkuszbarátok artista Oscar-díját, itthon pedig érdemérmeik érdemrendek, SZOT-emlékérmek, nívódíjak sokaságát kapták az arra érdemesek.

50 nemzet porondján

A magyar artisták jelenleg 60—70 „szakmai” műfajban, mint ők hívják, „zsá- nerben” dolgoznak. 50 ország fővároáában — köztük Pekingben, Moszkvában, New Yorkban, Londonban, Párizsban, Rómában, Afrikában vagy Cipruson, északon és délen, keleten és nyugaton — mutatják be művészetüket.

— Ma már az artista néni komédiás, hanem művész —« mondja Rodolfo — az erő technikával, ügyességgel, magas fokú mozgáskultúrával párosul, Persze rengeteg munka, fáradság s legalább annyi edzés szükséges ezeknek a tulajdonságoknak a fenntartásához, mint egy élsportolónak, ha „kondiban” akar maradni.

Az „álom” is beteljesült; egy éve impozáns, gyönyörű „kőszínháza” van a Fővárosi Nagycirkusznak, ahol estéről estére óriási sikerrel mutatják be a produkciókat. Elhaltak, elöregedtek a bódék, „új ruhába öltöztek’^ a régen szegényes „csepűrá- gók”, ma az állami alkal- zott artisták jó fizetést és öregségükre nyugdíjat kapnak.

És' most a 75 évre emlékezve, valóban nem talmi fényárban úszhat a ma- nézs, megszólalhatnak a fanfárok, szétnyílhat a függöny; mert következik: Aida, a táncoló elefánt, pöröghet a levegőben a 2 Armon, biciklizhet óriáskerékpárján a 3 Picard, ugrathatja oroszlánjait Marika, sziporkázhat) a 2 Stefi, a gyerekek kedvence, vágtathatnak az idomított lovak, szakozhatnak a levegő mesterei.

Jubileumuk alkalmából őszinte tapssal köszöntjük; őket.

SZÜTS DÉNES

75 éves a

magyar

cirkusz

Mikor volt, először e&rkusz? Kérdezhetnénk, mikor játszott először az ember? ... Milyen volt régen, 70—80 évvel ezelőtt a magyar cirkusz? Hortobágyi Károly, az artisták doyenje válaszol:

— Lovakat idomítottak,

lovas pantomimokat adtak elő. Magyar specialitás az ugródeszka (hasonló a gyerekek által kedvelt libikókához). Magyarországon a leghíresebb cirkusz a Beketow —Fényes Fővárosi Nagycirkusz volt, de mellettük mindig 10—15 kis családi cirkusz is működött, mint például a Picard, a Cája, a Donért, a Gazdag ... Cájánál a birkózás képezte a fő műsort«. A cirkuszok általában átlépték a határt, s a közeli országokban is tartottak előadásokat, Ausztriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában ... Ameddig a lóvontatással eljuthattak ...

A „módosabbak” sátort feszítettek, akinek még az sem volt, palánkot vont a nézőtér köré s ezt arénának hívták.

... „Szólaljon meg a csengő, a karmester adja meg a jelt, a zenekar kapjon rá az indulóra, harsogjanak a fanfárok, villogjanak fel a reflektor fényei, táruljon szét a függöny, vonuljon be az egyenruhások sorfala, hallgasson el a zenekar, uralkodjék el az izgalmak előtti feszült csend, jelenjék meg a frakkos porondmester és... Ez egyszer szóljon az előadás az artisták életéről, ami a kulisz- szák mögött folyik!. „ .

6 ezren voltak... |

Valamikor a pankrátor, a konferanszié, az énekes, sőt még a mondén táncosok, konzumnők is artistáknak számítottak. Nem csoda, ha

ámíilr ptlprta

íá.

EiieklS kozákok a csendes Donnál

A Don-vidék régóta híres a sztyeppe tágasságát idéző, szabadon szárnyaló dalairól. Szeretik a dalt Szergijevsz- kajában is, a Don mellékfolyójának, a Medvegyicá- nak festői pártján fekvő jellegzetes kozák faluban. Valamikor az itteni kozákok minden gazdagsága a lóból és egy éles kardból állt, a civilizációt pedig a vízimalom jelentette. Ma a „Lenin útja” kolhoz Volgograd megye' egyik leggazdagabb kolhoza. Milliomos szövetkezet A szergijevszkajaiak féltékenyen őrzik őseik kulturális hagyományait. A „Lenin útja” kolhoz tagjainak büszkesége a kozák kórus.

Fjotr Sztyepannyikov ács, a kórus előénekese, az egykori lovassági törzsőrmester hét évvel ezelőtt szervezte meg a frontharcosok énekkarát. Azóta 14 kozák férfi és 6 nő minden este a hagyományos díszegyenruhában siet a kolhoz kultúrhá- zába. A műkedvelő énekesek mindegyike túl van már a hatvanon, bár aki a színpadon látja őket, ezt nehezen hiszi el. Hetyke kozákok! Vörös szegélyes tányérsapkájukat legényesen félrecsapják, mint fiatal korukban, amikor még dús fürtök göndörödtek elő a sapka alól, lampaszos, buggyos nadrágjuk szárát a tükörfényesre

suvickolt csizmába gyűrik, gimnasztyorkájukon érdemrendek, medáliák csillognak.

A szomszédos járási központban nemrég rendezték meg a műkedvelő kozák kórusegyüttesek megyei fesztiválját. Tél volt, a Szergi- jevszkajába küldött autóbusz elakadt a járhatatlan úton, a kozákokat azonban nem riasztotta el a cudar idő: a kolhoz tehergépkocsijára ültek, s útközben — hogy ne érezzék annyira a hideget — énekeltek. És, bár tíz műkedvelő kórus-együttessel kellett összemérniük a tudásukat, végül is az első helvei «*»rezték meg.

A kozákok számára a áel

— életelixir Miről énekel-t

nek a szergijevszkajaiak? A, népi felkelők, Sztyenka Ra- zin és Jemeljan Pugacsov kozákcsapatairól, az Orosz- ország-anyácska dicsőségéért indított hajdani hadjáratokról, Platov kozákról, akit maga az angol királynő is fogadott. A szergijevszkajai kozák kórus repertoárjában 120 epikus, lírai és tréfás dal szerepel.

Amikor a kozákok énekel-t nek, önkéntelenül a Don-, vidék merül fel az ember- képzeletében, amelyről Mihail Solohov regényei szólnak. Hiszen Szergíjevszkaja, is a Csendes Don és a Fet> tört ugar hőseinek földi»

f